Élet és Irodalom, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)

1996-04-12 / 15. szám - Koltai Tamás: Demonstrálj, ahogy tetszik • színikritika • Shakespeare: Ahogy tetszik, Kecskeméti Katona József Színház | García Lorca: Vérnász, rendező Novák Eszter, Új Színház (17. oldal) - Budai Katalin: Lesz vigasz? • rádiókritika • Sipos Júlia húsvéti műsora (Kossuth, április 6., 16 óra) (17. oldal) - Tót Ambrus: Hány ember egy Fridi? • televíziókritika • Friderikusz Sándor új műsora (17. oldal)

KOLTAI TAMÁS: Nem sokkal azelőtt, hogy egy kényszeredett színészcsoport a leg­szélesebb nyilvánosság előtt komp­romittálta a társulat fogalmát, egy vidéki színház színpadán is csöndes tüntetés zajlott le. Utoljára ját­szották Kecskeméten az Ahogy tet­­sziket. Negyed tizenegykor lett vé­ge, írták korábban, hogy hosszú. Eredj borbélyhoz a szakálladdal, üzeni Poloniusnak a társulat. Az évad leglényegesebb előadása. Nem a legjobb. A legmeghatóbb. Virgoncán hirdeti, hogy a színház személyes dolog. Tetszik nekem, ahogy a szereplők összeverődnek az utolsó jelenetben, demonstrál­nak ők is, nem értik, mit lehet ezen nem érteni, Jacques is velük marad, pontosabban ők maradnak, nem mennek vissza, hová menné­nek, ahol vannak, a kettős vasfüg­göny mögött az a színház, ezt meg az idegenek nem értik, azok úgy bámulnak, mint egy német turista­­csoport, amely az imént vonult át az ardennes-i erdőn, jé, ez a kecs­keméti színház, nem is érthetik, színházidegenek, talán van köztük kritikus, önkormányzati tisztviselő, esetleg színigazgató-rendező is. Novák Eszter Shakespeareje da­cosan, elkeseredetten, szívszorítóan és türelmetlenül szól a saját nemze­dékéről, a dacos, elkeseredett, szív­szorítóan türelmetlen érzelmi sóvá­rakról, akik nemhogy a világgal, de önmagukkal sem tudnak tisztába jönni. Sok az előadásban az aritmiás szívhang, a lélegzete el-elakad, más­kor fiatalos önhittséggel hallatja a hangját, de ez a hang őszinte, fáj­dalmas és számonkérő, persze, hogy utálják a frusztrált, kiégett ciniku­sak. Érzelemszegény szervi szívbajo­sokra nem hat Naszlady Éva Rosa­­lindájának világfájdalmát játékkal gyógyító melankóliája. Sem a játék­tól fölgyülemlett, hisztérikus ájulat­­ban kirobbanó feszültség, amely után teatralitás nélkül következik a megoldás: az önmagát átadó lány egyszerű gesztusa. Ez a pillanat való­di színházi esemény. Nem vesszük észre, mert az érték helyett a céhet védjük, a minőség helyett az orszá­gos humbugot reklámozzuk, tanúje­lét adva, hogy ízlésünk és morálunk maradékát éljük föl. Novák Eszter most a Vérnászt ren­dezte az Új Színházban. Nyilván ez sem lesz García Lorca azoknak, akik­nek az Ahogy tetszik sem volt Sha­kespeare. Hiányzik belőle a veret. Illyés helyett Veress Miklós és Gaj­dos Zsuzsa hangján szólal meg a da­rab, a képekben, metaforákban gaz­dag nyelv most tömör és jól mond­ható, a szöveg nyers, földközeli, élő. A spanyol népi környezet nem folk­lórelem, a fekete ruhák, fölgombolt fehér ingek (Zeke Edit) nem anda­­lúz mintadarabok, a falakkal zárt tér (Árvai György) nem építészeti táj­egységek rekonstrukciója, hanem já­tékra alkalmas hely, a háttérben Co­ca Cola-rekeszek, a