Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-24 / 4. szám - Kun Miklós: Ligacsov még reménykedik • Jegor Kuzmics Ligacsov, Columbia Egyetem 1991. (6. oldal) - Püspöky István: rajza • kép (6. oldal)

t v ★ KUN MIKLÓS: Ligacsov még reménykedik Ha manapság valaki a volt szovjet birodalom egykori nagy hatalmú vezetőivel akar beszélgetni, a legjobban teszi, ha elmegy Amerikába. "Nemrég Washingtonban óriási botrány közepette híres orosz írók léptek fel, pontosabban valamikori írók, ma főfoglalkozású fasiszták, akik mindmáig nagy példányszámban terjesztik — bárki felolvashatja a Nas Szovremennyik, Szovjetszkaja Rosszija, Molodaja gvargyija hasábjain —, hogy Nyugat-Európa az ingyen kapott orosz természeti kincsek feldolgozásával vált gazdaggá, a szovjet rendszer bukása pedig a nemzetközi cionizmus műve, amely előbb kirobbantotta a magyar ’56-ot, a csehszlovák ’68-at, s most, világuralmi terveit megvalósítandó, a peresztrojkával pusztulásba dönti a szerencsétlen orosz népet. New Yorkban, a Columbia Egyetemen 1991 végén egyetlen hónap leforgása alatt egy tucat moszkvai és leningrádi — szentpétervári — politikus, közgazdász, író megfordult, de ellátogatott az amerikai kremlinológia fellegvárába a formailag már nem létező KGB elemző részlegének vezetője is. Nem annyira fórumot, netán dicsőséget keresnek ezek az emberek az Újvilában, inkább pénzt. Dollárt, méghozzá jó sokat. Miközben Moszkvában kilónként százötven rubelért (ma: egy dollárért) vesztegetik a marhahúst, a nemrégi világbirodalom nagyképű irányítói alázatosan és makacsul alkudoznak a fellépési díjért az USA-ban. Igaz, erre nincs mindenkinek szüksége: Alekszandr Jakovlev, a glasznoszty ideológusa alku nélkül is tízezer dolláros csekkel távozhatott egykori alma materéből, a Columbiáról és a hírek szerint Mihail Gorbacsovnak még többet, huszonötezer dollárt ajánlott valamelyik amerikai egyetem egy óráért (csak az összehasonlítás, kedvééért: „mezítlábas” vendégtudósok száz-kétszáz dollárt kapnak egy előadásért). A súlyos recesszió sújtotta Amerikában az egyetemek, persze, nem altruizmusból fogadják a sok „posztszovjet” vendéget, hanem, mert ez sajtóreklámot, presztízst,sőt — ritkábban — színvonalat is kölcsönöz a Szovjetunió megszűnésével alapjaiban megrendült, puszta létért, fennmaradásért küzdő amerikai kremlinológiaoktatásnak. Bármennyire is groteszk, de egy Bukovszkij típusú orosz máskéntgondolkodó meghívása már nem olyan nagy szám, mint egy kemény, igazi szovjet apparatcsiké. Az amerikai egyetemeken többnyire már felismerték, hogy a volt szovjet birodalom regionális problémáinak kutatására kell átnyergelni. Mégis, még a peresztrojka alkonya idején is nagyobb érdeklődés mutatkozik a Szovjetunió egykori centruma, mint a birodalom volt perifériája, vagy történetesen a kelet-európai régió iránt. A Columbia egyetem szovjet ügyekben illetékes Harriman Intézetében az észt miniszterelnökkel vagy a macedón köztársasági elnökkel való találkozásra a rendezők nagy nehézségek árán toboroztak össze vagy húsz-harminc embert, többnyire az egyetem idősebb profeszszorait. II. Alekszij orosz pátriárka vagy Alekszandr Jakovlev előadására viszont csak jó előre elkért, nyomtatott belépővel tudott bejutni a társadalmi eseménytől kellemesen felajzott, sok száz fős, elegáns közönség. Jegor Kuzmics Ligacsovra, a peresztrojka „kemény emberére” mintegy kétszázan voltak kíváncsiak, köztük féltucat rádió- és tv-riporter. A házigazdák ezt kevesellték: „Bezzeg, ha most is a birodalom második embere volna”, sóhajtott