Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-08 / 1. szám - Kovács Péter Balázs: rajza • kép (1. oldal) - Szántó T. Gábor: Lélektan (1. oldal) - Váncsa István: Quid erit? (1. oldal)
Balla Zsófia, Esterházy Péter, Gergely Ágnes, Konrád György, Marno János írásai interjú Demszky Gábor főpolgármesterrel IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXVII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 35 FT 1993. JANUÁR 8. SZÁNTÓ T. GÁBOR: LÉLEKTAN „Na, zabálsz disznóhúst?” — suttogta arcába már vagy harmadszor a bőrfejű, de túl azon, hogy nem jutott eszébe semmi frappáns válasz, szinte lebénult a szokatlan helyzetről. Nem tudta hányan vannak támadói, a karjait legalább ketten csavarták ki, s hátulról valaki göndör hajába csimpaszkodott. Torkán megfeszült a bőr, a saját teste foglya volt. Talán a fájdalomtól érezte úgy, hogy percekóta üvöltik közvetlen közelről fülkagylójába a kérdést, holott csupán pillanatokkal korábban lepték őt meg hátulról, s nem is lehettek olyan nagy zajjal, mint hitte, mert az Akácfa utca sűrű csöndjébe úgy hasított a hang, hogy az azt szegélyező házak lakói bizonyára felriadtak volna rá, hacsak nem a félelemtől húzták meg inkább fülükre a takarót. Az egyik még a száját is befogta, nehogy segítségért kiálthasson. Így a játék számukra nem lett volna már annyira szórakoztató. „Na, zabálsz disznóhúst?” — kérdezte újra egy hang, ezúttal halkan, a túlerő fölényes tudatában. Arcát szinte perzselte a forró, rossz szagú lehelet, ez volt az a pillanat, amikor elkezdett félni. Nem tudta, ugyanaz hajolt-e fölé elismételni a kérdést, vagy egy másik. Játszottak vele, s mind ki akarta élvezni a ritka helyzetet. Nem értette, miért kérdik tőle a dolgot, bár derengett előtte, hogy csupán provokálják, s teljesen mindegy mit felel, nem azért szóltak hozzá, hogy válaszoljon. Nyakában — akár egy kalitkában két szabadulni törekvő madár — versenyt verdesett ádámcsutkája és verőere. „Nem válaszolsz, zsidó?” — sivította a legkisebb és gyomorszájon vágta. Fiát ezért — villant át agyán a felismerés. Zsidónak néznek. Nem először fordult elő vele kapcsolatban e kellemetlenség, már korábban is gyakorta volt rosszízű megjegyzések céltáblája erőteljes szemita vonásai miatt. Kelletlenül viselte a közép-európai kohó népkeveredésének jeleit, jóllehet felmenői között — családi visszaemlékezésekből szerzett tudomása szerint — nem akadt zsidó. Ő maga ez ügyben soha nem nyilvánított véleményt, nem érdekelte senki származása. Sokan lehetnek — gondolta, ahogy görcsbe rándult a hasfala. Illába igyekezett lehajolva minél kisebb támadási felületet nyújtani, ellenfelei hátrafeszítették fejét, levegő után kapkodott, és egész teste remegett, ahogy kényszerűen kitárulkozott. Mikor újra levegőt tudott venni, már csak egy dologtól félt: a következő ütéstől. Azt hitte mindannyian hallják, ahogy fojtottan szűköl. „Nem kell a disznóhús, zsidó? — mosolygott rá a kövér. Szinte kedélyesen érdeklődött, majd térdét a lábai közé feszítette, s egy erőteljes mozdulattal felfelé nyomta a heréit. Ekkor üvöltött, s azt már nem is érezte, hogy a fejét ütik. „Egyél disznót zsidó, vagy menj innen a francba!” — suttogta, vagy ordította valaki, de ezt már nem tudta pontosan megállapítani. Lehet, hogy csak képzelődöm — reménykedett a földre zuhanva, de a rúgások, amelyeket a bordái táján érzett, másról tanúskodtak. Amint magához tért, megpróbált feltápászkodni. Valahol messze csattogtak a bakancstalpak. Ahogy négykézlábra állt, hányinger fogta el. Előrebukott és okádni kezdett. Utoljára reggel evett, így a sokk kiváltotta gyomoridegesség nyomán inkább csak öklendezett, s kevés vért és epét hányt. Még ült egy darabig miután megkönnyebbült, aztán kezeire támaszkodva feltérdelt. Igyekezett visszaidézni a történteket. Az a néhány mondat jutott az eszébe, amivel a bőrfejűek bombázták. Miközben végiggondolta a gyalázkodások sorát, felegyenesedett, inget betűrte a nadrágjába. Lehajolt a táskájáért, óvakodva a szédüléstől, lassan felemelte és elindult különös, azelőtt soha nem tapasztalt érzés fogta el. Utálni kezdte