Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 1. szám - Szikszai Károly: Egy kis demagógia • reflexió | Visszhang • Pohárnok Mihály, Strém Kálmán, ÉS 1996. 50. szám (4. oldal) - Szemethy Imre: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (4., 5., 12., 13., 16., 19., 22. oldal)

VISSZHANG SZIKSZAI KÁROLY: Egy kis demagógia Olvasom Pohárnok Mihály és Strém Kálmán kurátorok (Magyar Alkotóművészek Közalapítvány) ma­gabiztos kijelentéseit azokban az írásokban (ÉS, 1996. 50. sz.), ame­lyekben Kovács Zoltán cikkére (ÉS 1996. 49. sz.) reagálnak. Pohárnok inszinuációval, becsületsértő gyanú­sításokkal, valótlanságok állításával vádolja a cikk íróját, Strém Kálmán pedig egyenesen az újságírás mély­pontjaként említi a cikket. Jóma­gam a Magyar Alkotóművészek Or­szágos Egyesülete (MAOE) Irodal­mi Tagozatának választmányi tagja vagyok, így számos olyan információ van a birtokomban, amelyekkel kije­lentéseiket érdemes szembeállítani. Kezdem azzal, amiről ezek az írá­sok hallgatnak. Pohárnok Mihály egy szóval sem tér ki arra a tényre, ami miatt az említett cikk valójában íródott Nevezetesen az üzengetés tényére. Ugyanis a „Mondd meg a Szikszainak, hogy jobban tenné, ha abbahagyná!” tartalmú lekezelő üzenet engem arra a rossz, stílustalan, szocialista típusú pöffeszkedésre emlé­keztet amit többnyire a kulturális elit­nek nevezett bagázs engedett meg ma­gának mindenkivel szemben, aki nem tartozott bele. Érdekes, hogy Pohár­nok, noha korábban nem volt üzenge­tés helyzetben, most milyen reflexsze­­rűen alkalmazza ezt a módszert. Strém Kálmán pedig afölött siklik el, hogy Decsényi János elnökségi tag (MAOE) a jelenlegi kuratórium mel­letti hűségnyilatkozatot ugyanúgy alá­írta, mint korábban azt a levelet, me­lyet a MÁK működésével elégedetlen elnökség küldött a miniszternek — erről egyébként a vezércikk ugyan­csak említést tesz. Valószínűleg Strém Kálmán se feledékeny, csupán tudja, hogy egyszerűbb vagdalkozni, mint körülnézni a saját háza táján, ahol amúgy bőven akad takargatni való — talán nem is csupán etikai. * — Pohárnok úr azt írja: „...nem igaz, hogy az alapítványi vagyon felélé­se mértani haladvány szerint történik. ” A tények: az alapítvány csaknem négy esztendős működése folyamán könyv szerin­t vagyonának kétharma­dát (több mint 860 millió forintot) el­veszítette. Pohárnok úr az 1996. április 30-án megtartott választmányi ülésen azt közölte, hogy az új kuratórium és vagyonigazgatóság munkája során a gazdálkodás nyereségessé még nem vált ugyan, sőt nullszaldóssá sem, de a veszteséget az 1994-es 290 millió fo­rintról 1995-ben 85 millió forintra si­került leszorítani. Egy hónappal ké­sőbb Hajósné dr. Vértes Antónia va­gyonigazgató ezt az összeget a sajtó nyilvánossága előtt még 5 millió fo­rinttal redukálta, 80 millió forintban jelölte meg. Egy 1996. május 31. kelte­zésű kimutatás szerint viszont a tavalyi év mérleg szerinti eredménye mínusz 237,9 millió forint volt Székely Gábor 1996. június 14-ére a sajtó útján jelen­tette be, hogy ha nem adják el az Olof Palme házat, akkor a MÁK kuratóriu­mának elnöki posztjáról lemond. Még nem adták el, Székely Gábor pedig, lé­vén szavatartó