együttérzően Marshall Schullman, Carter elnök egykori tanácsadója, a Harriman Intézet nyugdíjas igazgatója... Ám ha a kőkemény, dogmatikus Ligacsov nem bukott volna meg, aligha vállalta volna ezt az előadókörutat, élete első amerikai útját. Most viszont minden alkalmat megragad, hogy fellépései során „ez itt a reklám helye” stílusú tréfákban biztassa a közönséget publikálás előtt álló könyve, a „Peresztrojka: mit nyertünk és mit veszítettünk?” megvásárlására. A mű angol nyelven jelenik meg: szintén az idők változását jelzi, hogy orosz változatra a szerző sem odahaza, sem másutt nem talált kiadót. A könyvből néhány részlet, afféle kedvcsinálónak, már megjelent az amerikai sajtóban. Ami igazán érdekes lenne, a Kremlben folyó hatalmi küzdelemről — talán a változatlan pártfegyelem miatt — kevés szó esik benne. Még csak nem is a szeretve gyűlölt Gorbacsov az emlékirat főszereplője, hanem Ligacsov egykori felfedezettje és régi haragosa, Jelcin. A Harriman Intézetben tartott előadás és a megjelent memoárrészletek egyaránt arról tanúskodnak, hogy Ligacsov ma sem érti, miért esett szét a rendszer, amikor alapvetően nem is volt olyan sok baj vele. Sőt, 1983 nyaráig-őszéig szerinte a Szovjetunióban egészen jól mentek a dolgok, a termelés volumene is növekedett a brezsnyevi időkhöz képest. A szovjet szárazföldi haderő kelet-európai, afganisztáni, a flotta földközi-tengeri és indiai-óceáni jelenlétének köszönhetően a birodalom még megőrizte nemzetközi tekintélyét, s ebben csak megerősítette a gorbacsovi nyitás. A bajok szerinte ott kezdődtek, hogy Gorbacsov „lefeküdt” az úgynevezett demokratikus erőknek, az alamuszi Jelcin pedig antidemokratikus módszerekkel magához ragadta a hatalmat. Ám Ligacsov, s valószínűleg több millió, főleg idős ember a nyugdíjas politikus hazájában, váltig hiszi, hogy a „szovjet népnek” sikerül majd ismét visszakanyarodni a szocializmus felé vezető útra. Ők nem sztálinisták, magyarázta Ligacsov a figyelmes és egyelőre fegyelmezett amerikai közönségnek (amelynek egy része, amint egy Csehszlovákiából érkezett diáklány odavágta a vendégnek, „a maguk egykori gyarmatairól” származott). Stílszerűen november 7-én tartott New York-i előadásán Ligacsov kifejtette, hogy a lenini korszakban békésen megfért egymással a politikai pluralizmus meg az állampárt vezető szerepének elve éppúgy, mint az állami és a magántulajdon. „Ne felejtsük el”, mondta, „hogy a nép nagy része értékeli azt a sok jót, amit a mi pártunknak köszönhet. A sztálini korszak súlyos stigmái ellenére mi vagyunk a legnépszerűbbek...” „Sztálinista őskövület”, szólalt meg mellettem Vera Dunham aszszony, a New York-i Columbia egyetem egyik legidősebb oktatója, 1917 kulcsszereplőjének, a Sztálin által később kivégzett anarchista politikus Szandomirszkijnek az unokahúga. „Jó erős állam, az kell ezeknek, sok-sok bilinccsel. Meg a kolóniák, a tbiliszi és a vilniuszi sortűzzel. Andropov köpenyéből bújtak elő mind, ahogyan az orosz irodalom Gogoléból.” ★ Nekem más jutott eszembe: ha Ligacsov mondjuk 1937-ben teszi ezeket a kijelentéseket a Columbián, általáns megdöbbenést kelt a bátorságával. De ez képtelenség: alig három-négy éve akár Gorbacsov, akár Jakovlev vagy bárki más halálos bűnnek, revizionizmusnak tartotta volna a többpártrendszernek még a gondolatát is. 1937. október 21-én a szovjet kommunista párt annyi palotaforradalmat, intrikát, sőt véres leszámolást megélt Sztaraja tér 4. szám alatti székházában a konzervatív Jegor Ligacsov még diadalmaskodott Jelcin, a moszkvai