Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-03 / 1. szám - Szikszai Károly: Egy kis demagógia • reflexió | Visszhang • Pohárnok Mihály, Strém Kálmán, ÉS 1996. 50. szám (4. oldal) - Szemethy Imre: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (4., 5., 12., 13., 16., 19., 22. oldal)
VISSZHANG SZIKSZAI KÁROLY: Egy kis demagógia Olvasom Pohárnok Mihály és Strém Kálmán kurátorok (Magyar Alkotóművészek Közalapítvány) magabiztos kijelentéseit azokban az írásokban (ÉS, 1996. 50. sz.), amelyekben Kovács Zoltán cikkére (ÉS 1996. 49. sz.) reagálnak. Pohárnok inszinuációval, becsületsértő gyanúsításokkal, valótlanságok állításával vádolja a cikk íróját, Strém Kálmán pedig egyenesen az újságírás mélypontjaként említi a cikket. Jómagam a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) Irodalmi Tagozatának választmányi tagja vagyok, így számos olyan információ van a birtokomban, amelyekkel kijelentéseiket érdemes szembeállítani. Kezdem azzal, amiről ezek az írások hallgatnak. Pohárnok Mihály egy szóval sem tér ki arra a tényre, ami miatt az említett cikk valójában íródott Nevezetesen az üzengetés tényére. Ugyanis a „Mondd meg a Szikszainak, hogy jobban tenné, ha abbahagyná!” tartalmú lekezelő üzenet engem arra a rossz, stílustalan, szocialista típusú pöffeszkedésre emlékeztet amit többnyire a kulturális elitnek nevezett bagázs engedett meg magának mindenkivel szemben, aki nem tartozott bele. Érdekes, hogy Pohárnok, noha korábban nem volt üzengetés helyzetben, most milyen reflexszerűen alkalmazza ezt a módszert. Strém Kálmán pedig afölött siklik el, hogy Decsényi János elnökségi tag (MAOE) a jelenlegi kuratórium melletti hűségnyilatkozatot ugyanúgy aláírta, mint korábban azt a levelet, melyet a MÁK működésével elégedetlen elnökség küldött a miniszternek — erről egyébként a vezércikk ugyancsak említést tesz. Valószínűleg Strém Kálmán se feledékeny, csupán tudja, hogy egyszerűbb vagdalkozni, mint körülnézni a saját háza táján, ahol amúgy bőven akad takargatni való — talán nem is csupán etikai. * — Pohárnok úr azt írja: „...nem igaz, hogy az alapítványi vagyon felélése mértani haladvány szerint történik. ” A tények: az alapítvány csaknem négy esztendős működése folyamán könyv szerint vagyonának kétharmadát (több mint 860 millió forintot) elveszítette. Pohárnok úr az 1996. április 30-án megtartott választmányi ülésen azt közölte, hogy az új kuratórium és vagyonigazgatóság munkája során a gazdálkodás nyereségessé még nem vált ugyan, sőt nullszaldóssá sem, de a veszteséget az 1994-es 290 millió forintról 1995-ben 85 millió forintra sikerült leszorítani. Egy hónappal később Hajósné dr. Vértes Antónia vagyonigazgató ezt az összeget a sajtó nyilvánossága előtt még 5 millió forinttal redukálta, 80 millió forintban jelölte meg. Egy 1996. május 31. keltezésű kimutatás szerint viszont a tavalyi év mérleg szerinti eredménye mínusz 237,9 millió forint volt Székely Gábor 1996. június 14-ére a sajtó útján jelentette be, hogy ha nem adják el az Olof Palme házat, akkor a MÁK kuratóriumának elnöki posztjáról lemond. Még nem adták el, Székely Gábor pedig, lévén szavatartó ember, 1997. január 1-i hatállyal csakugyan lemondott. A 450 millió forintra értékelt ház eladásából Székely szerint egy ideig tudták volna fizetni a nyugdíjakat. Hogy utána mi lesz, arról a volt elnök már nem beszélt. A választmány egyébként a mai napig ragaszkodik az Olof Palme ház megtartásához, ám a kuratórium ezt nem veszi figyelembe, továbbra is komolyan foglalkozik eladásának gondolatával. (A legutóbbi választmányi ülésen kiderült, hogy Mikó Sándor belsőépítész vezetésével néhányan ingyen és bérmentve (!) elkészítették a ház felújítási és építészeti tervét, tudván, hogy a tagság azt szeretné, ha a Palme házból nyugati mintára Művészetek Házává válna, ahol kiállításokat, színházi előadásokat, irodalmi, zenei esteket lehetne rendezni, és