Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-07-03 / 27. szám - Láng Zsolt: Harc verebek és fecskék között (3. oldal) - Petri Lukács Ádám: Hódolattal (3. oldal) - Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Monori, Székely B. (3. oldal) - Karátson Gábor: rajza • kép (3. oldal)
LANG ZSOLT: Harc verebek és fecskék között Hogy mily módon fenekedik avilág, van példa arra is hamar. Nagyanyám mutatta, hogyan ette meg nagyapám mondatát a penész, mivelhogy azt a mondatot a vérével írta. Hát ennyit érne a mesei önfeláldozás? A félszázadosan felgyűlt penész mégis szent ereklye. Mert igen nagy felénk a költészet hatalma. Az olvasó naplója a mondatokról szól, jobban mondva: a mondatokról kezd el beszélni, miután a nap hirtelen véget ér, s vagy lesz folytatás, vagy nem lesz. A nap véget ér: gyilkos mondat ez a naplóírók előtt. Ha azt kérdenéd, mi az az erő, mely mondataink előhívja, kérdezhetnéd azt is, hogy mi az ami legyőzi a gátló erőket, a szembenállókat, merthogy ezen a világon minden volna, mi lehető, ha nem szegülne ellene az örökös maradás. De nagyobb távlatokkal kérdezhetnéd hasonmód, milyen erő szórja a csillagokat szabályos rendekben spirálisokká, ellipszoidokká, evolventikus fogazatú kerekekké. S ha erre egycsapásra rávágnád a gravitációt, akkor könnyen tévednél, hiszen lennie kell másnak is. Hát nem a tér az, ami miatt minden hullani kényszerül, ha egymásra lel? Mellbevágó kérdés számomra ez. Ismét csak nem árt körülnézni! A hasonló dolgok meglepő szaporulatát vizsgálva, meggyőződésünkké válhat, hogy a láthatatlan erők munkája nyomán megejtően egy helyre sodródnak a kutatott jelenségek. Várható, hogy amit a láthatatlan erő eddig művelt, ezután is azt teszi. Persze, nincs könnyű dolga az elhivatott megfigyelőnek: a megfigyelés leírása sokkal körülményesebb, mint amilyen maga a tárgy volna, mely azonban épp a megfigyelés által válhat leírhatóvá, ergo, mégiscsak izzadságos törekvések forrása. Különösen elszomorító, ha a megfigyelés felzavarta jelenség egyébként harmonikus békében nyugodna önhelyén. A mondatokba gyömöszölt világ feszültséggel teli. Néha órákig lapulsz egy nyirkos mogyoróbokorban, s alig leshetsz ki valamit. A mérhetetlen tudáson az ősök osztoznak ... No, azért a mogyoróbokorból is találhatsz vigasztaló hasonlatot: a róka vagy héja csonkolta félfülű nyúl után épen ugrálnak fiai. Régimódi fogalmaink szerint négy alkotóelemből építkezik az emberi természet, úgymond a tűzből, a levegőből,, a vízből és a földből. E négy elem adja forrását a négy fő tulajdonságnak, melyek lévén a melegség, a hidegség, a nedvesség és a szárazság. A négy elem másmilyen módokon (arányokban) szerepel egymással, következésképp (mivel a számok, melyekkel az arányokat megnevezzük, végtelenek) nincs rá mód, hogy két egyforma emberre akadjunk. A négy elem. Merthogy sokan hármas megoszlásban ábrázolnak mindent. Ki tudja, kinek van igaza? Ezekben az ügyekben a Természet sem tud megfejthetően kiigazítani. Ügyefogyottságát szemlélve, mosoly ül ki arcunkra. Ahogyan pl. annyi tévesztéssel, balos mozdulattal és a