Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-30 / 22. szám - Dérczy Péter: „Magamtól is kérdezem” • könyvkritika • Az ÉS könyve májusban: Balassa Péter: Nádas Péter (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1997.) (15. oldal)
Különös szituáció az, amikor az értelmezőnek nem primér szépirodalmi alkotással - verssel, novellával avagy regénnyel - kell viszonyra lépnie addigi tudásával, tapasztalataival. Bármely műalkotás értelmezési eljárásai során csak egy szöveggel kell - elvileg - műveleteket végeznie, még akkor is, ha természetesen minden értelmezés mögött már korábban értelmezett szövegek sokasága, s az ezekről való tudás rejtőzik, tehát mintegy egyszerre „lépnek föl” az éppen most s a már értelmezett szövegek. Más a helyzet azonban, ha az értelmező elé olyan szöveg kerül, amely szekunder szövegnek minősül, tehát kifejezetten egy műalkotásról szól eleve (a posztmodern felfogásban ez a felosztás - primér-szekunder - gyakorlatilag nem létezik, szövegek között e szerint nem tehetünk különbséget - de ezt most hagyjuk). Ekkor ugyanis egyszerre két szöveggel kell szembenéznünk - a műalkotáséval és a róla szóló értelmezés szövegével. Utóbbival pedig csak akkor léphetünk valóságos viszonyra, ha az előbbiről van valamilyen előzetes „képünk”. S még ekkor is eldöntendő kérdés, hogy e kettőről írott harmadik szöveg vajon micsoda, s miről is szól: egy újabb értelmezés a primér szövegről s ennek fényében csak a másik értelmezőről, vagy az értelmezett szöveget mintegy félretolva, a harmadik csak az értelmezőről szóljon. Tiszta helyzetek persze nincsenek, az dönthető csak el igazából, miről szól-szóljon inkább. Ebből a tükörből nézve ez az írás Balassa monográfiájáról, vagy ha tetszik, Balassáról készült, s csak érintőlegesen foglalkozik Nádas Péterrel, annál is inkább, mert - álljon ez itt minden különösebb kifejtés nélkül - Balassa Nádasról tett lényeges, legfontosabb megállapításaival egyetértek (ahol nem, ott csak árnyalatnyi különbségek, hangsúlybéli eltolódások vannak közöttünk) . Balassa, ahogy mondani szokás, impozáns könyvet jelentetett meg Nádasról. Összefoglalása ez mindannak, amit ez idáig tudunk Nádas műveiről, mérete (közel 550 lap), a benne foglalt szellemi teljesítmény egészen különleges, mint ahogy különleges a mű formája, felépítése s a Balassa által alkalmazott módszer is. „Monosz”, tehát „egyedüli” nemcsak a monográfia értelmében, de abban is, hogy a műfajt akár tradicionális, akár szorosabban-szűkebben vett tudományos szempontból - szétfeszíti, s ahogy ezt teszi, követhetetlenül egyedi. Nem hagyományos monográfia, mert az életrajzi vonulat hiányzik belőle (noha a kötet végén mégiscsak ott található az Életrajzi adatok fejezetecske), s bár a szokásos linearitást nagyjából megtartja, ezen belül gyakran elkalandozik Követi ugyan a művek egymásutániságát, de ezt nem teszi rigorózusan, olykor a műfaji-tematikai megkötöttségek (mármint a Nádas-műveké) arra késztetik, hogy korábbi alkotásokat (ez elsősorban az esszékre vonatkozik) később tárgyaljon. Monográfia abból a szempontból - ideértve akár a tradíciót is -, hogy Nádas szellemi életrajzát viszont nagyon is aprólékosan, pontról-pontra végigköveti. Nem monográfia viszont azért, mert tárgya nem egyedüli; nemcsak Nádas életművéről szóló értekezés, hanem közel ilyen súllyal - némi megszorítással értve a fogalmat - kritikatörténet is, sőt kis