Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-06-11 / 23. szám - Kertész Péter: Lappangó hajléktalanság • publicisztika (6. oldal) - Gereben Ágnes: Szerzői jogok Oroszországban • publicisztika (6. oldal)

6 Irhabundás, középkorú asszony ül lábait maga alá húzva a metróál­lomás kövén. Egykor elegánsnak mondható, széles karimájú kalapját szemébe húzva kéregét némán, hogy ne lehessen látni a tekintetét. Valamivel odébb gyermeklány kul­csolja imára a kezét félig fekvő helyzetben, oldalán két békésen al­vó, rongyokba bugyolált kicsinnyel. Lényegében ez a koreográfia a töb­bi földalatti­ állomáson és a fővárosi aluljárókban is, ahol a műlábát le­csatoló rokkantnak, a maga elé tar­tott feliraton sorsát láttató vak lány­nak törzshelye van. Az élelmeseb­bek a szerelvényeket járják — köz­tük van olyan is fejébe húzott, kuká­ból elővarászolt sísapkával, aki két bankóval gyakorolja a hallgatóla­gosan mind inkább polgárjogot nyerő koldusmesterséget —, s kivé­tel nélkül minden békés utas orra alá odadugják rég mosdatott tenye­rüket. Van, aki kötelességtudóan a zse­bébe nyúl, elővesz pár régi címeres fémpénzt, s­ ezzel egyszersmind le is tudja a maga által kialakított er­kölcsi norma szerint kötelező jóté­konykodást, s vélhetően nem gon­dol arra, hogy az „átutalt összeget” — sok kicsi sokra megy — alkal­masint az adóalapjából is levonhat­ná. A legtöbben azonban zavartan elnéznek valahová, elmélyülten me­rülnek el a beszélgetésbe, s végső soron úgy viselkednek, mintha nem is vennék tudomásul, ami nap mint nap a szemük láttára történik. Ugyanakkor egyfajta sajátos civil kurázsit is kifejez az elutasításuk — olyasféle ez, mint a tartózkodás a parlamenti szavazásoknál —, hogy lám, mindenki a saját sorsának ko­vácsa, s mi véletlenül sem kerülhe­tünk hasonló helyzetbe. És persze alaposabb szociológiai vizsgálat szép számmal ambivalens ciára is bukkanna a fizetőképes uta­zóközönség körében. Nagyobb mintavétel esetén nyil­ván az is elhangozna, hogy a koldu­lás eszkalációja mögött valójában a szervezett bűnözés Dickenstől, majd később Brechttől jól ismert KERTÉSZ PÉTER­ technikái húzódnak meg. Éppen ezért akadnának, akik a személyes szabadságuk korlátozásának minő­sítenék a ráksejtként burjánzó jelen­séget, s ha rajtuk múlna, kitiltanák „e kétes egzisztenciákat” a közterü­letekről, ahogy a különféle árusok­kal tette a liberális főpolgármester annak idején. Mások az önkor­mányzat szociális felelősségére hi­vatkoznának, s arra szólítanák fel a tisztelt törvényalkotókat, hogy ugyan járjanak már olykor — ha nem is álruhában — a nép között is, amikor éppen távollétükkel tüntet­nek az ülésteremben. Ez is, az is demagógia a javából, mert hiszen sem a „rendőrséggel összehangolt tisztogatás”, sem a kórképpel való gyakoribb szembe­sülés nem változtat azon, hogy a rossz szagú, demoralizáló szegény­ség szívós következetességgel betü­remkedik mindennapjainkba. Mi­közben már a legramatyabb lakóte­lepen is elkérnek egy négyzetméter, szocreál szőnyegpadlóval borított élettérért legalább ötvenezer forin­tot. Mégsem gondolnám, hogy a sze­génység egyszersmind deviancia is. S ha valahol, lakott környezetben történetesen létre akarnak hozni egy éjjeli menedékhelyet az Isten hide­ge elől oda óriási szerencsével