Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-03-16 / 11. szám - Thomka Beáta: Huizinga, a rejtőzködő | Georges Duby: Folytonos történelem | Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése | Czoch Gábor-Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp • könyvkritika | Ex libris • Huizinga, a rejtőzködő (Balassi Kiadó, 1999.) | Georges Duby: Folytonos történelem (Napvilág Kiadó, 2000.) | Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése (Napvilág Kiadó, 2000.) | Czoch Gábor-Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp (Csokonai Kiadó, é. n. [2000.]) (23. oldal) - Gaál József: rajza • kép | illusztráció | grafika | rajz (23. oldal)

EX LIBRIS THOM­KA BEÁTA Emlékezők és történészek, emlékező történé­szek és emlékezetkutató társadalomtörténé­szek a szerzői a kiválasztott könyveknek. A tör­ténészek pályaképeinek, emlékiratainak és a kérdés elméleti reflexiójának együtt olvasása különös tapasztalatot jelent. A múlt értelmezé­sével eltöltött pályák lezárásaként Johan Hui­zinga és Georges Duby a szakmai és emberi ta­pasztalat összegezésével, a históriához való vi­szonnyal együtt a személyes múltat, a saját élettörténetet is a szemlélődés tárgyává teszi. Az arcvonások elmélyülésével együtt abba a fo­lyamatba is betekintést nyerünk, amelyben a XX. századi történetírás nagy szemléleti és módszertani fordulatai lejátszódtak. Ebben az összefüggésben Huizingát sajátos hely illeti meg. Gera Judit terjedelmes bevezetőjével most egy kissé furcsa címlappal jelent meg a Huizinga, a rejtőzködő című kötet, amely a holland művelődéstörté­nész nevét nem szerzőként tünteti fel, hanem a címbeli értelmezős szerkezetbe illeszti. A könyvben az Utam a históriához, Hollandia szelle­mi ismérve, továbbá a Jan Veth élete és műve cí­mű, más-más műfajú és jellegű tanulmányok olvashatók. A pálya kezdetét 1943-ban, a meg­szálló német hatalom elutasítását követő gyűj­tőtábori fogság utáni száműzetésben, halála előtt két évvel idézi fel a hetvenen túli idős professzor. Személyes történetet, önértelmező és kortörténeti vonatkozásokat olvasunk, noha az emlékező elhárítja magától az öndokumen­tálást és vallomásosságot: „Nem áll szándé­komban átcsúszni az önéletrajz vagy az emlé­kezés műfajába.” A hanghordozást tehát sze­rénység, tartás, a felfogás- és elbeszélésmód tárgyiassága szabja meg. A történészi hivatás­hoz vezető tudatosodás, az önnevelődés folya­mata mégsem csak a XIX. század nyolcvanas éveitől a tanári kinevezésig ívelő pályaképet rajzolja meg, hanem egy meggyőző erejű em­beri portrét alkot. A szöveg közvetlenül a hol­land nemzeti önismeret történeti vázlata, a könyv második tanulmánya mellé illeszthető. Mindkettő eligazító erejű a holland sajátosság iránti régi és mai, tartós, kiterjedt, nem csök­kenő érdeklődésben, aminek kiváltója sok minden lehet, az aranykor németalföldi művé­szete, a polgári társadalom működési modell­jei, a mentalitásukból hiányzó heroizmus, a jó­lét megteremtése, a liberalizmus, szociális ér­zékenység, tolerancia s annyi más szellemi vagy gazdasági kérdés. Huizinga minderre reflektál, s nagy műveihez hasonlóan rövidebb írásaiból is érthetővé válik, miért vált olyan so­kat fordított, idézett, olvasott, ismert alkotóvá. Művei a jelenkori historiográfiai és kultúra­elméleti változások idején változatlanul tartal­maznak új ösztönzéseket. Erről tanúskodik Frank R. Ankersmit (ugyancsak groningeni történetfilozófia-professzor) észrevétele is, mely szerint az Utam a históriához a történeti ta­pasztalat érzéki jellegét hangoztatja, s ebben a korabeli holland szenzitivizmus hatása tükrö­ződik. Huizinga már a századfordulót megelő­ző években eltávolodik a tudományos törté­netírástól, nem vonzza a pozitivista szemlélet. Az archaikus kultúrák, keleti nyelvek, nyelvtu­domány, korabeli művészet után fokozatosan a nyugat-európai középkor felé fordul figyel­me. Ebben a flamand festészetnek, közvetlenül pedig Jan van Eyck műveinek van nagy szere­pük. „Legmeghatározóbb élményem e tekin­tetben a régi németalföldi művészet bruggei kiállítása volt, 