Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)

1992-08-28 / 35. szám - Szombathy Bálint: • könyvkritika | Ex libris • Tristan Tzara: Aa úr az antifilozófus Dadaista kiáltványok és válogatott versek, 1914-1936 (Orpheusz) | Marcel Duchamp: Az eltűnt idők mértéke (Képzőművészeti Kiadó) | John Berger: Mindennapi képeink (Corvina) | Tolnai Ottó: A meztelen bohóc (Fórum) (11. oldal) - Neuberger István: rajza • kép (11. oldal) - Balaskó Jenő: Hexaméterek Magyarországba lépve lassan • vers (11. oldal)

4 1992. AUGUSZTUS 28.—■— 144*k EX LIBRIS CZOMBATHY BÁLINT Tristan Tzara: Az úr az antifilozófus Dadaista kiáltványok és válogatott versek, 1914-1936 Aki még idejében, vagyis tudatformáló ifjú éveiben olvasta Tzarát — azt a keveset, amihez magyarul hozzá lehetett férni —, nem maradhatott közömbös költői ihlettel és pátosszal teremtett dadaista kiáltványszövegei iránt. Ez az alkalom nemzedékemnek 1969-ben, Tzara halála után hat esztendővel adatott meg. Mario de Micheli Az avantgardizmus című tanulmánykötete Szabó György fordításában közölte az 1918-as dadaista manifesztumot és A gyenge és keserű szerelemről szóló kiáltványt. A tzarai opusnak a dadaista mozgalom irodalmától elvonatkoztatott terjedelmét és valós súlyát olvasóként lehetetlen volt lemérni és kellő hitelességgel értékelni. Több mint húsz év elteltével, Parancs János válogatásában és fordításában immár egy sokkal teljesebb Tzara-kép rajzolódik ki előttünk. Az An úr az antifilozófus a román származású, Zürichben (anti)művésszé avanzsált dadaista vezér 1914 és 1936 között — tehát a század eleji izmusok még meglehetősen eseménydús időszakában — alkotott kiáltványainak és verseinek a válogatása. „Van irodalom, ami nem jut el a falánk tömeghez. Alkotói mű, a szerző igazi szükségletéből, és az ő számára”, jelenti ki Tzara az 1918-as dadaista kiáltványban, a mozgalom irányadó posztulátumában. Az individualizmus végtelen szabadsága mellett tör lándzsát, s azzal, hogy a lázadást a vallásosság szintjére emeli, egyben életformává is avatja. Történetileg nézve a dadaizmus az első olyan művészetfilozófia, amely az alkotói gesztust kiegyenlíti az emberi magatartásformával — az élettel —, ezzel egyidejűleg pedig megkérdőjelezi az emberiség egyetemes értékeinek hitelét és eszközei közül különösen a festészet és a szobrászat van útjában, legnagyobb elvi ellenségének azonban a logikát nevezi meg, hirdetve, hogy „örökre meg nem értett műalkotásokra van szükségünk . Hogy hatvan-nyolcvan év elteltével mennyire is érthetők Tzara írásos művei, nehéz rá választ adni. Fordítani azonban kifejezetten bonyolult, szinte a lehetetlenséggel határos feladat. Parancs János, kinek fordítása — az összevetésre alkalmas művek esetében — meglehetősen eltér Szabóétól, arra hívja fel a figyelmet, hogy Tzara „szinte minden költészeti fogást és regulát, nyelvtani szabályt, logikai, szerkezeti fölépítést elvetve és fölrúgva próbált írni (...), ezért csaknem lehetetlenné tette művei fordítását .. A nihilizmus szentélyében véglegesült dadaista és szürrealista költeményekből ma is elemi erővel tör fel — számos logikai bukfencen és a legképtelenebbül párosított költői képzettársításokon át — a tagadás kateketikája. Tzara elválaszthatatlan része és tartós értéke századunk modern költészetének. Elmélyülten olvasva rájövünk, hogy alkotásai kevésbé logikátlanok, mint a világ számos dolga. S arra is, hogy nemcsak a polgárpukkasztáshoz értett, mert ő is csak egy érző ember volt. Költő. Lásd verssorait: „milyen az az út amely elválaszt minket / azon át nyújtom tűnődésem kezét / virág íródott minden egyes ujj hegyére / és az út vége egy veled együtt járó virág”. (Orpheusz, 192 old., 198,— Ft) Marcel Duchamp: Az eltűnt idők mértéke Míg Tzara a dada nihilizmust hirdető irodalmi ágán teljesítette ki vezéri szerepét, Marcel Duchamp a képzőművészek által képviselt vonulatnak volt központi egyénisége, aki elsőként tette példaértékűvé a festészet-, illetve képellenességet, a retinális jelenségek iránti averziót. Mélyen megvetette a konceptuális — vagyis gondolati — háttérrel nem rendelkező látványművészetet. Tulajdon alkotásait szerényen csak „dolgoknak” nevezte, szellemi konstrukciónak tekintette őket, összhangban azzal a dadaisták által deklarált állásponttal, hogy