Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1996-10-11 / 41. szám - Bakács Tibor Settenkedő: Bujtorgó • filmkritika • Bujtor István: Három testőr Afrikában (16. oldal) - Fáy Miklós: A jövő sötét világ • zenekritika • Harle: Terror and Magnificence (Argo, 1996) (16. oldal) - Budai Katalin: Két komoly ének • rádiókritika • Lagzi Lajcsi, Holl István (Petőfi és Kossuth, október 6.) (16. oldal)

BUDAI KATALIN: Rádió Két komoly ének Nem akarom elvenni Fáy kolléga mindennapi betevő falatját, nem a Brahms-műről akarok írni, s nem is tudatlanságból redukálom négyből kettőre a címét: csak most épp két komoly férfiú szólalt meg egy-egy órában a héten, ezért idéződött fel bennem a darab. Lagzi Lajcsi volt az egyik, akiről nem tudtam, hogy Galambos az eredeti neve — egyszerűen csak kíváncsi voltam, kivel viháncol és átpszichologizál a három túlszerepeltetett, tudálékos riporterhölgy, azaz Béla három angyala. Nos, ő volt Lagzi Lajcsi, akit, ez viszont vérben riporterösztönre vall, valóban életbeli döntéshelyzetben kapott el a lelkekben szívesen vájkáló (Jakupcsek, Szily, Vincze) három angyal. Lajcsi ezt a típusú zenélést és az ezzel járó életmódot már nemigen akarja folytatni: ingatlanügyekkel foglalkozna és gyerekeket nevelne — az esztétikai jótéteményeket pedig kézzelfoghatóvá igyekszik tenni karitatív adományok segítségével. Egyébként érdekesebb és színesebb ez a pálya, mint képzelnénk. Hagyományőrző soroksári sváb család fia ő, akinek felmenői között számos kiváló trombitaművész van, sőt, ő maga is az. Kitörés, lázadás, bizonyítási vágy, diákvagányság üzleti érzékkel párosulva körülbelül ez a motivációcsokor eredményezte a páratlan, többmilliós kazetta-dömpinget Lajcsit hallhatóan megtörte a válása, a pénzzel is elérhetetlen nagycsalád hiánya és az, amit csak nem tudnak vele kimondatni a provokatív hölgyek: ércnél maradandóbb emlékmű kéne, de ez a lakodalmas rock bizonyosan nem lesz. (Ami egyébként nem rosszabb a countrytzarvagy sramlinál, eredetét és bugyuta szövegét tekintve.) Lajcsi tehát ezért gondolkodik öregotthonban vagy ösztöndíjalapításban meg karácsonyi ingyenvacsorában. Gyereklelkű „nehéz pasas” ez a zenész: a Sugár áruház előtt legelőször árusított háromszáz kazettája vásárlóinak akarja eképpen kimutatni a háláját — legalábbis ezt mondta. A minket éppen százezer milliókkal megrabló hivatalos maffiózók se talpalávalót nem húznak, se egyenalmát nem adnak, de még pen trombitálni sem tudnak. A másik férfiú Holl István volt, ez az egészen kiváló, nagy színész, aki évekre eltűnt, negyedszázad országra szóló vidéki sikerei után, s vékonyan, megtörtén, de színészileg csodálatos kondícióban tűnik fel darabról-darabra az Új Színházban. Király Edit őt, a két hete éppen a legjobb mellékszereplő kritikusi díjával is kitüntetett művészt szólaltatta meg: kicsit felszínesen, külső történések köré építkezve, kevéssé érzékenyen állapotokra, további tapintatos faggatózást igénylő momentumokra. Megkockáztatom: a kérdések — azaz inkább a kínos, állításokat kérdéssé maszkírozó közbeavatkozás — nélkül, monológként lett volna többet adó ez a példamutató fegyelmű és fényességes művészvallomás. Holl István mélyen és önelemző bátorsággal — ahogy más helyzetekben is tette — beszélt. Sikereinek „új hulláma” őrizte meg egészségét és belső igazságait. (Elhangzott október 6-án a Petőfi adón 9 órakor és a Kossuthon 13 órakor) Engel Tevan István rajza ÉLET ÉS# IRODALOM 16 Γ'; ί BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ: Mozifilm A Nagy Magyar Nevettetők (Heltai — Kern) óta úgy vagyok, hogy kissé szorongok, mi lesz velem, ha a szükséges édes mosoly nem szárad a számra a mozi sötétjében? Szorongok, mert magam is úgy látom, hogy illene levetkőzni az életidegen művész elitizmusát — a mozi mégiscsak közösségi élmény —, ugyanakkor bánt az is, ha ennek örve alatt hamis s kierőszakolt gesztusokkal félreértjük azokat, akiket filmünkkel szolgálunk. Nem érdemes az úgynevezett „népről” (a szocializmusban: lakosság) sem túl sokat, sem túl keveset gondolni. Viszont kötelező érezni mentális közérzetét — felszínes kiábrándultságát, kizsákmányoltságát, kelet-európai hedonizmusát —, mert anélkül képtelenség megfelelő attitűddel beszélni hozzájuk. Furcsa, de ebben a tekintetben Bujtor István, a nemzet Csöpije sokkal inkább otthon van a filmben, mint némely fényes szelektől kifakult kollégája. Ha film, akkor kalandra fel Ha felütöm a Magyar Film Házának Rekonstrukciója című, soha meg nem írt belső kiadványt, mindjárt az elején olvasható: „...ha olyan közönséges filmet akarsz csinálni, mely minden lelki nemesítés nélkül, pusztán szórakozásra szánod, találj magadnak egy épkézláb történetet, melyben a kaland érzése hatja át a készítőt/nézőt egyaránt.” A rovásírással írt tanulmány magyarításából egyértelműen kiderül, hogy minden pszichologizálás, szimbolizmus s szubkulturális utalás felesleges, ha nincs meg hozzá az apropód. Gadamer óta tudjuk, mi mindent köszönhet az ember kalandvágyának, ami leginkább utazási kényszeréből fakad. Elhagyva megszokott kávéházi környezetét, megunt szeretőit s idegesítő hitelezőit, hajóra száll az író-filmes —, hogy összemérje önnön belső világát a kívül található, konfúz és alaktalan külső világgal. Győzelem esetén, művében tükröződik mind a kettő. Vizsgálatunk tárgya tehát ez lesz Bujtor István: A három testőr Afrikában című makarónija láttam De mielőtt bármi is történne, le kell szögeznünk, Bujtor vagy olvasta Gadamert, vagy szereti az életet, mert a kaland bűvöletében vállalkozik a forgatásra. A kalandfilm meglehetősen nehéz műfaj. Nemcsak a sztori szövevényes hálóját kell kibogozni (rendezői effektus), hanem megfelelő típusokat is kell a hálóval fogni, kik tulajdonképpen a bogot jelentik. Példa: vegyünk egy idegenlégionáriusi helyőrséget valahol Tuniszban, ahol az izgalmat nem a beduinok szórványos betörése, hanem a pálinkamennyiség idő előtti kifogyása okoz. Gyorsfotót készíthetünk erről az „áldatlan állapotról”, de mozgóképek láncolatát nem. Ám ha ebben az ivóban megjelenik egy olyan személy, akinek belső gazdagsága épp ellentétben áll külső jellegtelenségével, valószínűsíthetjük a cselekmény korai kibontakozását. Csülök, Tuskó Hopkins, vagy Senki Alfonz külön-külön is alkalmas arra, hogy megváltoztassa a világ mechanikus menetrendjét. Hát még együtt, egy asztalnál ülve! Bujtor István ösztönösen s a kalandfilm szabályainak megfelelően adaptálta Rejtő Jenő „entrée-ját”. Vagyis tudjuk, hogy hol (idegenlégió) és kik (Csülőkék) s azt is, hogy