be­kerülőknek, akkor nem biztos, hogy az úgymond tisztességes polgárok­nak menten tiltakozó aláírásgyűj­tésbe kell kezdeniük, amint arra már volt nem is egy példa. Túlságo­san egyszerű stabil egzisztencia, na­pi két tusolás, háromszor terített asztal mellett, családi körben elfo­gyasztott reformtáplálkozás bizton­ságában leszólni a guberálókat, a közösségi étkezőhelyeken minden maradékot válogatás nélkül felfaló­kat pusztán azért, mert szokatlan látvány a tekintetünknek. Nem könnyű persze ilyen helyze­tekben lelki folyamatokat elemezni, ám annyi azért belátható: senki fia nem készül arra hivatásszerűen, hogy világos nappal, valamennyi­ünk szeme láttára dézsmálja a sze­metet, amely a szakemberek szerint is lényegesen szegényesebb ma már, mint volt néhány évvel ezelőtt. Éppen ezért nem hinném, hogy az újabb ellenségképet az állampolgári jogok jó néhányából kirekesztett hajléktalanok tízezreiben illene fel­ismernünk, mintegy frontvonalat húzva a pályaudvarokon, légópin­cékben, elhagyott sufnikban, bar­langokban s számos egyéb emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen magukat éjszakánként meghúzni kényszerülők és a még hajlékkal rendelkezők között. Akkor sem, ha a munka- és fedélnélküliség mássá­ga ma még meglehetősen szokatlan, s ennek megfelelően jó esetben is csak tünetileg kezelt. Olyan lehető­ség azonban a hajléktalanok számá­ra nem érzékelhető, hogy a saját erejükből újra egzisztenciát és ott­hont — ha volt nekik megelőzően egyáltalán — teremtsenek maguk­nak. A megelőzésnek egyetlen lehet­séges eszköze kínálkozik a rend­szerváltás után megint csak megtűrt társadalomkutatók szerint, ha olyan kormányzati intézkedések történné­nek, amelyek lehetővé teszik, hogy a további tízezreket veszélyeztető, lappangó hajléktalanság ne szedjen újabb áldozatokat. Ez kétségkívül nem kis pénzt igényel, ám összeha­sonlíthatatlanul kevesebbet, mint amibe a mindinkább kezelhetetlen hajléktalanság kerül a büdzsének. Ezért ha egy nyugdíjas vagy egy át­lagos család — ahol már az egyik kereső nagy valószínűséggel mun­kanélküli — rezsije maghaladja a jövedelmét, s ennek következtében valamennyi fizetnivalóját képtelen kiegyenlíteni — az esetben adódjon megoldás e nem kis mértékben mo­rálisnak is nevezhető válság orvos­lására. Annál is inkább, mert a kró­nikus nemfizetők legtöbbje egész eddigi életében törvénytisztelő em­bernek tartotta magát, s egyszer csak arra kényszerült, hogy ne nyis­son ajtót a díjbeszedőnek. A történet folytatása jól ismert. Előbb kikapcsolná ezt-azt, majd jö­het a kilakoltatás karhatalommal, mint amire Tatabányán kerít most éppen sort az önkormányzat, több száz bérlakásból. A drákói döntés apropója a patkányok által meg­szállt, végképp lepusztult, 40-45 évvel ezelőtt épült bérlakások ka­tasztrofális állaga, miután csak ily módon van lehetőség az életmentő beavatkozásra. De miután a város szükséglakásai amúgy is túlzsúfol­tak, ezért a képviselő testület amon­dó volt, hogy „azt a 60 családot, amelynek több hónapos lakbér- és egyéb közszolgáltatási díjhátraléka van, a felújítás idejére tilos átmene­ti otthonhoz juttatni”, így aztán gyerekestül az utcára kerülnek, s nem nehéz megjövendölni, hogy hamarosan még ádázabb harc lesz a metróállomásokon és az