a dada se nem mozgalom, se nem irányzat vagy meghatározott esztétikai és filozófiai háttérrel rendelkező iskola volt, hanem csupán „szellemi tevékenység”, azoknak a gondolati folyamatoknak egyfajta mederbe terelése, amelyek a filozófia, az esztétika és a művészi ábrázolás tagadása révén kísérelték meg az élet és a művészet közötti szakadék áthidalását. Duchamp meglehetősen zárkózott, közömbös, passzivitásban élő ember volt, akinek sikerült az, ami őelőtte senki másnak: a tétlenségből erényt kovácsolt, s szórakozásból alkotott.. Kevés..nyilatkozatot adott. A legterjedelmesebb és legkörültekintőbb beszélgetést Pierre Cabanne készítette vele Ócska kacat vagyok címmel, két esztendővel halála előtt, 1966-ban. Az öt beszélgetést tartalmazó, 1977-ben megjelent második kiadás Az eltűnt idő mérnöke nevet kapta, ami enyhe utalás Duchamp tétlenségbe szűkülő munkásságára, a „nem csinálok semmit” individualista magatartásfilozófiájára: „Nem tudok képet csinálni, írást vagy szobrot. Egyáltalán nem tudok. Két vagy három hónapot gondolkodnom kellene, hogy elhatározzam, csinálok valamit, aminek van valami jelentése ... Meg kellene találnom ezt az értelmet, mielőtt belekezdek.” Mindig is a kétely embere volt, kételkedett mindenben, a művészetben, az igazságban, a kimondott szóban, de talán legtöbbet önmagában. Élete és műve — e kettő most már egyre megy— tele van ellentmondással, ezek az ellentmondások azonban nem összebékíthetetlenek, inkább ingatagok, nagyon is viszonylagosak. Duchamp metaszintre fejlesztett iróniája nem(csak) védekezési beidegződés, hanem — tökélyre vitt állapotában — fontos megismeréselméleti tényezővé válik, amely egész életművét áthatja. A hatvanas-hetvenes évek konceptualista művészetének szellemi elődje — ahogy ő mondja, „prototípusa” — volt. A manuális munkálkodást elutasítva a szellemi tevékenységet dicsőítette. Egy utána következő művészettörténeti periódusnak vált hasító fényű fároszává annak ellenére, hogy sohasem vágyott az archetípus szerepére. A sztárkultuszt rendre elparentálva egy pozitív ellenpéldán át lett nemzedékek eszményképe, a XX. század modernista művészetének szellemi kútfője. Lényét a kedély és a lélek rendíthetetlen nyugalma hatotta át. „Tökéletesen gyönyörű életem volt”, nyilatkozta, s beszélgetésének utolsó mondata is így hangzott: „Nagyon boldog vagyok.” Csak így egyszerűen, amilyen egyszerű volt emberként. (Képzőművészeti Kiadó, 256 old., 128.— Ft) John Berger: Mindennapi képeink „A látás a szavak előtt jár, a gyermek előbb nézi és felismeri a dolgokat, s csak azután tanul meg beszélni.” Ezzel a két mondattal kezdődik John Berger művészettörténész és író könyve, amit egy a BBC-ben a nyolcvanas évek elején pergetett televíziós sorozat alapján állított össze. Világunk a képek világa, az embert sohasem vette körül annyi kép, mint manapság. De míg három-négy évszázaddal ezelőtt egy képnek elsősorban az egyedi jelentése, sajátos üzenete volt a fontos, addig korunk elektronikus képi megnyilvánulásainak esetében az összhatás a döntő, vagyis az a szituáció, amit a kép teremteni tud gondolatrendszerünkben. Berger többek között azt vizsgálja igazi hozzáértéssel, hogyan módosult az eredeti mű funkciója a technikai sokszorosíthatóság korában, melyek azok a tényezők, amelyek meghatározzák egy alkotás egyedi értékét egy olyan furcsa helyzetben, amelyben ugyanannak a képnek esetleg több ezer reprodukciója cirkulál az emberi élettér legközönségesebb összefüggéseiben. Az ilyen alkotás elveszti valamikori egyedi jelentését, példaszerűségét, értékét immár nem szellemi fesztávjai, hanem anyagi, fizikai egyedisége alapján határozzák meg, közönséges tárggyá fokozzák le. „A műalkotásokat ma körülvevő, végső soron piaci értéküktől meghatározott, hamis, vallásos kultusz helyettesíti azt, amit a festmények fényképészeti úton való reprodukálhatóságuk folytán elvesztettek”, szögezi le a szerző, érzékletesen —■ képileg is — szemléltetve azt a skizofrén folyamatot, amelyben egy műtárgy szellemi és anyagi adottságai elválnak egymástól. Egy másik érdekes fejezetben a festmények tárgymegjelenítő, tárgyhalmozó tulajdonságát elemzi. Ezt a jelenséget, amely az ezerhatszázas évek hagyományos olajfestészetében érte el csúcspontját, a birtoklási vágy