a zsidókat. • Kovács Péter Balázs rajza VÁNCSA ISTVÁN: QUIDERIT? December harmadik hetében azt mondta kedvenc államtitkárunk, hogy idén a kormány esetleg megpróbál valami értelmes dolgot is művelni. Ettől a perspektívától a hideg kitel. Kormányunk okos lesz, belátó, sőt empata. Nem mondta ugyan az államtitkár, de kikövetkeztethető, hogy egy ilyen kormány abbahagyja a tévé körüli ökörködést, lemond a szokásos őrületeiről, hetek fognak eltelni anélkül, hogy akár csak egyetlen alkotmányellenes törvényjavaslatot beterjesztene, az ellenzéki képviselők arcán zavart döbbenetet látunk majd tükröződni, identitástudatuk elvész, neurotikussá válnak és verni fogják a gyermekeiket. Nekünk meg, itt az ÉS-nél, végképp befellegzik. Gondoljuk el: megnyerő, szerény, rokonszenves, éteseszű úriemberek jelennek meg a nép színe előtt, semmi önteltség, semmi monománia, ettől mindenki besokkol, s ezt az országos bénultságot a növekvő politikai stabilitás jeleként értelmezik majd a megfigyelők, a tőke tehát gyorsított menetben masírozik befelé, annál is inkább, mert a parlament ontani kezdi a vállalkozásbarát törvényeket, mindenki itt akar beruházni, rohamosan csökken a munkanélküliség és viharos tempóban gazdagodunk. De ez még semmi. Ordas indulatainkat egy idő után anakronisztikusnak fogjuk érezni, szelíddé és nyájassá válunk, kenyérre lehet majd kenni minket, atyjafiának tekinti a magyar a magyart, E. J. képviselő például örökbe fogadja H. B. tárca nélküli minisztert, esténként tiszta liberóba bugyolálja, és saját kezűleg adja be neki a menedzsertablettát. Szeretetünk túllép az etnikai határokon, kitűnő pamfletírónk héber stúdiumokra adja a fejét, s meglehet, hogy a középkori zsidó misztikusok legavatottabb ismerőjeként marad fenn a neve a lexikonokban, bőrös ivadékaink pedig csakis al-Farabi és Ibn Sina helyes értelmezése körüli vitákban csapnak össze az itt lakó arabokkal, akik nyilván nem valutázni jönnek hozzánk, hanem tanulni, tanulni, tanulni. Kormányunkhoz mindeközben dől a pénz, s ezt nem valamiféle túlduzzadt apparátus finanszírozására használja fel, hanem a vállalati adókat fogja példátlanul alacsony szintre redukálni, miáltal mindenki, akinek a nemzetközi pénzvilágban esze van, ide könyörgi be magát, márpedig, ha rengetegen fizetnek alacsony adót, az több, mint ha sokat fizetnek ugyan, de csak kevesen; még több pénz jön tehát, amit a mi bölcs kormányunk az utolsó fillérig az infrastruktúra, az oktatás és az egészségügy fejlesztésére fordít. A magyar munkaerő olyan lesz hamarosan, amihez fogható a világon nincs, ámbár az is igaz, hogy nem fillérekbe kerül, mert a kormány, lévén bölcs, minden erővel támogatja a szakszervezeteket, hiszen ha ezek magasabb béreket harcolnak ki a munkadóktól, akkor a munkavállaló több jövedelemadót fizet, azaz több jut a költségvetésnek, így még jobban lehet fejleszteni az oktatást, a kommunikációt, az egészségügyet etc. Ilyen az, amikor a bolt egyszercsak beindul. Mi természetesen kórusban fogjuk a kormány dicséretét zengeni, ami egy idő után borzasztó unalmas lesz, meg nem is áll jól nekünk, olvasóink lassacskán elmaradoznak, nem azért, mert nem tudják kifizetni azt a tizenvalahány dollárnak megfelelő összeget, amibe a lap akkor majd kerül, hanem mert nem lesz többé funkciónk ebben a világban. Csődbe megyünk, kampec. Eljön végül az az esztendő, amelynek februárjában valamennyi televíziós világhálózat élő közvetítést sugároz a budapesti Playboy-bálról, amelyen mind a három magyar munkanélküli megjelenik. Tévéstábok lámpáinak fényárjában gördül a kongresszusi központ elé a három óriási, hófehér Rolls, rezignált mosollyal szállnak ki belőlük a magyar csoda kárvallottal, úgymint Kovács, Megyesi és jómagam. Hatszázmillió néző egy emberként fog könnyekre fakadni. Voltaképp nekem már most sírógörcsöt kéne kapnom az önsajnálattól, ebben csak az akadályoz, hogy eszembe jutott közben egy antik bölcsesség, amely arra látszik utalni, hogy esetleg mégse eszik annyira forrón a kását, így hangzik: Quid fuit? Quod est. Quid erit? Quod fuit. Azaz: Mi volt? Ami van. Mi lesz? Ami volt.