Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-02 / 18. szám - Radák Eszter: Művek világa, művilág • könyvkritika • Sebők Zoltán: Művilág (TEVE könyvek, Kijárat Kiadó, 1996.) | Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig (Orpheusz Kiadó, 1996.) (14. oldal) - Bazsányi Sándor: Az alacsony termetű, keskeny vállú, széles csípőjű olvasó • könyvkritika • Karinthy Frigyes: Egy nőt szeretni (Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997.) (14. oldal)

RADAK ESZTER: Művek világa, művilag ■ Sebők Zoltán: Művilág, TEVE könyvek, Kijárat Kiadó, 1996. 94 oldal, 396 Ft Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig, Orpheusz Kiadó, 1996. 114 oldal, 998 Ft Két könyv egy szerzőtől, mindkettőnek egy központi témája van, a képzőművészet. A megközelítés azonban teljesen különböző. Míg az egyik szakkifejezéseket igyekszik tudományos igénnyel, de közérthetően meghatározni, addig a másik leír és értelmez kortárs jelenségeket, eseményeket, művészetelméleti, filozófiai, reklámszociológiai kérdéseket. Komoly, nagy szaktudást igénylő, hatalmas szakirodalmú témák ezek. Megszokhattuk, hogy az ilyen témájú tanulmányok, esszék nehezen olvashatók, nyelvezetük bonyolult. Sebők Zoltán Művingja azonban nem tartozik ezek közé, az ő esszéi meglepő könnyedséggel íródtak. Az e témában jártas olvasó első reakciója minden bizonnyal az elképedés: most fecseg, vagy komolyan gondolja? Ez után a kérdés után két lehetősége lehet: ha kellően kiművelt, tudományos, steril és behatárolt világképébe nem fér bele a bölcs Hérakleitosz logoszkérdésére a „nyomorult” jelzősértetten lecsapja a könyvet, vagy fokozott érdeklődéssel hozzálát az olvasáshoz. Sebők ismerős módszert használ, összevet tudományost hétköznapival. Mi is ugyanígy értjük, emésztjük meg az új ismereteket: az elvont fogalmakat lefordítjuk saját nyelvünkre, keresünk hasonló elven működő dolgokat azon a területen, ahol otthonosan mozgunk. Szembe állítja Platón „roskatagnak tűnő elméletét” (miszerint a tanulás emlékezés) az újszülött úszni tudásával és a gyerekrajzokkal, Szil István munkáit a forgalmi rendőrével. Nem mindig ilyen egyszerű azonban a séma, nem lehet mindegyik írásra ráhúzni, hogy felvet egy kultúrkörből ismert kérdést, konfrontálja a banális tudománytalan világgal és az eredmény persze számunkra megnyugtató módon a Szellem diadala - néha, egy-egy leírásban több áttétel is szerepel. A Művilág 30. oldalán ismerteti az akvarell definícióját a Magyar értelmező szótárból, majd Mario Reis munkáján keresztül bemutatja, hogy a meghatározás nem volt pontos, de ennek a tanulmánynak távolról sem ez a lényege: valójában egy kiállítás leírását olvashatjuk, természetesen még egy csavarral. Sebők „elmeséli” a düsseldorfi művész ötletét, aki a természettel, a folyókkal festette meg műveit. Innentől kezdve a leírás magukról a folyókról beszél, úgy, mint alkotókról, ki (melyik) hogy dolgozott, milyen lett az eredmény. A nyelvhasználat finom változásai végigvonulnak a könyvön. A vicc, az irónia, a könnyedség soha nem öncélú jópofáskodás, hol figyelemfelkeltés, hol kritika a szerepe. Stilisztikával pontosan érzékelteti, mit kell komolyan vennünk egy az egyben a leírás szerint, és mit kell át- és továbbgondolnunk. Ismert tény, hogy esszékben, tanulmányokban bizonyos embereknek nemcsak a gondolatmenetét közlik, hanem szerepel nevük mellett néhány szavas jellemzés is. Ezt Sebők is alkalmazza, de nem mindig a megszokott módon, előfordul, hogy a jelzők cinikusabbak, hosszabbak az átlagosnál, hogy ismerősen hangzanak, mégis mást jelentenek: „mókás kedvű francia alkotó Marcel Duchamp”, Jean Baudrillard, ez a zseniális »terrorisztikus szemlélődő«”, „és egy