pártbizottság akkori első titkára felett. A Komszomolból jött, ötvenes „fiatalokból” sőt részben még a sztálini idők szereplőiből álló Központi Bizottság autodafét rendezett Jelcin ellen, mert az azt javasolta, hogy modernizálják a Ligacsov vezette titkárság munkáját, s hagyják már abba Gorbacsov tömjénezését. Döbbenetes, mennyire véletlenszerűen a csúcsra került emberek, Andropov mamelukjainak választottvidéki pártfunkcionáriusok,alkották a Szovjetunió vezetését. Jelcin is közülük való volt — talán csak abban különbözött a többiektől, hogy komolyan vette a feladatát, hogy ugyanis rendet csinálni hívták Moszkvába, a korrupció, a tehetetlenség, a botrányok Augiászistállójába. Amint azonban a vehemens politikus kezdett kicsúszni az őt előretoló erők kontrollja alól, félreállították az útból. „Úgy látom”, mondta ezen a moszkvai tanácskozáson uráli földije, Rizskov miniszterelnök. „Jelcin politikai nihilizmus hatása alá került a moszkvai pártszervezetben. Ma már jólesik neki, ha mindenféle külföldi rádióállomások idézik”. Manapság Nyikolaj Rizskov gyakran kilincsel a müncheni Szabadság Rádió moszkvai tudósítójánál, hogy nyilatkozni szeretne az ország egész területén sugárzott adás számára. Sevardnadze sem maradt el Rizskov mögött. Hisztériás rohamot rendezett Ligacsov és Gorbacsov érdemeinek sorolása közben, s azt magyarázta — ismétlem, 1937 októberében — hogy Jelcin az ellenség kezére játszik: „...valóban alkotó, kollektív, valóban lenini a mi munkastílusunk. Jelcin nem fog más stílust ránk kényszeríteni ... Ki merne kételkedni e teremben, hogy Ligacsov elvtárs kristálytiszta ember? Olyan ember, aki magas morális nézeteket képvisel, aki egész testével és lelkével a peresztrojlki híve?... Amit Jelcin a Politikai Bizottságról állít, szemenszedett hazugság és rágalom.” És Gorbacsov? Éppen ő adta meg ezen a tanácskozáson a kegyelemdöfést Jelcinnek, noha addig faltörő kosként használta őt akarata érvényesítéséhez. A mindenkitől megbírált Jelcin ezen a ponton a szívéhez kapott, kérte, hogy vigyék orvoshoz. Miközben az érte küldött kocsira várt az előcsarnokban, már senki nem mert hozzá szólni — mintha nem is ’87-et, hanem ’37-et ütött volna a történelem órája. Pedig az újdonsült fekete bárány Ligacsov és elvbarátai számára „a mi kutyánk kölyke” volt. Az egykori építőipari művezető, majd szverdlovszki területi párttitkár, az ipari-katonai komplexum nagy reménysége (az egykor általa „felügyelt” Urál-vidéken található a szovjet hadiüzemek több, mint egyharmada), a jó szervező és engedelmes végrehajtó hírében álló Borisz Jelcin azután, hogy Ligacsov „felhozatta” Moszkvába, legfeljebb csak a pártapparátcsikok néhány privilégiumát támadta. Talán sohasem határozza el, hogy Kolhaas Mihályként hadat üzen a „központi v irályvonalnak” ha a Ligacsovnak vakon engedelmeskedő apparátusa a glasznoszty bajnokainak, Moszkva mai radikális reformer polgármesterének, Gavriil Popovnak és a mostanság szintén lelkes demokrata Jegor Jakovlevnek, a „Moszkovszkije Novosztyi” főszerkesztőjének a segítségével — nem alázza meg, ha Gorbacsov az e tekintetben rá mindig is jellemző könnyedséggel nem hagyja cserben. Nyugaton az 1989 októberi plénumot követően úgy vélték, hogy Moszkvában már nem is Gorbacsov, hanem Ligacsov az úr a háznál. Ez ugyan túlzás volt, de hatalma csúcsán, 1987 végén és 1988 első négy hónapjában a politikus mindent megtett, hogy az ilyen vélekedéseket igazolja. Tombolt a vodkaellenes kampány, az értelmiség megzabolázása, új funkcionáriusokat emelt a hatalom berkeibe, míg másokat menesztett — csakhogy közben Gorbacsov sem tétlenkedett. Alekszandr Jakovlevnek, ideológiai titkárának segítségével a saját embereit neveztette ki a legnépszerűbb lapok és a kulcsfontosságú főhivatalok élére. Egy kicsit az 1953- as helyzetre emlékeztetett az egész, amikor a régi fellegvárából, a Központi Bizottság épületéből a főtitkárrá avanzsált Hruscsov által kiszorított Malenkov új, párhuzamos hatalmi központot hozott létre a Minisztertanács székházában. 