Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-02 / 1. szám - Bálind István: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 6., 7., 8., 9., 10., 12., 14., 16., 18., 19., 20., 21., 22., 23. oldal) - Váncsa István: Az év embere (1. oldal)

Virágot Mihaliknak XXIV.: Az első ítélet ❖ Orosz István: Duna-parti jegyzet ❖ Bruck András: Köztársasági etikett ❖ ECO - Náray Péter: Történelmi esély (vita a reálgazdaságról) •IT­ÉS Irodalom: Garaczi László, Imreh András, Kiss Ottó, Schein Gábor verse Ficsku Pál, Kontra Ferenc, Nagy Atilla Kristóf és Szenczi Tóth Károly prózája I ÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 96 FT 1998. JANUÁR 2. Bálind István rajza VÁNCSA ISTVÁN: Az év embere Természetesen nem Andrew Grove-ról lesz szó, őt egy másik hetilap, a konkrétan a Time nevezte ki az év emberévé, dicsérje csak továbbra is a Time. E sorok írója egy kevésbé híres sze­mélyre gondol, az illető ugyan nem vezet évente ötmilliárd dol­lár tiszta nyereséget hozó vállalatot, viszont gondolkodó szub­jektum, s mint ilyen, kellőképp bátor ahhoz, hogy a létezés leg­riasztóbb intellektuális problémáinak egyikével farkasszemet nézzen, sőt e tekintetben gyakorlati megoldással hozakodjon elő. Kettejükben csak a nagyság közös, más semmi. Grove­s ko­rábban Gróf­­ elhagyta Közép-Európát, elamerikanizálódott, azaz szellemileg beszűkült, ezen mit sem változtat az a tény, hogy ismerősei szerint egészen obszcén módon túlfejlett esze van, ami beteges gyorsasággal működik, és az sem, hogy pilla­natnyilag ő a világon az egyik legsikeresebb gazdasági vezető. Ez a dolgok egyik oldala csupán, a másik viszont lehangolóbb. Grove a közhasználatú szavak jelentésével sincs tisztában, ez in­direkt módon a Time őt méltató cikkéből is kiderül, ott folyton paranoidnak nevezik szegényt, lucky, good, paranoid, így feje­ződik be a szöveg, semmi értelme, ugyanis nem említik, hogy Grove írt egy könyvet Only the Paranoid Survive címmel, pedig csakugyan írt ilyet és ezek szerint csakugyan paranoidnak hiszi magát. Közben a mű önálló fejezetet szentel a stratégiai disszo­nanciának, ami abban állna, hogy az ember előadja a rutinszö­vegét, meghallgatja a szokványos kérdéseket és csatolja hozzá­juk az ő a szokványos rutinválaszait, s ha ezek után a hallgatók tovább kérdeznek, esetleg olyanokat, amit a nagy ember hirte­lenjében nem is ért, nos, akkor beállt a stratégiai disszonancia, más szóval az az állapot, amikor a bölcs vezér gondolkodása di­vergálni kezd a valóságtól, mondja Grove, az állítólagos para­noid. Az olvasónak viszont különb-különb közép-európai párt­os állami vezetők jutnak az eszébe, akiket alkalmasabb fogalom híján normálisnak kénytelen tekinteni, ami még csak-csak, de hogy hozzájuk képest Grove képviselje a paranoid állapotot, nos ez már nem működik, azaz Grove egyszerűen nem tudja, mit beszél. Egyébként is, ő az Intel üdvéért harcol, az Intel pe­dig nem a közjó. Az Intel akkor sikeres, ha minél több pénzt emel ki mind többünk zsebéből, ez se a közjó. Hogy a közjó igazából micsoda, az a gazdasági-társadalmi-politikai eszmék szintjén nem határozható meg, minthogy a (látszólagos) közjót a (nyilvánvaló) közrossztól olykor paraszthajszát se választja el, átfedik egymást, csupán nominális különbség van