ez a kettő idővel kibékíthetetlen ellentétbe kerül. Bujtor azt is tudja, hogy a kalandfilmben mindent mutatni kell, még akkor is, ha a narráció irányítja a figyelmet, így is tesz. A magyar közönségfilmben elviselhetetlenek azok a párbeszédek, amelyben a cselekményt köztik egymással a hősök. A rádiójáték már a televízióban sem szerencsés, hát még a moziban. Bujtor hajlandó helyszínről-helyszínre ugrani a mesélésben, a képen belül örökös a mozgás (persze hogy bunyó), s zene helyett ildomosabb a mesélőt hallgatni Homérosz óta. A makaróni recepje Tudja, hogy a film ipari ágazat s mint ilyen, tökéletesen tudja kompilálni magába a társutas műfajokat: western, krimi, romantikus love story. Bujtor filmjében jól kitapintható a hetvenes években gyártott Hét tonna dollár — A veréb is madár — Az oroszlán ugrani készül típusú film továbbélése. Igaza van, simogatom meg szakállát, mert a film, mégha csökevényesen is, kulturális produktum, így a már létező hagyományon keresztül él tovább. A hagyományápolás viszont könnyen vezethet multiplex szklerózishoz, szükséges tehát némi vérátömlesztés. Az olasz hagyományokból nassolni szintén szerencsés, mert az északi intellektualizmust bőven pótolja a déliek kulináris eredetisége. Bujtor tehát megfelelő locusból importál. Summa summárum: Bujtor István abszolút profi filmkészítő. Professzionalizmusával meghaladja a kritikusok szokásos poénkodási kényszerét, ami leginkább intellektuális leckéztetésből áll. A profi viszont kegyetlen. Nem engedi meg magának, hogy figurái között olyanok halványuljanak, mint Kállai Ferenc vagy Nyertes Zsuzsa. Az egyik már elfáradt, a másik még soha a közelébe se jutott annak, amit most „kalandnak” hívunk. Szerencsés Bujtor profizmusa, hogy Kállay Kvaszticsa és Nyertes Zsuzsa bájolgása csak ritkán van képen. Hamisságuk azért bosszantó, mert Koncz Gábor vagy Rátóti Zoltán komédiázását is kikezdik. Az igazi profinak tiszteletlennek kell lennie, mert különben tönkremegy. Hiába emlékszünk mindannyian Kállay Ferenc egykori fantasztikus jelenlétére a magyar filmben, emlékeink nem segítenek rajtuk. A film konkrét és szinkron műfaj, ahol mindennél élesebben látszik a külső és a belső invenció hiánya. El kell fogadni, hogy az általában epizódszerepekre kényszerített Szilágyi István (Patriea őrmester) most többet tud és mutat a szakmából, mint a Tanú legendás gátőre. Ha én Bujtor helyében lennék, elhinnék magamról sok mindent. Még akkor is, ha nyilvánvalóan elül a film vége, besettenkedik az unalom, a záróképben kicsit szétesik a látvány. Elhinném, hogy letéteményese vagyok a szórakoztatásnak, a kalandnak s a könnyűség érzésének — mindazoknak, melyek oly vészesen hiányoznak életünkből. S ha a jövőben több szigorúságot és kíméletlenséget mutat a kivitelezésben, akkor az érzéketlen kritika is meghajol a közönségfilm fából-vaskarikája előtt, mert nem tehet mást. A nézőtér zsivaja el fogja nyomni a kritikus hisztérikus sikoltását. (Bujtor István: Három testőr Afrikában ) Bujtorgó FÁY MIKLÓS: Zene A jövő sötét világ Nem tudom, hogy húsz, harminc, ötven év múlva milyen zenét fognak írni, milyen zenét fognak hallgatni. De valami most, az elmúlt öt-tíz évben történt. Valami megváltozott. Még azt sem tudom, örülni kell neki, vagy sem. Észre