Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)

1992-07-03 / 27. szám - Ficsku Pál: Egy jámbor javaslat (1. oldal) - Karátson Gábor: rajza • kép (1. oldal) - Váncsa István: Herda (1. oldal)

Körkérdésünk: Ez a próza? Válaszol: Balassa Péter, Berkovits György és Mányoki Endre vicce. ••••• Bölöni Domokos: Seprik az erdélyi utat Fekete kastély (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXVI. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM­­­ÁRA: 24 FT 1992. JÚLIUS 3. FICSKU PÁL: Egy jámbor javaslat Az emlékezetes Új Hölgyfutár­­botrány óta izgat az a perverz szellemi háború, amit az ún. konzervatív erők folytatnak az avantgárd művészet ellen. Ezek az „erők” általában avantgárd­nak tartanak minden olyan je­lenséget, ami nem hagyomá­nyos, nem az általuk (!) alapve­tő értéknek tartott dolgok hor­dozója. (Ismerős nem?) Köztudott, hogy az avantgárd művészet nem nagyon egyeztet­hető össze a konzervativizmus­sal sem politikai, sem művészeti értelemben. Hadakozásuk azon­ban hiábavaló. Ennek illusztrá­lására hogy álljon itt egy példa (s egy javaslat is), arra, hogy egy cselekedet (akció) mennyire nem tud független lenni az őt körül­vevő közegtől, s a beuysi meg­állapítás alapján, mennyire hiá­bavaló lehet bizonyos, a kor­mánykoalíció által gyakorolt ál­láspont. (Ismerős a tiltó állás­pont, nem?) A kilencvenes választások alat­ti (előtti-utáni) szobordöntések egyik leghíresebb akciója Deb­recenben történt a kisgazda és emdéefes aktivisták részéről. Az akkori Tanácsköztársaság útján (mai Egyetem sugárút) le­vő „tizenkilences emlékműről” (közkedvelt nevén „stoppos szo­borról”) volna szó. A buzgó „művészek” túl realistának és politikailag nem vállalhatónak tartván az öt méter körüli ma­gasságú szobrot, daikuval pró­bálták eltávolítani azt. Ámde a szobor olyannyira támaszkodott a hagyományra, pontosabban a „realista” talapzatra, hogy a le­emelésnél az egyik lába ottma­radt beleágyazódva a műmár­vány-beton ősi (kommunista?) időket idéző posztamensbe. A ma már hírhedtté vált debrece­ni képviselő nem is tudta, hogy milyen műalkotást hozott létre. Hetekig jártam megcsodálni, hogy egy szocreál szoborból egy konzervatív gesztussal hogyan lehet avantgárd művet létrehoz­ni. (Ráadásul itt megemlíthet­nénk a pszeudó, az idézés és a tautológia fogalmát is.) A „stoppos szobor” helyén mintha Galántai György „talp­lenyomatait”, „talpszobrait” lát­tam volna. No lám mennyire avantgárd az MDF, gondoltam. A sors iróniája, s közműveltségi állapotainkra is jellemző, hogy eddig még ezen akcióknak (vagy ha az „előre megírt forgatóköny­vet” tekintjük performanceknek) senki nem fedezte fel az eszté­tikai jellegét. Nem beszélve ar­ról, hogy miután napjainkban a „képnézés” szinte kizárólag a reklámokra vonatkozik, valaki ezt írta fel a „mű” alá: „Ez is Tisza-cipő!” Miután mostanában egyre többször tapasztalok a konzer­vatív erők (jelen esetben a kor­mánykoalíció) részéről akcionis­­ta jeleneteket, konceptnyilatko­­zatokat és performance-tünteté­­seket, szeretném megkönnyíteni a dolgukat, és a jövőbeni szobor, döntögetés helyett egy elég ru­galmas (habár az elején elég ke­mény) köztériszobor-koncepciót szeretnék javasolni. Javaslatom lényege a követ­kező: A köztéri szobrok lényege (s itt csak a történelmünk nagyjait ábrázoló szobrokról beszélek), hogy az adott politikai kurzus által érvényesnek, elfogadható­nak és követendőnek vélt eszmé­ket képviselő, azoknak megfele­lő, vagy azokat terjesztő (általá­ban) férfiaknak emlékhelyeket helyezzünk el, hogy az állampol­gár (régebben alattvaló) minden­hol kénytelen legyen érezni ezt az „áj ért”, ezt a „szellemi jú­­got”. Ámde sajnos (vagy néha nem sajnos), a rendszerek váltják egymást bizonyos időnként. No és akkor ott maradnak a szob­rok, amiknek a ledöntése (amel­lett, hogy művészi tett is néha) igen sok pénzbe kerül. Ebből következik, ahogy a konzekvens konzervatív gondolkodó ezt mondja: „Úgy­e .. .hatok ki leg­jobban a minket követőkkel, ha minél több szobrot állítunk.” Minél több szobrot állítunk a maiaknak, hogy a holnapiaknak minél többe kerüljünk (mink). Ezért én azt javaslom, hogy köztéri szobrainkat készítsük házi főzésű mosószappanból. Így valóban modern (mai) művészeti anyaghasználathoz jutunk (s most már Duchamp is örülhet), és mire jön az új kurzus, az eső elmossa a szobrokat. Így nem­csak az eltávolítás többmilliós költségeit takaríthatjuk meg, ha­nem utcáink és köztereink állan­dóan tiszták lesznek az azokat mosó szappanos esetétől. Arra az esetre, ha a most ha­talmon lévő „konzervatívok” (konzerv-ak­ti­visták), javaslato­­mat elfogadják, és arra az eset­re is, ha nem, a fenntebbi eljá­rás minden jogát fenntartom magamnak. Egyébként a szobrok nagy ré­sze már elkészült a műhelyem­ben. Már csak az esőt várom. (Már csak az esőt várom, mely letisztít mindent. Ismerős, ugye?)­ ­ Karátson Gábor rajza VÁNCSA ISTVÁN: HERDA A költségvetési hiány objektív dolog — mondta mintegy két hónapja a pénzügyminiszter, s ez a kijelen­tés azóta is felettünk parázslik, mintha az Etna kráteré­be mártott fenyőfával írták volna föl az égnek bolto­zatjára. Mert mi az, hogy objektív dolog? Nyilván nem azt jelenti, hogy a költségvetési hiány van és passz, hiszen egy ilyen megfogalmazás — noha igazságtartalma úgyszólván megkérdőjelezhetetlen — nem eléggé újszerű és nem is kellőképp velőtrázó, már­pedig joggal feltételezhetjük, hogy egy pénzügyér, mi­dőn ily nagy fontosságú tárgykörben nyilatkozik, jóval mélyebb és hátborzongatóbb igazságok kihirdetésével nyűgözi le a mit sem sejtő publikumot. Jelenthetné azt is, hogy miniszterünk szerint az úgynevezett valóságnak, vagy — másképpen kifejezve — a dologi létezők halmazának az ontológiai státusa messzemenően független az őt megfigyelő szubjektum­tól, a költségvetési hiány pedig ezen autonóm egziszten­ciával bíró halmaz egyik eleme csupán. Ez így filozófiai szintű megfogalmazás, mely egyébiránt erőteljes mar­xista hatásokat mutat, viszont nem igazán hihető, hogy a pénzügyi tárca őre elvont bölcseleti problémákkal viaskodik olyankor, amikor az a kérdés, hogy hová tűnt a dohány. Végezetül pedig — s ez a legvalószínűbb — azt je­lentheti, hogy a költségvetési hiány Isten akaratából való, tehát (1) vannak olyan pénzügyminiszterek, akiket az Úr még az idők kezdete előtt a deficit bugyraiban való sínylődésre szánt, vagy pedig (2) az örökkévaló ak­ként tüntet ki némely — szivének különösen kedves, mondhatni kiválasztott — kormányt, hogy mindenféle csapásokkal, például a