legmulatságosabb eszközökkel tereli a magot annak fészke felé , mint egy vaksi, csetlő-botló golf játékos. Ami azt illeti, tény viszont, hogy a zenében a kvartett szólaltatja meg az áhított teljességet; ahol három van, ott mindig jelentkezik hiányként a negyedik ... A kérdés könnyen átvezet filozofikusabb területek vizsgálatára, most azonban olvashatóbb dolgokról illenék szót ejteni. Érdekes az a percnyi történet, amidőn a mondat születése megváltoztatja a négy alkotóelem arányát, átrendezi az ember lelkét, ahogyan a tócsában felsarjadó gólyahír napok alatt kiszikkasztja a horpadályt, avagy másfelől példálózva, miképp a könnyező levelű szikercs cselekszik. Nem csoda, ha egyesek rendszeres félelemmel elkerülnek egynémely mondatot — keserű tapasztalatai lehetnek az ilyennek! Csupa tétovaság, lassúság és félszeg repdesés a sorsa. Csak a szó nem aggódik. Lapozzunk, talán bepillanthatunk igazibb tudományokba. Érdemes volna leírni a tájat. Kezdjük a kiemelkedő részekkel, melyek legkorábban akasztják meg a tekintetet: Búdvár, a maga kéklő üregeivel, Kőrisdomb s a Medvebarlangok, Kápolnahegy, Örvénykő, Üreges sarok, Kriptahegy, Jarasza, Firtos, Cső, mád, Szárhegy,Jézuskilátó, Nagymál, Királykő, Zsidóhegy; jöjjenek a dűlők, kaszálók, hol barom kapaszkodik, s zeng a bivalyszarv kürt: Katyustava, Szaglóc, Özeresztő, Küsvér, Akácos, Somkút, Bikád, Enyész, Kénos, Gyepes, Gubac, Tálas, Katrinca, Odvas, Kálmos, Csigolyás, Gatyaszár, az ezüstösen kanyargó vizek, a kémlelő szemű tavak: a Vargyas, a Juhod, a Szilas, a Kormos, a Göde, a Füzes, Derzspataka, Jánópataka, Tejeskerek-patak, a Hormoród, az Aranyos, a Maros, az Olt, a Szent Anna tava, Fokút, Sárd, Mohos-tó, Holt-tó, Sekélyes, Láp, Gyertyános kútja; vízben türöződő várak és falvak, úgymint: Rapsonné vára, Csonkavár, Szentdemeter, Hévíz, Nagyteremi, Marosújvár, Bálványos, Gerend, Lövéte, Parajd, Baróth, Miklósvárszék, Papoda, Koronka, Kiruj, Kászon, Laposnya, Szentkatolna, Újtűz (jó helyen járunk?), Gelence, Zabola, Torja, Lázsolymos, Prászmár, Kajántó, Székás, Zsibó; és persze a mindig túlbuzgó források: Jézuskútja, Erzsébetkút, Nádasszék, Ibolyaforrás, Mozsolyka, Hagyókút, Gereszte, Cselő kút, Peres. "Nem gondolná senki tán, mennyi mondat bolyong e vidéken, mint szellem, kinek e táj a rabhelye. Tündér vagy táltos? Nemüket eltalálni nehéz, mert hol az a pillanat tárul elénk, midőn kezét ártatlanul combjai közt felejti, hol meg a legférfiasabb akarat győzelméé kósza vágyak fölött. A húros madarakra lövöldözök csörtetése sem riasztotta el őket. A magányból kipillantó megfigyelő mindenhol életre lel. Komoly tanulságod forrása a lápi világ, mert holt anyagból áll össze (az élet maradványaiból), egy idő után mégis működni kezd. Hogy él, azt épp a bűzök és kísértetfények jelzik szilárdan. Egy magasba ágaskodó nyárfaligetben csapatokba verődve őrködnek azok, kik sohasem fertelmeskednek, óva tőle másokat is, mert ameddig nincs tisztaság, bizonnyal nem várható utolsó veszedelemnél egyéb. Békesség és áldás szálljon e tájékra! — ugyan ki tervezné másképp?! Tán délibáb fakasztotta