Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-08-14 / 33. szám - Bodor Béla: • könyvkritika | Ex libris • Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban (Akadémiai Kiadó) | Csokonai Vitéz Mihály: Költemények 3. (1794-1796) (Akadémiai Kiadó) | Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? (Akadémiai Kiadó) | Fenyő István: Valóságábrázolás és eszményítés (1830-1842) (Akadémiai Kiadó) | Paolo Santarcangeli: Magyarok Itáliában (Akadémiai Kiadó) (11. oldal) - Sárkány Győző: rajza • kép (11. oldal)
I Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban . „Eleget gondolkoztam sorsúnkon, eleget olvastam, de úgy tapasztaltam, hogy az ember magának legméllyeb könyv, hol világot Természetet ismerni tanúihat” — írja Bessenyei A holmi 1779-es változatában. Az ember, mint a természet kulcsa, az önismeret, mint a világismeret tengelye; ez a botrányosan mai gondolat lehetne a magyar felvilágosodás legfontosabb tétele. Az ember ábrázolása persze eleinte még közel áll a barokk elvont képiségéhez, de lassanként áthatja a természet vizsgálata közben megértett univerzális szabály: a születés—kibontakozáshanyatlás—pusztulás általános törvényének pátosza. Csokonai életszerető gyászversei vagy Az elmatrónásodott Dóris csendes, szomorkás erotikája már Berzsenyihez, „a testi-lelki-isteni természeteket magában egyesítő harmóniás vagy szép ember” eszményéhez vezet. (Más kérdés, hogy rám — és talán Vörös Imrére is — mélyebb hatást tett Berzsenyi eszményénél Csokonai valóságábrázolása, a hanyatló szépség láttán érzett megrendülés embersége.) Vörös Imre alapgondolata, hogy a felvilágosodás írói munkáit a természethez fűződő kapcsolatuk alapján vizsgálja, amilyen kézenfekvő, olyan nagyszerű. Nem is értem, miért nem jutott eszébe eddig senkinek. A fejezetek során a tájábrázolásnak a barokk utáni új technikáit, a kozmosz, a kert, az állat és az emberi test helyét az irodalomban, a falusi életet dicsérő és a pásztori költészetet elemzi tudós gondossággal, egyéni látásmóddal. Vörös könyve az alkotó alaposság és a bátor eredetiség harmóniáját példázza. (Akadémiai Kiadó, 236 old., 150 Ft.) Csokonai Vitéz Mihály: Költemények 3. (1794-1796) Az 1790-es évek eleje a szellemi fellendülés, a szabadság régen várt érzését hozza a magyar kultúrában és a tudományban. Sorra alakulnak a színtársulatok Budán, Kolozsvárt, a folyóiratok Kazinczy Orpheusától a Bécsi Magyar Mercuriuson át Kármán Urániájáig, Aranka György Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társasága. Aztán mindez megrendül: a jakobinus összeesküvés nyomán Martinovicsékat kivégzik, az értelmiség színe-java Batsányitól Kazinczyn át Verseghyig börtönbe kerül. Csokonai, aki nemrég még kitűnő szatírák mellett írta meg A méla Tempefőit, most — megelőzvén a kicsapást — otthagyja a kollégiumot, Sárospatakra, Pestre, Pozsonyba megy. A nyomorúságos szabadság évei ezek a költő életében, alkalmi versek és az átdolgozott korábbiak kiadásához patrónus keresésével, megalázó szegénységben telnek. Végül maga adja ki az Országgyűlés idején verseinek füzetes gyűjteményét, a Diétái Magyar Múzsát. A gyűjteményes Csokonai-kiadás legújabb kötete a költő legnagyobb versei közül is jó néhányat tartalmaz, az időszak vége felé azonban hangja megfakul, hangulata gyászosra fordul. Igaz, a „Magyar! Hajnal hasad!” derűs hajnalköszöntése csak a huszadik századi napkeltének szól, a Konstantzinápoly is ,,E’ másik Romának pompás düledéki”-t cso- HIBAIGAZÍTÁS Augusztus hetedikei számunkban Sípos Lajos írta az Ex librist. De annak utolsó darabja, amely Petőcz András verseskönyvéről szól, Sípos Lajos tanítványának, Varga Mátyásnak munkája, dálja, és a „késő század” eljövetelében reménykedik, amikor „előre képzelem / Mint kiált felszóval eggyet