1988-ban viszont a másodtitkár Ligacsov szüntelenül a pártirányítás fontosságáról papolt, míg a főtitkár Gorbacsov az állami vezetés szakembereihez, a társadalmi szervezetekhez, a mass médiához, a munkahelyi kollektívákhoz appelált, a „több demokrácia” idétlen jelszava jegyében. Nem elvek ütköztek meg ebben a küzdelemben: hatalmi harc volt a javából. A hadsereg és a KGB vezetői tüntetőleg távol maradtak a kötélhúzástól. Közeli megrázkódtatásokat sejtve ők inkább a saját sáncaikat építgették-erősítették. Ligacsov, persze, közelebb állt hozzájuk — Csebrikov akkori KGB-főnök és Krjucskov, a helyettese jó ideje figyeltették Gorbacsov eleve gyanús — mert értelmiségi — tanácsadóit. Fél szemmel azonban odafigyeltek arra is, hogy az előléptetések, a fontos kinevezések mégiscsak Gorbacsovon múlnak: főtitkársága mellett, ő volt a hadsereg főparancsnoka és — bár ez sokáig államtitoknak számított — a KGB tevékenységének felügyelője a Politikai Bizottságban. Végeredményben tehát 1987 tavaszára patthelyzet alakult a Kreml berkeiben. Ki tudja, merrefelé kanyarodik akkor a peresztrojka útja, ha Jegor Ligacsov nem akar mindenáron „robbantani”. Hívei ezrével fogalmazták a Központi Bizottságnak és Gorbacsov főtitkárnak címzett leveleket, amelyek közül a „Pravda” időről időre közreadott egy-egy hatásos válogatást. A levélírók szerint eljött az ideje, hogy a párt megzabolázza a sajtót, a sztálini korszak fehér foltjait eltüntetni igyekvő történészeket, a magántulajdon-termelés híveit, főleg pedig a máskéntgondolkodókat, akik egymás után előkerültek a lágerek szögesdrótkerítése mögül. Amikor az akkor még nem anti-, csak reformkommunista Jurij Afanaszjev megkockáztatta a bátortalan kijelentést, hogy a sztálinizmus alatt nem szocializmus épült a Szovjetunióban, Ligacsov emberei dühödten követelték kizárását a pártból. S azután jött — „alulról” — a nagyon is Ligacsov szervezte Nyina Andrejeva levél, amely Gorbacsov külföldi útja alatt követelte a régi rend teljes visszaállítását... Minderről Jegor Ligacsov nem volt hajlandó mesélni a Columbia Egyetemen. Arról sem, hogy a Nyina Andrejeva-ügyet követően Gorbacsov lassan „levette róla a kezét”, s hazai használatra egyfajta pofozógép lett belőle, kifelé pedig mumus, akihez képest a Gorki mégiscsak liberálisabb. Ereje fogytát látván, a KGB és a hadsereg vezetői is elfordultak tőle, s a politikus előbb mezőgazdasági titkárrá, később egyszerű szovjet nyugdíjassá degradálódott. Még a puccsisták, akiket védeni igyekezett amerikai előadókörútja során, még ők se kérték, hogy álljon melléjük, túlságosan népszerűtlen volt már. Most alamizsnáért könyörög régi ellenségeinél, és szíve mélyén még reménykedik: „Raj Medvegyev Gyenyiszov elvtárssal majd megszervezi az új pártot” mondta nekem New Yorkban. „De színre léphetnek még ismeretlen pártmunkások is. Nem árulhatom el, hogy én személy szerint , kit támogatok, a konspiráció tiltja. Különben mindegy, ki lesz a főtitkár. Az ügy a lényeg. Nagyon remélem, hogy minden jóra fordul”. Püspöky István rajza 1992. JANUÁR 24.