ember, 1997. január 1-i hatállyal csakugyan lemondott. A 450 millió forintra értékelt ház eladásából Székely szerint egy ideig tudták volna fizetni a nyugdíjakat. Hogy utána mi lesz, arról a volt elnök már nem be­szélt. A választmány egyébként a mai napig ragaszkodik az Olof Palme ház megtartásához, ám a kuratórium ezt nem veszi figyelembe, továbbra is ko­molyan foglalkozik eladásának gondo­latával. (A legutóbbi választmányi ülé­sen kiderült, hogy Mikó Sándor belső­­építész vezetésével néhányan ingyen és bérmentve (!) elkészítették a ház fe­lújítási és építészeti tervét, tudván, hogy a tagság azt szeretné, ha a Palme házból nyugati mintára Művészetek Házává válna, ahol kiállításokat, szín­házi előadásokat, irodalmi, zenei este­ket lehetne rendezni, és ahová az egyesület és a közalapítvány apparátu­sa is költözhetne, miáltal megtakarít­ható lenne a Báthory utcai irodákért fizetett bérleti díj.) * — „...nem igaz, hogy a kuratóriu­mi ülések botrányosak ” — folytatja írását Pohárnok. Wolf Péter kuratóriumi elnök sza­vai (1994. április, Új Művészet): „Az utóbbi időben viharos üléseket tar­tott mind az Egyesület, mind az Ala­pítvány kuratóriuma, külön-külön és együttesen is. Az utóbbiakon igen szenvedélyes vita alakult ki. ” Módos Péter kurátor (Magyar Nemzet, 1996. XI. 6.): „Nekünk, művészkurátoroknak kevesebb rálá­tásunk volt a menedzsment műkö­désére, sokszor szinte »hírszerző« munkát kellett folytatnunk. Ezért minden százezer forint feletti dön­tésről tudni akartunk — Székely Gá­bor ez ellen szavazott... Ekkorra nyilvánvalóvá lett, hogy a művészku­rátorok és a három korábbi vezető nehezen tud együttműködni.” „...meglehetősen szerencsétlen, hogy a gazdasági igazgató, a kuratórium elé kerülő anyagok előkészítője, a határo­zati javaslatok beterjesztője, a doku­mentumok, jegyzőkönyvek felelőse — azt gondolom, Hajósné dr. Vértes An­tóniának is kellemesen — maga nyújt­ja be javaslatát saját prémiumáról... ” A magam részéről nemhogy botrá­nyosnak, de egyenesen felháborító­nak találtam Hajósné dr. Vértes An­tónia vagyonigazgató 1996-os első fél­évi prémiuma kifizetésének a körül­ményeit. A történtekről két, a kurató­rium aktuális ülésén jelenlévő sze­mélytől kértem és kaptam tájékozta­tást. A szabályok értelmében prémiu­mot kizárólag valamilyen célfeladat elvégzése után szavazhat meg a kura­tórium, ám a vagyonigazgató ilyen célfeladatot nem kapott, így nem is végzett el, ezért el kellett napolniuk a döntést azzal a megegyezéssel, hogy ha Hajósné dr. Vértes Antónia talál magának célfeladatot, akkor majd visszatérnek a szavazásra. Három hét múlva a vagyonigazgató megkapta hatszázezer forintos prémiumát. A második félévre járó prémium kifizetésének körülményei is érde­kesek. Erről így nyilatkozott Módos Péter kurátor (Magyar Nemzet, 1996. XI. 6.): „Szeptember 30-án a kuratóriumi ülésen Székely Gábor elnök azt javasolta, hogy Hajósné dr. Vértes Antónia ez év második fe­lében hétszázötvenezer forint pré­miumot kapjon az első félévi, nem egyhangúlag megszavazott hatszáze­zer forintos prémiuma után. Ez so­kunk erkölcsi érzékét sértette, hi­szen nem csak én nem vagyok töké­letesen megelégedve az