Élet és Irodalom, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-19 / 16. szám - Sava Babič: A szent bor • Magyar irodalom félig idegen szemmel • Fordította P. Nagy István. (5. oldal)
Magyar irodalom - félig idegen szemmel Utóbbi számainkban irodalmunk idegen anyanyelvű fordítóinak, kutatóinak egy-egy esszéjét közöltük arról, hogy milyennek látják egy másik kultúrában élve a magyar irodalmat, és annak saját magáról, magunkról alkotott képeit. A sorozatban Jurij Pavlovics Guszev moszkvai műfordító, a lengyel születésű, Hollandiában élő Jolanta Jastrzebska kritikus-irodalomtudós és Steven Tötösy de Zepetnek kanadai irodalomtudós gondolatait tettük közzé. E heti szerzőnk Sava Babic, aki Hamvas Béla mintegy hatezer oldalnyi írását fordította szerbre és adta ki számos kötetben és periodikában. Most is az ő egyik művét gondolja tovább. Hamvas 1945 nyarán, a háború után kifosztottságára eszmélő Magyarországon értekezett válogatott ínyencségekről. A délszláv háború végeztével ezt a gesztust ismétli meg Sava Babic. SAVA BABIG 1. Két, látszólag apró dolog döbbentett rá, hogy milyen szorosan kötődöm a szerb pravoszláv hagyományokhoz, holott ez ideig jómagamat is minden fenntartás nélkül az egész emberiséghez tartozónak gondoltam, aki semmiben sem különbözik az emberiség más egyedeitől. Nem szeretem az emberi arcot ábrázoló domborműveket, de nem tudom elviselni a fejszobrok látványát sem. Ez utóbbiakat olybá tekintem, mintha a törzsről leszakították, majd karóba húzták volna őket. Soha, semmilyen körülmények között sem vegyíteném semmivel a vörösbort. A bor szent ital. És hány efféle kisebb-nagyobb dolog van, amelyekről még csak tudomásom sincs? Hamvas esszéje, A bor filozófiája azért tekinthető szakrális jellegű irodalmi műnek, mert a közönséges innivalót a több jelentéssel bíró, univerzális és titokzatos ital rangjára emeli. Régi, de mára már elfeledett értékekkel ruházza fel, olyan minőségekkel, amelyeknek napjaink embere nincs is tudatában, mindaddig, míg szunnyadó lényének legmélyén föl nem fedezi. Hamvasnak pedig megvan az a képessége, hogy a látszatra jelentéktelen dolgokat is mély és valódi jelentéssel lássa el. 2. A kor filozófiájának írása közben Hamvas - európai sorstársaihoz hasonlóan - rendkívüli és csöppet sem irigylésre méltó helyzetben volt. A háborús kataklizmának vége, Európa romokban, a frontokon és a táborokban sok a halott; a túlélőknek aelküket nyomasztó szörnyű tapasztalat terhével kell tovább élniük. Az éhezés és a nincstelenség általános; helyre kell állítani mindazt, ami legalább anyagi szempontból helyreállítható. Hamvas 1945-ben, a háború utolsó napjaiban szinte mindenét elveszítette: bombatalálat érte a lakását, könyvtára megsemmisült, gondosan őrzött könyvei és kéziratai, a megírandó műveihez készített rengeteg jegyzete mind a tűz martaléka lett. Ám mindennek ellenére Hamvas hozzálát A bor filozófiájának írásához. Nem ez az első eset, hogy a lehető legnehezebb körülmények között, az időszerűbb és sürgetőbb témákat mellőzve Hamvas váratlanul ilyen fura, látszólag jelentéktelen dologgal kezd foglalkozni. Régebben is előfordult már (legalábbis így utólag úgy tűnik), hogy hasonlóan nehéz helyzetben az ételről és italról, a virágszedésről, az íróasztalról, az utazótáskáról vagy a csillagokról és a fákról írt. Most pedig a borról. És arról, hogy mi mindent kell ennünk ahhoz, hogy a bort minél nagyobb méltósággal és élvezettel fogyaszthassuk. És minderről akkor, amikor a legalapvetőbb élelmiszerek híján az elemi éhségérzet