Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)

1992-08-14 / 33. szám - Bodor Béla: • könyvkritika | Ex libris • Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban (Akadémiai Kiadó) | Csokonai Vitéz Mihály: Költemények 3. (1794-1796) (Akadémiai Kiadó) | Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? (Akadémiai Kiadó) | Fenyő István: Valóságábrázolás és eszményítés (1830-1842) (Akadémiai Kiadó) | Paolo Santarcangeli: Magyarok Itáliában (Akadémiai Kiadó) (11. oldal) - Sárkány Győző: rajza • kép (11. oldal)

I Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar iroda­lomban . „Eleget gondolkoztam sorsúnkon, eleget olvastam, de úgy tapasztaltam, hogy az ember magának leg­méllyeb könyv, hol világot Természetet ismerni tanúihat” — írja Bessenyei A holmi 1779-es változatában. Az ember, mint a természet kulcsa, az önismeret, mint a világismeret tengelye; ez a botrányosan mai gondolat lehetne a magyar felvilá­gosodás legfontosabb tétele. Az ember ábrázolása persze eleinte még közel áll a barokk elvont képiségéhez, de lassan­ként áthatja a természet vizsgála­ta közben megértett univerzális sza­bály: a születés—kibontakozás­hanyatlás—pusztulás általános törvé­nyének pátosza. Csokonai életsze­rető gyászversei vagy Az elmatró­­násodott Dóris csendes, szomorkás eroti­kája már Berzsenyihez, „a testi-lelki-is­­teni természeteket magában egyesítő har­­móniás vagy szép ember” eszményéhez vezet. (Más kérdés, hogy rám — és talán Vörös Imrére is — mélyebb hatást tett Berzsenyi eszményénél Csokonai valóság­ábrázolása, a hanyatló szépség láttán ér­zett megrendülés embersége.) Vörös Imre alapgondolata, hogy a fel­világosodás írói munkáit a természethez fűződő kapcsolatuk alapján vizsgálja, amilyen kézenfekvő, olyan nagyszerű. Nem is értem, miért nem jutott eszébe eddig senkinek. A fejezetek során a táj­ábrázolásnak a barokk utáni új techni­káit, a kozmosz, a kert, az állat és az emberi test helyét az irodalomban, a fa­lusi életet dicsérő és a pásztori költésze­tet elemzi tudós gondossággal, egyéni lá­tásmóddal. Vörös könyve az alkotó ala­posság és a bátor eredetiség harmóniáját példázza. (Akadémiai Kiadó, 236 old., 150 Ft.) Csokonai Vitéz Mihály: Költemények 3. (1794-1796) Az 1790-es évek eleje a szellemi fel­lendülés, a szabadság régen várt érzését hozza a magyar kultúrában és a tudo­mányban. Sorra alakulnak a színtársu­latok Budán, Kolozsvárt, a folyóiratok Kazinczy Orpheusától a Bécsi Magyar Mercuriuson át Kármán Urániájáig, Aranka György Erdélyi Magyar Nyelv­művelő Társasága. Aztán mindez meg­rendül: a jakobinus összeesküvés nyo­mán Martinovicsékat kivégzik, az értel­miség színe-java Batsányitól Kazinczyn át Verseghyig börtönbe kerül. Csokonai, aki nemrég még kitűnő szatírák mellett írta meg A méla Tempefőit, most — megelőzvén a kicsapást — otthagyja a kollégiumot, Sárospatakra, Pestre, Po­zsonyba megy. A nyomorúságos szabad­ság évei ezek a költő életében, alkalmi versek és az átdolgozott korábbiak kiadá­sához patrónus keresésével, megalázó szegénységben telnek. Végül maga adja ki az Országgyűlés idején verseinek fü­zetes gyűjteményét, a Diétái Magyar Mú­zsát. A gyűjteményes Csokonai-kiadás leg­újabb kötete a költő legnagyobb versei közül is jó néhányat tartalmaz, az idő­szak vége felé azonban hangja megfakul, hangulata gyászosra fordul. Igaz, a „Ma­­gyar! Hajnal hasad!” derűs hajnalkö­szöntése csak a huszadik századi napkel­tének szól, a Konstantzinápoly is ,,E’ má­sik Romának pompás düledéki”-t cso- HIBAIGAZÍTÁS Augusztus hetedikei számunkban Sípos La­jos írta az Ex librist. De annak utolsó darab­ja, amely Petőcz András verseskönyvéről szól, Sípos Lajos tanítványának, Varga Má­tyásnak munkája, dálja, és a „késő század” eljövetelében reménykedik, amikor „előre képzelem / Mint kiált felszóval eggyet az