ahová az egyesület és a közalapítvány apparátusa is költözhetne, miáltal megtakarítható lenne a Báthory utcai irodákért fizetett bérleti díj.) * — „...nem igaz, hogy a kuratóriumi ülések botrányosak ” — folytatja írását Pohárnok. Wolf Péter kuratóriumi elnök szavai (1994. április, Új Művészet): „Az utóbbi időben viharos üléseket tartott mind az Egyesület, mind az Alapítvány kuratóriuma, külön-külön és együttesen is. Az utóbbiakon igen szenvedélyes vita alakult ki. ” Módos Péter kurátor (Magyar Nemzet, 1996. XI. 6.): „Nekünk, művészkurátoroknak kevesebb rálátásunk volt a menedzsment működésére, sokszor szinte »hírszerző« munkát kellett folytatnunk. Ezért minden százezer forint feletti döntésről tudni akartunk — Székely Gábor ez ellen szavazott... Ekkorra nyilvánvalóvá lett, hogy a művészkurátorok és a három korábbi vezető nehezen tud együttműködni.” „...meglehetősen szerencsétlen, hogy a gazdasági igazgató, a kuratórium elé kerülő anyagok előkészítője, a határozati javaslatok beterjesztője, a dokumentumok, jegyzőkönyvek felelőse — azt gondolom, Hajósné dr. Vértes Antóniának is kellemesen — maga nyújtja be javaslatát saját prémiumáról... ” A magam részéről nemhogy botrányosnak, de egyenesen felháborítónak találtam Hajósné dr. Vértes Antónia vagyonigazgató 1996-os első félévi prémiuma kifizetésének a körülményeit. A történtekről két, a kuratórium aktuális ülésén jelenlévő személytől kértem és kaptam tájékoztatást. A szabályok értelmében prémiumot kizárólag valamilyen célfeladat elvégzése után szavazhat meg a kuratórium, ám a vagyonigazgató ilyen célfeladatot nem kapott, így nem is végzett el, ezért el kellett napolniuk a döntést azzal a megegyezéssel, hogy ha Hajósné dr. Vértes Antónia talál magának célfeladatot, akkor majd visszatérnek a szavazásra. Három hét múlva a vagyonigazgató megkapta hatszázezer forintos prémiumát. A második félévre járó prémium kifizetésének körülményei is érdekesek. Erről így nyilatkozott Módos Péter kurátor (Magyar Nemzet, 1996. XI. 6.): „Szeptember 30-án a kuratóriumi ülésen Székely Gábor elnök azt javasolta, hogy Hajósné dr. Vértes Antónia ez év második felében hétszázötvenezer forint prémiumot kapjon az első félévi, nem egyhangúlag megszavazott hatszázezer forintos prémiuma után. Ez sokunk erkölcsi érzékét sértette, hiszen nem csak én nem vagyok tökéletesen megelégedve az igazgatónő munkájával. Többszöri vita, licitálás után a napokban végül is háromszázezer forintnyi prémiumot szavazott meg a kuratórium. ” * — ....nem igaz, hogy düledeznek az alkotóházak ” — írja Pohárnok Mihály. Íme egy szó szerinti idézet Pohárnok Mihály válaszából, amelyet az 1996. április 30-i választmányi ülésen adott egy, az alkotóházak állapotát firtató kérdésre: „...A nagy baj az, hogy erre is volt már pályázat. A kutya nem érdeklődik utána. Aki érdeklődik, olyan feltételekkel, hogy rossz nézni. Ez tényleg egy hihetetlen nehéz probléma lesz, hogy hogyan lehet azt az iszonyatos költséget, ami ott megjelenik, leszorítani. Ráadásul időben, mert ugye most szakad be a tető, vagy ázik be ott a tető. Szigligeten és nem sorolom. A gázt ki kéne cserélni. Fűtést. Tehát olyan ráfordításokat kívánna az alkotóházi állománynak a fenntartása... ” * — „...nem igaz, hogy eltűnt az állami költségvetésből juttatott háromszor hetven millió forint, amit nyugdíjpénztár megalapítására kellett volna fordítani”—jelenti ki Pohárnok. A tények: 1995. március 26-án a sajtóban nyilatkozott dr. Sebes József miniszteri biztos, a MÁK felügyelő bizottságának elnöke, s többek között a következőket mondta: „Az Alapítványnál a nyugdíjpénztár ötlete már a megalakulás pillanatában fölmerült. E cél megvalósítására 31, majd háromszor 70 millió forintos kölcsönt kapott az Alapítvány. ” 1995 decemberében sajtótájékoztatót tartott az egyesület nyugdíjpénztárának vezetősége, ahol újságírói kérdésre Strém Kálmán elmondta, a nyugdíjpénztár alaptőke