mechanizmusának egyik eszközeként határozza meg, mondván: „Egy tárgy megfestése és vászonra rögzítése bizonyos fokig hasonlít ahhoz, ha megvásároljuk és otthonunkba helyezzük.” A nyugati civilizáció alapjait megteremtő árucserében maga a kép is adásvétel tárgyává lett, s az esetek legnagyobb részében kénytelen volt kiszolgálni a műkereskedelem diktátumát. A századok folyamán keletkezett hatalmas képmennyiség java része a piaci keresletet kiszolgáló képi termék, amely műfaji értelemben a fénykép megjelenésével vesztette el szerepét. A társadalmi-piaci elvárásoktól leginkább a tájkép tudta magát függetleníteni, csupán azért, mert a természet elemei a földi halandó számára elérhetetlenek voltak. A képi reklám és az aljafestészet sajátos kapcsolata az előző vizsgálódások logikus folytatásaként merül fel. Berger arra a jelenségre reflektál, hogy a korszerű sajtóreklám számtalan esetben a múlt műalkotásaira utal, idézi vagy parafrazálja őket. A reklámnak ez a rég bevált formája abból ered, hogy a hagyományos olajfestmény a magántulajdont éltette. A mai reklámok képi hátterei kivétel nélkül klasszikus művek, a mai művészet formanyelvében ugyanis a vásárlóközönség nem találja azt a biztonságot, amelynek birtokában bizalommal veszi meg a hirdetett cikket. A rendkívül gazdagon illusztrált, néhány képesszével kiegészült kötet népszerű formában szól olyan tudnivalókról, amelyek nélkülözhetetlenek a korunk képözönében való eligazodáshoz. (Corvina, 172 old., 125. — Ft) Tolnai Ottó: A meztelen bohóc Tolnai képzőművészeti esszéi túlnyórészt az Újvidéki Rádió műsoraiban hangzottak el, némelyiküket a Híd című folyóirat is közölte. A műfaji sokrétűségéről ismert szerző két évtizedig volt a vajdasági — és részben a jugoszláv — képzőművészeti élet krónikása. Írói palettáján jelentős és kevésbé fontos művészek egyaránt helyet kapnak, hiszen Tolnai nem a szakkritika mércéihez igazodva válogatja témáit, hanem költői ihletének sugallatára, tulajdon szenzibilitásának függvényében vonzódik hozzájuk; azt figyeli, hogyan férkőzhet a mítoszteremtésre, a leíró szemlélődésre alkalmas szellemi jelenségek belső világába. Művészetírói munkásságának leghitelesebb párhuzamaként Apollinaire képzőművészeti rajongása nevezhető meg, azé a költőé, aki nem csak a versírást tartotta poézisnek — az önkifejezés egyéb formáit is költészetként élte át. Ezzel a literáris momentumot hangsúlyozó álláspontjával ugyan nem aratott osztatlan sikert, de még az olyan piktúraellenes művészegyéniségek sem vonták kétségbe érdemeit, mint Duchamp, aki így nyilatkozott róla: „... azt írta, ami az eszébe jutott. Mégis szeretem, amit csinált,, mert nem olyan formális, mint némely kritikusok.” Tolnai nyomán, bár nem művészettörténetet ír, aránylag kivehetően rajzolódik ki az újabb kori vajdasági képzőművészet fejlődési vonulata. Kedvenc festője a zombori Milan Konjovic, a pályáját Zágrábban lezáró Hangya András, az 1975-ben a budapesti Műcsarnok kamaratermében bemutatkozó Wanyek Tivadar, a fiatalabbak közül pedig a Magyarországra áttelepült Benes József és az újvidéki figuralista, Iaurits Ferenc. A szerző írói módszerére jellemző, hogy az átlagosabb művészekről szólva is a mélyebb költészeti, mitológiai és filozófiai régiókba ereszkedik le, hogy ott keressen a vizsgált jelenség értelmezését segítő összefüggő támpontokat. (Fórum, 272 old.) Neufberger István rajza BALASKÓ JENŐ: Hexaméterek Magyarországba lépve lassan Most felidézem a legszebb lépted a hercegi tájon, alkonyt angyal zaj terelője te hősi halálom — Két karod mély levegőbe lehullik s méghalkabban indulsz felém s lila kést készítsz boldog derekadban. Jöjj a csatába — szemem pompája emel a veszélyre, latrok közt most halk a halál, lassíts a helyére, mert felidézem a legszebb arcod, az árnyad a nyárból, életen át felszárnyal a téli reményeim alján. Küldjed rám legszebb hangod és küldd szemedet rám, lázas karunk már kitárva dermed e múlt-jegy fagyban. Mondjad mi lenne tavasszal ha ránk lennének a jók és látnák szeretnünk hóviseletben, jégbe-derülten . Egyre felém szállsz azóta a feldúlt hercegi tájon, alkonyom angyala már csak a végső léptedet várom, két karod mély levegőbe lehullik s te hallgatva éled: testünk által a lelkünk foglya maradt ez a tél. ÉLET ÉSj© •IRODALOM !