másik »terrorisztikus szemlélődő« Vilém Flusser”, vagy „Vilém Flusser, a médiumok filozófusa”, „a New York-i művészvilágban settenkedő Silvére Lotringer”, „Noha Nyikolaj Fedor neve a legvaskosabb filozófiatörténetekben is főként lábjegyzetekben fordul elő, ezzel az egy ötletével - mint mondani szokás - messze megelőzte korát.”, „Roland Barthes, aki az autókban a középkori katedrálisok modern megfelelőjét vélte felfedezni”, „(...) óriási pohár gin kínálja magát (...) az ilyesmitől pedig az egyébként józan életű művészetfilozófus, Arthur C. Dante is arra szokott asszociálni, hogy de jó lenne meginni.” Ezek az első olvasatra szokatlan bemutatások nem tiszteletlenségek, a hangvétel nem (csak) az említett hírességeknek szól, hanem a felvetett témának (is). Kiragad valami nem lényegit egy filozófus munkásságából, mert saját gondolatmenetéhez csak arra van szüksége, ezt jelzi ezzel a gesztussal. Nem lekezel, csak pontosít, megadja a szempontot. Nem véletlen az sem, mit hasonlít össze mivel, értékítélet az is, ahogy Gedden a majom mellső lábáról szóló tanulmányát és Mezei Árpád egész munkásságát egymás mellé helyezi. Hogy az áltudományosságot még jobban hangsúlyozza, van, ahol „normálisan” ír; például mikor Arthur C. Dante amerikai filozófus gondolatmenetét felhasználva arról ír, hogy a művészet sohasem lehet mentes retorikai funkcióitól, hiszen szinte lehetetlen elkerülni, hogy valamilyen attitűdöt alakítson ki tárgyával kapcsolatban. Sebők az előbb leírt példákkal ellentétben itt megidézi Dantot, jelöli, hogy szövegének megértéséhez Danto filozófiájának, vagy legalábbis egyik fontos gondolatának ismerete szükséges. Ebből is látszik, hogy a Művilág nem egyszerű olvasmány, a játékosság mögött pontos szerkesztettséggel megírt vélemény rajzolódik ki, többek között a befogadói magatartásról, magaskultúra és tömegkultúra viszonyáról, modernről, posztmodernről, közhelyekről. Ha - mint ez amúgy szokásos a kultúrtörténettel foglalkozó könyveknél lennne hátul egy lista a névmutató címszó alatt (gyakorlott könyvvásárló innen tudná, érdekli a könyv vagy sem) -, a legtöbb oldalszám valószínűleg az alábbi nevek után szerepelne: Warhol, Duchamp, Dante, Virilio, Flusser, Roland Barthes, Baudrillard, Foucault, Oldenburg, Lichtenstein, Breton, Panofsky, és természetesen akikről fejezetek szólnak: Hérakleitosz, Mircea Eliade, Platón, Tolvaly Ernő, Mezei Árpád, Szil István, Ny. F. Fedor, Menesi Attila, Max Ernst, Koronczi Endre, Maurits Ferenc, Magritte, Freud, Nietzsche, Beat Wyss. Ebből a korántsem teljes, a könyv terjedelméhez képest még így is jelentős listából kitűnik, Sebők művelt embereknek tartja olvasóit, mint ahogy ezt Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig bevezetőjében is írja: „kénytelen voltam feltételezni, hogy e kiadvány használója legalább fő vonásokban ismeri a háború előtti művészet történetét.” A Művilág hangvételével ellentétben Sebők itt megpróbál „pártatlan” maradni, nem véleményez, hanem leír. Mivel a kortárs képzőművészet állandóan változik, átértékelődik, igyekszik kerülni a pontatlanságokat, ritkán ad meg évszámot, leggyakrabban az 50-es, 60- as, 70-es, 80-as évek terminust használja. Inkább választja a nagyjábólt, mint a rossz adatot. Megkülönböztet irányzatokat és jelenségcsoportokat, jelöli a más néven szereplő azonos fogalmakat, megmutatja az összefonódásokat, elhatárolódásokat, azt, hogy egy-egy művészeti irányzat egyszerre több különböző jelenséget is egyesíthet, és hogy a legtöbb műben egyszerre több stíluselem is felfedezhető. Ennek a bonyolult kapcsolatrendszernek a jelölésére nagyon jó, könnyen érthető tipográfiát talált. A nyilak és vastag betűk segítségével