Értelem”, mégis bizakodás olvasható ki belőlük. A nagy versek közül Az Estve a pusztulást az újjászületéssel eggyé forrasztó kezdő­sorai még a zseniális diákköltő keze nyo­mát viselik: ,,A’ Napnak hanyatlik tün­döklő hintája, / Nyitva várja a szép Enyé­szet ajtaja... / Az aranyos felhők tete­jén le­festve / Mosolyog a’ hives szárnyon járó Estve / Mellynek ujj élettel biztató harmattya / Gyöngy tsepjeit a’ nyílt ro­­sákba hullattya.” A felvilágosodás szelle­mében a tulajdonost ostorozó rész („Az enyém a’ tied mennyi lármát szüle ...”) és a zárósorok természetdicsérete már a kiforrott költő munkái. A bizakodó han­gulat nem tart soká. Rövidesen panaszait kettőzteti az Ekhóval, és így fogadkozik lantjának: „Apollo dűlt Oltárára / Sőt minden Múzsák’ szavára / Esküszöm, hogy utoljára / Függesztlek a’ Bodzafá­ra.” A kötetben első ízben olvasható a szer­kesztő, Szilágyi Ferenc által megtalált nagy vers: A Milton’ Elveszett Paradi­­tsomáról. (Akadémiai Kiadó, 892 old., 360 Ft.) Csetri Lajos: Egység vagy különbö­zőség? A magyar irodalmi nyelvújítás fogal­ma egyet jelent Kazinczy nevével. A ti­zenkilencedik század első két évtizedének magyar irodalmi gondolkodása a meg­újulás, a folytonos átformálódás állapo­tában volt, ahogyan a „Göcseji Helikon”­­ok aranykorából átvezetett a Kölcsey— Vörösmarty-korszak klasszicizmus-ro­mantika egyensúlyába. Aranykor­ maga is, amelyben a kultúra minden ága virág­zásnak indul, és a nyelv ápolását, műve­lését eredményezi. Ahogy 1790-ben min­denki füvészdoktor, 1820-ban orientalis­ta, 1830-ban dramaturg lesz, úgy ez idő tájt mindenki nyelvészkedik, újít, össze­hasonlít és etimologizál. Érdemeit némi­leg eltúlozva így tette meg e kor hősének Kazinczyt a hálás (és talán lelkifurdalás­tól szenvedő) utókor. A fogságból szabaduló Kazinczy, aki a börtönben Winckelmannt, Lessinget, Goethét olvasta, a szépség kultuszát és az esztétikai szféra autonómiáját helyezi irodalmi gondolkodása középpontjába. Ezzel irodalmi elvei — mai szemmel néz­ve — olykor hihetetlenül moderneknek látszanak, főleg az őt követő Bajza—Tol­­dy—Vörösmarty triász nehézkes erkölcs­el­vűségével szemben; mintha az elegáns öregséget győzné le a vaskalapos ifjúság. Valójában tudni kell, hogy Kazinczy ezen elvei mindig csorbát szenvedtek a gyakorlati alkalmazás során. Csetri könyve (akárcsak Fenyő Istvá­né) az Akadémia Kiadó „kritikatörténe­ti” sorozatában jelent meg, de a benne feldolgozott anyag messze túlnő a kor­szak szórványos kritikaanyagán. Tanul­mányok, levelek, szépirodalmi művek részleteit feldolgozva igyekszik — nem­csak a korszak irodalmi-nyelvi gondolko­dásának fontosabb irányzatait, nézet­rendszereit, de azok eredetét, fejlődését és átalakulását is — nyomon követni. (Akadémiai Kiadó, 374 old., 130 Ft.) Fenyő István: Valóságábrázolás és eszményítés (1830-1842) Kisfaludi Károly 1830-ban bekövetke­zett halála fordulópontot hozott a magyar irodalmi gondolkodásban. Ettől kezdve az irodalmi kritika meghatározó személyisé­gei: Toldy, Bajza és Vörösmarty. A kri­tikai gondolkodás középpontjában az ő romantikával kapcsolatos elképzeléseik állnak. 1842 novemberében tartotta a népköltészetről szóló híres felolvasását a Kisfaludi Társaságban Erdélyi János. Et­től kezdve a kritika központi problémá­jának a népiséget tekinthetjük. A két, címben megjelölt dátum tehát magától értetődően határol egy korszakot.