Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-27 / 39. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Beke Kata: Vallomás (Belvárosi Könyvkiadó) | Christopher Hibbert: A Medici-ház tündöklése és bukása (Holnap Kiadó) | Hegyi Gyula: A tű fokán (Hammer Műhely) | Fejtő Ferenc: Szociáldemokrácia tegnap, ma, holnap (Belvárosi Könyvkiadó) (13. oldal)
EX LIBRIS MARX JÓZSEF Beke Kata: Vallomás Egy hajdani — és rendkívül rokonszenves — politikusnő visszatért a „kaptafához”, és újra tanít. Ahogy illik hozzá, országos méretben. Egyszerre könnyű, egyszerre nehéz műfajban, útinaplót ír Olaszországról. Könnyű, hiszen Itália mindent elbír, amit külföldiek aggatnak rá szavakból, de nehéz is, mivel a magyar értelmiség irodalmi élménye erről az országról mégiscsak Szerb Antal Utas és holdvilága. Beke Kata, a rá jellemző nyíltsággal, vállalja a szembesülést, sőt a könyv ajánlásában megemlékezik a régi könyv szerzőjéről, az ő emlékének szenteli a maga Itália-vallomását. Ami az olasz útinaplók átlagából mindenképp kiemelkedik. „Egyszerű” okból: személyiség utazza be Itáliának Velencétől Rómáig található néhány nevezetes helyét. S a személyiség egyik fontos vonatkozása az ismeretek átadásának szép szenvedélye. Egyszerűbben is lehet ezt mondani. Beke Kata tanár, akit senki sem kényszeríthet immár pályamódosításra. Tehát a szerző oktat, de azzal a mértékkel, amely csak a legnagyobb tanáregyéniségekben van meg. Tudja, hogy mikor és mennyi információt lehet a történelmi, művészettörténeti kontextus érdekében olvasójára rázúdítani annak érdekében, hogy érdeklődését fenntartsa, hogy igényét nem egy olaszországi utazásra, hanem az értő szemlélődésre meggyökereztesse. Az olvasó természetesen tudja, hogy külföldet is úgy láthatjuk csak, ha úticsomagként magunkkal visszük önmagunkat. Vajon Beke Kata „értő szemlélődése” Itáliában a magával vitt Szerb Antalon túl milyen további magyar szemellenzők révén sikeres? Mindenki megelégedéssel jelölheti meg könyvében azt a helyet, amikor Beke Kata az ifjú Szent Ferencről szólván, aki egyre többször tett ki kenyeret az asztalra a bekopogtató kéregetők számára — hogy érthetővé tegye a történetet — így fogalmaz: „Látszólag nem több ez, mint amit ma szociális érzékenységnek neveznénk, s illik is egy gazdag ifjúhoz.” Hasonlóan „áthallik” a középkor firenzei kereskedőiről ez a megjegyzés is: „gyanús a túl gyorsan keletkezett gazdagság”. Mélyebb megfontolást igényelne azonban Beke Kata gondolatsora a vallásos reneszánszról. Talán itt érhető tetten ideológia. A tanár úgy tudja, hogy az istentelen, vallástalan reneszánsz képét „évtizedek tankönyvei vésték a felnövekvő nemzedékeink tudatába”, s ekkor közvetlenül megszólítja közönségét: „felejtsd el, Olvasó”. Beke Kata szerint a reneszánsz polgárok „Isten szép világát akarták még szebbé tenni az emberi szellem és kéz alkotásaival”. A „szép világ” talán nem a legpontosabb meghatározás arról a városról sem, ahol az összeesküvők éppen az Űrfelmutatás pillanatát választották ki a Medici-fivérek megölésére, s a merénylők papi személyek voltak. (Belvárosi Könyvkiadó, 193 oldal, 498 Ft) Christopher Hibbert: A Medici-ház tündöklése és bukása Még 1974-ben volt egy kiállítás Firenzében és Detroitban, amelyet rendezői a toszkán város művelődéstörténetében általában mellőzött