Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-28 / 13. szám - Hahner Péter: Az orosz történelemről, hitelesen - végre! • könyvkritika • Orosz történelem. I. kötet: Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története. II. kötet: Mihail Heller-Alekszandr Nyekrics: A Szovjetunió története (Osiris Kiadó, 1996.) (15. oldal) - Németh Zsuzsa: A tudós és a segédszerkesztő esete • könyvkritika • Gyurgyák János: Szerkesztők és szerzők kézikönyve (Osiris, 1996.) (15. oldal)
HAHNER PÉTER: Az orosz történelemről, hitelesen — végre! ■ Orosz történelem. I. kötet: Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története. II. kötet: Mihail Heller — Alekszandr Nyekrics: A Szovjetunió története. Osiris Kiadó — 2000. 1996. 631+593 oldal, 3500 Ft Habent sua fata libelli? Mindig furcsálltam ezt az ősi közmondást. Miért lenne meg minden könyvnek a maga sorsa? Valaki megírja, mások kiadják, megveszik, elolvassák, és kész. Ezúttal mégis e két kötet megszületése és kiadása történetének ismertetésével kell kezdenünk a recenziót, mert e történet legalább olyan különleges, mint maga a mű. Szerzőink orosz tudósok, akik még a Szovjetunióban szereztek történészdiplomát. Alekszandr Nyekrics 1950-től 1976-ig a Szovjet Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa volt, majd emigrációja után a harvardi egyetem russzisztikai kutatóközpontjába került. Mihail Heller 1969 óta Párizsban élt és a Sorbonne-on tanított. E könyveket tehát olyan történészek írták, akik egyrészt saját életük során szerezhettek közvetlen tapasztalatokat a szovjet valóságról, másrészt a legtekintélyesebb nyugati kutatóközpontokban összegezhették élményeiket és tanulmányaikat. 1982-ben először orosz nyelven jelent meg a közös művük a Szovjetunió történetéről A hatalomra jutott utópia címmel, majd a Calmann-Levy kiadó még ebben az évben megjelentette a francia fordítást. Négy év múlva New Yorkban a Summit Books kiadó angol nyelven is elérhetővé tette az egykötetes, összefoglaló szintézist. A New York Review of Books hasábjain rendkívül nagy erejű könyvnek” nevezték, amely „mindenki számára megéri a ráfordított fáradságot”, Walter Laqueur pedig, a washingtoni Georgetown Egyetem Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának vezető munkatársa így nyilatkozott róla: „Bármely nyelven is keressük, ez a Szovjetunió legjobb története.” A rendszerváltás után hazánkban is eljött az ideje, hogy kiadjanak egy modern, részletes, nem kommunista szellemiségű összefoglaló történelmi feldolgozást arról az országról, amely az elmúlt fél évszázad során meghatározó hatást gyakorolt a magyar történelemre. Heller neve nem volt teljesen ismeretlen hazánkban: a Századvég 1990-es első számában már elolvashattuk a szovjethatalom történetéről írott „rövid tanfolyam”-át. Mivel szerzőtársa már nem élt, a francia Plon Kiadó őt kérte fel arra, hogy mutassa be az olvasók számára Oroszország korábbi évszázadainak történelmét is. így született meg Az Orosz Birodalom története című első kötet, amely a világon először magyar nyelven jelent meg, Mihail Heller ugyanis a 2000 és az Osiris Kiadó munkatársainak Kiss Ilona által közvetített felkérésére engedélyt adott mindkét kötet magyar nyelvű kiadására. Balogh Magdolna, Páll Erna és Kiss Ilona gyors fordítói tevékenysége jóvoltából 1996 decemberében már a könyvesboltokba is került a két kötet, megelőzve mind a francia Plon kiadót, mind a majdani orosz nyelvű kiadásokat. Alighanem ez az első olyan tudományos mű, amelynek nyugati kiadásai időben elmaradtak a magyar kiadás mögött, s már csak ezért is könyvkiadásunk korszakalkotó jelentőségű eseményének kell tekintenünk megjelentetését. A két kötet együttes kiadására is először hazánkban került sor. A második kötet szövege minimális változtatásoktól eltekintve megegyezik a szerzőpáros A hatalomra jutott utópia című kötetének szövegével, a Mihail Heller által írott, a Gorbacsov-korszakot ismertető utolsó fejezet azonban egyelőre csak a magyar kiadásban olvasható. Egy szomorú esemény újabb fordulatokkal egészítette