igazgatónő munkájával. Többszöri vita, licitálás után a napokban végül is háromszáz­­ezer forintnyi prémiumot szavazott meg a kuratórium. ” * — ....nem igaz, hogy düledez­nek az alkotóházak ” — írja Pohár­nok Mihály. Íme egy szó szerinti idézet Pohár­nok Mihály válaszából, amelyet az 1996. április 30-i választmányi ülésen adott egy, az alkotóházak állapotát firtató kérdésre: „...A nagy baj az, hogy erre is volt már pályázat. A ku­tya nem érdeklődik utána. Aki ér­deklődik, olyan feltételekkel, hogy rossz nézni. Ez tényleg egy hihetet­len nehéz probléma lesz, hogy ho­gyan lehet azt az iszonyatos költsé­get, ami ott megjelenik, leszorítani. Ráadásul időben, mert ugye most szakad be a tető, vagy ázik be ott a tető. Szigligeten és nem sorolom. A gázt ki kéne cserélni. Fűtést. Tehát olyan ráfordításokat kívánna az alko­tóházi állománynak a fenntartása... ” * — „...nem igaz, hogy eltűnt az álla­mi költségvetésből juttatott három­szor hetven millió forint, amit nyug­díjpénztár megalapítására kellett vol­na fordítani”—jelenti ki Pohárnok. A tények: 1995. március 26-án a saj­tóban nyilatkozott dr. Sebes József mi­niszteri biztos, a MÁK felügyelő bizott­ságának elnöke, s többek között a kö­vetkezőket mondta: „Az Alapítványnál a nyugdíjpénztár ötlete már a megala­kulás pillanatában fölmerült. E cél megvalósítására 31, majd háromszor 70 millió forintos kölcsönt kapott az Alapítvány. ” 1995 decemberében saj­tótájékoztatót tartott az egyesület nyugdíjpénztárának vezetősége, ahol újságírói kérdésre Strém Kálmán el­mondta, a nyugdíjpénztár alaptőke nélkül alakult meg, de az egyesület egész vagyonával felel érte. Mivel a dr. Sebes József által említett 241 millió forintos állami kölcsönről senki nem tett említést, az irodalmi tagozat 1996. január 6-án megtartott tisztújító köz­gyűlésén megkérdeztem, hova tűnt ez az összeg. Dr. Győry Erzsébetnek, az egyesület és közalapítvány jogászának akkori válaszát — miszerint a teljes összeget a nyugdíjak kifizetésére fordí­tották — nem tartottam korrektnek­­a jegyzőkönyv újbóli elolvasása után ma se tartom annak), ezért a legutóbbi vá­lasztmányi ülésen, 1996 novemberé­ben megkérdeztem ugyanezt a jelen­lévő dr. Sebes Józseftől is. Dr. Sebes József elmondta, hogy a nyugdíjpénz­tár ösztönzésére és kialakítására szánt háromszor 70 millió forintot nem a célnak megfelelően használták fel. Egy részét az állami nyugdíjak késedel­me okán a nyugdíjak kifizetésére for­dították, más részét az előző vagyon­igazgató, Kóka Tamás (a kuratórium döntésének mellőzésével) Novoprint­­részvényekbe fektette. Kóka Tamás va­­gyonigazgatóval kapcsolatban egyéb­ként mind az Állami Számvevőszék, mind a felügyelő bizottság két évvel ezelőtt született jelentése felvetette a személyes felelősség kérdését, tekint­ve, hogy Kóka olyan kétes üzletbe fek­tette a nyugdíjpénztár megalapítására kapott kölcsönt, amelynek a mai na­pig nincs hozadéka. 