zene (Kis Fe­renc) spanyolos-magyaros-cigányos motívumai kerülik a pittoreszk nem­zeti karaktert, ahogy a koreográfia sem táncegyüttesek etnográfiai do­kumentuma, hanem dráma. Érzelmek zűrzavaráról, boldogság­keresésről, az életkeretet adó bék­lyókból való szabadulásról van szó, mint Novák Eszternél a Csongor és Tünde óta mindig. Tóth Ildikó Meny­asszonyát és Mihályit Balázs Leonar­­dóját nem annyira a vér sötét zúgása, inkább a kitörés vágya, az amorf ál­mok izzása hajtja egymás karjaiba. A szeszélyes, nyughatatlan költészet ke­rekedik felül és sodorja tragédiába a konvenció ellen lázadókat. A másik oldalon a „kisemmizettek”: a Vőle­gényt játszó Schneider Zoltán és a Leonardo feleségét alakító Maro­zsán Erika; ők a kiszikkadt hétközna­pokat jelenítik meg. Fölöttük maga­sodik a konvenciókat őrző öregek vi­lága, a lánya házasságával vagyonokat egyesíteni igyekvő Apa (Dengyel Iván), a plebejus életerőt képviselő Cselédasszony (Lázár Kati), a félel­mekkel teli Szomszédasszony (a meg­rendítő Berek Kati), és a fiait a bosszúk végzetes kényszerében sorra elveszítő Anya (Csomós Mari). Az­ eddigieknél zártabb, folyamato­sabb, bizonyos értelemben zeneibb, lekerekítettebb szerkesztésre törek­szik Novák Eszter ebben az előadás­ban. Egy lélegzetre mondja el a dara­bot, kifulladásig; az építkezés nem tűr szünetet, a balladisztikus, tömör, örvénylő elbeszélés nem engedi a megszakítást. A realisztikus és rituá­lis elemek egybesimításával, ami a Csongor és Tünde esetében profán­­provokatív, a Patikánál groteszk-iro­nikus, az Ahogy tetszikben kiélezet­ten teatralizáló hangvételt jelentett, a korábbiaknál magasabb szakmai szintre jutott. A szimbolikus Halál- és Hold-figurát jó dramaturgiai ösztön­nel szőtte bele a narratív folyamatba, de a megoldás nem elég markáns, legkevésbé sem a szerepeket játszó Takács Katalin és Horváth Virgil hi­bájából, akiknek szimbolikus­ költői „figurájuk” tökéletes, csak a szituáci­óba ágyazottságuk bizonytalan, s ezért nehezebben értelmezhető. A teljesítmény egésze megkapó. Az új rendezőnemzedék izgékony romantikusa esztétikai magánügyé­ből fakadó közösségi élményt, azaz közügyet állít színpadi szemlére, nem pediglen fordítva. (Shakespeare: Ahogy tetszik - Kecskeméti Katona József Színház; García Lorca: Vérnász - Új Szín­ház) Demonstrálj, ahogy tetszik TOT AMBRUS: Televízió Hány ember egy Fridi? !1 ? Új műsorral jelentkezett a múlt hé­ten Friderikusz Sándor, s ebben az új műsorban a szándéka szerint más­képpen beszélt, mint ahogy szokott, ráadásul mindjárt Horn Gyula mi­niszterelnököt választotta partneréül. Gyorsan felejtsük el. És ne tegyük föl azt a kérdést, hogy akkor ez most micsoda volt, propagandamű­sor?, de azt sem, hogy fennforgott-e a nyalás esete, vagy egyszerűen nincs mese, a mi miniszterelnö­künkből ennyi hozható ki és egy pi­civel se több; most az egyszer ne ezen a produkción élesítsük a nyel­vünket, annyit nem ér meg az egész. Engem az alapállás érdekel. Fride­rikusz alapállása. A beszélgetés előtt hosszú perceken át magyarázta, hogy most ő tényleg másképpen fog be­szélni, más műfaj vár most a nézőre, ez nem az a show lesz, melyben boga­rat