aluljárók­ban a legjobban jövedelmező helye­kért. A már megismert középkorú, irhabundás hölgy pedig — ha állja a konkurenciaharcot — vélhetően még mélyebben a szemére húzza majd széles karimájú kalapját kére­getés közben. L­appangó hajléktalanság GEREBEN ÁGNES: S­zerzői jogok Oroszországban Miközben a volt Szovjetunió legnagyobb utódállamában a csú­cson különféle ideológiai cégérek alatt dúl a harc a hatalomért, „oda­lent” sem különb a helyzet. Ami a korábban teljesen rendezetlen szerzői jogokat illeti, az előző rendszerben cenzúra- és jogbitor­ló hivatalként tevékenykedő VAAPP helyett ma már a hátbor­zongató nevű „Intellektuális Tu­lajdon Oroszországi Ügynöksé­ge" , rövidítve a RAISZ funkcio­nál, nem is annyira Orwellt, mint inkább Huxleyt idézve. Az oro­szoknak egyébként régi szokásuk, hogy a politikai széljárás legki­sebb módosulása esetén megvál­toztatják az ideológiaérzékeny in­tézményneveket. Így lett a politi­kai rendőrségből először Cseka, Vecseka, majd GPU, OGPU, NKVD, KGB, miközben a szer­vezet számos funkciója és tevé­kenysége lényegében ugyanaz maradt. Néhány izgága értelmisé­gi szerint ma is, amikor pedig már civilizált módon Belbiztonsági Minisztériumnak hívják. A felté­telezés alighanem sok-sok szen­vedésből és érthető előítéletből fakadó túlzás. De nem nélkülözi a racionális elemeket, hiszen példá­ul tény, hogy itt is, ott is többnyi­re ugyanazok az emberek dolgoz­nak, akik nemrég még e szerveze­tek közös megfélemlítő-megtorló ideológiai-birodalmi feladatait hajtották végre. Persze, a régi-új orosz jogvé­dő körül hónapok óta folyó bot­rány mélyén éppúgy a hatalomért folyó küzdelem munkál, mint a moszkvai politikai Olümposzon zajló összecsapásokban. Talán az­zal a különbséggel, hogy míg a Kremlben a régi nómenklatúra ma demokratikus elvekre hivatkozó képviselői állnak a barikádok két oldalán, addig a RAISZ-ban — és ez szinte modellálja a posztszov­jet viszonyokat — a régi és az új elit igyekszik elorozni a másik féltől a jobb helyeket. Az orosz jogvédő élére idén ta­vasszal éppen az utóbbi egyik leg­markánsabb képviselőjét nevez­ték ki. Andrej Szemjonov Cserki­zov álnéven vezetett, a volt Szov­jetunióban szokatlanul személyes hangvételű, néha botránnyal fe­nyegető, de mindig okos és hasz­nos rádió- és televíziós műsorai révén az utóbbi években országos hírnevet szerzett. A negyven év körüli, dinamikus újságíró kine­vezése előtt tanácsadói minőség­ben már dolgozott a jogvédőnél. Az akkori igazgatótól, személyes jó barátjától és Cserkizov „A hét embere” című népszerű tévés­­how-jának szereplőjétől, Mihail Fedotovtól fizetést ugyan nem ka­pott, irodát, szolgálati kocsit és külföldi utazási-tárgyalási lehető­séget viszont igen. Fedotov hiva­tali idejének java részét azonban nem a szerzői jogi törvény előké­szítésével töltötte, pedig ember­­feletti munkát kellett végezni azért, hogy az európai normáknak megfelelő alapokra helyezzék ezt a munkát. Hiszen a volt Szovjetu­nió nem írta alá a nemzetközi szerzői jogi okmányokat, egyebek mellett a berni konvenciót sem, és erre hivatkozva évtizedekig egy­szerűen nem fizetett a nem ritkán százezres példányszámban kia­dott külföldi művek szerzőinek vagy hanglemezek előállítóinak. A hazájából egykor kiakolbólított Msztyiszlav