Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-06-11 / 23. szám - Kertész Péter: Lappangó hajléktalanság • publicisztika (6. oldal) - Gereben Ágnes: Szerzői jogok Oroszországban • publicisztika (6. oldal)
6 Irhabundás, középkorú asszony ül lábait maga alá húzva a metróállomás kövén. Egykor elegánsnak mondható, széles karimájú kalapját szemébe húzva kéregét némán, hogy ne lehessen látni a tekintetét. Valamivel odébb gyermeklány kulcsolja imára a kezét félig fekvő helyzetben, oldalán két békésen alvó, rongyokba bugyolált kicsinnyel. Lényegében ez a koreográfia a többi földalatti állomáson és a fővárosi aluljárókban is, ahol a műlábát lecsatoló rokkantnak, a maga elé tartott feliraton sorsát láttató vak lánynak törzshelye van. Az élelmesebbek a szerelvényeket járják — köztük van olyan is fejébe húzott, kukából elővarászolt sísapkával, aki két bankóval gyakorolja a hallgatólagosan mind inkább polgárjogot nyerő koldusmesterséget —, s kivétel nélkül minden békés utas orra alá odadugják rég mosdatott tenyerüket. Van, aki kötelességtudóan a zsebébe nyúl, elővesz pár régi címeres fémpénzt, s ezzel egyszersmind le is tudja a maga által kialakított erkölcsi norma szerint kötelező jótékonykodást, s vélhetően nem gondol arra, hogy az „átutalt összeget” — sok kicsi sokra megy — alkalmasint az adóalapjából is levonhatná. A legtöbben azonban zavartan elnéznek valahová, elmélyülten merülnek el a beszélgetésbe, s végső soron úgy viselkednek, mintha nem is vennék tudomásul, ami nap mint nap a szemük láttára történik. Ugyanakkor egyfajta sajátos civil kurázsit is kifejez az elutasításuk — olyasféle ez, mint a tartózkodás a parlamenti szavazásoknál —, hogy lám, mindenki a saját sorsának kovácsa, s mi véletlenül sem kerülhetünk hasonló helyzetbe. És persze alaposabb szociológiai vizsgálat szép számmal ambivalens ciára is bukkanna a fizetőképes utazóközönség körében. Nagyobb mintavétel esetén nyilván az is elhangozna, hogy a koldulás eszkalációja mögött valójában a szervezett bűnözés Dickenstől, majd később Brechttől jól ismert KERTÉSZ PÉTER technikái húzódnak meg. Éppen ezért akadnának, akik a személyes szabadságuk korlátozásának minősítenék a ráksejtként burjánzó jelenséget, s ha rajtuk múlna, kitiltanák „e kétes egzisztenciákat” a közterületekről, ahogy a különféle árusokkal tette a liberális főpolgármester annak idején. Mások az önkormányzat szociális felelősségére hivatkoznának, s arra szólítanák fel a tisztelt törvényalkotókat, hogy ugyan járjanak már olykor — ha nem is álruhában — a nép között is, amikor éppen távollétükkel tüntetnek az ülésteremben. Ez is, az is demagógia a javából, mert hiszen sem a „rendőrséggel összehangolt tisztogatás”, sem a kórképpel való gyakoribb szembesülés nem változtat azon, hogy a rossz szagú, demoralizáló szegénység szívós következetességgel betüremkedik mindennapjainkba. Miközben már a legramatyabb lakótelepen is elkérnek egy négyzetméter, szocreál szőnyegpadlóval borított élettérért legalább ötvenezer forintot. Mégsem gondolnám, hogy a szegénység egyszersmind deviancia is. S ha valahol, lakott környezetben történetesen létre akarnak hozni egy éjjeli menedékhelyet az Isten hidege elől oda óriási szerencsével bekerülőknek, akkor nem biztos, hogy az úgymond tisztességes polgároknak menten tiltakozó aláírásgyűjtésbe kell kezdeniük, amint arra már volt nem is egy példa. Túlságosan egyszerű stabil egzisztencia, napi két tusolás, háromszor terített asztal mellett, családi körben elfogyasztott reformtáplálkozás biztonságában leszólni a guberálókat, a közösségi étkezőhelyeken minden maradékot válogatás nélkül felfalókat pusztán azért, mert szokatlan látvány a tekintetünknek. Nem könnyű persze ilyen helyzetekben lelki folyamatokat elemezni, ám annyi azért belátható: senki fia nem készül arra hivatásszerűen, hogy világos nappal, valamennyiünk szeme láttára dézsmálja a szemetet, amely a szakemberek szerint is lényegesen szegényesebb ma már, mint volt néhány évvel ezelőtt. Éppen ezért nem hinném, hogy az újabb ellenségképet az állampolgári jogok jó néhányából kirekesztett hajléktalanok tízezreiben illene felismernünk, mintegy frontvonalat húzva a pályaudvarokon, légópincékben, elhagyott sufnikban, barlangokban s számos egyéb emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen magukat éjszakánként meghúzni kényszerülők és a még hajlékkal rendelkezők között. Akkor sem, ha a munka- és fedélnélküliség mássága ma még meglehetősen szokatlan, s ennek megfelelően jó esetben is csak tünetileg kezelt. Olyan lehetőség azonban a hajléktalanok számára nem érzékelhető, hogy a saját erejükből újra egzisztenciát és otthont — ha volt nekik megelőzően egyáltalán — teremtsenek maguknak. A megelőzésnek egyetlen lehetséges eszköze kínálkozik a rendszerváltás után megint csak megtűrt társadalomkutatók szerint, ha olyan kormányzati intézkedések történnének, amelyek lehetővé teszik, hogy a további tízezreket veszélyeztető, lappangó hajléktalanság ne szedjen újabb áldozatokat. Ez kétségkívül nem kis pénzt igényel, ám összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint amibe a mindinkább kezelhetetlen hajléktalanság kerül a büdzsének. Ezért ha egy nyugdíjas vagy egy átlagos család — ahol már az egyik kereső nagy valószínűséggel munkanélküli — rezsije maghaladja a jövedelmét, s ennek következtében valamennyi fizetnivalóját képtelen kiegyenlíteni — az esetben adódjon megoldás e nem kis mértékben morálisnak is nevezhető válság orvoslására. Annál is inkább, mert a krónikus nemfizetők legtöbbje egész eddigi életében törvénytisztelő embernek tartotta magát, s egyszer csak arra kényszerült, hogy ne nyisson ajtót a díjbeszedőnek. A történet folytatása jól ismert. Előbb kikapcsolná ezt-azt, majd jöhet a kilakoltatás karhatalommal, mint amire Tatabányán kerít most éppen sort az önkormányzat, több száz bérlakásból. A drákói döntés apropója a patkányok által megszállt, végképp lepusztult, 40-45 évvel ezelőtt épült bérlakások katasztrofális állaga, miután csak ily módon van lehetőség az életmentő beavatkozásra. De miután a város szükséglakásai amúgy is túlzsúfoltak, ezért a képviselő testület amondó volt, hogy „azt a 60 családot, amelynek több hónapos lakbér- és egyéb közszolgáltatási díjhátraléka van, a felújítás idejére tilos átmeneti otthonhoz juttatni”, így aztán gyerekestül az utcára kerülnek, s nem nehéz megjövendölni, hogy hamarosan még ádázabb harc lesz a metróállomásokon és az aluljárókban a legjobban jövedelmező helyekért. A már megismert középkorú, irhabundás hölgy pedig — ha állja a konkurenciaharcot — vélhetően még mélyebben a szemére húzza majd széles karimájú kalapját kéregetés közben. Lappangó hajléktalanság GEREBEN ÁGNES: Szerzői jogok Oroszországban Miközben a volt Szovjetunió legnagyobb utódállamában a csúcson különféle ideológiai cégérek alatt dúl a harc a hatalomért, „odalent” sem különb a helyzet. Ami a korábban teljesen rendezetlen szerzői jogokat illeti, az előző rendszerben cenzúra- és jogbitorló hivatalként tevékenykedő VAAPP helyett ma már a hátborzongató nevű „Intellektuális Tulajdon Oroszországi Ügynöksége" , rövidítve a RAISZ funkcionál, nem is annyira Orwellt, mint inkább Huxleyt idézve. Az oroszoknak egyébként régi szokásuk, hogy a politikai széljárás legkisebb módosulása esetén megváltoztatják az ideológiaérzékeny intézményneveket. Így lett a politikai rendőrségből először Cseka, Vecseka, majd GPU, OGPU, NKVD, KGB, miközben a szervezet számos funkciója és tevékenysége lényegében ugyanaz maradt. Néhány izgága értelmiségi szerint ma is, amikor pedig már civilizált módon Belbiztonsági Minisztériumnak hívják. A feltételezés alighanem sok-sok szenvedésből és érthető előítéletből fakadó túlzás. De nem nélkülözi a racionális elemeket, hiszen például tény, hogy itt is, ott is többnyire ugyanazok az emberek dolgoznak, akik nemrég még e szervezetek közös megfélemlítő-megtorló ideológiai-birodalmi feladatait hajtották végre. Persze, a régi-új orosz jogvédő körül hónapok óta folyó botrány mélyén éppúgy a hatalomért folyó küzdelem munkál, mint a moszkvai politikai Olümposzon zajló összecsapásokban. Talán azzal a különbséggel, hogy míg a Kremlben a régi nómenklatúra ma demokratikus elvekre hivatkozó képviselői állnak a barikádok két oldalán, addig a RAISZ-ban — és ez szinte modellálja a posztszovjet viszonyokat — a régi és az új elit igyekszik elorozni a másik féltől a jobb helyeket. Az orosz jogvédő élére idén tavasszal éppen az utóbbi egyik legmarkánsabb képviselőjét nevezték ki. Andrej Szemjonov Cserkizov álnéven vezetett, a