szinte mindennapossá vált. Ha a körülmények alakulása folytán kipróbálhatja A bor filozófiájának gasztronómiai kalandját - hangsúlyozza a könyvhöz írt utószó írója -, nem valószínű, hogy kólika, sárgaság vagy szélütés nélkül megúszná. Esetleg ha egy kis szerencséje van, gyomormosással segítenek rajta. A szent bor De hát miről is van szó? Miért beszél Hamvas olyan ráérősen, kifejezett érzékletességgel és érezhető élvezettel e pazar ételkülönlegességekről, a bor titokzatos tulajdonságairól, illetve az étel és a borital viszonyáról? Hamvas pontosan látta, milyen korszak elé néz az „új társadalom”, s milyen romlás fenyegeti az emberiséget. Nem sokkal a szörnyű világégést követően! Már előbb meghatározta a pontos diagnózist, a leletről azonban a nyilvánosság előtt nem beszélhetett, ezek a gondolatai hozzáférhetetlenek maradtak, semmi kilátás sem volt arra, hogy az olvasókhoz eljussanak. Ezért úgy döntött, felismeréseit másként hozza nyilvánosságra. Az olvasók számára járhatóbb utat választott, de a gondolat ugyanaz maradt, miként a diagnózis és a lelet sem módosult. Az idő bebizonyította helytállóságukat. Hamvas viszonyulása a tárgyhoz nyilvánvalóan szatirikus-ironikus, sőt humoros, hisz szemmel látható az aránytalanság a nagy téma és a választott példák (az étel és a bor) között, amelyek segítségével ismételten explikálja fölismeréseit, és megpróbál eljutni az olvasókhoz. Hamvas határozott szándéka az, hogy imakönyvet írjon ateisták számára. Ha már nem beszélhet a metafizikáról, Istenről és más fennkölt dolgokról, hát beszél korról és filozófiáról. A dolog lényege ugyanaz, csak a taktika változott Am Hamvas korántsem játszik bújócskát az olvasóval, minderről nyíltan és leplezetlenül beszél! S mégis milyen vonzó, bölcs és érzékletes módon fejti ki gondolatait. Mintha bizonyítékokat sorakoztatna fel, s ezt is csak az európaiak kedvéért teszi, akik nem tudnak meglenni ezek nélkül, holott minden állítása már önmagában is bizonyítás értékű. Az egész mű tudományos alapozású, racionálisan fölépített szövegre hasonlít, amely az iróniától indíttatva a „tudományt” a saját eszközeinek felhasználásával, belülről kezdi ki, szelíden eljátszogat vele. A részletek még szilárdan is állnak, no de az egész, az egész... A mű egészében finom szatíra. Hogy mire irányul? Mindenre: az egész életre, mindenekelőtt az európai életmódra, azaz hát a világ egészére. A Hamvas Béla műveit tisztelő és tanulmányozó kutatók számára izgalmas feladatot jelenthet annak megvizsgálása, hogy az író a világról mint oszthatatlan egészről kialakított képét - az ekként értelmezett egész módosítása, csorbítása nélkül - miként egyezteti össze ezzel az új kifejezésformával, ő játszi könnyedséggel. Hamvas Béla az Hamvas Béla, vonják le majd a végkövetkeztetést a kutatók. Az olvasók, ha képesek meghallani az ironikus-szatirikus felhangokat, meglehet, Hamvas felfedezéseinek is jobban tudnak örülni, de még e fogékonyság híján is elmerülhetnek a részletek élvezetében: fölfedezik bennük életük eddig rejtett lényegét. És a világ egésze anélkül, hogy csorbát szenvedett volna, sértetlenül fölemelkedik a szakrális régióba. E Hamvasmű elolvasása után másként kell tekintenünk az élet egyes adományaira: más lesz a bor és a csók íze, és más a főtt sonka is, a színek és az illatok, a kenyér és a sütemények, a különböző poharak, a szőlő- és a borfajták, a dohány, a húsos és a hús nélküli ételek, a fűszerezettek és azok is, amelyeknek receptjét titokban tartják. De ne feledjük Hamvas másutt elhangzó szavait: az élet mit sem ér, ha nem cserélhetjük el valami értékesebbre! 