nélkül alakult meg, de az egyesület egész vagyonával felel érte. Mivel a dr. Sebes József által említett 241 millió forintos állami kölcsönről senki nem tett említést, az irodalmi tagozat 1996. január 6-án megtartott tisztújító közgyűlésén megkérdeztem, hova tűnt ez az összeg. Dr. Győry Erzsébetnek, az egyesület és közalapítvány jogászának akkori válaszát — miszerint a teljes összeget a nyugdíjak kifizetésére fordították — nem tartottam korrektneka jegyzőkönyv újbóli elolvasása után ma se tartom annak), ezért a legutóbbi választmányi ülésen, 1996 novemberében megkérdeztem ugyanezt a jelenlévő dr. Sebes Józseftől is. Dr. Sebes József elmondta, hogy a nyugdíjpénztár ösztönzésére és kialakítására szánt háromszor 70 millió forintot nem a célnak megfelelően használták fel. Egy részét az állami nyugdíjak késedelme okán a nyugdíjak kifizetésére fordították, más részét az előző vagyonigazgató, Kóka Tamás (a kuratórium döntésének mellőzésével) Novoprintrészvényekbe fektette. Kóka Tamás vagyonigazgatóval kapcsolatban egyébként mind az Állami Számvevőszék, mind a felügyelő bizottság két évvel ezelőtt született jelentése felvetette a személyes felelősség kérdését, tekintve, hogy Kóka olyan kétes üzletbe fektette a nyugdíjpénztár megalapítására kapott kölcsönt, amelynek a mai napig nincs hozadéka. 31 millió forintot pedig olyan számítástechnikai fejlesztésbe invesztáltak, amely nem felel meg a jelenlegi számítástechnikai igényeknek. Bizonyos személyek felelőssége tehát már két éve megállapítható volt, de a felügyelő bizottságnak a felelősségre vonásra már nem volt elég mozgástere. Az Állami Számvevőszék jelentése ennek érvényesítésére hívta fel a kuratórium, illetve az alapító figyelmét. Dr. Sebes József szerint a jelenlegi Állami Számvevőszék vizsgálatának lezárása után ez a kérdéskör is napirendre kerül. A háromszor 70 millió forintot vissza kellene fizetni az alapítónak, illetve a kormánynak, de mert késett a vagyonpótlás, dr. Sebes azt az elképzelést támogatja, hogy a késedelem okozta kamatveszteség fejében engedjék el ezt a tartozást. Végezetül elmondta, hogy a pénz kiutalásakor miniszteri biztos volt, elköltésekor viszont már felügyelő bizottsági tag. * — „...nem igaz, hogy az egyesület fizetett tisztségviselőinek jövedelme valamiképp a vagyonértékhez, illetőleg a vagyonnövekményhez kapcsolódik ”—jelenti ki Pohárnok. Először ismét Pohárnok Mihály szavait idézem a ‘96. április 30-i választmányi ülés jegyzőkönyvéből: „Ha jól emlékszem, Füzi László az, aki ellentmondást talált az én szövegemben és Kádár Jancsi szövegében, már ami az Alapítvány működési költségeit illeti. Szeretnék mondani egy számot, mi megpróbáltunk már ennek utánanézni, nem olyan könnyű. Hogy mik az alapítványoknál a működési költségek. Mondjuk a kurátor társaság, aki alapítványok kezelésével foglalkozik. Csak pusztán az adminisztrációért, tehát nem vagyont kezel, nem renoválja meg a tetőt stb. Kezeli az alapítvány vagyonát. Négy százalékot kér. Na most ez egy 3 milliárd körüli vagyon. Messze-messze alatta vagyunk annak, amit normálisan egy alapítvány kezelésénél mint költséget elfogadnak. Holott itt látni kell, hogy ez nem alapítvány tulajdonképpen, ez egy iszonyatos üzem, ami cipeli magával nem tudom hány év drámáit, és próbálja kezelni. Amikor a János azt mondta, hogy ez arányos, akkor nem hazudott. Amikor én azt mondtam, hogy sok, más aspektusból néztem a dolgot... ” Ugyanerről Hajósné dr. Vértes Antónia vagyonigazgató kijelentése (ÉS, 1996. 