barokk emlékek elismertetése érdekében szerveztek. Ennek a kiállításnak volt a címe a Mediciek alkonya. A kiállítás egyik „hozadéka” Christopher Hibbert műve, aki ebből az alkonyi szemszögből írta meg a Mediciek történetét. Az 1975-ben megjelent és most magyarul is olvasható mű azon „történészi” alkotások sorát gazdagítja, amelyek a „művelt nagyközönség” részére olvasmányos formában dolgozzák fel a világ számtalan furcsaságainak bármelyikét. A két idézőjel fontos. A Medici-ház tündöklése és bukása történész keze nyomát viselő nem történeti munka. Leginkább művelődéstörténetnek lehetne nevezni, hiszen műalkotások, épületek születésének történetéhez sorol adalékokat, források és szakmunkák szabad felhasználásával. De nem mellőzhető az idézőjel a „művelt nagyközönség” esetében sem. A szerző a 15. században induló és a 18. században véget érő családi krónikának olyan vonatkozásait tárja fel, amelyekkel joggal bulvárlapok címoldalára is pályázhatna. Vajon az a gyilkosságsorozat, amelyet I. Ferenc herceg bonyolított le, hogy feleségül vehesse szép velencei szeretőjét, Bianca Capellót, megnemesedett-e azáltal, hogy a város ura akarta így? A szerző mintha azt akarná bizonygatni, hogy nincs új a nap alatt: a hatalom, a pénz és a szenvedély túlcsordulása a Medici család történetében is azokat a lélektani reakciókat váltja ki, mint napjaink bármelyik zsarnokában, akinek módja nyílik az ellenőrizetlen hatalom nyújtotta „előnyöket” élvezni. De A Medici-ház tündöklése és bukása illusztrált lapok számára is lehetne kívánatos híranyag. A szerző — elsősorban a Medici-történet szereplőiről készült korabeli ábrázolások „lefordítása” alapján — megkísérli felidézni a külső megjelenést, és „közérthető” (közhelyes) formában megadni a figurák lelki alkatát. Christopher Hibbert mindenkit nagyjából úgy jellemez, mint Roderigo Borgiát, VI. Sándor pápát: „Kövér volt, kopasz, közönséges és hivalkodó külsejű, de nemcsak gazdagsága és nagy befolyása vonzotta hozzá a nőket. Tagadhatatlan vonzerővel rendelkezett. Óriási energiával és szinte gyermeki komolysággal vetette bele magát a kicsapongásokba, ami kedvessé tette őt számos szeretője előtt.” Eredeti, ugye? A könyv nem ad közvetlen magyarázatot a firenzei reneszánszra, ám ez a hiányossága egyben erénye is. Az olvasónak a kétségkívül gazdagon felsorakoztatott művelődéstörténeti anyag birtokában lehetősége van mérlegelésre, vajon a firenzei társadalom, például a maga arisztokrata-ellenességével, ami az öröklött előjogok heves elutasítását jelentette, milyen mértékben foglalata a kreatív művészi és tudományos szellem olyan csodálatos és tömeges előfordulásának, mint amire Firenze példa Lorenzo Medici idejében? (Holnap Kiadó, 365 oldal, 550 Ft) milyen értékek szellemében remélhető egy emberségesebb társadalom”. A könyvterjedelmű esszé válasza a szerző szempontjából hézagmentes: az emberséges társadalom a kereszt jegyében, a megváltás üdvtana alapján lehetséges. Hegyi Gyula az „eredeti krisztusi közösség” mellett voksol, ebből vezeti le saját szociális érzékenységét, értéktiszteletét és azt a „radikális másságot”, amit az evangélium betűi alapján a maga számára kötelezőnek tart egy kormányzó párt parlamenti közkatonájaként is. De vajon kinek a katonája Hegyi Gyula? Lélekben feltétlenül a jezsuita atyáké. „Aki