­ ­ A rímben kiemelt fogalompár, ha cent­rális problémának nevezni talán túlzás is, mindenképpen jellemzi azt a bő évtize­det, amelynek elején a magyar író, Vö­rösmarty, a végén pedig gátszakadásként zúdulnak a tehetségek a kultúrába, sok­szor polgári, paraszti sorból is, kétségbe­esett védekezésre késztetve a komótosabb tempóhoz szokott kritikusokat, akik per­sze azonnal panaszkodni kezdenek ... az irodalom pangása miatt! Fenyő beszámol „a magyar irodalom első aranykoraiként emlegetett időszak kritikai csatározásairól, a Kazinczy-for­­dította Pyrker László-eposz kapcsán Baj­za által kirobbantott magyarságvitáról, a délibábos Horvát István elleni, meg­semmisítő támadásokról, végül Vörös­marty és Bajza összecsapásáról a rend­kívül művelt és jó tollú színésszel, Eg­­ressy Gáborral, a modern (értsd: roman­tikus) és a klasszikus színjátszás ügyé­ben. A korszak elején még harcosan kor­szerű Bajza egyre kevésbé tud lépést tartani a művészeti kifejezés árnyalt „realizmusával”. Fenyő könyve a kor eszmeáramlatainak alapos taglalása mel­lett a kritikus-triász tündöklését és ha­nyatlását, emberi drámáját is érzékelteti, ami a fiatalok feltűnésében, Eötvös Jó­zsef és Kazinczy Gábor élre kerülésében csúcsosodik ki. (Akadémia Kiadó, 500 old., 150 Ft.) Paolo Santarcangeli: Magyarok Itáliában Ritka szerencse egy kis nép kulturá­lis életében, ha egy művelt és megbízha­tó kívülálló szemével pillanthat önmagá­ra, hagyományos értékeire. Santarcange­li, aki magyarul írott versei és esszéi ré­vén a magyar irodalom történetébe is bekerült, ezúttal néhány rövidebb elő­adás írott változata mellett (ezek Petőfi és Jókai olaszországi kapcsolatairól, a magyar nyelv és irodalom itáliai taní­tásáról szólnak) egy terjedelmesebb, Vö­­rösmartyról szóló tanulmányt tesz közzé. Az Éjszaka, álom és nemlét Vörösmar­ty költészetében eredeti meglátásaival meglepő képet fest a költőről. Mi álta­lában a nemzeti nagyság protokoll-arc­­képét látjuk; Santarcangeli erről nem vesz tudomást. Gondolatmenetében a nemlét iránti érdeklődés az emberi gon­dolkodással egyidős, de róla szólván a filozófia gyakran poézissal színeződik, a romantikus költőknél pedig uralkodóvá válik az éjszaka érzelmi komplexuma. „A romantika fő szellemi ereje egy misztikus lényben való hit”, aki (ami?) a kozmosz, vagy a vérrokonok közössége képében je­lenik meg, régi és új mítoszok — az uni­verzális Egység, a Világlélek, a Legfőbb Szám, az Éj, a Tudattalan, az Álom mí­tosza — kíséretében. „Míg a nagy klasz­­szikusok művei az emberi lélek legma­gasabb és legfényesebb régiójában, a tiszta tudat szférájában játszódnak, ad­dig a romantika virágzásának kora a lé­lek barlangjába, a tudattalan birodalmá­ba száll alá”. Santarcangeli legmegle­pőbb megállapítása szerint a romantika alapvető jellegzetessége démoni és ke­resztényellenes jellege. „A halál, a felol­dódás vágya, a Nemlét és az Éj ösztöne ősidőktől fogva az emberi lélekben rej­lik, mint az életösztön ellenpólusa, de ... a vallás szublimálta ezt a negatív akara­tot, úgy, hogy"... fölé vetítette a Paradi­csomot. Evvel szemben a romantika, ta­gadó állásfoglalásaihoz híven, elutasítja a keresztény túlvilágról szóló tant, a jók boldogsága helyett a Nemlétet és az Éjt hívja és ígéri. ... Ez akkor is így van, ha ... a romantika keresztény színekkel keveredik néhány költőnél.” Vörösmartyt azonban nem tekinti efféle kivételnek. „Amikor alkotáshoz látott — idézi Szerb Antalt — megnyílt valami zsilip, és a ha­zafias és polgári feladatot elsöpörték képzeletének vad démonai... Sárkányok, tündérek, szellemek; a rendekre és osz­tályokra bomlott társadalom egésze már csak a mesés sötét erőkre való hivatko­zást képes befogadni.” A költő ezen a sí­kon építi fel alapmítoszát: „... az embe­riség fantáziájában öröktől élő szimboli­kus mitológiát talált a maga lelke mé­lyén.” Ez Vörösmartynak az az arca, amit Berzsenyi kannibálinak titulált, Kölcsey ízléstelennek. Annak ellenére érdemes elgondolkod­nunk az olasz irodalmár nézetein, hogy beidegződéseink alapján jóval konszoli­dáltabb Vörösmartyra emlékszünk; no meg, a múlt század elején keresztényel­­lenességet emlegetni alighanem anakro­nizmus. (Akadémiai Kiadó, 140 old., 80 Ft.) EX LIBRIS BODOR BÉLA: 1992. AUGUSZTUS 14. ) i .

Next