volt Szovjetunióban szokatlanul személyes hangvételű, néha botránnyal fenyegető, de mindig okos és hasznos rádió- és televíziós műsorai révén az utóbbi években országos hírnevet szerzett. A negyven év körüli, dinamikus újságíró kinevezése előtt tanácsadói minőségben már dolgozott a jogvédőnél. Az akkori igazgatótól, személyes jó barátjától és Cserkizov „A hét embere” című népszerű tévéshow-jának szereplőjétől, Mihail Fedotovtól fizetést ugyan nem kapott, irodát, szolgálati kocsit és külföldi utazási-tárgyalási lehetőséget viszont igen. Fedotov hivatali idejének java részét azonban nem a szerzői jogi törvény előkészítésével töltötte, pedig emberfeletti munkát kellett végezni azért, hogy az európai normáknak megfelelő alapokra helyezzék ezt a munkát. Hiszen a volt Szovjetunió nem írta alá a nemzetközi szerzői jogi okmányokat, egyebek mellett a berni konvenciót sem, és erre hivatkozva évtizedekig egyszerűen nem fizetett a nem ritkán százezres példányszámban kiadott külföldi művek szerzőinek vagy hanglemezek előállítóinak. A hazájából egykor kiakolbólított Msztyiszlav Rosztropovics nemrég nyílt levélben könyörgött — nem maga, hanem nélkülöző oroszországi zenésztársai nevében —, hogy az óriási értéket képviselő régi lemezfelvételek tulajdonjogát most ne adják el külföldre, kisemmizve azok alkotóit. Márpedig a jogvédő évtizedek óta a cégnél szorgoskodó igazgatóhelyettesei egyebek — hozzá nem értés, jogi képzettség hiánya stb. — mellett éppen ezzel vádolják Cserkizovot, aki az időközben sajtóminiszterré előlépett Fedotov javaslatára, Jelcin elnöki rendeletével elfoglalta az igazgatói irodát. Nemrégi alárendeltjei szerint azon kívül, hogy másfél száz embert elbocsátott, Fedotov alig törődött a munkájával, mert energiáját lefoglalta az SZKP betiltása ügyében folyó maratoni alkotmánybírósági tárgyalás, amelyen Jelcin és a betiltás érdekeit képviselte. A szerzői jogvédő több évtizedes tapasztalatukra hivatkozó munkatársai most még Fedotovnál is jobban tartanak a magát független újságíróként meghatározó utódtól. Ahelyett, mondják, hogy az új főnök a volt szovjet tagköztársaságokat látogatná végig, tisztázandó az orosz szerzői jog biztosítását az immár külfölddé vált régiókban. Cserkizov az Egyesült Államokban, Németországban, Kanadában, Franciaországban és Csehszlovákiában tárgyal a nyugati tőkebevonásról, sőt közös vállalatról, mindig a meghívó költségén, amivel értelemszerűen függő helyzetbe hozza az általa képviselt intézményt, fütyülök ezekre a féltékeny és irigy alakokra", mondja erre kedvesen az orosz jogvédő egyes számú hivatalnoka. „Ezek számítottak az igazgatói kinevezésre, és most egyszerűen nem tudnak veszíteni. Ha pedig egyszer nekünk nincs pénzünk az utazásokra, onnan veszek, ahol van.” A „gátlástalan menedzser” Oroszország korábbi történelmében igencsak szokatlan szerepét a népszerű újságíró azonban csak módjával gyakorolja. „...Egyikünk sem tehet róla, hogy olyan országban született, amely nem tudja és nem akarja megvédeni a nemzeti értékek létrehozóit”, nyilatkozta nemrég. Éppen ezért minden nyilvános szereplését felhasználja, hogy sürgesse a szerzői jogi törvény elfogadását, amelynek tervezete a Legfelső Tanács emberjogi, sajtó- és lelkiismereti szabadsággal, valamint a gazdasági reformokkal foglalkozó bizottságainak kiegészítéseivel fél éve parlamenti vitára vár. Közben Cserkizov a felbecsülhetetlen eszmei értéket képviselő Osztankino tévéállomást árulja Amerikában, és ha nem is személyes céljaira, de belátása és tetszése szerint használja fel a külföldről érkező valutát. A „régi szakemberek” a maguk mentalitásával ennek tizedét se szereznék meg az eleve ellenségnek tekintett partnerektől. Nemcsak a kellő fellépés éz orosz kormánykapcsolatok hiányában, de mert eszük ágában sem lenne tárgyalni például azzal a kanadai sörgyárral, amelytől nemrég Cserkizov tekintélyes summát szerzett a jogvédőnek. Itt senkinek sincs igaza, de törvényt sem sért senki, mivel az nincs. A pozitív vagy negatív eredmény — talán — utólag minősítheti az eljárást, amelytől a külföldi alkotóművészek kétségtelen érdekei mellett tíz- és tízezer orosz író, zenész, képzőművész anyagi biztonsága függ, így működnek ma a dolgok Oroszországban. PUBLICISZTIKA mmmmm 1993. JÚNIUS 11. mmmm ÉLETÉZT IRODALOM