Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-02 / 1. szám - Bálind István: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 6., 7., 8., 9., 10., 12., 14., 16., 18., 19., 20., 21., 22., 23. oldal) - Váncsa István: Az év embere (1. oldal)
Virágot Mihaliknak XXIV.: Az első ítélet ❖ Orosz István: Duna-parti jegyzet ❖ Bruck András: Köztársasági etikett ❖ ECO - Náray Péter: Történelmi esély (vita a reálgazdaságról) •ITÉS Irodalom: Garaczi László, Imreh András, Kiss Ottó, Schein Gábor verse Ficsku Pál, Kontra Ferenc, Nagy Atilla Kristóf és Szenczi Tóth Károly prózája I ÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 96 FT 1998. JANUÁR 2. Bálind István rajza VÁNCSA ISTVÁN: Az év embere Természetesen nem Andrew Grove-ról lesz szó, őt egy másik hetilap, a konkrétan a Time nevezte ki az év emberévé, dicsérje csak továbbra is a Time. E sorok írója egy kevésbé híres személyre gondol, az illető ugyan nem vezet évente ötmilliárd dollár tiszta nyereséget hozó vállalatot, viszont gondolkodó szubjektum, s mint ilyen, kellőképp bátor ahhoz, hogy a létezés legriasztóbb intellektuális problémáinak egyikével farkasszemet nézzen, sőt e tekintetben gyakorlati megoldással hozakodjon elő. Kettejükben csak a nagyság közös, más semmi. Groves korábban Gróf elhagyta Közép-Európát, elamerikanizálódott, azaz szellemileg beszűkült, ezen mit sem változtat az a tény, hogy ismerősei szerint egészen obszcén módon túlfejlett esze van, ami beteges gyorsasággal működik, és az sem, hogy pillanatnyilag ő a világon az egyik legsikeresebb gazdasági vezető. Ez a dolgok egyik oldala csupán, a másik viszont lehangolóbb. Grove a közhasználatú szavak jelentésével sincs tisztában, ez indirekt módon a Time őt méltató cikkéből is kiderül, ott folyton paranoidnak nevezik szegényt, lucky, good, paranoid, így fejeződik be a szöveg, semmi értelme, ugyanis nem említik, hogy Grove írt egy könyvet Only the Paranoid Survive címmel, pedig csakugyan írt ilyet és ezek szerint csakugyan paranoidnak hiszi magát. Közben a mű önálló fejezetet szentel a stratégiai disszonanciának, ami abban állna, hogy az ember előadja a rutinszövegét, meghallgatja a szokványos kérdéseket és csatolja hozzájuk az ő a szokványos rutinválaszait, s ha ezek után a hallgatók tovább kérdeznek, esetleg olyanokat, amit a nagy ember hirtelenjében nem is ért, nos, akkor beállt a stratégiai disszonancia, más szóval az az állapot, amikor a bölcs vezér gondolkodása divergálni kezd a valóságtól, mondja Grove, az állítólagos paranoid. Az olvasónak viszont különb-különb közép-európai pártos állami vezetők jutnak az eszébe, akiket alkalmasabb fogalom híján normálisnak kénytelen tekinteni, ami még csak-csak, de hogy hozzájuk képest Grove képviselje a paranoid állapotot, nos ez már nem működik, azaz Grove egyszerűen nem tudja, mit beszél. Egyébként is, ő az Intel üdvéért harcol, az Intel pedig nem a közjó. Az Intel akkor sikeres, ha minél több pénzt emel ki mind többünk zsebéből, ez se a közjó. Hogy a közjó igazából micsoda, az a gazdasági-társadalmi-politikai eszmék szintjén nem határozható meg, minthogy a (látszólagos) közjót a (nyilvánvaló) közrossztól olykor paraszthajszát se választja el, átfedik egymást, csupán nominális különbség van közöttük, persze ezt is csak itt, Közép-Európában élve lehet belátni, innen nézvést fogható föl, hogy az úgynevezett közjó nemcsak az egyéni és csoportérdekeken, hanem a tapasztalati világ határain is túlmutat, legjobb esetben is az ideák birodalmában honol, vagy ott se. Legyünk végre konkrétak: a zoknikról van szó és Aszódy József feltalálóról, aki a közjó fundamentumát a zokniparadoxon feloldásával azonosítja. A zokniparadoxont ez a megközelítés az üdvtörténet síkján ragadja meg, mint olyan ellentmondást, amelynek kiküszöbölésével a fény és a sötétség harca eldől, a Gonosz hordái nyüszítve meghátrálnak, s az emberi nem a maga testi valójában bevonul a Walhallába. Aszódy József egyébként, mint a tévében láthattuk, szekszárdi illetőségű polgár, a zokniparadoxon pedig, ahogy föntebb írtam, a létezés legriasztóbb intellektuális problémáinak egyike, melyet az egyetemes szellemtörténet kiválóságai közül többen próbáltak megoldani, mindhiába. Lényegében arról van szó, hogy az ember zoknit húzna reggelenként, de csak szóló példányokat talál, párjuk rejtélyes módon és örökre eltűnt. Nyolc esztendővel ezelőtt méltatlan személyem is közreadott egy idevágó értekezést az illetékes kozmológiai szakfolyóirat hasábjain (Playboy magyar kiadás, 1990. február), az ott felvázolt hipotézis szerint valamennyi földi nő egy transzgalaktikus civilizáció leszármazottja, biológiailag a férfi tükörképe ugyan, de a testét alkotó anyag szubkvarki szinten más téridő-struktúrákra épül, mint a galaxisunkban létező anyagfajták bármelyike, ezért a nő környezetében téridő-turbulenciák szoktak fellépni, s a zoknikat azok szippantják magukba. Újabb kutatásaim kiderítették, hogy a szippantás nem stimmel, vásárol az ember tíz pár zoknit, az húsz darab, három nap múlva is húsz darab lesz, úgymint kettő pár és tizenhat elárvult szólópéldány. Szám szerint megvan, de a nyolcvan százaléka eltárstalanodott, az angolszász irodalom ezt a 0,8-as szorzót LOS-állandónak (loneliness of socks) nevezi, ám tudományosan semmit sem tud kezdeni vele. Aszódy József emberi és intellektuális nagysága sem a probléma megoldásában, hanem a LOS állandó objektív voltának indirekt igazolásában áll. Feltalálta az önzáró zoknicsipeszt, amely a pár tagjait indivisibiliter ac inseparabiliter egymáshoz rögzítené, a világszabadalom bejegyeztetése több mint tízmillió forintjába került, ám önzáró zoknicsipeszt mégsem kapni a boltokban, a zoknik továbbra sem élvezhetik a monogám házasság gyönyöreit, hanem igenis eltárstalanodnak, ám e fájdalmas tényt hiba volna a potenciális gyártók közönyének vagy szellemi rugalmatlanságának számlájára írnunk, az igazság mélyebb és drámaibb. Arról van szó, hogy Aszódy József - más kelet-európai lángelmékhez hasonlóan - a szellemtörténet tragikus hőse, aki jó ügyet kívánna szolgálni, ám szándéka és legjobb tudomása ellenére a világrend vagy az isteni szándék ellen fordul. Önzáró zoknicsipesz nem létezhet, a LOS-állandó ugyanis megkerülhetetlen, azt az isten teremtette bele a világba, egyszersmind kiteremtette onnan a közjót, így ez üres szó csupán, aki a közjó nevében ágál, az vagy ködevő paranoid pszichopata vagy tudatos gazember, tertium non datur. A további részleteket lásd mostantól májusig.