az Értelem”, mégis bizakodás olvasható ki belőlük. A nagy versek közül Az Estve a pusztulást az újjászületéssel eggyé forrasztó kezdősorai még a zseniális diákköltő keze nyomát viselik: ,,A’ Napnak hanyatlik tündöklő hintája, / Nyitva várja a szép Enyészet ajtaja... / Az aranyos felhők tetején lefestve / Mosolyog a’ hives szárnyon járó Estve / Mellynek ujj élettel biztató harmattya / Gyöngy tsepjeit a’ nyílt rosákba hullattya.” A felvilágosodás szellemében a tulajdonost ostorozó rész („Az enyém a’ tied mennyi lármát szüle ...”) és a zárósorok természetdicsérete már a kiforrott költő munkái. A bizakodó hangulat nem tart soká. Rövidesen panaszait kettőzteti az Ekhóval, és így fogadkozik lantjának: „Apollo dűlt Oltárára / Sőt minden Múzsák’ szavára / Esküszöm, hogy utoljára / Függesztlek a’ Bodzafára.” A kötetben első ízben olvasható a szerkesztő, Szilágyi Ferenc által megtalált nagy vers: A Milton’ Elveszett Paraditsomáról. (Akadémiai Kiadó, 892 old., 360 Ft.) Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? A magyar irodalmi nyelvújítás fogalma egyet jelent Kazinczy nevével. A tizenkilencedik század első két évtizedének magyar irodalmi gondolkodása a megújulás, a folytonos átformálódás állapotában volt, ahogyan a „Göcseji Helikon”ok aranykorából átvezetett a Kölcsey— Vörösmarty-korszak klasszicizmus-romantika egyensúlyába. Aranykor maga is, amelyben a kultúra minden ága virágzásnak indul, és a nyelv ápolását, művelését eredményezi. Ahogy 1790-ben mindenki füvészdoktor, 1820-ban orientalista, 1830-ban dramaturg lesz, úgy ez idő tájt mindenki nyelvészkedik, újít, összehasonlít és etimologizál. Érdemeit némileg eltúlozva így tette meg e kor hősének Kazinczyt a hálás (és talán lelkifurdalástól szenvedő) utókor. A fogságból szabaduló Kazinczy, aki a börtönben Winckelmannt, Lessinget, Goethét olvasta, a szépség kultuszát és az esztétikai szféra autonómiáját helyezi irodalmi gondolkodása középpontjába. Ezzel irodalmi elvei — mai szemmel nézve — olykor hihetetlenül moderneknek látszanak, főleg az őt követő Bajza—Toldy—Vörösmarty triász nehézkes erkölcselvűségével szemben; mintha az elegáns öregséget győzné le a vaskalapos ifjúság. Valójában tudni kell, hogy Kazinczy ezen elvei mindig csorbát szenvedtek a gyakorlati alkalmazás során. Csetri könyve (akárcsak Fenyő Istváné) az Akadémia Kiadó „kritikatörténeti” sorozatában jelent meg, de a benne feldolgozott anyag messze túlnő a korszak szórványos kritikaanyagán. Tanulmányok, levelek, szépirodalmi művek részleteit feldolgozva igyekszik — nemcsak a korszak irodalmi-nyelvi gondolkodásának fontosabb irányzatait, nézetrendszereit, de azok eredetét, fejlődését és átalakulását is — nyomon követni. (Akadémiai Kiadó, 374 old., 130 Ft.) Fenyő István: Valóságábrázolás és eszményítés (1830-1842) Kisfaludi Károly 1830-ban bekövetkezett halála fordulópontot hozott a magyar irodalmi gondolkodásban. Ettől kezdve az irodalmi kritika meghatározó személyiségei: Toldy, Bajza és Vörösmarty. A kritikai gondolkodás középpontjában az ő romantikával kapcsolatos elképzeléseik állnak. 1842 novemberében tartotta a népköltészetről szóló híres felolvasását a Kisfaludi Társaságban Erdélyi János. Ettől kezdve a kritika központi problémájának a népiséget tekinthetjük. A két, címben megjelölt dátum tehát magától értetődően határol egy korszakot. A rímben kiemelt fogalompár, ha centrális problémának nevezni talán túlzás is, mindenképpen jellemzi azt a bő évtizedet, amelynek elején a magyar író, Vörösmarty, a végén pedig gátszakadásként zúdulnak a tehetségek a kultúrába, sokszor polgári, paraszti sorból is, kétségbeesett védekezésre késztetve a komótosabb tempóhoz szokott kritikusokat, akik persze azonnal panaszkodni kezdenek ... az irodalom pangása