túlzással ebben a vonatkozásban vitairat is irodalomelmélet, irodalomtörténet és kritika kapcsolatáról, a tudományos és „nem-tudományos” megközelítési módok ellentétéről. Végül nem monográfia a tekintetben sem, hogy legalább háromféle műfaji-formai, diskurzusbeli változat jelenik meg a teljes szövegen belül: a szigorúbban vett tudományos monográfia beszédmódja és formai jegyei (hivatkozások, jegyzetek stb.), az értekező kritika vagy tanulmány formanyelve, s a kifejezett esszéstílus. S van talán egy negyedik is, ez a kötet Az interpretációs közösség című alfejezetében bukkan fel, a kommentár, a közbeszólás vagy tán egyszerűen a beszélgetés műfaja-nyelve. S ami már ugyan nem a műfajt mint olyat érinti, de mégis idetartozónak érzem: a monográfia (maradjunk, jobb szófogalom híján ennél) látens vitairat posztmodern és klasszikus modern olykor valóban mesterségesen kreált ellentétének tárgyában is. Meglehetősen ellentétes erők dolgoznak a könyv testében tehát, s az a kérdés, hogy az első pillantásra szétesőnek látszó kötet (fizikai értelemben egyébként szét is esik, nem buja ezt a formátumot) kap-e s ha igen, honnét valamiféle egységet, egységességet biztosító formát? A szétesés persze itt nem igazán a megfelelő kifejezés, hiszen az előbbiek értelmében inkább műfaji sokféleségről beszélhetek, valamint arról a tényről, hogy a különféle típusúműfajú szövegek különféleképpen illeszkednek egymáshoz. Egyes szövegek teljesen újak (mint a korai novellisztikáról szóló fejezet), mások részben módosított korábbi szövegek, megint más részük pedig egyes kritikák-esszék változatlan szövegű beemelései a könyvbe. Nemcsak más-más műfajról van tehát szó, hanem arról is, hogy a monográfia szövegteste az elmúlt körülbelül húsz év során alakult-érlelődött olyanná, amilyen különböző időkben jött létre. A műfaji sokféleség mellett elvileg ez sem kedvez az egységes „látkép” kialakításának. Mindennek s részben a Nárdas-életénynek is köszönhető az, amit Balassa előszavában így fogalmaz meg: „az elemzésekre bizonyos mértékben a körkörösség, az előre és hátra utaló, visszatéréses technika jellemző”, azaz elég sok az ismétlés, a már korábban leírtak újraidézése. Ez azonban - ahogy erre Balassa is utal - nagyrészt a Nádaséletmű természetéből is következik, nevezetesen abból - s erre e monográfia hívja fel a figyelmet ilyen erővel, hogy a Nádas-művek egészen különleges egységességet mutatnak fel. Már a korai elbeszélések (A Biblia, Bárány, Klára asszonyháza stb.) megfogalmazzák azokat a problémákat, dilemmákat, melyek a későbbi nagy művek alaprétegét is képezni fogják, arról nem is beszélve, hogy egyes motívumok, szereplők - különféle átváltozásokon keresztül ugyan - lényegében át- és átszövik Nádas alkotásait. Metaforikusan úgy fogalmazhatnám ezt, hogy Nádas tulajdonképpen egyetlen történetet ír újra és újra, függetlenül attól, hogy milyen műfajban teszi ezt: novella, kisregény, regény, de még azt is megkockáztatom, az esszék ugyanennek a gondolati-szellemi hátterét fogalmazták meg. Az esszék nyelve, érzékletessége pedig arra figyelmezteti olvasóikat, hogy a műfaji határokkal Nádas esetében bánjunk nagyon óvatosan: Nádas szépprózája, különösen az Emlékiratok és az Évkönyv erős esszéisztikus formanyelvet tükröz, míg jó néhány esszéje tartalmaz szépprózai betéteket Az Évkönyv arra is jó példa, hogyan képes Nádas a legkülönfélébb műfajú részeket - tehát