31 millió forintot pedig olyan számítástechnikai fejlesz­tésbe invesztáltak, amely nem felel meg a jelenlegi számítástechnikai igé­nyeknek. Bizonyos személyek felelős­sége tehát már két éve megállapítható volt, de a felügyelő bizottságnak a fele­lősségre vonásra már nem volt elég mozgástere. Az Állami Számvevőszék jelentése ennek érvényesítésére hívta fel a kuratórium, illetve az alapító fi­gyelmét. Dr. Sebes József szerint a je­lenlegi Állami Számvevőszék vizsgála­tának lezárása után ez a kérdéskör is napirendre kerül. A háromszor 70 millió forintot vissza kellene fizetni az alapítónak, illetve a kormánynak, de mert késett a vagyonpótlás, dr. Sebes azt az elképzelést támogatja, hogy a késedelem okozta kamatveszteség fejé­ben engedjék el ezt a tartozást. Vége­zetül elmondta, hogy a pénz kiutalása­kor miniszteri biztos volt, elköltésekor viszont már felügyelő bizottsági tag. * — „...nem igaz, hogy az egyesület fizetett tisztségviselőinek jövedelme valamiképp a vagyonértékhez, ille­tőleg a vagyonnövekményhez kap­csolódik ”—jelenti ki Pohárnok. Először ismét Pohárnok Mihály sza­vait idézem a ‘96. április 30-i választ­mányi ülés jegyzőkönyvéből: „Ha jól emlékszem, Füzi László az, aki ellent­mondást talált az én szövegemben és Kádár­ Jancsi szövegében, már ami az Alapítvány működési költségeit illeti. Szeretnék mondani egy számot, mi megpróbáltunk már ennek utánanéz­ni, nem olyan könnyű. Hogy mik az alapítványoknál a működési költségek. Mondjuk a kurátor társaság, aki alapít­ványok kezelésével foglalkozik. Csak pusztán az adminisztrációért, tehát nem vagyont kezel, nem renoválja meg a tetőt stb. Kezeli az alapítvány va­gyonát. Négy százalékot kér. Na most ez egy 3 milliárd körüli vagyon. Messze-messze alatta vagyunk annak, amit normálisan egy alapítvány kezelé­sénél mint költséget elfogadnak. Ho­lott itt látni kell, hogy ez nem alapít­vány tulajdonképpen, ez egy iszonya­tos üzem, ami cipeli magával nem tu­dom hány év drámáit, és próbálja ke­zelni. Amikor a János azt mondta, hogy ez arányos, akkor nem hazudott. Amikor én azt mondtam, hogy sok, más aspektusból néztem a dolgot... ” Ugyanerről Hajósné dr. Vértes Antónia vagyonigazgató kijelentése (ÉS, 1996. 23. sz.): ,A vagyon mint­egy két százalékát képezik az appa­rátus működési költségei (munka­bér, helyiségbérlet, fűtés, világítás stb.) Ez más vagyonkezelő szervek tapasztalatait figyelembe véve azt je­lenti, hogy olcsón dolgozunk. ” * — „...nem igaz, hogy az egész ügy­ben éppen az a tragédia, mint az összes ehhez hasonló vagyonkon­­centrátum esetében, néhány ember széthordja, s mire a nehézkes hiva­tal működésbe jön, és kivételesen szerencsés esetben megnevezi a fe­lelősöket, addigra a vagyonból nem marad semmi”— írja Pohárnok. A Magyar Alkotóművészeti Alapít­vány, később Közalapítvány négy éves történetét nézve pedig sajnos ez a tényleges helyzet. A pénzeltűnéseket, a rossz gazdálkodással járó vagyon­vesztést, a nyereséges kft-k értékesíté­sével járó esetleges anyagi hátrányo­kat, a hatásköri túllépésekből eredez­tethető károkat és az egyéb felelőt­lenségekből származó vagyoncsökke­nés konkrét számait azonban érdem­ben csak akkor lehet majd felsorolni a nyilvánosság előtt, ha az Állami Számvevőszék 1996 végére elkészült jelentése publikussá válik. Az a tény azonban, hogy a választmány 1996. november 19-én — egy tartózkodás mellett — úgy szavazott, hogy az Egyesület elnöksége egy új struktúra kialakítását kezdeményezze az alapí­tónál, úgy vélem, egyértelműsítette, hogy megrendült a választmányi ta­gok kuratóriumba illetve a vagyon­igazgatóságba vetett bizalma. Strém Kálmán néhány felvetése ugyancsak az Állami Számvevőszék je­lentés publikussá válásával lesz érdem­ben megválaszolható. A helyzet attól pikáns, hogy ő az eb­ő pillanattól fogva részese, így felelőse az Alapítvány illet­ve a Közalapítvány négy éve tartó mű­ködésének. Két hosszadalmas publiká­ciójával, „Elég volt? — Egy kurátor til­takozása" (ÉS, 1994. 29. sz.), illetve „Válasz egy vezércikkre” (ÉS, 1996. 50. sz.) mindenesetre sikerült töreten hi­tet tennie a mindenkori kuratórium és vagyonigazgatóság munkája, szakér­telme és eltökéltsége mellett. Írásai­ban természetesen saját magát is az ál­dozatvállalók közé sorolja, míg azokat, akik kétségbe vonják az ő, illetve kurá­tortársai odaadó és felelősséggel mé­lyen átitatott tevékenységét, egyszerű­en demagógoknak nevezi. Nézzük Strém Kálmán néhány, ob­jektív véleményt sugárzó mondatát 1994-ből, illetve 1996ból. 1994-es dol­gozatában így vélekedik Kóka Tamás vagyonigazgatóról: „Számoltunk azzal, hogy ehhez a munkához kimagasló ké­pességű vezető kell, akit nem űzethe­tünk rosszabbul, mint másokat a ban­kokban, a legjobb vállalatok vezető kö­reiben. (...) Heteken keresztül faggat­tunk, fejvadász cég által kiválasztott, tu­catnyi magasan kvalifikált jelöltet, ter­veket, referenciákat olvastunk, végül elhatároztuk, hogy Kóka Tamás sze­mélyét és kompetenciáját támogatjuk, vele kötünk megállapodást 1993 áprili­sától. Kóka Tamás felszabadítható esz­közeinkből szakosított pénzintézetet kívánt létesíteni, csak ezen az úton re­mélt akkora nyereséget, amekkora fel­adatainak megvalósításához szükséges. (...) Kóka első éve azonban nemcsak a vagyonpótlás jegyében zajlott A hetek alatt kiépített munkaszervezet felszá­molta a veszteséges vállalatokat, többé­­kevésbé folyamatosan fínanszírozták az egyesület szolgáltatásait, a vagyon egy részét átalakították, és ez már egy ke­vés jövedelmet is hoz (e munkával összefüggésben még ma is száznál több perünk van folyamatban.) A bank létrehozása nem sikerült. Az utolsó lehetőség most júniusban adó­dott volna, a kuratórium jóvá is ha­gyott egy szándéknyilatkozatot, de a terv végül­­ kívülálló okokból meghi­úsult (...) A kuratórium három tagú bizottsága (a hármak egyike Strém Kálmán — a szerk.) megegyezett Kó­ka Tamással, hogy minden segítséget megad a folyamatban lévő, sok száz­millió forintos volumenű üzleti tárgya­lások sikeres befejezéséhez, fizetőké­pességünk folyamatos fenntartásához, viszont lemond szerződés szerinti vég­­kielégítése legnagyobb részéről. A tár­gyaló bizottság tagjai méltányosnak ítélték mintegy 4 millió forint végki­elégítés kiűzetését. (...) Ekkora vagyon sorsát nem bízhatjuk »szerény«, igény­telen emberekre, csak olyanokra, akik követelnek, és akiktől követelhetünk. Nem azt helyezem előtérbe, hogy mennyit űzetünk, hanem azt hangsú­lyozom, hogy komoly pénzért komoly követeléseink legyenek!” (folytatás a 6. oldalon) Szemethy Imre rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 1937. J­ANUÁR 3.

Next