23. sz.): ,A vagyon mintegy két százalékát képezik az apparátus működési költségei (munkabér, helyiségbérlet, fűtés, világítás stb.) Ez más vagyonkezelő szervek tapasztalatait figyelembe véve azt jelenti, hogy olcsón dolgozunk. ” * — „...nem igaz, hogy az egész ügyben éppen az a tragédia, mint az összes ehhez hasonló vagyonkoncentrátum esetében, néhány ember széthordja, s mire a nehézkes hivatal működésbe jön, és kivételesen szerencsés esetben megnevezi a felelősöket, addigra a vagyonból nem marad semmi”— írja Pohárnok. A Magyar Alkotóművészeti Alapítvány, később Közalapítvány négy éves történetét nézve pedig sajnos ez a tényleges helyzet. A pénzeltűnéseket, a rossz gazdálkodással járó vagyonvesztést, a nyereséges kft-k értékesítésével járó esetleges anyagi hátrányokat, a hatásköri túllépésekből eredeztethető károkat és az egyéb felelőtlenségekből származó vagyoncsökkenés konkrét számait azonban érdemben csak akkor lehet majd felsorolni a nyilvánosság előtt, ha az Állami Számvevőszék 1996 végére elkészült jelentése publikussá válik. Az a tény azonban, hogy a választmány 1996. november 19-én — egy tartózkodás mellett — úgy szavazott, hogy az Egyesület elnöksége egy új struktúra kialakítását kezdeményezze az alapítónál, úgy vélem, egyértelműsítette, hogy megrendült a választmányi tagok kuratóriumba illetve a vagyonigazgatóságba vetett bizalma. Strém Kálmán néhány felvetése ugyancsak az Állami Számvevőszék jelentés publikussá válásával lesz érdemben megválaszolható. A helyzet attól pikáns, hogy ő az ebő pillanattól fogva részese, így felelőse az Alapítvány illetve a Közalapítvány négy éve tartó működésének. Két hosszadalmas publikációjával, „Elég volt? — Egy kurátor tiltakozása" (ÉS, 1994. 29. sz.), illetve „Válasz egy vezércikkre” (ÉS, 1996. 50. sz.) mindenesetre sikerült töreten hitet tennie a mindenkori kuratórium és vagyonigazgatóság munkája, szakértelme és eltökéltsége mellett. Írásaiban természetesen saját magát is az áldozatvállalók közé sorolja, míg azokat, akik kétségbe vonják az ő, illetve kurátortársai odaadó és felelősséggel mélyen átitatott tevékenységét, egyszerűen demagógoknak nevezi. Nézzük Strém Kálmán néhány, objektív véleményt sugárzó mondatát 1994-ből, illetve 1996ból. 1994-es dolgozatában így vélekedik Kóka Tamás vagyonigazgatóról: „Számoltunk azzal, hogy ehhez a munkához kimagasló képességű vezető kell, akit nem űzethetünk rosszabbul, mint másokat a bankokban, a legjobb vállalatok vezető köreiben. (...) Heteken keresztül faggattunk, fejvadász cég által kiválasztott, tucatnyi magasan kvalifikált jelöltet, terveket, referenciákat olvastunk, végül elhatároztuk, hogy Kóka Tamás személyét és kompetenciáját támogatjuk, vele kötünk megállapodást 1993 áprilisától. Kóka Tamás felszabadítható eszközeinkből szakosított pénzintézetet kívánt létesíteni, csak ezen az úton remélt akkora nyereséget, amekkora feladatainak megvalósításához szükséges. (...) Kóka első éve azonban nemcsak a vagyonpótlás jegyében zajlott A hetek alatt kiépített munkaszervezet felszámolta a veszteséges vállalatokat, többékevésbé folyamatosan fínanszírozták az egyesület szolgáltatásait, a vagyon egy részét átalakították, és ez már egy kevés jövedelmet is hoz (e munkával összefüggésben még ma is száznál több perünk van folyamatban.) A bank létrehozása nem sikerült. Az utolsó lehetőség most júniusban adódott volna, a kuratórium jóvá is hagyott egy szándéknyilatkozatot, de a terv végül kívülálló okokból meghiúsult (...) A kuratórium három tagú bizottsága (a hármak egyike Strém Kálmán — a szerk.) megegyezett Kóka Tamással, hogy minden segítséget megad a folyamatban lévő, sok százmillió forintos volumenű üzleti tárgyalások sikeres befejezéséhez, fizetőképességünk folyamatos fenntartásához, viszont lemond szerződés szerinti végkielégítése legnagyobb részéről. A tárgyaló bizottság tagjai méltányosnak ítélték mintegy 4 millió forint végkielégítés kiűzetését. (...) Ekkora vagyon sorsát nem bízhatjuk »szerény«, igénytelen emberekre, csak olyanokra, akik követelnek, és akiktől követelhetünk. Nem azt helyezem előtérbe, hogy mennyit űzetünk, hanem azt hangsúlyozom, hogy komoly pénzért komoly követeléseink legyenek!” (folytatás a 6. oldalon) Szemethy Imre rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 1937. JANUÁR 3.