ki a könyv „sorsát”. Mihail Heller az elmúlt év decemberében még örvendezhetett budapesti látogatása során könyve magyar nyelvű kiadásának, január 4-én azonban szívrohamban elhunyt. E két kötet kiadása természetesen a fenti „előtörténet” nélkül is rendkívül nagy jelentőségű és örvendetes eseménye megújuló könyvkiadásunknak. Mindkét kötet kiváló a maga nemében: az első inkább összefoglaló jellegű, orosz történésznemzedékek kutatási eredményeinek szintézisét ismertető munka, a másodikból pedig a szerzők saját kutatásain alapuló, önálló következtetéseit ismerhetjük meg. Szerzőink igazi történészek, akik jól tudják, hogy ugyanazon tényekből akár homlokegyenest ellenkező következtetések is levonhatók, s ezért mindig ismertetik az egyes történelmi fordulatokról kialakított, különböző történetírói következtetéseket, kommentárokat is. Jó lenne, ha ez a gyakorlat hazánkban is szélesebb körökben elterjedne, hiszen az események egyetlen értelmezését ismertető történész voltaképpen megtéveszti olvasóját, amikor saját következtetéseit az egyetlen lehetséges interpretációként mutatja be. A fordítók kiváló munkát végeztek, a magyar szöveg pontos és olvasmányos. Kisebb hibákat felfedezhetünk itt-ott (az első kötet 309. oldalának utolsó sorában például Franciaországról olvashatunk, holott nyilvánvalóan Poroszországról van szó!), ezek azonban egy második kiadásban minden nehézség nélkül korrigálhatók. Az sem világos, miért nevezik a fordítók makacsul Ivánnak az Iván nevű cárokat , hiszen az orosz nyelvben nincs „a” hang, csak „á” és „o”, az uralkodók esetében pedig mindig a megfelelő magyar keresztneveket szoktuk használni. A rendszerváltás után egy ideig Sztálin nevét is „Sztálin” formában lehetett olvasni — ahogy az ÉS egyik szellemes glosszaírója megjegyezte, nem más ez, mint a bukott istenség szimbolikus megcsonkítással való letaszítása trónjáról. Arra azonban semmi okunk sincs, hogy Rettenetes Ivánt is megfosszuk „vesszejétől”... De ne tréfálkozzunk, mert igen szomorú olvasmány ez a két kötet. Szomorúságát csak az a tény enyhítheti valamelyest, hogy az igazság kimondása, ahogy ezt szerzőink teszik, már önmagában is jogot ad némi reményre. Azoknak ajánljuk e könyveket, akik meg vannak győződve róla, hogy a magyar történelem a világ legszomorúbb és legszerencsétlenebb történelme. Ha figyelmesen végigolvassák, talán másként fognak vélekedni. A második kötetet különösen azoknak kellene elolvasniuk, akik még mindig hisznek abban, hogy Leninnek semmi köze sincs a sztálini hullahegyekhez, s a „tanítvány” eltorzította mestere életművét, amikor terrorral és a rabszolgamunkával próbálta megalapozni a jövőt. És tulajdonképpen ajánlhatjuk mindazoknak is, akik még hisznek a jobb- vagy baloldali radikálisok utópiáiban. Az utolsó mondat kifejezetten nekik szól: ,a szovjet történelem örök időkre szóló, szörnyű figyelmeztetés.” Franki Aliona fotografikája ■ Gyurgyák János: Szerkesztők és szerzők kézikönyve. Osiris Kiadó, 1996. 541 oldal, 1500 Ft Tetszetős, kötött könyv, nagy sorközökkel tervezett szép oldalakkal, kemény borítóval, jó kézbe venni. De ha csúnya lenne, akkor is nagy szükség lenne rá. A magyar könyvkiadásból ugyanis jó ideje hiányzik az egységes szemlélet, hibásan megjelenő könyvek tömege mutatja, milyen kaotikus a helyzet. Nem csoda, ha Gyurgyák János munkája a könyvesboltok sikerlistáira került. ,Az évszázadok alatt kialakult könyvkiadói hagyomány nem tartalmatlan üres forma, hanem a magyar kulturális örökség része, amelyet elődeink hagyományoztak ránk, s amelyet nekünk kell átadnunk az utánunk következőknek” — mondja a szerző az előszóban. E hagyomány elsajátításához szerencsére nem merev szabálygyűjteményen kell átrágnunk magunkat, a régóta várt segítséget Gyurgyák útmutató jellegű, jól érthető stílusban írt kézikönyvben nyújtja. Szerzők (írók, tudományos művek alkotói, szakdolgozatot készítő egyetemisták), „fő-, felelős, rangidős és segédszerkesztők” (ez a segédszerkesztő kis szíven ütött), a könyvkiadók és folyóiratok egyéb munkatársai, tanok és könyvtárosok