önmagukban különálló szövegeket egységbe foglalni úgy, hogy azok önállóságukat is meg tudják tartani. Az egységességet pedig a szövegek mögött lévő szemlélet magatartásmód, beszédmód egységessége, azonossága, bizonyos mértékig változatlansága biztosítja. S nincs ez másképpen Balassa esetében sem, ebben a monográfiában sem. Balassa szinte a kezdetektől követi nyomon Nádas munkásságát, kritikái, esszéi - melyeket most a könyvbe is belefoglalt - tükrözik ezt a folyamatot Ebből (s persze most a monográfiából is) az tűnik ki, hogy kritikus és elbeszélőszerző kivételes találkozásának lehetünk tanúi. Az nyilvánvaló, hogy egy kritikusnak-irodalomtudósnak nem kell feltétlenül szellemiekben, beszédmódban, a világkép értékalakzataiban közel állnia tárgyához, s mégis autentikus elemzéssel szolgálhat róla. Sőt, alkalmanként a távolság kettejük között lehet megvilágító erejű, pro és kontra segítheti az értékelést vagy ítéletet. Az azonban ritkaság, hogy szerző és monográfusa legalábbis a szemlélet alapokban ennyire közel legyenek egymáshoz. Ami egyébként nem zárja ki azt, hogy az elemző akár kritikusan is szemlélje az életmű egyes darabjait. Mindketten tragikus „elbeszélők”, mert narratívájuk olyan, a modernitás huszadik századi értékeire alapozódik, amelyről tudják, hogy gyakorlatilag összeomlott, sőt ez az összeomlás végeredményben már korábban bekövetkezett Nádas természetesen elbeszélő, ezért radikálisabban néz szembe azzal, ami pusztulás, hogy úgy mondjam elbeszélőként és esszéíróként tovább mehet el: a határig (legalább is addig a pontig, ahonnét már nincs „visszatérés”, hallgatás van), kérdésessé téve, hogy vannak-e bizonyosságok erkölcsben, rációban, bízhatunk-e a nyelvben, elbeszélhető-e egy történet, s e történet mögött van-e valamiféle olyan egész kép, egység, önazonos elbeszéléi és illetve közösség, ami egyáltalán megengedi az elbeszélést. Nádas e téren két könyvében ment a legmesszebbre: a Leírás szövegeiben (ezeket Balassa egyébként joggal és helyesen a pálya kísérleti s ennyiben gyengébb vagy egyenesen gyenge darabjainak tartja, én talán egyet kivennék ezen ítélet alól, az Út címűt, melyet a mai napig remekműnek tartok, ráadásul a „bizonyosság” kérdésében tökéletesen illeszkedik a későbbi, „érett” Nádas-művek sorába), valamint az Évkönyv című kötetben. Ez utóbbiban Nádas eljut a műfaji relativizáció, a dekonstruktív elbeszélés, az egymás mellé rendelés határáig, miközben mégis megtartja azt az esélyt, hogy a személyes elbeszélői éven keresztül talán el lehet jutni egy közöshöz, az elbeszélés közösségéhez. A Nádas-elbeszélés tragikuma ez; szembenézés a hiánnyal, e hiány tudatosítása - azaz szembenézés a posztmodern világállapottal -, de kemény küzdelem ellene ahogy Balassa írja, a konstruktív-renovatív lehetőségek keresése”. A tragikus beszédhelyzet mintája. A mines” belátása és a „van” fenntarthatóságának kétségei és akarása A keresés és a kérdezés ezért Nádas munkásságának alapvető motívuma műfajonként változó eredménnyel, s főleg változó hitelességű beszédszituációkkal. Balassa joggal teszi szóvá, hogy lévén az esszék és a fikciós művek elbeszélője természetszerűleg más, ugyanabból a tragikus beszédhelyzetből más és más következik, amiből az hárul az esszékre, hogy egy idő után tanításuk formulaszerűen ismétlődik, míg a fikció tükörszerkezetei (főleg az Emlékiratokban, szerintem az Évkönyvben is) a legkülönfélébb „töréseket” képesek elérni belátás és akarás között. (Az esszék ennyiben az „akarás” tanításai.) ·* Balassa munkássága s most e monográfiája lényegében ugyanezekre az értékekre és értékhiányokra alapozódik. A legszemléletesebben, szinte expressis verbis mutatja ezt Az interpretációs közösség című alfejezet. Balassa itt az Emlékiratok könyvéről a megjelenéstől máig született kritikákat, tanulmányokat szemelvényezi, miközben kommentárokat - néha egyetértő, néha vitatkozó - megjegyzéseket fűz hozzájuk, azaz beszélget velük. A több mint száz lapos „betét” megvallom, első olvasáskor számomra nem volt igazán értelmezhető, kiragadott részleteken bemutatni egy nagy regény évtizedet átölelő fogadtatását, pusztán azért, hogy bemutassuk, az Emlékiratoknak (s persze általában Nádasnak) szerencséje volt, értő és értékelő recepciót kapott, nos kissé túlméretezettnek, egy monográfiába semmiképp nem illőnek éreztem. (Azt most nem részletezem, hogy bizonyos mértékig a regény részletes, aprólékos elemzése megkerülésének tartottam, s nem értettem, miért van ez, miközben a „családregényről” egy hosszú fejezet szól.) Aztán találtam magyarázatot, legalább is magam számára (az elemzés hiányának tényét továbbra is fenntartom), a kulcsszó a „közösség”. Balassa ennek a könyvnek a recepciójában találja meg azt a közöst, ami ugyan nagyon sokféléből tevődik össze, de mégis azt az állapotot, beszédhelyzetet tükrözi, amit metaforikusan és Nádas Péter teljesen más kontextusban használt szavaival így jellemezhetnék: „a paroxizmusig fejlesztett énességgel túllépni a személyesen”. Az én és a mi viszonyáról van itt szó, ez az interpretációs közösség a monográfus párbeszédre, megértésre, türelemre való vágyának a mintája, modellje. Kétségkívül kegyelmi állapot, hogy egy műalkotás nyomában lehetséges volt ilyen diskurzus. A monográfia elbeszélője persze tudja, s ennek hangot is ad, hogy ez a több mint tíz évnyi dialógus valóban különleges szituáció, amit talán épp Nádas igazi tragikus és bizonyos értelemben heroikus küzdelme hívott elő, Esterházynál, akinek a narrációja szerintem kevésbé látványosan, de hasonló dilemmákkal küzd, már korántsem ilyen egyszerű a helyzet, noha a Bevezetést anno szintén értő kritika fogadta. Balassa monográfiája, hasonlóan Nádas elbeszéléséhez, a keresés és a kérdezés állapotát tükrözi. Nincsenek végleges ítéletei, javaslatokat ismer az értelmezésben, az „olvasó elé kérdésekből támadt újabb kérdéseket kell tárni”, írja az ilőszóban, s valóban, a könyv, noha tartalmaz erős állításokat is, kérdésekre épül, ami a szemléletet illeti. Ez a kérdező magatartás vezette-vezethette oda Balassát, hogy egy hagyományos monográfia kereteit-határait allépreszétfeszítse, s ha leegyszerűsítve fogalmaznék, azt írnám, megteremtse az első posztmodern tudományos munkát Magyarországon. A könyv - nem tudom, mennyire tűnik fel másnak - engem kifejezetten Nádas Évkönyvére emlékeztet, linearitása a módszerből következően körkörösségbe olvad, folyamatossága minduntalan megszakad stb., stb., miközben a szöveg „elbeszélője” láthatóan arra törekszik, hogy egységes kifejtést adjon arról, ami az ő képe Nádasról. Csak hát lehet-e ilyet megrajzolni arról a szerzőről, aki maga is ugyanezekkel a dilemmákkal küszködik?! A kérdés annyiban költői, hogy nem is akarok rá válaszolni. Vagy mégis: a monográfia szerkezete pontosan tükrözi a Nádas-féle elbeszélői