Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-06-11 / 23. szám - Faludi Ádám: Hétvégi gerilla • publicisztika (3. oldal) - Majtényi László: Attilapista • publicisztika (3. oldal) - Petri Lukács Ádám: Grenadírmars Úr • publicisztika (3. oldal)
ΕΠΓ3Π Ε5Ξ3Ε3 FALUDI ADAM: Egy pilótatáska volt nála. Vízhatlan (állítólag tűzálló), továbbá patentzáras. Sárgára fakult, kopott jószág, amelyikbe eredetileg a teljes pilótafelszerelés belefért; dzseki, csizma s más égi kellékek. De háromládányi sört is hordott már a hátán benne az a férfi, aki most a tölgyes felé tartott vele. Az Ezermester boltban vette a táskát jó húsz éve, negyven forintért. Már akkor is nevetségesen alacsony összegnek számított a negyven forint egy ilyen elnyűhetetlen darabért. Ugyanakkor és ugyanott egy ejtőernyőt is vásárolt magának — kétszázért —, különösebb ok nélkül, pusztán azért, mert tetszett neki. Az ejtőernyőt aztán kölcsönkérte tőle egy ismerőse néhány órára, de azóta sem hozta vissza. Amikor két hónappal a visszaszolgáltatás jelzett időpontja után összefutottak az utcán, az ismerős csak ennyit mondott: — Mire kellene neked egy ejtőernyő? Nálam sokkal jobb helyen van. Az ilyen figurák az ismerősök. A negyven körüli férfi feltűrt ujjú kockás inget, ötödik generációs katonai gyakorlónadrágot viselt, nyúzott arcát szakáll komorította tovább. A használt elhasznált, a viselt megviselt. A kopás szelleme kaptatott felfelé a dombra, a fenyvesszéli tölgyes irányába. Kopó. Köp. Köp. Kopunk. Punk. K.O.punk. — Mohók vagytok, kapzsik, dögevők. Morgott, ahogy az égalja zivatar előtt, nem a fülével, inkább belülről hallva tisztán a litániát. — Harácsoló csürhe. Ingyenélet, nyerni zsinórban, csak nyerni, nyerni. Ezt veszi, ezt kapja. INGYEN! Ingyenmerci, ingyenbahamák, ingyennyújork! Fejtse meg, küldje be! Ajándék ez a nap, ajándék! Évek óta szedte itt a fenyvesben a gombát. A fenyőtinóra mellett (ebből volt a legtöbb) lila- és fenyőpereszkét, őzlábat, csiperkét, sereges tölcsérgombát, de a korhadó törzseken tőkegombát és laskát is talált. Egyik kedvence a vastag barnalemezes nyálkásgomba volt. Szédületes leveseket készített belőle. Azt mondta ezekre a levesekre, hogy szédületes. Még a gévagombából főzötteket is lekörözte a házi étlapon, ami nem kis dolog. Az első évben történt, hogy benézett a tölgyesbe is, hátha talál gyökeres fülekét. Mindössze néhány példányba botlott, azok is indulófélben voltak a temérdek kukac miatt. Akkor cserkészte be őket, amikor már venni készültek a kalapjukat. Talált viszont annyi galócát, hogy lépni is alig tudott tőlük. Kemény húsú, friss gyilkos galócákat. Ennyit egy helyen még nem látott. Majd kicsattantak az egészségtől. Amerre nézett, gyilkos galócák néztek rá vissza. Kínálták magukat, miként a virágjuk teljében lévő tündérlányok azokban a jó kis utcákban a világ minden nagyvárosában. Csak a gyakorlott gombaszedőt nem tudták rászedni, bárki más csiperkének nézte volna őket. Most ide tartott, miközben szünet nélkül mozgott, fortyogott benne az Etna vagy Helén (Helga?), az a hogy is hívják, behemót nagy vulkán, amelyik azt az elképesztő mennyiségű pernyét hintette a Nap szeme közé. A júniusi eső áztatta avar már nem párállott, lassan három napja tartott a száraz, meleg idő. Tömegesen virítottak a galócák szerteszét. Letérdelt az első csoport mellé, kinyitotta a táskát és papírzacskókat szedett ki belőle. Olyan nyolczsömlényi űrtartalmú, új bolti zacskókat. Fél kiló gombára voltak hitelesítve. Kihúzta farzsebéből a fanyelűt, és munkához látott. Egy óra sem kellett hozzá, megtelt a pilótatáska pedánsan adagolt csomagokkal. Nagyjából fél kiló galóca mindegyikben. Felegyenesedett, becsattintotta a bicskát és zsebrevágta. Elégedett volt a teljesítménnyel és magával. Már nem fenyegetett kitöréssel és hamuhintéssel. Egybenyomkodta a patentokat, aztán vállára lendítette a táskát, s valami mosolyféle suhant át az ábrázatán. Negyven kiló körülinek becsülte az adagot. Elindult vissza a városba. Kezdődött a finálé. Többször is megállt pihenni, nagy teher nyomta a vállát. A belvárosban aztán nekilátott, hogy könnyítsen rajta. Az éppen útjába kerülő telefonfülkébe tette az első csomagot, úgy állítva, mintha ottfelejtette volna valaki. Aztán a sétálóutcában a padra a következőt. Éttermekbe ült be, mozik előcsarnokában nézegette a plakátokat, buszra, villamosra szállt, és mindenhol hátrahagyott egy zacskót. Megáldotta őket. — Ingyen — mondta — faljatok! — s folytatta bolyongását. A belső kerületeket még csak részben járta végig, amikorra elfogyott a készlete. — Elég ennyi is — gondolta, aztán fáradtan hazament, ledőlt az ágyra és elaludt. Utolsó gondolata a másnap reggeli hírek körüljárt. Hogy majd megszólal a rádió kerek órakor a reklám után, és mit mond. A reklámban majd egy árucikket hirdetnek, aminek a dobozában ott a cédula, hogy küldje vissza, és akkor sorsolás, aztán az egyetlen szerencsés ingyen mehet a Bahamákra. És aztán hírek. Nincs még öt perce, hogy erre gondolt. Hétvégi gerilla MAJTÉNYI LÁSZLÓ: Attilapista Grenadírmars Úr A napokban amolyan vasárnapi újságba való kis bűnügyi tudósítást olvastam. Hogy egy ember részeg dühében kitépett a földből egy karót, azzal rontott a szomszédjára, és agyonütötte. A cím vonta magára a figyelmemet, a gyomorforgató blikkfang: Karóval jöttél, nem virággal. Az ember ilyen esetben a megsértett jóízlés és kegyelet jegyében dühöng, széttépi az újságot, akár még tollat is ragad. így vagyok ezzel magam is, azaz csak így voltam. Túl a negyvenen gyakrabban elszáll a méreg, az ember, ha nem is bölcsebbé, de legalább megértőbbé válik. És ha már mérlegelni kezdünk, oda a bizonyosság is. Van-e okom utálni ezt az alakot, aki láthatóan nem tudja, mit beszél, azaz ő lenne tényleg a betűvetők szégyene, vagy inkább én vagyok nevetséges, ha csinálom a fesztivált, attilázok itten. Az utókor rendszerint egy temetkezési vállalkozó intellektuális eleganciájával és kedélyével tekint a múlt nagyjaira. Nem tudom már, megsérti-e tényleg az idétlenség a költőt, akit történetesen szeretünk. Petőfi Sándor gatyában táncol, / József Attila bugyiban, / Úgy mennek a moziba. Mert József Attila, ez a szép, szigorú arcú férfi Pista is volt, Pista, a disznópásztor. Két évig volt Attila Pista Öcsödön, egy parasztnál. Attilapista. Öcsödön a lelenceket tartó Gombai nevű gazdálkodó megbeszélte a szomszéddal, hogy Attila név nincsen, az ötéves disznópásztort ezért majd Pistának hívja. „Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése, azt hiszem, döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában felülvizsgálja azzá, aki hallgat a Pista névre, amíg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.” Gombai sokszor megverte Pistát, aki pedig egy jó szóra is ugrott volna, de hiába. Attila lett Pistából aztán, világot leíró költő. Ám, ha figyelmesen olvassuk, a legnagyobb versekben is ott van Pista. A szigorú tekintetű Attila arcát, aki még azt is mondja, hogy „az emberiség nem érdekel, hiszen csak egyszerű tény, engem azonban értékekért hoztak a világra”, félretolja egy-egy pillanatra a félszeg mosolyú Pista. Pista, a kisbéres kibeszél a legnagyobb versekből is. Pista most biztosan nagyon büszke Attilára, még az is tetszik neki, ha a tompult szellemű rendőri riporter Attila sorát felidézve szólítja meg a részegen hadonászó furkós gyilkost. Rábólint erre még Attila is: „híres vagy, hogyha ezt akartad. / S hány hét a világ? Te bolond.” PETRI LUKÁCS ÁDÁM: Az öreg, kopott szövet, amiből Grenadírmars Úr zakója készült, születése óta — idestova 55 éve — mindenhol rosszul érezte magát. Gyűlölte a napot, ami kiszítta szép, rőt kockáiból a színezőt, iszonyodott az esőtől, ami erőszakosan beléfurakodott; rosszul volt a szekrényben a molyirtó szagától és a sok alacsonyabbrendű, konfekció überzichertől. Az évek során bár különbözőképpen, de egyaránt pocsékul viselte magát Grenadírmars Úron is, az első években azért, mert úgy érezte, szétpattan azokon a feszes háború-munka gyúrta vállakon, később meg, mert attól félt állandóan, ha magára öltötte Grenadírmars Úr, hogy kilötyögi a lelkét. Persze végtére is úri szabó keze munkájaként lett szövetzakó lévén, érzelmeiből mit sem mutatott és Grenadírmars Úr váltig hitte — mondta is sokszor barátainak —, hogy: „egyetlen, hűséges, szerető társa" a zakó. Grenadírmars Úr, vagy ahogy az öreg iparost már ezekben az években a szemtelen gyerekek csúfolták a ligetben: „Tészta-tata" utolsó hetei szörnyűek voltak. Álmaiból rendre hallucinációkra riadt, egy bömbölő hangot hallott, hogy, ,Jó napot kívánok, ez a Hitler-FM 109 Mhz, kérünk mindenkit sötétítsen el és lélegezzen mélyeket, nem számolunk vissza, a zérót észre fogják venni." Világos nappali pillanataiban meg az őrületbe kergette magát töprengésével, hogy Anettnek vagy Anettnek hívták a feleségét, az ÁVO vitte-e el, vagy szélhűdés érte. Tegnap, amikor utolsó útjára kísérték Grenadírmars Urat, a kegyes-bölcs, öreg szövet hideglelős, eszelős dühöt érzett, tudta, soha mérgelődni már nem fog, szertefoszlik ereje, s így anyaga is a légmentes fakoporsóban, és a megtisztelés, hogy a végső nyughelyre benne megy gazdája, semmit nem ellensúlyoz. A koporsókovács hülye segédje, amidőn a födémlapot úgy szögelte le, hogy átütötte a szöget a szöveten, semmit nem vett észre. PUBLICISZTIKA 1993. JÚNIUS 11. 3