nemcsak a művészetekben, hanem a könyvben is tájékozódhatunk. Mind a két könyv azonos időszakot helyez előtérbe, az utolsó pár évtizedet. A fogalomtár címében nem szerencsés az 1945-ös évszám; a címszavak után csak az informelnél szerepel úgy a meghatározás, hogy már 1945-től... Az absztrakt expresszionizmusnál a kései 40-es évek, a decollágernál a háború utáni művészetekről van szó. Elenyésző tehát az 1945-re datált fontosabb események száma. Az 1945-ös dátum történelmileg, és nem művészettörténetileg fontos. A háború befejeződése természetesen hat a művészetekre, de ez nem akkor, hanem később érezteti hatását. Jobb lenne, ha a címben a szerző által amúgy is használt második világháború után időmegjelölés szerepelne. Nemcsak a fogalomtár címében, hanem a Művilág fejezetcímei között is találunk időre vonatkozókat. A könyv az Emlékezési gyakorlatokkal kezdődik és a Felejtési kísérletekkel ér véget. Mind a kettő a múltra vonatkozik. Sebők az európai kultúra és természetesen Panofsky hagyományaihoz híven történetiségében szemléli a művészetet. Talán nem véletlen, hogy a Művilág ezzel a kérdéssel foglalkozó fejezetében, Beat Wyss munkájának értelmezésekor, szokatlanul, éppen ezért figyelemfelkeltően megjelöli a forrásokat. Sebők Zoltán mindkét könyvével hozzásegít minket, hogy korunk művészetét ne csak fenomenológiai, hanem ikonográfiai és ikonológiai szinten is értelmezni tudjuk. Simsay Ildikó rajza ■ Karinthy Frigyes: Egy nőt szeretni. Szűkíts Könyvkiadó Szeged, 1997. 160 oldal, 660 Ft !Az alacsony termetű, keskeny vállú, széles csípőjű, rövid lábú nemet csak a nemi ösztöntől elkábított férfi értelme nevezhette szépnemnek, ugyanis a nemi ösztönben rejlik egész szépsége. Több joggal nevezhetnénk a női nemet művészi ellennek.” - E sorokat természetesen nem Karinthytól idézem. Mi sem áll tőle távolabb, mint földi létünk egyik megoldhatatlan feladványától, a nőtől irtózó (?) pesszimista bölcselő, Arthur Schopenhauer elutasító gesztusa, aki a női nemet kizárólag a faj általános és sivár érdekeit szolgáló, s így vajmi csekély művésziséget feltételező nemi ösztön elsőszámú hordozójává minősíti. Ugyanakkor az Egy nőt szeretni című prózaválogatás szerzője jól tudja, hogy számunkra, a modernitás irdatlan problémakomplexumokkal/komplexusokkal terhelt férfiúi számára a másik nem iránti szerelem legrosszabb esetben házasságot, legjobb esetben pedig házasságszédelgést jelenthet. Miként azt a meglátását sem hallgatja el, hogy a nők előtt az életben, lényegében, két esély nyílik: vagy térben terjeszkednek kozmetikumokkal és divatcikkekkel felvértezett szépségük segítségével, vagy időben tolják ki evilági létezésük szűkös korlátait - anyai szereppé szublimálható csúnyaságuk jóvoltából. Ám Karinthy fenti következtetéseinek semmiféle bántó éle nincs a női nemre nézvést. Persze csak akkor - s most már ne a faj szolgálatába állított nemi lényegről, hanem valamely konkrét egyedről beszéljünk -, ha e takaros szöveggyűjteményt érdeklődve forgató hölgynek van némi fogékonysága a humorra. Merthogy a szerző-férfiú bizony jócskán megáldott az emberi szellem e jótékony hatású fűszerével. Békítő humora Karinthyt rendre arra bátorítja, hogy a legkényesebb kérdésekről is, például a nő kacérságáról és hűtlenségéről úgy nyilatkozzon, s hozzá őszintén, hogy ne bántsa meg leendő olvasóit, kiváltképp hölgyolvasóit. Ahogyan ugyanis kedves tárgyáról, a nőről elmélkedik, élcelődik, az saját beszélői pozícióját, saját férfivoltát is illeti. Az egyik novella pénzszerzési gondokba merült férfiúja például, ha úgy jön ki a lépés, ugyanolyan bután morzsolja az akácfalevelet és mormolja a szeret-nem szeret mondókát, mint a megélhetés kusza