térés vagy a lendület megtörése? Akármelyik is, annyi bizonyos, hogy a komponisták többé nem járnak előttünk. Okosan vagy megalkuvón, de a mi ritmusunkat vették föl, közönséget akarnak, amely meghallgatja őket, amely a szó hagyományos értelmében is élvezi művészetüket. Királyok leszünk újra, kik álmatlan éjszakájukon kedves muzsikusaikat szólítják. S a zenész jönni fog, ha nem is személyesen, legalább lemezeivel. Királyi muzsikus az angol John Harle is. Professzor a londoni Guildhall iskolában, zeneszerző, de főleg szaxofonjátékos. Kortárs szaxofondarabok megrendelője és előadója, amellett kiváló dzsessz-zenész. Nagyszerű előadó. Játéka intenzív, szenvedélyesek a dallamai, ugyanakkor hoszszú-hosszú, megtöretlen és gyors futamokat fúj — úgy ahogy ma senki más. Most viszont szerzői lemezéről néz ránk, nyugodtan, magabiztosan, okos arccal, szemüveggel, kövéren. Hogy milyen (nem minőségű, csak fajtájú) zenét ír, azt hagyományos fogalmainkkkal nem könnyű meghatározni. A lemez egyik száma a Hunting the Hare, vagyis Nyúlvadászat. Sima improvizáció két szaxofonra és kíséretre, Harle maga sem csinál titkot a dologból, elmeséli a kísérőfüzetben, hogy eredetileg három percesre tervezték a darabot, de lett belőle hét, egy ülésben, egy lendülettel. Egyszeri, megismételhetetlen mű, dzsessz, komoran, ünnepélyesen. A lemez első száma viszont alkalmazott zene, színpadra való, a Vízkereszt vagy amit akartokból a bohóc három dala. Elvis Costello az énekes, akinek pályája az utóbbi időben szintén érdekes fordulatot vett, haragos popdalszerzőből és előadóból lett kortárs zenei énekessé és komponistává. Costello nagyon jól énekli Harle szomorkás dalait, szövegcentrikusan, fájdalmasan, érzelmesen. Tudom, hogy nem fontos, mégis fölmerül az emberben, hogy ez most komoly- vagy könnyűzene. Szigorúan véve nem több, mint a hangszereléssel fölbuherált dal, de a legegyszerűbb dalok is előrelépnek az idők során, a Shakespeare-drámákba való régi betétdalok ma komolyzenének számítanak. John Harle pedig csak tovább nehezíti dolgunkat. 12. századi zenét dolgoz föl, Perotin szerzeményeit. Perotinus Magnus sajnos nálunk meglehetősen ismeretlen szerző, pedig már csak a zenetörténetben elfoglalt helye miatt sem lenne érdektelen alak. A Notre-Dame karnagyaként ő volt az első, vagy legalábbis az ő művei és neve maradtak fent elsőként, mint olyan szerzőé, aki két szólamnál többen gondolkodott. Harle tisztelettel nyúlt két szerzeményéhez, sokat megtartott belőlük, de a tiszta kartételeket kontratenorra, ütőhangszerekre, fúvósokra és férfikarra dolgozta át. Valószínűleg fontos tisztázni, hogy az átdolgozások nem jobbak az eredetinél, viszont kívánatosabbak, könnyen meghallgathatóak, szórakoztatóak. Mégsem ez a lényeg. Számomra az a fontos, hogy Harle Pérotinnal foglalkozik. Nem csak azért, mert úgy gondolom, több közünk van a középkorhoz, mint hisszük. Ezt Harle is tudja, sőt, ő úgy tanulta. De lehetségesnek tartom, hogy a nyugati zene ma ott tart, ahol a tizenkettedik század végén volt. Pérotin előtt senki nem írt úgy, mint ő. A mi zenénket, mondhatni, persze bizonyos túlzással, Pérotin találta ki. Most kellene jönnie annak, aki az utódok zenéjét kitalálja. (Harle: Terror and Magnificence—Argo, 1996) 1996. OKTÓBER 11.