tárgyilagosan tanulmányozza a jezsuita rend portugáliai, franciaországi, spanyolországi, majd általános feloszlatásának történetét — írja —, az aligha tagadhatja, hogy klasszikus koncepciós eljárással verték szét és fosztották ki a katolikus egyház legerősebb szerzetesrendjét.” Amely tagjainak például „az egységes európai műveltség megteremtésében is komoly szerepük volt”. Hogy a szerző mennyire híve a jezsuita szófordulatoknak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint megállapítása a nacionalizmus gyökereiről: „fontos hangsúlyozni, hogy a nacionalizmus valójában a liberális állam valláspótló eszményeként született meg”. Miért fontos? Mert az eszmefuttatás oda fut ki, hogy a nacionalizmusok nagyobb pusztítást okoztak, mint a leggyilkosabb vallásháborúk. Az is a jezsuita atyák hívének mutatja Hegyi Gyulát, hogy a társadalmat összetartó eszményt csak a bevett vallások számára tartja fel. A „vallási szektákat” és az „újfasiszta mozgalmakat” hajlandó egyetlen mondatban mint „az egykor megtagadott nagy eszmények primitív és torz formában” való visszatérését említeni, s egyetlen gesztussal ítéli Fukujamát és a nyugati demokráciák közeli bukásáról értekező szélsőjobboldali ideológusokat naiv álmodozónak. Hegyi Gyula a modern világot mint a válságok világát látja, a kapitalizmust erkölcstelenségben marasztalja el. Az általános válságot a spirituális értékek elvesztéséből vezeti le, és terápiája — nem véletlenül — vallásos terápia. .A keresztény társadalmi tanítás és a demokratikus baloldali gondolkodás gyakorlati hasonlósága egyébként annyira nyilvánvaló, hogy azt csak görcsös előítéletekkel lehet ideig-óráig letagadni.” Ami egyfelől azt jelenti, hogy a szerző magáévá tette Pier Paolo Pasolini remekművének, a Máté evangéliumának „üzenetét” a szegények Krisztusáról, másfelől kibukik belőle az is, hogy az egyház és állam következetes szétválasztását hirdető liberálisok helyett, akik pártja koalíciós partnerei, az ideológia síkján Hegyi Gyula az ellenzéki kereszténydemokratákkal (elveikkel) rokonszenvez. A könyv kulcsszavai: baloldali életérzés és kereszténység... Bizonyára a még mindig filmes (hiszen abból kigyógyulni nagyon nehéz) Hegyi Gyula is helyesli, hogy az olvasót a két fogalom egy hangsúllyal való említése miatt egy halott filmrendezőre emlékeztetem. A háromnegyed egész életművű Gyöngyössy Imrére, aki baloldaliként és hívőként nemcsak részese volt „az emberiség nagy kalandjának, a szocialista kísérletnek”, hanem bele is halt. (Hammer Műhely, 165 oldal) Fejtő Ferenc: Szociáldemokrácia tegnap, ma, holnap Fejtő Ferencet 1980-ban az Express című hetilap és a Lafont kiadó nyugat-európai körútra küldte, hogy a tekintélyes és a mozgalomtól sem idegen szakember állítaná ki — akkor így látszott — a szociáldemokrácia halotti bizonyítványát. A körút végeredménye a Csakazértis szociáldemokrácia című könyv lett: Fejtő Ferenc megragadó racionalitással, történeti és jelenkori érvekkel győzködte francia olvasóit, hogy a szociáldemokráciát nem lehet agyagba döngölni, a mozgalom a pálya átmeneti (és a mozgalom történetében nem szokatlan) jelenség, s jönnek még szép napok, mivel a kispolgári munkástömegek mentalitásának ez a reformista mozgalom felel meg leginkább. Természetesen „a szociáldemokrácia mindenütt annyit ér, amennyit vezetői