használhatják művet, és remélhetőleg használate kialakulhat az lat, aminek kövi an egységes elveit fogják, így végszakmai gyakorével mindannyizerint dolgozhatunk. Nagyon fontos megemlíteni, hogy ebbe a gyakorlatba Gyurgyák mindvégig beleérti a számítógépes, elektronikus eljárásokat is. A fejezetek száraz címeiből talán nem derül ki eléggé, hogy a szerzőösszeállítónak mennyi mindenre kiterjedt a figyelme a szennycímoldaltól kezdve a szerzői jogdíjakon át a különböző adattárakig: A könyv és az időszaki kiadványok; A főszöveget megelőző járulékos részek; A főszöveg; A főszöveget követő járulékos részek; A könyvborító és a könyv technikai kellékei; A szerző és a kiadó; A kézirat; A szerkesztés; A korrektúra; A műszaki szerkesztés. A Függelék további hasznos tudnivalókat közöl (Hogyan kerüljük el a hibákat?, szedéstükörméretek és így tovább); ajánlott irodalom, bibliográfiai összefoglalás a segédkönyvekről, a szakkifejezések jegyzéke, magyar és idegennyelvű rövidítésjegyzékek és tárgymutató teszik teljessé ezt a példamutatóak gondos könyvet. A szigorú elveken nyugvó, logikusan sorjázó magyarázatokat mindig példák, minták követik-illusztrálják, így a formai szabályokat könnyebben megértjük, a konvenciókat jobban elfogadjuk, mert azonnal látjuk gyakorlati alkalmazásukat is. „Valahol azt a bölcsességet olvastam, hogy egy kézikönyvnek csak a harmadik kiadása használható igazán. Miután nem állt módomban rögtön a harmadik kiadást sajtó alá rendezni, kérem az Olvasót, hogy megjegyzéseit, javaslatait, kritikai észrevételeit juttassa el hozzám, hogy egy következő kiadásnál már ezeket is figyelembe vehessem” — kéri a szerző. Akkor most essünk túl néhány sajtóhibán (például a 169. oldalon Gauss neve elválasztva, a 223. oldalon gondolattérképezés ill. gondolattérképezés egymás alatt, a 378. oldalon, fontosak kézikönyvek) , ezeknél azonban jobban bántanak bizonyos következetlenségek, amelyek miatt néha felborul az említett egyensúly elmélet és gyakorlat között. Örömmel fedeztem fel például a Függelékben a cirill, görög betűk átírását valamint a külföldi (cseh, finn, spanyol és egyéb európai) ábécéket, a héberhez egy másik helyen a bibiliai hivatkozások táblázatát használhatom. Sehol nem találtam azonban arra vonatkozó eligazítást, hogy mit tegyünk a mostanában olyan gyakori keleti eredetű vagy témájú kiadványok szövegével, a keleti nevek írásmódjával. Szerintem az átírásoknál legalább egy utalással fel kellett volna hívni a figyelmet arra, hogy a Magyar kézikönyvek alatt szerényen megbújik két könyv (Csongor-Ferenczy ill. Ligeti-Terjék munkája), mely a keleti nevek magyar helyesírásával foglalkozik. Az illusztrációkról szóló részben nincs említve a kottapélda. Ha nem fért is bele e munka kereteibe, meg lehetett volna adni egy kiadvány címét, amelyben erről tájékozódni lehet. Nem találom az irodalomjegyzékben sem az angol szótárak, sem az Orvostudományok alatt a Véghelyi-Csink-féle Angolmagyar orvosi szótárt, és hiányolom Rapcsák Lajos tanácsadó szótárát is, mely az angol szavak elválasztásához ad (egyszerű szövegek esetében) a Websternél gyorsabb segítséget. Nem nagy ügy, de hiányzik a többször hivatkozott AkH rövidítés feloldása, pedig (újdonsült kiadónál) akadhat olyan segédszerkesztő, aki nem tudja, mit jelentenek ezek a betűk. A szaktudományok elképesztő hatósugarú irodalomjegyzéke lenyűgöző, ugyanakkor — ahogy az lenni szokott — a válogatás vitára ingerel. Az egyes szaktudományok művelői bizonyára hozzáfűzik majd elismerő vagy kiegészítő megjegyzéseiket. E szerzői felszólításra tett néhány észrevétel ne fedje fel a lényeget: Gyurgyák felülmúlhatatlanul tájékozott abban az ismeretanyagban, amit a főszövegről és járulékos részeiről közöl. Ha munkánk során az idézetek, táblázatok, jegyzetek, hivatkozások, a bibliográfia, a mutatók kérdései érdekelnek, a lehető legszakszerűbb tudományos útmutatást fogjuk kapni, tökéletesen el fogunk igazodni. Nem kell megvárnunk a harmadik kiadást. NÉMETH ZSUZSA: A tudós és a segédszerkesztő esete 1997. MÁRCIUS. 15 ÉLET ÉS+ IRODALOM