miatt! Fenyő beszámol „a magyar irodalom első aranykoraiként emlegetett időszak kritikai csatározásairól, a Kazinczy-fordította Pyrker László-eposz kapcsán Bajza által kirobbantott magyarságvitáról, a délibábos Horvát István elleni, megsemmisítő támadásokról, végül Vörösmarty és Bajza összecsapásáról a rendkívül művelt és jó tollú színésszel, Egressy Gáborral, a modern (értsd: romantikus) és a klasszikus színjátszás ügyében. A korszak elején még harcosan korszerű Bajza egyre kevésbé tud lépést tartani a művészeti kifejezés árnyalt „realizmusával”. Fenyő könyve a kor eszmeáramlatainak alapos taglalása mellett a kritikus-triász tündöklését és hanyatlását, emberi drámáját is érzékelteti, ami a fiatalok feltűnésében, Eötvös József és Kazinczy Gábor élre kerülésében csúcsosodik ki. (Akadémia Kiadó, 500 old., 150 Ft.) Paolo Santarcangeli: Magyarok Itáliában Ritka szerencse egy kis nép kulturális életében, ha egy művelt és megbízható kívülálló szemével pillanthat önmagára, hagyományos értékeire. Santarcangeli, aki magyarul írott versei és esszéi révén a magyar irodalom történetébe is bekerült, ezúttal néhány rövidebb előadás írott változata mellett (ezek Petőfi és Jókai olaszországi kapcsolatairól, a magyar nyelv és irodalom itáliai tanításáról szólnak) egy terjedelmesebb, Vörösmartyról szóló tanulmányt tesz közzé. Az Éjszaka, álom és nemlét Vörösmarty költészetében eredeti meglátásaival meglepő képet fest a költőről. Mi általában a nemzeti nagyság protokoll-arcképét látjuk; Santarcangeli erről nem vesz tudomást. Gondolatmenetében a nemlét iránti érdeklődés az emberi gondolkodással egyidős, de róla szólván a filozófia gyakran poézissal színeződik, a romantikus költőknél pedig uralkodóvá válik az éjszaka érzelmi komplexuma. „A romantika fő szellemi ereje egy misztikus lényben való hit”, aki (ami?) a kozmosz, vagy a vérrokonok közössége képében jelenik meg, régi és új mítoszok — az univerzális Egység, a Világlélek, a Legfőbb Szám, az Éj, a Tudattalan, az Álom mítosza — kíséretében. „Míg a nagy klaszszikusok művei az emberi lélek legmagasabb és legfényesebb régiójában, a tiszta tudat szférájában játszódnak, addig a romantika virágzásának kora a lélek barlangjába, a tudattalan birodalmába száll alá”. Santarcangeli legmeglepőbb megállapítása szerint a romantika alapvető jellegzetessége démoni és keresztényellenes jellege. „A halál, a feloldódás vágya, a Nemlét és az Éj ösztöne ősidőktől fogva az emberi lélekben rejlik, mint az életösztön ellenpólusa, de ... a vallás szublimálta ezt a negatív akaratot, úgy, hogy"... fölé vetítette a Paradicsomot. Evvel szemben a romantika, tagadó állásfoglalásaihoz híven, elutasítja a keresztény túlvilágról szóló tant, a jók boldogsága helyett a Nemlétet és az Éjt hívja és ígéri. ... Ez akkor is így van, ha ... a romantika keresztény színekkel keveredik néhány költőnél.” Vörösmartyt azonban nem tekinti efféle kivételnek. „Amikor alkotáshoz látott — idézi Szerb Antalt — megnyílt valami zsilip, és a hazafias és polgári feladatot elsöpörték képzeletének vad démonai... Sárkányok, tündérek, szellemek; a rendekre és osztályokra bomlott társadalom egésze már csak a mesés sötét erőkre való hivatkozást képes befogadni.” A költő ezen a síkon építi fel alapmítoszát: „... az emberiség fantáziájában öröktől élő szimbolikus mitológiát talált a maga lelke mélyén.” Ez Vörösmartynak az az arca, amit Berzsenyi kannibálinak titulált, Kölcsey ízléstelennek. Annak ellenére érdemes elgondolkodnunk az olasz irodalmár nézetein, hogy beidegződéseink alapján jóval konszolidáltabb Vörösmartyra emlékszünk; no meg, a múlt század elején keresztényellenességet emlegetni alighanem anakronizmus. (Akadémiai Kiadó, 140 old., 80 Ft.) EX LIBRIS BODOR BÉLA: 1992. AUGUSZTUS 14. ) i .