1902 nyarán.” (76. o.) Nem a tu­dományos oknyomozó hevületet ismeri fel ön­magában, hanem valami közvetlen kapcsolat kialakításának igényét. A középkor alkonya eseté­ben ez a történész és a középkori ember, illet­ve a középkori embernek a saját korához és valóságához fűződő viszonya. E két kapcsolat (történész és kutatási tárgy, a vizsgált korszak és a benne élők) közvetlenségének igénye meghatározó számára a múlt történeti megje­lenítésében. A pozitivizmustól és a történelem tényszerű kutathatóságától eltávolodó Huizin­gát a mai elméleti irányokhoz még egy elkép­zelése közelíti: „Hiába is faggatom az emléke­zetemet, nem tudom, mikor fészkelte belém magát a gondolat, hogy a történelmi tapaszta­lat leginkább mint meglátás, jobban mondva mint képek felidézése juthat kifejezésre, egy­előre teljesen nyitva hagyva a kérdést, e he­lyütt mit is értsünk képeken. (...) Elég volt ne­kem, ha bármilyen úton-módon, közvetlenül érintkezésbe tudtam kerülni a múlt ezernyi pompázatos, tarka részletével.” (79. o.) Ebből alakul ki a tényfeltárástól, az elméleti beállí­tottságtól és a módszertani érdeklődéstől lé­nyegében idegenkedő történészi gyakorlat és beszédmód Huizingánál. A történelmi ismeret mint kép gondolata pedig, úgy tűnik, a jelenko­ri történeti tropológusokat is inspirálni tudja. (Fordította Balogh Tamás. Balassi Kiadó, 1999. 200 oldal, 800 Ft) Georges Duby: Folytonos történelem című könyve az európai középkorkutatók kö­vetkező nemzedékének egyik pályaívét doku­mentálja. Duby is elmúlt hetvenéves, mint Huizinga, amikor áttekinti a megtett utat és ugyanúgy higgadt tanúságtételt kíván tenni. Az élettapasztalat elmondásával egyikük sem önmagának kíván emléket állítani, inkább be­számolni mindarról, ami a szakterület művelé­seként, szellemi beállítottságként elválasztha­­tatlanul összekapcsolta a tevékenység, gondol­kodás és a személyes sors folyamatait. Ez az ego-historie véletlenül éppen akkor kezdődik, amikor a Huizinga önelbeszélése írott formát nyer. Duby munkássága is viszonylag jól is­mert a magyar közönség előtt, s érdeklődéssel fogadhatjuk ezt az ugyancsak tárgyias én-tör­téneti beszámolót. Huizinga személyes törté­netéből a XIX-XX. század fordulója, s a múlt század első fele holland egyetemi világának és szellemi környezetének képe is kirajzolódik, Duby elbeszélése pedig a francia történetírás meghatározó jelentőségű korszakát és irányza­tát, az Annaies-iskolát hozza közelebb hoz­zánk. A katedrálisok kora (első magyar kiadása 1984) szerzőjének a pontosságot, a közlés tár­­gyiasságát, a történész beszédének megbízha­tóságát illető elvárásai ebben a helyenként ars poeticát idéző munkában is érvényesülnek. Az olyan időszerű kérdések, mint az élet­­történet, a narratív azonosság és a történet­­írás poétikuma, nemcsak Duby könyvének ol­vasását, hanem úgy tűnik, saját visszatekinté­sét is befolyásolják. Hangsúlyozza ugyan a historiográfiától való idegenkedését, azt sem tagadja, hogy hosszú időn át a középkori ok­levéltárak anyagának összegyűjtésével, a „ki­­fogásolhatatlan tanúságokkal” és a közöttük lévő összefüggések megállapításával volt el­foglalva. Érdeklődése a gazdasági kérdések­től, a tényfeltárástól fokozatosan a társada­­­lom- és eszmetörténeti vonatkozások felé mozdult ki. Ebben az Annales-iskola szemlé­lete, Marc Bloch, Lucien Lefebvre, majd a nagy összegező, Fernand Braudel hatott rá. „A történelmi igazság fogalma azért változott meg, mert a történetírást már nem annyira a tények, inkább a kapcsolatok érdeklik.” (58. o.) Volt marxizáló periódusa is, amit az 1968 körüli események, a struktúrák kutatása, az etnológiai szempontok, Foucault, Barthes be­állítottsága és a humán tudományok nyolcva­nas évekbeli hangsúlyváltozásai módosítottak. A mentalitás, eszmetörténet kutatása a té­nyektől való távolodást, a tökéletes objektvitás illúziójának elvetését jelentette munkásságá­ban. „Mentalitások alatt a nem átgondolt ké­peknek és bizonyosságoknak azt a bizonytalan együttesét értettük, amelyre egy adott csoport minden tagja támaszkodik.” (89. o.) A társadal­mi