3. Övig süllyedtünk egy szörnyű kataklizma poklába, a rettenet bennünk van és körülöttünk, nagyjából olyan időben élünk, mint amilyenben Hamvas élhetett, amikor A bor filozófiáját írta. A kérdés akkor is, ma is ugyanaz: mindezek után miként lehetséges a normális élet. Hamvas szerette és tisztelte John Cowper Powyst. A választ talán Powys egyik esszéjében lelhetjük fel: A kellemetlenségek elfelejtésének művészete, alcím: Avagy nem ez az életélvezet titka? Bármennyire is furcsán hangozzék, az élet mindig erősebbnek bizonyul, az élet mindig folytatódik, tekintet nélkül a nagy veszteségekre, a túlélők mély sebeire, tekintet nélkül mindenre. Az életbölcsesség és az életmenet titka magában az életben van. Hamvas elsősorban a magyar borvidékről beszél, a magyar borokról és ételekről, a szerbeket csak említi. A szerb anyanyelvű olvasó is megértheti, még ha tapasztalati vonatkozásban helyenként hiányérzetei is támadhatnak. Ezért kellene a szerbiai borvidékről is szót ejteni, az errefelé ismeretes ételekről és italokról, még ha ezek némileg kívül is esnek Hamvas vizsgálódási körén. Az alább felsorolt példák mindenesetre nem idegenek tőle. Egykoron egy bácskai bölcselő okos és mindenki által megszívlelendő gondolatra jutott: Az étel a legjobb táplálék. Mi legyen ez? A pontos definíciók megfricskázása? Az élet teljességére ráérző telitalálat? Meglehet, mindkettő. Az egyszerű anekdotánál több a történet a bosnyákról, aki napnyugtakor nekivág a meredeknek, hogy ott fenn, a lenyugvó nap fényében hörpintse ki előre kikészített pohárkarákiját. Mert ugye az ember leglényegéhez tartozik az élvezetek és a szépség utáni sóvárgás. így van, még ha ez a szinte minden emberben kavargó érzés csak időnként kap is tápot. Akiből hiányzik, nem is igazi ember. Meglehet, egykor csak ezekre a történetekre fogunk emlékezni... Történetek a kiteljesedő szépség helyett, történetek mint a szépség megvalósulásai, átörökítői, megőrzői, történetek, melyek a szépséget megmentik a múlandóságtól és feledéstől. Görög* Lombardiából. Laza homoktalajú szőlőskertek, bokáig süpped az ember lába. Tőkék a tenger szintjén. Az öböl nekivaduló hullámai szinte nyaldossák őket. A bor pedig borostyánkeserű, jóízű, gyöngyöt és erőt ad... Valaha így nézhettek ki a görögországi szőlőskertek, és ilyenek lehettek a mi kertjeink is, valamikor a teremtés pillanataiban, még mielőtt megjelent volna a szőlőragya, a peronoszpóra... Isztriai muskotály. Egy évben a cserekereskedelem szeszélye folytán jutott el az újvidéki áruházakba. Eredetére maga az elnevezés utal. Csak akkor kezdtük értékelni igazán, mikor már eltűnt a pultokról. Babic a Rogoznica vidékéről. Éjfekete. Csak a pohár falán végigfutó cseppjei vöröslenek. Iható tejfölös túróhoz (kecskebőr-csuporban), héjában főtt krumplihoz, esetleg szalonnával tűzdelt likai oldalashoz. Vranac. (Hollófekete) Vajon a színe miatt kapta-e a nevét, vagy pedig azért, mert a mértéket nem ismerők agyára éjszakát hoz? Kisebb pohárból, nyári estén, szürkületkor, árnyékos helyen, kilátással a nyílt tengerre. Egy vegyes összetételű, kisebb társaságban. Njegusi sonkához, melynek vékony szeleteit ujjainkkal csippentjük fel. Nem egyszerre isszuk ki a pohárból, hanem lassan, kortyonként. Kratosi. A szőlőtő Montenegróból került át, a Skadari-tó környékéről, de jól viseli a tikvesi éghajlatot. Télen, ebéd vagy vacsora előtt, elég egy pohárral, és már vörösleni kezd tőle az ember füle. A forró nyarat idézi: hasonló ízek keverednek, mintha a fanyar ízű nedű előtt szőlőszemet szopogattunk volna, amelyre aztán bort ittunk. Szendrődi leányka (Smederevka), szintén Tikvesből. Ebéd közben vagy után, a legjobb disznótoros vacsorához, hájaskiflivel (melyet sűrű, héjastul főzött szilvalekvárral töltöttek). Grasevina, iloki (vagy erdődi, ám ez esetben hordóból). Kirándulás alkalmával, rostonsülthöz. (Hogy ellenálljunk a sörözés csábításának.) Rizling, ürögi. Kicsi a tévedés lehetősége, de a legjobb a halhoz (például a papné módjára). Krokan. Minthogy másutt hiába keresnénk, szinte fölösleges hangsúlyozni, hogy a Gyöngyszigetről való. A szőlőtőt Marokkóból hozták be. Sziget a Tiszában, a folyóágak kettős víztükrében nézi magát, laza és tiszta a homok, az egyetlen hely, ahol nem rothad a szőlő. Emlékezetünkbe idézi a tőkén hagyott szőlőfürtöt, amelyet a késő őszi napfény szinte ünnepi áhítattal érlel tovább. A fűszeres illatú aszú szőlőhöz hasonló. Enyhén aromatikus bor. Állítólag a nőknek való. Talán. Ünnepi alkalmakra tökéletesen megfelel, föltéve, ha keveset iszunk belőle, hogy a különböző ételízeket semlegesítsük általa. Evés után ajánlatos más borokat inni (szendrői, grasevina, rizling). Sira (rámpás). Must, amely már forrni kezdett, de még nem vált zavarossá. Savanykás. Nagyon rövid élettartamú, csupán néhány nap, esetleg egy hét. Miután a szőlőt kisajtolták, kipréselték, a mustot a hordóba töltik, hirtelen lehűlés következik be, a forrás lelassul; az émelyítően édes íz a kezdődő erjedés folytán megváltozik, erőssé válik. Ekkor kell inni, ekkor teljes az élvezet. Ne egy hajtásra, mert a jéghideg rámpás árthat az érzékeny torkúaknak. És a pincében, távol a napfénytől. Mihelyt zavarossá válik, elveszíti kellemes zamatát, szörnyű ízű lőrévé változik; az ember szinte kételkedni kezd, hogy valaha is iható, áttetsző borrá érlelődik. Pedig az lesz belőle. Chardonnay. Palicsi homoki bor. Könnyű, hasonló a kövidinkához, amely eltűnt erről a tájról, pedig valaha ez a fajta volt a legelterjedtebb. Számomra a szülőföld ízeit idézi. Csak abba nem tudok belenyugodni, hogy szűk nyakú, fél literes palackokban forgalmazzák, mintha arcszeszről lenne szó. A megszokás folytán szinte elvárom, hogy az ilyen ízű borokat másfél literes, megfelelő csőrű porcelánkancsóban szolgálják fel, melynek mindkét oldalát harsogóan piros pipacsok, búzavirágok és érett búzakalászok díszítik. Boroskancsó: Manapság nemigen használatos. Valaha égetett cserépből és üvegből készült. Nem jó, ha az üveg színes, mert nem látni a bor valódi színét. Az sem jó, ha virágmintázatú. Legjobb, ha enyhén csiszolt, így világosan mutatja béltartalmát. Amióta palackozott borokat iszunk, a boroskancsót mellőzzük. A boroskancsó a poharakkal, a kotlós a csibékkel. Kisebb poharak a vörösbornak, nagyobbak a fehérnek. Ám a kancsóba csak hordós bort tölthetünk. Legjobb, ha mindjárt két kancsót helyezünk az asztalra: egyiket a vörösnek, másikat a fehérnek. Asztalunkon a kancsó és a pohár akárha a közlekedőedények működésének törvénye szerint viszonyulnának egymáshoz, ha az egyikben csökken a bor szintje, csökken a másikban is, és egyszerre ürülnek ki. Valami titkos jeladásra borral teli kancsók kerülnek ismét az asztalra. Ha nincs boroskancsónk, a bort ne az asztalra tegyük, hanem egy másik, ennél kisebb asztalkára, amelyet toljunk el a nagy asztal közeléből. Külön élmény, ha a házigazda a pincébe invitálja a vendégeit, ahol a felfordított hordó fenékdeszkáján gyertya ég, mellette gyufa. Amíg lobog a gyertya lángja, nincs veszély. Ugyanezen