nehézségeit állatni nem képes és nem is kívánó széphölgy. Ugyanakkor - okos és megbocsátó humor ide vagy oda - Karinthy mégsem tud kibújni a bőréből. De nem csupán, és nem is annyira nemi előítéleteinek és ösztöneinek fullasztó burkából, sokkal inkább a szépírói mivolt megannyi kötöttségének és kellékének gyűrűjéből. Hiszen legyen bármily megértő és beleértő választott tárgya, a nő iránt, mégiscsak a maga sajátos beszélői perspektívájával, a mindent csak a maga előfeltevései és fogalmi-stilisztikai készségei alapján)tudó szerző - igaz, önironikus, ám csakis a maga teremtette világon belül önironikus - eszköztárával gazdálkodhat. Így lesz „őnagysága”, a „nagyságos asszony”, az „úrihölgy” vagy a „szépasszony” az anekdotikus-tréfás szövegek olyan szereplője, akit a férfi beszélő olykor bizony bátran és fölényesen kioktathat, például akkor, amikor a sivár anyagi helyzete feletti aggodalmában teste áruba bocsátását fontolgató úrihölgyet a „Menj, és add el magad?” című novella szerző-alteregója az alábbi szavakkal bocsátja útjára: „A Szentlélek galambja nem sült galamb, ami a szájunkba repül - s a kenyér, bor nélkül, nem úrvacsora. Csak táplálék. Ez pedig nem tartozik rám - forduljon a Népszövetséghez.” Ám az ironikus jelentéstöbblet kíméletlen érvényesítője nem torpan meg ott sem, ahol az ironikus többértelműség fékezhetetlen sodra korábbi megállapításait megkérdőjelező, sőt aláásó perspektívaváltásra ösztökéli. Rokonszenvesen felszínes példa erre a Kik csókolóznak többet? (mármint hogy a férfiak vagy a nők) című írás banális kérdésének nem kevésbé banális feloldása ( természetesen, ha együtt csókolóznak, ugyanannyit csókolóznak), vagy éppen az Ugyanaz férfiban című novella elegánsan felvezetett fordulata, amelyben az alábbi mondat először egy mélázó ifjú hölgy ajkain, majd egy kétbalkezes hivatalnok sóhaján suhan tova a jelentéssokszorozó irodalmiság végeláthatatlan óceánjának irányába: „Néha csak úgy nézek magam elé, és nem gondolok semmire.” A nő (iség) kérdéskörébe - nemcsak szépírói, de magánéleti indíttatásból is - belegabalyodó Karinthy számára a probléma legérzékletesebb metaforája (nemcsak szépírói, de magánéleti indíttatásból is) a házasság. Az Egy kis eugenetika szerint, ,a házasság problémája esett válságba, nem maga a házasság. Nem az élet számára zavarodott össze, csak a színdarabok számára meg a regények számára. Ez művészi válság, szemléleti válság, nem életválság. (...) A közönséges, dolgozó ember nem csinál problémát belőle. Aki meg tudná érteni, nem ismerheti meg - aki megismeri, nem érti. (...) Játéknak nézd, ne vedd komolyan, csak úgy lehet fenntartani.” S ezen a kételyes játéktéren, a szépirodalom részben fikciós, részben valóságra kacsingató horizontján megjelenik a férfi féltékenység mindenkori imaginárius célpontja, a mindenütt nyomot hagyó, titokzatos figura, Privisinszki. De ugyanúgy megszületik a Reménytelen szerelem alapeszméje is, mely szerint egyidejűleg, egy párkapcsolaton belül létezhet egyfelől az eszményi szerelemből kinövő reális házasság, másfelől a reális házasságot elviselhetővé szelídítő eszményi szerelem emléke. A házasság ideális és tárgyi hordozókon nyugvó játéktere tehát lezárhatatlan, kimeríthetetlenül gazdag, és megoldhatatlan. Miként a nő is, aki tehát nem egyszerűen „az alacsony termetű, keskeny vállú, széles csípőjű, rövid lábú nem”, amelyet „csak a nemi ösztöntől elkábított férfi értelme nevezhetett szépnemnek”. Sokkal inkább olyan olvasó, akinek bátran ajánlhatjuk Karinthy humoros szösszenetekből összeállított kötetét. BAZSÁNYI SÁNDOR: Az alacsony termetű, keskeny vállú, széles csípőjű olvasó ÉLET ÉS|·| ___ ____....114 IRODALOM1■ 1 1997. MÁJUS 2.