és párthívei érnek” —jegyzi meg Fejtő Ferenc elmésen abban a riportban, amit a kiadó utószó gyanánt fűzött a kötethez. Ez a beszélgetés azt is tisztázni kívánja, hogy a könyv mai magyar megjelentetésének (a kiváló fordító, Görög Lívia tolmácsolásában) mi a közvellen politikai indítéka. Kétségkívül, ez a politikai esszé is erősíteni akarja az MSZP meghatározó személyiségeiben azt a szándékot, hogy az „utódpárt” szégyenfoltját a szociáldemokrata értékek maradéktalan vállalásával és hitető erejű hirdetésével homályosítsák el. Ugyanakkor a könyv finom tüske a liberalizmusnak is. Fejtő Ferenc szerint a szociáldemokráciának központi fogalma a közjó. „Ezt a liberálisok, különösen az új liberálisok, elhanyagolják. Elfelejtették, hogy a közjó megköveteli bizonyos dolgok közös intézését. Vagyis az állam, persze nem önkényes, hanem demokratikus állam beavatkozását.” Ezt a szúrást csak elmélyíti az olyan további elmefuttatás, mely szerint „a liberalizmus túlságosan elrugaszkodik az individuális szabadságok felé, olyan egyéni szabadságok felé, melyek nagyon nagy egyenlőtlenségekhez, kiváltságokhoz, monopóliumokhoz vezetnek”. A szociáldemokrácia — Fejtő Ferenc empatikus olvasatában — a közjó megtestesítője, mi több, olyan etikai álláspont is, amely az ember antropológiai követelményeinek felel meg. „Az emberi életben — fejtegeti a szerző az életbölcsesség jogán — ugyanis két fő célt lehet megállapítani. Az értelmes emberek szabadon akarnak fejlődni és biztonságban akarnak élni. A szociáldemokrácia az összes rendszerek közül, az összes ideológiai építmények közül az, amelyik ennek a kettőnek a szintézisét, a szabadságvágy és a biztonságvágy összehangolását akarja megvalósítani. Ez biztosítja maradandóságát.” Vajon? Mintha az érvelés gyenge lábakon állna, mintha a szociáldemokrácia lenne ebben a tekintetben az az üdvtan, amit elfogadva a világ minden problémáját megoldhatnánk. Ezért lenne esetleg helyénvaló, sugallja a könyv, hogy mindenki szociáldemokrata legyen, függetlenül attól — mint ahogy azt a német szociáldemokraták egyik elméleti embere, Kurt Schumacher már 1945- ben megfogalmazta —, hogy az egyént erre a választásra a marxi közgazdaságtan elemzései, saját filozófiai és erkölcsi megfontolásai vagy „netán a Hegyi Beszéd szelleméből” fakadó felismerések ösztökélték-e. (Belvárosi könyvkiadó, 147 oldal, 498 Ft) 1996. SZEPTEMBER 27. Hegyi Gyula: A tű fokán Hegyi Gyulához, a szocialista párt parlamenti képviselőjéhez, akit sokan még ma is inkább filmpublicistaként és közíróként, mint „hivatásos” politikusként tartanak számon, illik a tűnődés. A „tűnődés arról, hogy HIO II3 A szegedi Móra Ferenc Könyvesbolt (Bibliofil Kft. 6701 Szeged, Kárász u. 5.) sikerlistája az elmúlt hónap könyveiből 1. Szűcs — Malgorzata: A Feszty-körkép (Helikon Kiadó) 2. A magyarok bejövetele (Apáczai Kiadó) 3. László Gyula: A honfoglaló magyarok (Corvina Kiadó) 4. Andrei Makine: A francia hagyaték (Ab Ovo) 5. Ladó János: Magyar utónévkönyv (Kulturtrade Kiadó) 6. Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (Magvető Kiadó) 7. Vámos Miklós: Zenga zének (Ab Ovo) 8. Hamvas Béla: Eksztázis (Medio Kiadó) 9. Anderson: Az X akták — Az áldozat (Door Kiadó) 10. Wodehouse: A nénikém nem talpig úrinő! * (Ciceró Kiadó) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM