Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
2001-03-16 / 11. szám - Thomka Beáta: Huizinga, a rejtőzködő | Georges Duby: Folytonos történelem | Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése | Czoch Gábor-Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp • könyvkritika | Ex libris • Huizinga, a rejtőzködő (Balassi Kiadó, 1999.) | Georges Duby: Folytonos történelem (Napvilág Kiadó, 2000.) | Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése (Napvilág Kiadó, 2000.) | Czoch Gábor-Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp (Csokonai Kiadó, é. n. [2000.]) (23. oldal) - Gaál József: rajza • kép | illusztráció | grafika | rajz (23. oldal)
EX LIBRIS THOMKA BEÁTA Emlékezők és történészek, emlékező történészek és emlékezetkutató társadalomtörténészek a szerzői a kiválasztott könyveknek. A történészek pályaképeinek, emlékiratainak és a kérdés elméleti reflexiójának együtt olvasása különös tapasztalatot jelent. A múlt értelmezésével eltöltött pályák lezárásaként Johan Huizinga és Georges Duby a szakmai és emberi tapasztalat összegezésével, a históriához való viszonnyal együtt a személyes múltat, a saját élettörténetet is a szemlélődés tárgyává teszi. Az arcvonások elmélyülésével együtt abba a folyamatba is betekintést nyerünk, amelyben a XX. századi történetírás nagy szemléleti és módszertani fordulatai lejátszódtak. Ebben az összefüggésben Huizingát sajátos hely illeti meg. Gera Judit terjedelmes bevezetőjével most egy kissé furcsa címlappal jelent meg a Huizinga, a rejtőzködő című kötet, amely a holland művelődéstörténész nevét nem szerzőként tünteti fel, hanem a címbeli értelmezős szerkezetbe illeszti. A könyvben az Utam a históriához, Hollandia szellemi ismérve, továbbá a Jan Veth élete és műve című, más-más műfajú és jellegű tanulmányok olvashatók. A pálya kezdetét 1943-ban, a megszálló német hatalom elutasítását követő gyűjtőtábori fogság utáni száműzetésben, halála előtt két évvel idézi fel a hetvenen túli idős professzor. Személyes történetet, önértelmező és kortörténeti vonatkozásokat olvasunk, noha az emlékező elhárítja magától az öndokumentálást és vallomásosságot: „Nem áll szándékomban átcsúszni az önéletrajz vagy az emlékezés műfajába.” A hanghordozást tehát szerénység, tartás, a felfogás- és elbeszélésmód tárgyiassága szabja meg. A történészi hivatáshoz vezető tudatosodás, az önnevelődés folyamata mégsem csak a XIX. század nyolcvanas éveitől a tanári kinevezésig ívelő pályaképet rajzolja meg, hanem egy meggyőző erejű emberi portrét alkot. A szöveg közvetlenül a holland nemzeti önismeret történeti vázlata, a könyv második tanulmánya mellé illeszthető. Mindkettő eligazító erejű a holland sajátosság iránti régi és mai, tartós, kiterjedt, nem csökkenő érdeklődésben, aminek kiváltója sok minden lehet, az aranykor németalföldi művészete, a polgári társadalom működési modelljei, a mentalitásukból hiányzó heroizmus, a jólét megteremtése, a liberalizmus, szociális érzékenység, tolerancia s annyi más szellemi vagy gazdasági kérdés. Huizinga minderre reflektál, s nagy műveihez hasonlóan rövidebb írásaiból is érthetővé válik, miért vált olyan sokat fordított, idézett, olvasott, ismert alkotóvá. Művei a jelenkori historiográfiai és kultúraelméleti változások idején változatlanul tartalmaznak új ösztönzéseket. Erről tanúskodik Frank R. Ankersmit (ugyancsak groningeni történetfilozófia-professzor) észrevétele is, mely szerint az Utam a históriához a történeti tapasztalat érzéki jellegét hangoztatja, s ebben a korabeli holland szenzitivizmus hatása tükröződik. Huizinga már a századfordulót megelőző években eltávolodik a tudományos történetírástól, nem vonzza a pozitivista szemlélet. Az archaikus kultúrák, keleti nyelvek, nyelvtudomány, korabeli művészet után fokozatosan a nyugat-európai középkor felé fordul figyelme. Ebben a flamand festészetnek, közvetlenül pedig Jan van Eyck műveinek van nagy szerepük. „Legmeghatározóbb élményem e tekintetben a régi németalföldi művészet bruggei kiállítása