közöttük, persze ezt is csak itt, Közép-Európában élve lehet belátni, in­nen nézvést fogható föl, hogy az úgynevezett közjó nemcsak az egyéni és csoportérdekeken, hanem a tapasztalati világ határa­in is túlmutat, legjobb esetben is az ideák birodalmában honol, vagy ott se. Legyünk végre konkrétak: a zoknikról van szó és Aszódy József feltalálóról, aki a közjó fundamentumát a zokni­paradoxon feloldásával azonosítja. A zokniparadoxont ez a megközelítés az üdvtörténet síkján ragadja meg, mint olyan el­lentmondást, amelynek kiküszöbölésével a fény és a sötétség harca eldől, a Gonosz hordái nyüszítve meghátrálnak, s az em­beri nem a maga testi valójában bevonul a Walhallába. Aszódy József egyébként, mint a tévében láthattuk, szekszárdi illetősé­gű polgár, a zokniparadoxon pedig, ahogy föntebb írtam, a lé­tezés legriasztóbb intellektuális problémáinak egyike, melyet az egyetemes szellemtörténet kiválóságai közül többen próbáltak megoldani, mindhiába. Lényegében arról van szó, hogy az em­ber zoknit húzna reggelenként, de csak szóló példányokat ta­lál, párjuk rejtélyes módon és örökre eltűnt. Nyolc esztendővel ezelőtt méltatlan személyem is közreadott egy idevágó érteke­zést az illetékes kozmológiai szakfolyóirat hasábjain (Playboy magyar kiadás, 1990. február), az ott felvázolt hipotézis szerint valamennyi földi nő egy transzgalaktikus civilizáció leszárma­zottja, biológiailag a férfi tükörképe ugyan, de a testét alkotó anyag szubkvarki szinten más téridő-struktúrákra épül, mint a galaxisunkban létező anyagfajták bármelyike, ezért a nő kör­nyezetében téridő-turbulenciák szoktak fellépni, s a zoknikat azok szippantják magukba. Újabb kutatásaim kiderítették, hogy a szippantás nem stimmel, vásárol az ember tíz pár zok­nit, az húsz darab, három nap múlva is húsz darab lesz, úgy­mint kettő pár és tizenhat elárvult szólópéldány. Szám szerint megvan, de a nyolcvan százaléka eltárstalanodott, az angolszász irodalom ezt a 0,8-as szorzót LOS-állandónak (loneliness of socks) nevezi, ám tudományosan semmit sem tud kezdeni vele. Aszódy József emberi és intellektuális nagysága sem a problé­ma megoldásában, hanem a LOS­ állandó objektív voltának in­direkt igazolásában áll. Feltalálta az önzáró zoknicsipeszt, amely a pár tagjait indivisibiliter ac inseparabiliter egymáshoz rögzítené, a világszabadalom bejegyeztetése több mint tízmillió forintjába került, ám önzáró zoknicsipeszt mégsem kapni a boltokban, a zoknik továbbra sem élvezhetik a monogám há­zasság gyönyöreit, hanem igenis eltárstalanodnak, ám e fájdal­mas tényt hiba volna a potenciális gyártók közönyének vagy szellemi rugalmatlanságának számlájára írnunk, az igazság mé­lyebb és drámaibb. Arról van szó, hogy Aszódy József - más ke­let-európai lángelmékhez hasonlóan - a szellemtörténet tragi­kus hőse, aki jó ügyet kívánna szolgálni, ám szándéka és leg­jobb tudomása ellenére a világrend vagy az isteni szándék ellen fordul. Önzáró zoknicsipesz nem létezhet, a LOS-állandó ugyanis megkerülhetetlen, azt az isten teremtette bele a világ­ba, egyszersmind kiteremtette onnan a közjót, így ez üres szó csupán, aki a közjó nevében ágál, az vagy ködevő paranoid pszichopata vagy tudatos gazember, tertium non datur. A to­vábbi részleteket lásd mostantól májusig.

Next