eszik, táncol, vidámkodik, mikép­pen a díszlet is más lesz. Mindazonál­tal ez a másmilyenség nem idegen tő­le, ő ugyanaz a személy, mint amelyik bogarat eszik, oknyomoz, parádézik, lelkek mélyére ás vagy éppen hatásva­dász. Egyik szerep sem hazugság, póz, próbáljuk ezt megérteni. Én megpróbálom, de hát ez az. Itt van az ország kétségkívül legérdeke­sebb, sőt, megkockáztatom, a legte­hetségesebb­­az, hogy az egyik legte­hetségesebb, amúgy is nyelvi képte­lenség, mellébeszélő) tévés egyénisé­ge, és azt látni, hogy valamilyen tisztá­­zatlan okból kifolyólag állandóan bi­zonyítási meg önigazolási kényszer­ben él. Mintha azért akarná a legkü­lönbözőbb és sokszor a neki nem is nagyon jól álló műfajokban kipróbál­ni a képességeit, hogy bizonyítsa a sokoldalúságát, tehetségét. Hogy higy­­gye már el végre a szakma is, a kö­zönség is, hogy tényleg páravan érté­ke, személyisége a tévézésnek, tud­­ó­­menesen, felszínesen, lazán is, meg a dolgok mélyére ásva, a lehető legtel­jesebb empátiával is tévézni, attól füg­gően, hogy mi passzol a díszletekhez. A kérdés csak az, hogyan lehet mindezt előre kitalálni? És azután elhitetni, hogy ez mind­mind természetes. Van-e olyan, hogy reggel nyolctól tízig nem érdekel a szomszédom, ki­fejezetten kiütést kapok tőle, tíztől délig aztán hirtelen empatikus leszek, egészen a lelke mélyéhez szólok, dél­előtt a teáig aztán meg se ismerem a gangon, a köszönését se fogadom, csak a tükör előtt nézegetem magam (és igen tetszem magamnak), este az­után megint más vagyok, de nagyon más. Nem tudom, lehet-e egy ember a lényegét tekintve mindig másmi­lyen, még akkor is, ha produkcióról, színpadról, stúdióról van szó. A riporter sohasem lehet színész, nem sakkozhat szerepekkel, nem váltogathat álarcokat, mert az meg­bocsáthatatlan. Mintha Friderikuszt maga Frideri­kusz zavarná leginkább. Pedig az ember végül is ugyanazt kérdezi egész életében, s ugyanúgy, legfeljebb ha egy kicsit másképp. Az igazi személyiség előtt a bogárevő ember és Horn Gyula szinte semmi­ben se különbözik (mellesleg ez tény­leg így van), egy egész Pa-dö-dő mint jelenség ugyanolyan fontos, mint egy színész-rendező hajtogatási produkci­ója, az ember, ha riporter, végül is sa­ját magát keresi minden műsorában, s csak attól profi, hogy elhisszük neki, ő a valóságot, bennünket keres. Láttad a Friderikuszt? Attól függ, melyiket. Ez nagy baj. Azt én persze készség­gel elhiszem, hogy a bogárevő Fride­rikusz és a Horn-méregető Frideri­kusz ugyanaz a személy. Az ember érdeklődési köre és viselkedése, stí­lusa a helyzettől függően más és más. A baj csak a nézővel van. Olyan ez, mint mikor vendégségbe várunk valakit, jön is az illető, hogyne jönne, de még a csöngetésnél se tudjuk, melyik énjét hozza. Éppen a végtele­nül udvariasat, figyelmeset, aki teli van érdeklődéssel, kíváncsisággal, vagy a szertelent, aki vacsora után a habos tortát dobálni kezdi, s szétveri a berendezést. Amin az se sokat se­gít, ha ajtónyitáskor bejelenti, ma ilyen kedvemben vagyok, és kész. Azért ez nagy reszkíz. Egyébiránt igen különös, hogy a Magyar Televízióban éppen a legna­gyobbak kényszerülnek állandó ma­gyarázatokra, önigazolásokra, mint­ha kifejezetten lelkifurdalásuk vol­na, hogy valamihez nagyon értenek. Vagy a pénz veszi el csakugyan az ember eszét, mértékét. "‘·1 · ' ' *'^7, Ί, ·■· * v,\ \MVv7 \ · V' * * / I Sp. * · «·ν * I Vi . '*■* 'i A ■ .. '"ÉV ■ VC"· '·4. · ν . i V Nvc. ' , — I j ,n *-$■ V (M ■ * . - * · -/ n­'f­ y. ■· r,··■.