volt, 1902 nyarán.” (76. o.) Nem a tudományos oknyomozó hevületet ismeri fel önmagában, hanem valami közvetlen kapcsolat kialakításának igényét. A középkor alkonya esetében ez a történész és a középkori ember, illetve a középkori embernek a saját korához és valóságához fűződő viszonya. E két kapcsolat (történész és kutatási tárgy, a vizsgált korszak és a benne élők) közvetlenségének igénye meghatározó számára a múlt történeti megjelenítésében. A pozitivizmustól és a történelem tényszerű kutathatóságától eltávolodó Huizingát a mai elméleti irányokhoz még egy elképzelése közelíti: „Hiába is faggatom az emlékezetemet, nem tudom, mikor fészkelte belém magát a gondolat, hogy a történelmi tapasztalat leginkább mint meglátás, jobban mondva mint képek felidézése juthat kifejezésre, egyelőre teljesen nyitva hagyva a kérdést, e helyütt mit is értsünk képeken. (...) Elég volt nekem, ha bármilyen úton-módon, közvetlenül érintkezésbe tudtam kerülni a múlt ezernyi pompázatos, tarka részletével.” (79. o.) Ebből alakul ki a tényfeltárástól, az elméleti beállítottságtól és a módszertani érdeklődéstől lényegében idegenkedő történészi gyakorlat és beszédmód Huizingánál. A történelmi ismeret mint kép gondolata pedig, úgy tűnik, a jelenkori történeti tropológusokat is inspirálni tudja. (Fordította Balogh Tamás. Balassi Kiadó, 1999. 200 oldal, 800 Ft) Georges Duby: Folytonos történelem című könyve az európai középkorkutatók következő nemzedékének egyik pályaívét dokumentálja. Duby is elmúlt hetvenéves, mint Huizinga, amikor áttekinti a megtett utat és ugyanúgy higgadt tanúságtételt kíván tenni. Az élettapasztalat elmondásával egyikük sem önmagának kíván emléket állítani, inkább beszámolni mindarról, ami a szakterület műveléseként, szellemi beállítottságként elválaszthatatlanul összekapcsolta a tevékenység, gondolkodás és a személyes sors folyamatait. Ez az ego-historie véletlenül éppen akkor kezdődik, amikor a Huizinga önelbeszélése írott formát nyer. Duby munkássága is viszonylag jól ismert a magyar közönség előtt, s érdeklődéssel fogadhatjuk ezt az ugyancsak tárgyias én-történeti beszámolót. Huizinga személyes történetéből a XIX-XX. század fordulója, s a múlt század első fele holland egyetemi világának és szellemi környezetének képe is kirajzolódik, Duby elbeszélése pedig a francia történetírás meghatározó jelentőségű korszakát és irányzatát, az Annaies-iskolát hozza közelebb hozzánk. A katedrálisok kora (első magyar kiadása 1984) szerzőjének a pontosságot, a közlés tárgyiasságát, a történész beszédének megbízhatóságát illető elvárásai ebben a helyenként ars poeticát idéző munkában is érvényesülnek. Az olyan időszerű kérdések, mint az élettörténet, a narratív azonosság és a történetírás poétikuma, nemcsak Duby könyvének olvasását, hanem úgy tűnik, saját visszatekintését is befolyásolják. Hangsúlyozza ugyan a historiográfiától való idegenkedését, azt sem tagadja, hogy hosszú időn át a középkori oklevéltárak anyagának összegyűjtésével, a „kifogásolhatatlan tanúságokkal” és a közöttük lévő összefüggések megállapításával volt elfoglalva. Érdeklődése a gazdasági kérdésektől, a tényfeltárástól fokozatosan a társadalom- és eszmetörténeti vonatkozások felé mozdult ki. Ebben az Annales-iskola szemlélete, Marc Bloch, Lucien Lefebvre, majd a nagy összegező, Fernand Braudel hatott rá. „A történelmi igazság fogalma azért változott meg, mert a történetírást már nem annyira a tények, inkább a kapcsolatok érdeklik.” (58. o.) Volt marxizáló periódusa is, amit az 1968 körüli események, a struktúrák kutatása, az etnológiai szempontok, Foucault, Barthes beállítottsága és a humán tudományok nyolcvanas évekbeli hangsúlyváltozásai módosítottak. A mentalitás, eszmetörténet kutatása a tényektől való távolodást, a tökéletes objektvitás illúziójának elvetését jelentette munkásságában. „Mentalitások alatt a nem átgondolt képeknek és bizonyosságoknak azt a bizonytalan együttesét értettük, amelyre egy adott csoport minden tagja támaszkodik.” (89. o.) A társadalmi