remények, másfelől viszont a fák mindegyikének neve van, hol asszonyi, hol meg a föld valamely szellemlényétől származó, akiknek létezésében nem kételkedhetünk. A szélvészt viszont nem állítja meg senki és semmi, s ugyancsak elolvad az ember szíve a félelem és rettegés miatt. Az embereknek, kiket a mezőn talál, fejeket rútul betöri, hogy szavaira eláll, valamely traátorságot kinn talál, megöli, a vadgalambokat, gémeket s egyéb állatokat a fák alól halva szedik föl. Mindaközben azért jó kedv is van, héjjában való beszéd, vígság, bor, jó színű és súlyos, mint az almási verés márvány, és van dúlás és sok görbeség, és van rosszféle hazugság és hazugságként tékozolt igazmondás. A test sebei körül sok halálmadár kering. A holdat is holtelevenné teszi a nagy eclipsis, rendre roppant víziók épülnek köréje. A naplóíró tehetetlenül várja a véget, mint Wesselényi István kényszerrel választott városában. No de a városokról még nem esett említés, igaz, távol esnek a megfigyelő kedvelte zugoktól, hol magtárnyit is összegyűjthet az okos példázatokból. Hogy mi módon fenekedik a világ, példa hirtelen arra is akad itt. Harc ütött ki verebek és fecskék között, holott a fedelezés alatt sok fecskefészek lévén, a verebek reájok gyűltek, el akarván venni fészküket a fecskéknek, akik is oltalmazván házukat, magukat védelmezték késő délig egy verebet a többi között megszorítván még ki is vettenek a fészekből, ki valahogy felakadván, nyakánál fogva felakasztódott, és függött, mint embert, ha akasztanak, majd annak utána halva leszakadott és leesett. Mégis a verebek, mivel csakugyan hatalmasabbak lévén, fészküket a fecskéknek elfoglalták — de hogy kicsodák lehetnek fecskék, kicsodák verebek a Históriában, jó okkal bizony megírni nem lehet... Ideje hát, hogy városainkról szóljunk; legyen: Kolozsvár, Torda, Újvásárhely, Enyed, Medgyes, Keresztúr, Udvarhely, Aranyosgyéres, Kézdi, Brassó, Szeben, ahol egyébként a Gubernátor uramnak többrendű szolgájafélét épp ma vallatták, kik annyira ordítottak kínban, hogy kihullott az utcára, reája még a füst is kilátszott, amin sütögették őket. Három koranyári hét végén egy Szentkirályi utcai sötét pincében Monori Lili és Székely B. Miklós elenyésző, bár növekvő számú közönség előtt — mit is csinált? Kéne egy állítmány. (Amennyivel egyszerűbb, eltekintve attól, hogy nem jelent semmit, népbennemzetben szöszmötölni, mint alanyban-állítmányban — nem beszélve az egyeztetési hibákról!) Ha jól megnézzük: alany is kéne. Kicsoda mit csinált? Mondjuk ezt-azt, és két fantasztikus színész. De ez is csak félig igaz, mert egyrészt Monori Lili az egyik legnagyobb magyar színésznő, másrészt meg, ha színész is, aki játszik, akkor ő nem az, persze továbbra is fantasztikus. Ezek nem csupán a személyes bizonytalanság kérdései. Mit lehet kitalálni akkor, amikor nincs mit kitalálni, amikor minden ki van találva? Hol van a művészet? Van-e helye és hol? Hol az a rés, az a repedés ahová benyomható volna a művészet, mondjuk az adidas és Szarajevó közé? Nincs rés. És ez ellen még ágálni is nehéz, egy rendes demokráciát epatírozni sem