problémákat; vagy még egyszerűbben: elemzés és tárgya végletesen azonosul, amennyiben mindkettőnek kétséges a „grand recite” modellje, függetlenül a műfajtól. A Nádas-monográfia Balassa pályájának is az összefoglalása. Részletesebb elemzésnek kell majd rámutatnia arra, hogy e pályának milyen valóságos irodalomtörténeti eredményei csapódnak le a könyvben. Én most végezetül csak egy valamire hívom fel a figyelmet: a 355. oldalon olvastam ezeket a szavakat: „Magamtól is kérdezem”, s ezt összekapcsolnám az Előszóban írottakkal: „az eredendő csodálkozás megőrzésére mint a gondolkodás megújító eredetére, a reflektált elementaritás paradox értelmében mégiscsak ügyelni kell”. A kapcsolatteremtés talán nem erőltetett; a kérdezés, az önmagamnak is feltett kérdések - ami ugyebár a kétségek, a bizonytalanságok bevallása is, s annak a konfessziója is, hogy magam is csak egy olvasó vagyok - által őrizhető meg a nem felelőtlen rácsodálkozás képessége, s csak ennek alapján lesz-lehet hiteles az is, hogy Balassa számára mindez (Nádas és a többiek, úgy általában az irodalom) létértelmezés is. S ezért kell nagyon komolyan vennünk azt a szándékosan, tudatosan (mert mindenek ellenére értékekre irányuló) ódivatú szófordulatot, mellékmondatot, hogy a könyv „használható tanárnak, diáknak, irodalmár érdeklődőnek, kritikusnak, s végül olykor még az irodalomtudomány teoretikusainak is”. Az ÉS könyve májusban ■ Balassa Péter: Nádas Péter, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1997. 544 oldal, 1300 Ft DÉRCZY PÉTER: „Magamtól is kérdezem” Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába című könyvének bemutatója. A szerzővel Cseh- Szombathy László, Tóth István György és Kolosi Tamás beszélget. (Június 2., hétfő 18.30 óra Osiris Könyvesház) . Az Osiris Kiadó sajtótájékoztatója (Június 3., kedd 9.30 óra Osiris Könyvesház) Mezei Balázs A zárójelbe tett isten című könyvének bemutatója. A szerzővel Munkácsy Gyula beszélget. (Június 4., szerda 17 óra) Hayden White A történelem terhe című kötetének bemutatója. A szerzővel Braun Róbert beszélget. (Június 4., 18.30 óra Osiris Könyvesház) A Holt-tengeri tekercsek ötven év távlatából. Vermes Gézának, A zsidó Jézus, valamint a Jézus és a judaizmus világa című könyvek szerzőjének előadása. Házigazda: Gyurgyák János (Június 5., csütörtök 18.30 óra Osiris Könyvesház) Az Osiris Kiadó bemutatkozása (Június 7., szombat 16.00 óra írók Boltja Könyvpavilonja, Liszt F. tér) Az Osiris Kiadó szerzőinek dedikálási időpontjai: június 5. csütörtök Vörösmarty tér 15 h Vermes Géza, Mezei Balázs, 16 h Lázár Ervin, Sajó László 17 h Gion Nándor, Terestyéni Tamás június 6. péntek Vörösmarty tér 13 h Rékai Miklós, Terestyéni Tamás, Csepeli György 14 h Mezei Balázs, Hayden White 15 h Elek István, Kende Péter 16 h Lázár Ervin, Sajó László június 7. szombat Vörösmarty tér 11 h Gion Nándor, Rékai Miklós 12 h Koltai Tamás írók Boltja (Liszt F. tér) 16 h Drago Jancza, Mezei Balázs, Lázár Ervin, Sajó László, Gion Nándor, Terestyéni Tamás, Rékai Miklós, Csepeli György, Hayden White, Elek István, Kende Péter, Koltai Tamás, Bojtár Endre június 8. vasárnap Vörösmarty tér 10 h Bojtár Endre, Drago Jancar 11 h Gion Nándor, Sajó László, Rékai Miklós 12 h Vermes Géza 13 h Mezei Balázs 14 h Kende Péter június 9. Vörösmarty tér 10 h Bojtár Endre 11 h Sajó Nándor, Gion Nándor (x) Osiris-programok 1997. MÁJUS 10. 15 ÉLET ÉSZ IRODALOM