csoportok, nemek kérdései, az antropológiai szempontok és az elbeszélés érvényének viszszaszerzése a történetírásban előkészítette számára az utat az imaginaire, a képzeletvilág, az érzékek, a művészet és esztétika jelentőségének felülvizsgálata számára. Eleinte a katedrálisok építői, a kolostorok körüli földeket megművelő parasztok figurái, majd a különféle esendő, kihagyásos feljegyzések készítőinek személye is látóterébe került. A rekonstruáló igyekezet alakító, létrehozó tevékenységgé változott: „a tények viszonylagosak, a lényeg az »elevenség«, tehát az a »hevület«, amelyeket a történész valójában nem »megőriz« (a forrásokból ez teljesen eltűnt), hanem maga hozza létre és tartja állandóan életben. Ez a feladata.” (55. o.) Duby történészi útja a tanúság, írott forrás bizonyosságából indult ki, a dokumentumokban a tények igazságát vélte felfedezni, melyeknek emlékét e szövegek őrzik. Az igazság elérhetetlenségének felismerése, a történész ráutaltsága a közvetítő tanúra, arra, aki ráhagyományozza beszámolóját, a feljegyzések szerzőjére való odafigyelést sürgette. Duby felfogásának módosulásai lényegében a század második fele történetírásának átalakulásait tükrözik. (Fordította ifj. Benda Kálmán. Napvilág Kiadó, 2000. 170 oldal, 1100 Ft) A Folytonos történelem szerzője megúszta az ezredvégen eluralkodott ismeretelméleti szkepszis veszélyét, amelynek kritikai értelmezéséhez Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése című kötetének tanulmányai kiváló alkalmat szolgáltatnak. A szerző társadalomtörténészi és historiográfiai beállítottságának meghatározóiként a mérlegelés higgadtsága s egyben kritikus és polemikus jellege hívja fel magára a figyelmet. Írásai nemcsak a jelenkori történelmi reflexiót és módszertant illető tájékozódásban segítenek, hanem az érvek és ellenérvek logikájában való eligazodásban is. Az elméleti érdeklődés jól megkülönbözteti a historiográfiai problémák iránt érzéketlen történészektől. ■Gyáífi Gábor munkáit az irodalmár fogékonyaságához közelíti érzékenységük és szemléleti nyitottságuk, amiről a tudományterületek átfedéseiben folyó vizsgálódások iránti érdeklődése tanúskodik. A mostani tanulmánygyűjtemény témáit is nehezen sorolhatnánk egyik vagy másik diszciplínához, mert eleve a határterületekre tartoznak. Ilyen például az emlékezéskutatás, a történet tropológia, az elbeszélés történetelméleti problémája. Az angolszász történetfilozófiában különösen felerősödtek a történelem, a múlt és az emlékezet elbeszéléseiben érvényesülő poétikai és retorikai ösztönzések. Ezzel a kérdésfelvetéssel függ össze a Miről szól a történelem? Posztmodern kihívás a történetírásban, valamint a Történelem: tény vagy fikciói időszerű vitáinak tárgyalása. Hasonlóképpen megkerülhetetlen társadalmi igazságnak, a kollektív emlékezet és nemzeti identitás viszonyának elemzése. Az ezredvég történetírásáról szóló tanulmány (Fin de siecle-történetírás) még egy fontos szempontra hívja fel a figyelmet. „Ha valami egyáltalán a végéhez közeledik most, az évezred fordulóján, az nem egyéb, mint a XIX. században fogant nemzeti történetírás hosszúra nyúlt korszaka.” (37. o.) A hazai kutatásoknak nemcsak ehhez, hanem azokhoz az elméleti dilemmákhoz is viszonyulnia kellene, melyek jelentős módon átértelmezték a történetírás alapjait, mai funkcióit és helyét a többi tudományág körében. A Les lieux de memoire elnevezésű programban visszatérő nemzeti szempont például már nem tételez egységes nemzeti történelmet, hanem sokféle Franciaországról beszél, ami az eltérések, különbségek mellett a konfliktusjellegű pluralitásból következik. A történetírás posztmodern diskurzusának, a Hayden White által elindított polémiáknak a tapasztalata ugyancsak beépül Gyáni munkáiba. A múlt megismerhetőségét illető, fenn emlegetett szkepszissel kapcsolatban írja: „a múlt maga is többféle »valóság« egyidejű foglalata, amely végeredményben a történeti reprezentáció révén válik történelemmé.” (43. o.) Az ilyen következtetések jelentős hozzájárulások nemcsak a történelemszemlélet megújulásához, hanem a humán tudományok nemzetközi műhelyeit foglalkoztató időszerű kérdések megismeréséhez. Mindez jó ideje kinőtte már a szűken vett egyes szakmák határait. (Napvilág Kiadó, 2000. 200 oldal, 980 Ft) Gyáni Gábor eddig két kötetet szerkesztett a Debrecenben megjelenő Csokonai Új História Könyvek sorozata számára (A modern város dilemmái, 1995, A pesti polgár, 2000), melynek sorozatszerkesztői Benda Gyula és Mazsu János. Itt jelent meg a Gaál József rajza 2001. MÁRCIUS 16. A Lícium Könyvesbolt (Debrecen, Kálvin tér 2/c.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Faludy György: Pokolbéli napjaim után (Magyar Világ) 2. Görög Ibolya: Mindennapi maceráink (Athenaeum) 3. Umberto Eco: Bábeli beszélgetés (Európa) 4. Anna Maria Sigmund: A nácik asszonyai (Európa) 5. André Castelo: Mária Lujza (Európa) 6. Kende Péter: Mik vagytok Ti, Istenek? (Hibiszkusz) 7. Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák (Typotex) 8. Koktélok New Yorkból (Vince) 9. Popper Péter: A meghívott szenevedély (Saxum) 10. Erre kakas, erre tyúk - Népi mondókák (Puedlo) Lip Czoch Gábor-Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp címmel, A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években alcímmel az Annales-iskola tíz történészének tanulmányát tartalmazó könyv is. Duby pályája megközelítőleg éppen akkor zárul, amikor a most bemutatott szerzők módosítanak a nagy nevű és hagyományú iskola beállítottságán. A megváltozott szemlélet nézőpontjából akár az egy nemzedékkel előttük járó Duby tevékenységében is felismerhető a „historizáló” vonás. A pozitivista történetfelfogással szemben fellépő Annales az ötvenes években a makro-történetírást szorgalmazta, a társadalomtörténetre és a hosszú léptékű folyamatok strukturális vizsgálatára összpontosított és megnyitotta az utat a jelenre irányuló tudományágak előtt, a tudományközi beállítottsággal pedig előtte járt más diszciplínáknak. A művelődéstörténeti kérdések, kulturális jelrendszerek és jelentések fokozatos térhódítása módosította az Annales orientációját is. A Nouvelles histoire-t képviselő nemzedék a mentalitástörténet és a képzetek története felé fordult. Az új kutatási témák mellett újrafogalmazták az elbeszéléshez mint a történelem központi közvetítő nyelvi formájához való viszonyt is. Pierre Nora és Jacques Revel az „eseményt” nem tényszerűsége okán és nem politikatörténeti értelemben, hanem a közösségi emlékezetben betöltött képzeleti, mitikus jelentősége és jelentései szögéből értelmezik. Az emlékezet, elbeszélés, esemény fogalmak új vonatkozásai egyben a történetírás nyelvének poétikuma, az elrendezés retorikája és a história fikcionális jellege iránti figyelmet jelzik. A Czoch-Sonkoly szerzőpáros körültekintő bevezetőjében olvassuk: „Az irányzat képviselői a társadalmat tehát mint diszkurzív konstrukciót elemzik.” Mindezzel párhuzamos és értékes következmény az antropológia térhódítása, ami lehetővé tette az eseményben az egyén, illetve annak életvilága, a mikrotörténések, a kisebb társadalmi csoportok, a nemek, az értékek, a test, a képek és egyéb mindeddig feltáratlan kérdéskörök történeti megközelítését. A jelen válogatás többek között a történeti elbeszélés, az építészet, a mikrohistória módszertani kérdései, a társadalmi változás, a diszkontinuitások, a fogyasztás problémáit tárgyalja. A kivételes hozzáértéssel és szakszerűséggel szerkesztett kötet ugyanúgy értékes tanulságokat hordoz a történészeknél jóval szélesebb olvasóközönség számára is, mint Gyáni Gábor könyve. Befejezésül megjegyezném, hogy a most áttekintett kiadványokat egyetemi vagy intézeti műhelyekben írták, szerkesztették, fordították; szakkuratóriumi támogatással vagy nemzetközi együttműködés, külföldi (francia, holland) könyvtámogatási program keretében jelentek meg, melyek nélkül a jelek szerint még nehezebb helyzetben lenne a hazai tudományos és szakkönyvkiadás. (Csokonai Kiadó, é. n. [2000], 190 oldal, 1200 Ft) 23_________ ÉLET ÉS|R IRODALOM