csoportok, nemek kérdései, az antropológi­ai szempontok és az elbeszélés érvényének visz­­szaszerzése a történetírásban előkészítette szá­mára az utat az imaginaire, a képzeletvilág, az érzékek, a művészet és esztétika jelentőségének felülvizsgálata számára. Eleinte a katedrálisok építői, a kolostorok körüli földeket megművelő parasztok figurái, majd a különféle esendő, ki­­hagyásos feljegyzések készítőinek személye is látóterébe került. A rekonstruáló igyekezet ala­kító, létrehozó tevékenységgé változott: „a té­nyek viszonylagosak, a lényeg az »elevenség«, tehát az a »hevület«, amelyeket a történész va­lójában nem »megőriz« (a forrásokból ez telje­sen eltűnt), hanem maga hozza létre és tartja állandóan életben. Ez a feladata.” (55. o.) Duby történészi útja a tanúság, írott forrás bizonyos­ságából indult ki, a dokumentumokban a té­nyek igazságát vélte felfedezni, melyeknek em­lékét e szövegek őrzik. Az igazság elérhetetlen­­ségének felismerése, a történész ráutaltsága a közvetítő tanúra, arra, aki ráhagyományozza beszámolóját, a feljegyzések szerzőjére való odafigyelést sürgette. Duby felfogásának mó­dosulásai lényegében a század második fele történetírásának átalakulásait tükrözik. (Fordította ifj. Benda Kálmán. Napvilág Ki­adó, 2000. 170 oldal, 1100 Ft) A Folytonos történelem szerzője megúszta az ezredvégen eluralkodott ismeretelméleti szkepszis veszélyét, amelynek kritikai értel­mezéséhez Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése című kötetének tanulmányai kiváló alkalmat szolgáltatnak. A szerző társadalomtörténészi és historiográfiai beállítottságának meghatározói­ként a mérlegelés higgadtsága s egyben kriti­kus és polemikus jellege hívja fel magára a fi­gyelmet. Írásai nemcsak a jelenkori történelmi reflexiót és módszertant illető tájékozódásban segítenek, hanem az érvek és ellenérvek logi­kájában való eligazodásban is. Az elméleti ér­deklődés jól megkülönbözteti a historiográfiai problémák iránt érzéketlen történészektől. ■Gyáífi Gábor munkáit az irodalmár fogékonya­ságához közelíti érzékenységük és szemléleti nyitottságuk, amiről a tudományterületek átfe­déseiben folyó vizsgálódások iránti érdeklődése tanúskodik. A mostani tanulmánygyűjtemény témáit is nehezen sorolhatnánk egyik vagy má­sik diszciplínához, mert eleve a határterületek­re tartoznak. Ilyen például az emlékezéskuta­tás, a történet tropológia, az elbeszélés törté­netelméleti problémája. Az angolszász történet­filozófiában különösen felerősödtek a történe­lem, a múlt és az emlékezet elbeszéléseiben ér­vényesülő poétikai és retorikai ösztönzések. Ez­zel a kérdésfelvetéssel függ össze a Miről szól a történelem? Posztmodern kihívás a történetírásban, valamint a Történelem: tény vagy fikciói időszerű vitáinak tárgyalása. Hasonlóképpen megkerül­hetetlen társadalmi igazságnak, a kollektív em­lékezet és nemzeti identitás viszonyának elem­zése. Az ezredvég történetírásáról szóló tanul­mány (Fin de siecle-történetírás) még egy fontos szempontra hívja fel a figyelmet. „Ha valami egyáltalán a végéhez közeledik most, az évez­red fordulóján, az nem egyéb, mint a XIX. szá­zadban fogant nemzeti történetírás hosszúra nyúlt korszaka.” (37. o.) A hazai kutatásoknak nemcsak ehhez, hanem azokhoz az elméleti di­lemmákhoz is viszonyulnia kellene, melyek je­lentős módon átértelmezték a történetírás alapjait, mai funkcióit és helyét a többi tudo­mányág körében. A Les lieux de memoire elneve­zésű programban visszatérő nemzeti szempont például már nem tételez egységes nemzeti tör­ténelmet, hanem sokféle Franciaországról be­szél, ami az eltérések, különbségek mellett a konfliktusjellegű pluralitásból következik. A történetírás posztmodern diskurzusának, a Hayden White által elindított polémiáknak a tapasztalata ugyancsak beépül Gyáni munkái­ba. A múlt megismerhetőségét illető, fenn em­legetett szkepszissel kapcsolatban írja: „a múlt maga is többféle »valóság« egyidejű foglalata, amely végeredményben a történeti reprezentá­ció révén válik történelemmé.” (43. o.) Az ilyen következtetések jelentős hozzájárulások nemcsak a történelemszemlélet megújulásá­hoz, hanem a humán tudományok nemzetközi műhelyeit foglalkoztató időszerű kérdések megismeréséhez. Mindez jó ideje kinőtte már a szűken vett egyes szakmák határait. (Napvilág Kiadó, 2000. 