a deszkán már ott a sonka, kés és poharak. A vendéglátó a bort a kancsóba tölti, vagy a hordót csapra veri, esetleg előveszi a lopót. A sonkát kenyér nélkül esszük, csupán bort iszunk hozzá. Az efféle borokban mindig van valami a hordóból; a hordót a lerakodott borkő, a hordó pedig a tölgy szivárványos évgyűrűit idézi. Lennie kell valahol egy pincének, ahol minden évben egy hordócska ormóst is készítenek, szegfűszeggel és mazsolával ízesítve, püspöklila ürmöst, amilyet valaha Milos Kolaric bácsi is csinált Karlócán. Karlócán ismerik egyébként az úgynevezett néma bort is. Az ember egyszerűen elnémul tőle. Csacsogó. (Talandara.) Újfajta rostély. Szükség van egy kiszuperált tárcsára, melyről leszereljük az egyik korongot. A diszkosz alakú korong tengelynyílását beforrasztjuk, ellátjuk három lábbal, és máris megvan a hússütésre kiválóan alkalmas eszközünk. A hagyományos rostéllyal szemben az az előnye, hogy a sütés közben kiolvadó és a rácsok közt lecsöpögő zsírtól nem lobban lángra folyton a parázs, hanem a keletkező húsnedvek szépen összegyűlnek középütt. A csacsogó alatt tüzelhetünk fa- vagy kőszénnel, fával, de megteszi a szalma, gally vagy venyige is... A jókora tányérra egyszerre rakhatjuk rá a szalonnaszeleteket, májat, vesét, csirkecombot és egyéb húsféléket, nyársra való apró húst, rövidkarajt stb. Mindezt a csacsogó alján összegyűlt lével öntözzük. A szélre azokat a darabokat rakjuk, amelyeknek a kisüléséhez rövidebb időre van szükség, középre pedig a hosszabb ideig sülő húsok kerüljenek. A mélyedésben összegyűlt forró zsírba vékonyra vágott krumplihasábokat is helyezhetünk. A legnagyobb élvezetben a szakácsmesteri szerepet elvállaló részesül, de a csacsogót körülülőknek is kijut az élvezetből. Nem kell megvárni, míg minden kisül: a már sült húsokat a csacsogóból egyenesen a tányérokba szedjük. Előkészület közben, az első sült darabokra várva pálinkát vagy sört igyunk, ebéd közben és után pedig bort (grasevina, rizling, szendrői). Mivel mindez elég sokáig elhúzódhat, árnyékos helyet keressünk. Az ebédet görögdinnyével fejezzük be, a vacsorát pedig csacsogón sült csöves kukoricával. 4. Az egyedül iszogató embernél csak a magában táplálkozó ember a szomorúbb és tehetetlenebb. Nyomorult érzés lehet olyan bort inni, amelynek nem ismerjük az eredetét, lelki szemeink előtt nem jelenik meg az a szőlőtermelő vidék, amely e bort megérlelte. De az is nyomasztó, ha a már megismert bort iddogálva nem jut eszünkbe, kivel, mikor és hol is ittunk utoljára, ha nem tudjuk emlékezetünkbe idézni a bor színétől és melegétől világló arcokat. Nehezen ugyan, de valahogy csak elviseljük a tudatot, hogy soha többé nem térhetünk vissza oda, ahol a barátainkkal borozgatás közben olyan jókat beszélgettünk. De emlékezni fogunk a bor ízére, a barátinkra és a beszélgetésekre. Megfoszthatnak bennünket sok mindentől, elvehetik mindenüket, de emlékezni fogunk mindarra, amit valaha láttunk, ízleltünk, átéltünk. Emlékeinket nem vehetik el tőlünk. A hangulatot, az illatokat, az ízeket. A bort. Az emlékezetbe tényként rögzült, megismételhetetlen pillanatot, amelyben a földtől eloldva megőrződtünk mi is. Amíg csak élünk. (1995. december) Fordította: P. Nagy István Jövő heti szerzőnk Hans Henning Paetzke ❖ Eredetiben: Grk. A szerb nyelvben főnévként és melléknévként egyaránt használatos. Az elnevezés utalhat a görög nemzetiségű emberre és a görög népre (főnévként), illetve melléknévként jelölhet egy ízérzetet (keserű) — A ford. megj. 1996. ÁPRILIS 19. ÉLET Ész IRODALOM