négy alapművelet (összeadás, ki­vonás szorzás, osztás) használatának képességétől való megfosztással teszi próbára. Az illető kormány tehát a szent együgyűség állapotába kerül, számára a továb­biakban hittitokká válik a költségvetés, ez a kabinet tagjait leírhatatlan istenfélelemmel tölti el, s így min­dennél jobban szolgálja lelki épülésüket. Akárhogy is van, eme kormányhivatalnoki megnyi­latkozásból annyi mindenképp kiderül, hogy a költség­­vetési hiány fátumszerű dolog, emberi gyarlóságoktól, szándékoktól és cselekedetektől független, megjósolha­­tatlanul alázúduló sorscsapás. Ez így roppant meggyőzően hangzik, s az állampol­gárnak egészen a közelmúltig semmi oka nem lehetett arra, hogy kebelében a kételyt enge­dje letanyázni. Bizonyos erők azonban mindent elkövetnek, hogy a nép hitét, lelkesedését és vele született derűlátását kimiskárolják. Azt mondja a rádió, hogy a számvevőszék szerint az egyre gigantikusabb méretű deficit több mint tíz százaléka a minisztériumok zabolátlan költekezésének köszönhető. Az imigyen elherdált összeg — könnyen ki­számolhatjuk — állampolgáronként (csecsemőket, ma­gatehetetlen aggastyánokat, koldusokat és guberálókat is ideértve­ minimum húszezer forint, az állampolgárok ezt vidáman ki fogják majd fizetni, a dolog lebonyolítá­sát nyugodt lélekkel rábízhatjuk az illetékes miniszter­re, ő igen találékony, nyilván gondja lesz rá, hogy újabb adóügyi ötletek sorozatával lepjen meg minket még Mikulás előtt. Nem is ez a gond, hanem hogy hová tűnt ez az ir­galmatlan summa, amelyből két évig hetenként tizenöt­­millió példányban nyomtathatnák ki ama halk szavú he­tilapot, amely az MDF szívének annyira kedves, és in­gyen osztogathatnák a világ összes magyarjának, a ma­radékból pedig valamennyi állampolgárt, aki a kor­mányzó pártok ideológiáját a magáénak vallja, magas fizetésű politikai államtitkárrá lehetne kinevezni — különös tekintettel arra, hogy ez a folyamat nagyobb­részt már amúgy is lezajlott. Egyszóval: hol a zsozsó? Az egészségügyi minisztérium nem költ az egész­ségügyre, a művelődési minisztérium az oktatásra, a honvédelmi a hadseregre és így tovább. Mire költenek? Nehéz elképzelni, hogy egy minisztérium titkos kártyabarlangokba oson éjszakánként, luxuskéj­ők társaságában pezsgőzik a Bahamákon, vagy pláne, hogy kemény drogokat fogyaszt. (Némely magas beosztású személynél megfigyelhetők ugyan bizonyos szimptó­­mák — réveteg tekintet, koordinálatlan mozdulatok, szellemi leépülés —, ám ezt valamilyen kábítószer ha­tásával magyarázni mérhetetlen rosszindulatra vallana ) Ennyi pénzt amúgy se lehet semmiféle hagyományos úton elverni, szerintünk pedig a minisztériumok egyál­talán nem herdálnak, hanem éppenséggel az élére rak­ják a garast. Ha ugyanis herdálnának, akkor a pénz visszakerülne a gazdaság vérkeringésébe, s ezt észre le­hetne venni, az nem kerül vissza, amit — valamely ne­mes cél érdekében — felhalmoztak. Hogy aztán mi ez a cél, azt nem a mezei állampolgár feladata megsac­colni, mindamellett — a Szabadság-szobrot elnézve — megkockáztatjuk a kijelentést, hogy lélekemelő feladat volna mindent, ami a múltra emlékeztet, betakarni Magyarországon. Kérdés, hogy kilencvenháromezer négyzetkilomé­ternyi vitorlavászon mennyibe kerül.

Next