Rosztropovics nem­rég nyílt levélben könyörgött — nem maga, hanem nélkülöző oroszországi zenésztársai nevé­ben —, hogy az óriási értéket kép­viselő régi lemezfelvételek tulaj­donjogát most ne adják el külföld­re, kisemmizve azok alkotóit. Márpedig a jogvédő évtizedek óta a cégnél szorgoskodó igazga­tóhelyettesei egyebek — hozzá nem értés, jogi képzettség hiánya stb. — mellett éppen ezzel vádol­ják Cserkizovot, aki az időközben sajtóminiszterré előlépett Fedotov javaslatára, Jelcin elnöki rendele­tével elfoglalta az igazgatói iro­dát. Nemrégi alárendeltjei szerint azon kívül, hogy másfél száz em­bert elbocsátott, Fedotov alig tö­rődött a munkájával, mert energi­áját lefoglalta az SZKP betiltása ügyében folyó maratoni alkot­mánybírósági tárgyalás, amelyen Jelcin és a betiltás érdekeit képvi­selte. A szerzői jogvédő több évtize­des tapasztalatukra hivatkozó munkatársai most még Fedotov­­nál is jobban tartanak a magát független újságíróként meghatá­rozó utódtól. Ahelyett, mondják, hogy az új főnök a volt szovjet tagköztársaságokat látogatná vé­gig, tisztázandó az orosz szerzői jog biztosítását az immár külföld­dé vált régiókban. Cserkizov az Egyesült Államokban, Németor­szágban, Kanadában, Franciaor­szágban és Csehszlovákiában tár­gyal a nyugati tőkebevonásról, sőt közös vállalatról, mindig a meghí­vó költségén, amivel értelemsze­rűen függő helyzetbe hozza az ál­tala képviselt intézményt, fütyülök ezekre a féltékeny és irigy alakokra", mondja erre ked­vesen az orosz jogvédő egyes szá­mú hivatalnoka. „Ezek számítot­tak az igazgatói kinevezésre, és most egyszerűen nem tudnak ve­szíteni. Ha pedig egyszer nekünk nincs pénzünk az utazásokra, on­nan veszek, ahol van.” A „gátlás­talan menedzser” Oroszország korábbi történelmében igencsak szokatlan szerepét a népszerű új­ságíró azonban csak módjával gyakorolja. „...Egyikünk sem tehet róla, hogy olyan országban szüle­tett, amely nem tudja és nem akar­ja megvédeni a nemzeti értékek létrehozóit”, nyilatkozta nemrég. Éppen ezért minden nyilvános szereplését felhasználja, hogy sürgesse a szerzői jogi törvény el­fogadását, amelynek tervezete a Legfelső Tanács emberjogi, sajtó- és lelkiismereti szabadsággal, va­lamint a gazdasági reformokkal foglalkozó bizottságainak kiegé­szítéseivel fél éve parlamenti vitá­ra vár. Közben Cserkizov a felbe­csülhetetlen eszmei értéket képvi­selő Osztankino tévéállomást árulja Amerikában, és ha nem is személyes céljaira, de belátása és tetszése szerint használja fel a külföldről érkező valutát. A „régi szakemberek” a maguk mentalitá­sával ennek tizedét se szereznék meg az eleve ellenségnek tekintett partnerektől. Nemcsak a kellő fel­lépés éz orosz kormánykapcsola­tok hiányában, de mert eszük ágá­ban sem lenne tárgyalni például azzal a kanadai sörgyárral, amely­től nemrég Cserkizov tekintélyes summát szerzett a jogvédőnek. Itt senkinek sincs igaza, de törvényt sem sért senki, mivel az nincs. A pozitív vagy negatív eredmény — talán — utólag minősítheti az el­járást, amelytől a külföldi alkotó­­művészek kétségtelen érdekei mellett tíz- és tízezer orosz író, ze­nész, képzőművész anyagi biz­tonsága függ, így működnek ma a dolgok Oroszországban. PUBLICISZTIKA mmmmm 1993. JÚNIUS 11. mmmm ÉLETÉ­ZT IRODALOM

Next