200 oldal, 980 Ft) Gyáni Gábor eddig két kötetet szerkesztett a Debrecenben megjelenő Csokonai Új Histó­ria Könyvek sorozata számára (A modern város dilemmái, 1995, A pesti polgár, 2000), melynek sorozatszerkesztői Benda Gyula és Mazsu Já­nos. Itt jelent meg a Gaál József rajza 2001. MÁRCIUS 16. A Lícium Könyvesbolt (Debrecen, Kálvin tér 2/c.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Faludy György: Pokolbéli napjaim után (Magyar Világ) 2. Görög Ibolya: Mindennapi maceráink (Athenaeum) 3. Umberto Eco: Bábeli beszélgetés (Európa) 4. Anna Maria Sigmund: A nácik asszonyai (Európa) 5. André Castelo: Mária Lujza (Európa) 6. Kende Péter: Mik vagytok Ti, Istenek? (Hibiszkusz) 7. Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák (Typotex) 8. Koktélok New Yorkból (Vince) 9. Popper Péter: A meghívott szenevedély (Saxum) 10. Erre kakas, erre tyúk - Népi mondókák (Puedlo) Lip Czoch Gábor-Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp címmel, A francia társadalomtörténet új útjai a ki­lencvenes években alcímmel az Annales-iskola tíz történészének tanulmányát tartalmazó könyv is. Duby pályája megközelítőleg éppen akkor zárul, amikor a most bemutatott­ szerzők mó­dosítanak a nagy nevű és hagyományú iskola beállítottságán. A megváltozott szemlélet néző­pontjából akár az egy nemzedékkel előttük já­ró Duby tevékenységében is felismerhető a „historizáló” vonás. A pozitivista történetfelfo­gással szemben fellépő Annales az ötvenes évek­ben a makro-történetírást szorgalmazta, a tár­sadalomtörténetre és a hosszú léptékű folya­matok strukturális vizsgálatára összpontosított és megnyitotta az utat a jelenre irányuló tudo­mányágak előtt, a tudományközi beállítottság­gal pedig előtte járt más diszciplínáknak. A művelődéstörténeti kérdések, kulturális jel­rendszerek és jelentések fokozatos térhódítása módosította az Annales orientációját is. A Nou­­velles histoire-t képviselő nemzedék a mentalitás­­történet és a képzetek története felé fordult. Az új kutatási témák mellett újrafogalmazták az el­beszéléshez mint a történelem központi közve­títő nyelvi formájához való viszonyt is. Pierre Nora és Jacques Revel az „eseményt” nem tényszerűsége okán és nem politikatörténeti értelemben, hanem a közösségi emlékezetben betöltött képzeleti, mitikus jelentősége és jelen­tései szögéből értelmezik. Az emlékezet, elbe­szélés, esemény fogalmak új vonatkozásai egy­ben a történetírás nyelvének poétikuma, az el­rendezés retorikája és a história fikcionális jel­lege iránti figyelmet jelzik. A Czoch-Sonkoly szerzőpáros körültekintő bevezetőjében olvas­suk: „Az irányzat képviselői a társadalmat tehát mint diszkurzív konstrukciót elemzik.” Mind­ezzel párhuzamos és értékes következmény az antropológia térhódítása, ami lehetővé tette az eseményben az egyén, illetve annak életvilága, a mikrotörténések, a kisebb társadalmi csopor­tok, a nemek, az értékek, a test, a képek és egyéb mindeddig feltáratlan kérdéskörök tör­téneti megközelítését. A jelen válogatás többek között a történeti elbeszélés, az építészet, a mik­­rohistória módszertani kérdései, a társadalmi változás, a diszkontinuitások, a fogyasztás prob­lémáit tárgyalja. A kivételes hozzáértéssel és szakszerűséggel szerkesztett kötet ugyanúgy értékes tanulságokat hordoz a történészeknél jóval szélesebb olvasóközönség számára is, mint Gyáni Gábor könyve. Befejezésül megjegyez­ném, hogy a most áttekintett kiadványokat egyetemi vagy intézeti műhelyekben írták, szerkesztették, fordították; szakkuratóriumi tá­mogatással vagy nemzetközi együttműködés, külföldi (francia, holland) könyvtámogatási program keretében jelentek meg, melyek nél­kül a jelek szerint még nehezebb helyzetben lenne a hazai tudományos és szakkönyvkiadás. (Csokonai Kiadó, é. n. [2000], 190 oldal, 1200 Ft) 23_________ ÉLET ÉS|R IRODALOM

Next