·'.fy'· \ V/ ·' /.·.·- *1 / s '. V Szabó Éva rajza 1996. ÁPRILIS 12. Színház BUDAI KATALIN: Rádió A Rádió egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben ünnepkor. Két pillérre ugyanis mindenkor bizton támaszkodhat: a zenére, mely átse­gíti minden problematikus fogal­­mazgatáson, illetve négy-öt stabil hozzászólóra, akik a mikrofon elé ültetve, mindenféle témában járta­san, mégiscsak fogalmazgatnak. Arra voltam kíváncsi, mit tud mondani és mondami a Rádió a halálról és a feltámadásról húsvét ünnepén, akar-e közelebb segíte­ni a misztériumhoz, amely e cso­dálatos tavaszünnepet áthatja? Igyekezett a Rádió, nekivetette a hátát ennek a két kicövekelt osz­lopnak, Rózsa Péter Feltámadás előtt címmel szerkesztett műsort, s Donáth Lászlón kívül, aki nélkül nincs szegényekről, esendőségről, egyházról, vallásról készült műsor, szót kaphatott néhány, ilyen szem­pontból kevésbé favorizált úr is. Bodolay Géza színházi rendező, Földes György történész és Sü­­kösd Mihály szociológus. Töpren­géseik az értékvesztésről­ és vál­ságról, a zsidó-keresztény civilizá­ció térvesztéséről, a multikulturá­­lis befolyásról, a homogenizálás réméről, a nyelv felszívódásáról, ugyanakkor a magyar gyerekek fo­gyásáról érdekesek, komolyak, el­gondolkodtatók voltak, még ak­kor is, ha felesleges ismerlést, erő­sítést, kitérőt is görgettek óhatat­lanul magukkal. Nyilván beszélhe­tett volna hasonló kompetenciá­val - a világ széteséséről beszélni tapasztalatból ugyan ki nem illeté­kes? — más is, talán hívő keresz­tény vagy buddhista „állagember” is, aki szükségképpen lelkileg fel­­vértezettebb és bizakodóbb. A zene azonban jótékonyan összefogta a szétszaladni készülő gondolatszálakat, s szépen kitöl­tötte a műsor felét, mutatván, mennyire nehéz értelmet lelni a káoszban, s felelni Pál feltételes módú állítására, megbirkózni a bennefoglalt roppant filozófiai teherrel: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is”. (Pál 1. levele a korin­­thusbeliekhez, 15.14.) Sipos Júlia kiváló műsora konk­rétabb és földközelibb volt. A néprajzkutató Voigt Vilmos gon­dolatai közé fűzte a születés-há­­zasság-halál ceremónia- és szokás­rendjének nagyon tanulságos kül­földi példáit. A Rádió szakmailag legerősebb és leghitelesebb csa­patából, a Szocioműhelyből ho­zott értékekkel Sipos Júlia reme­kül bánik, azt kérdezi, ami mind­nyájunkat érdekel és foglalkoztat. A józan eseteket (Ausztriában például 95 százalékos az apás szü­lés) mértéktartóan elegyíti a be­szédes extremitásokkal (orosz új­gazdag házi mauzóleuma). Az ünnep „üzenete” tehát a Rá­dióból mégis reménytelivé sikere­dett: inkább szülj - olcsóbb is. A halál kínos és drága, s a halottakat ez a kor jobbára kiejti, törli, felejti. (Elhangzott április 6-án 16 óra­kor illetve április 8-án 22.20-kor a Kossuth adón) ÉLET ÉS Í B­IRODALOM

Next