lehet, mert a szeme sem rebben, azonnal magába olvasztja a botrányt is, nem tudsz beleköpni a levesükbe, mert szó nélkül a köpést is a leveshez fogják számítani eztán. Ez itt nem pinceszínház abban az értelemben, ahogy annak idején Fodor Tamás . „Stúdió K-ja volt, Székely B. , most nem, Woyzeck. (Igaz, örökkéaz, szól közbe a nősztalgikus néző.) Az, egyszerűen szólva, fontos volt. Ez itt nem fontos. A marginális se fontos. Bár abban meg biztos vagyok, hogy a művészetnek olykor így el kell bújnia, be a föld alá, két emberbe, az érdektelenségbe, a sötétbe —, hogy megmaradjon, ezért marad meg, mert mindig lesz két ember. Mégis evvel egyidejűleg azt is szeretném, ha Monori Liliék a színházban is láthatók volnának minden este. Hogy ott legyenek és ők legyenek. Hogy ilyen legyen a színház. Ezt kívánni abszurd és magától értődő. Nem is pince ez a Szentkirályi utcában, hanem pincerendszer, egymásba nyíló odúk, barlagok, félhomály. A művészet láthatatlan. Egy férfi, egy nő, két gyerek, egy lassú, idős ember, két tyúk, a félig kinyitott WC-ajtó mögött egy lámpa. Pókháló ragadt a hajamra. A játszók eleltűnnek, itt vannak, ott vannak, vannak, beléjük bámulunk, félénken követjük az eseményeket: a férfi nővé lesz, a nő férfivé, a penészes falra egy hatalmas farok árnyéka ugrik, halk énekszó, víz, tűz, táltos, üldözés, létra, görkorcsolya, olló. A töredék, mint egész, az egész mint üres. A szegénység kemény gazdagsága. Nem tudom leírni, mit láttam, nem láttam, mi történt. Nem történt semmi. Nincs felelet, mert nem tudunk kérdést föltenni. Az ugatás, üvöltés, ordítás, bőgés, bömbölés, sírás, rívás, könnyhullatás, sírdogálás, pityergés, picsogás, szepegés, szipogás, könynyezés, zokogás, vgnyitás, szűkülés, nyüszítés nem tekinthető kérdésnek. ESTERHÁZY PÉTER: Egy kékharisnya följegyzéseiből Monori, Székely B. Karátson Gábor rajza PETRI LUKÁCS ÁDÁM: Hódolatta „Szép, napsütött sirály repül átál a Duna felett. Komolyan meglep, hogy nem ejt bombát.” (Szép Ernő) Sárga antilopzakóban, piros szemű albínó arab fekszik az úton. Cserbenhagyásos gázolás. (Engem meg a nők.) Később a helyszínelők, a rendőrnő nejlonharisnyája mögül kivillannak a kunkok, csúf szőrszálak, mint szeméből a buta butaság. Semmirekellő nagymamák és gyönyörű nők, mind itt Budán, köztük visz az utam a kocsmáig és tovább — ha bezár. Szétcsapódköztetek. Tehát a semmibe. Csöpögnek a friss lányok — az olvadó fagyik. Én csak egy-kettőt szeretek, de majd mindegyiktől meghatódom. Leszbikus lányok beszélik egymást magukra, forróak, bölcsek, ők is a lányokat szeretik. Képszögre akasztva nyúzom a nőstény vadnyulat, megette Vian szürkére fotografált szeme ragyog. Ragyog a szürke. A hártyázásnál óvatosnak kell lenni, nehogy túlszaladjon a kés, de az is helytelen, ha nincs tökéletesre tisztítva a nyúl húsa. A tárkony és az őrölt szerecsendió aránya. A visszautasítások és a durva gesztusok aránya. Csak egyszer lehet valamibe belehalni, erre érdemes ügyelni. A parton virágmintás ruhácskában, karalábot eszik egy fiatalasszony, olyan szép, hogy szégyellek odamenni. 1992. JÚLIUS 3. 4*