Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
2001-06-01 / 22. szám - Sándor Iván: A korszak vérnyomás-ingadozása. (A történelem formaváltozásai és a termékeny félelem) (17. oldal)
SÁNDOR IVÁN: A korszak vérnyomás-ingadozása (A történelem formaváltozásai és a termékeny félelem) „Végül is azokról fogok beszélni, akiket szeretek.” (Albert Camus) 1. Tegnap havazott. Éjszaka elrohantak az április végi felhők. Jobbra a Gulács, balra a Szentgyörgy-hegy. A cseresznyefa, a meggyfák, a körtefák virágzanak az udvaron. A két hegy között feltisztul a Tapolcai-medence, látni a Halápot. Hozza az északi szél az új felhőket. A szőlődombokat fény pásztázza, a medence mélyén elfedi a szürkeség a templomtornyokat. Percenként változik minden. „Azzal szórakozom, hogy elképzelem azt az időt, amikor a »korszakok«, a »világfelfogások« és a »stílusok« másodpercekig fognak tartani, s úgy fognak leperegni egymás után, mint a betűk a távírókeréken egymást űző kabbalisztikus jelek. Íme a másodpercekre osztott végtelenség, melyben minden másodpercnek más és más a karaktere.” Ezt Fülep Lajos írta 1906-ban. Ma az időjárásnak, Magyarországnak, Európának minden „másodpercben” mintha más lenne a karaktere. Nem annyira szórakoztató, mint hajdan volt a képzelet számára. Elég nevetségessé teszi magát, aki az „egymást űző kabbalisztikus jeleket”, amelyek szűkebb-tágabb környezetünkből érkeznek, a megértés kontrollja alatt próbálja tartani, hogy kitapintsa a „korszakok”, a „világfelfogások”, „stílusok” „másodpercekre osztott végtelenségét”. Mit meg nem próbál a szellem mindennapos csődérzetében fetrengve. Kertész Imrével váltottunk néhány baráti szót nemrégiben egy elég nagyképű konferencia percnyi szünetében. Kölcsönösen érdeklődtünk a munkaasztalainkon halmozódó kéziratpapírok sorsa felől. Ismert nevetésével mondta: csőd, csőd, mindennapos csőd. Ebből a csődérzésből írta-írja az életművét. Mondtam: akkor minden rendben. Elégtétellel nevetett tovább. Az ilyen mindennapos csődérzetet (a magamét is) nevezem a munkaember termékeny félelmének. Ami az íróasztala csendjébe húzódva eltölti, miközben próbálja énjét épen tartani. 2. A konferencián Norman Davies tartott svungos előadást. Arról, hogy az angol (általában a nyugati) történészek mennyire nem értik azt, ami Közép-Európában és a Balkánon történik. Arról, hogy ennek az európai gondolkodásra milyen káros hatása van. Arról, hogy ő ezt a hibát tisztán látja, ezért végigjárva Görögországtól Lengyelországig néhány fővárost, elmondja, mi minden fontosat tud a mi régiónkról. Egy órán át szolid közhelyeket hallottunk. Feljegyeztem magamnak közben, hogy a munkaember mellett két jellegzetes változat van ma. Az egyik: a konferenciaember. Felteszi a szemüvegét. Szerényen beszél. Minden témában otthonos. Megértő a pillantása. Rendelkezik öniróniával. Van címe-rangja: lord, akadémikus, elnök. Magabiztos. Mindenkit megdicsér. Hisz az értelem hatásában. Még jobban önmaga illúzióiban. A másik: a szócsőember. Nyugtalanítják a nyugtalanságra okot adó események. Próbál a mélyükre nézni. Rámutat a veszélyekre. Csatázik a szélsőséges erőkkel. Énje állandóan alakul, hiszen a veszélyek a legkülönbözőbb irányokban jelentkeznek. A tolla szócsős fegyver. Észre sem veszi, hogy a tegnapi önmaga áll mai célkeresztjében. Nem kívánok ebben az írásban azzal foglalkozni, hogy a közös Európa, az Európai Unió nélkül Magyarország számára elképzelhetetlen a jövő. Az foglalkoztat, miképpen lehetne tisztábban látni nem Európa, hanem az európai ember helyzetét. Abban mintha közmegegyezés volna, hogy az együttesen kiformált, együttesen vállalt kultúra alapján kialakított értékrend nélkül nem képzelhető el a jövője. Viszont azt látjuk, hogy régiónkban a hatalmi centrumok, az államszerkezetek, az uralmon lévő politikai pártok az európai ember fennkölt, retorikus fogalmával, „imázsarculatával” helyettesítik a szilárd értékrendet. 3. A történelmi formaváltozások a másodpercekre tördelt időben értelemmel nem követhetők. A figyelemre érdemes megközelítések azokban a nézőpontokban, feltárásokban húzódnak, „amelyek nem hagyják magukat könnyen kimondott absztrakt fogalmak által elhomályosítani” (Frank R. Ankersmit). Ma nem „egyszerűen” a szellem felismerései homályosodnak el. Ez mindig megesik a történelem formaváltozásainak idején. Ma a szellem státusa van megváltozóban. Ortega y Gasset, aki nem táplált illúziókat a szellemi megközelítések érvényesülését illetően, fél évszázada még értelmét látta annak, hogy figyelmeztessen rá: az ember gazdagsága a tévedéseiből való okulásában van. A szellem státusváltását ő akkor érezte meg, amikor később rádöbbent: az emberi természet alkalmatlan rá, hogy önmaga javára fordítsa az ilyen gazdagságot. „Megszokott módon visszafelé tekintve keressük a hagyományos fegyvereket - írta -, s amikor kézbe vesszük őket, kiderül, hogy azok fakardok, hiábavaló gesztusok, amolyan színházi atterezzók, amelyek beletörnek a gondjaink, a jövőnk kemény bronzába...” Vajon nem ilyen „atterezzók” forgatói vagyunk, amikor az egykor megálmodott közös európai értékrend feltámadásában keressük a jövő szilárd alapjait? A század első és második harmadában az ajánlatokat adó európai szellemnek mindenkor beletört a bicskája a mindenkori „jövő bronzába”. Ortega y Gasset is kénytelen volt, ajánlatainak csődjét látva, egyik utolsó nagy munkáját (Múlt és jövő a mai ember számára) mindössze egy felkiáltással zárni: „Újat kell alkotni... Nos hát, fiatalok - fiúk és lányok rajta.” A szellem státusváltása nyomán kialakult önellentmondásoknak-meghasonlásoknak volt az egyik következménye - amint Bibó István is elemezte, hogy az értelmiségi ember képtelen volt (képtelen!) krízishelyzetekben viselkedni. 4. Mégis: mintha volna közös alap. Kik között? Miben? Amikor Huizinga megírta A középkor alkonyát, a szellem legjobbjai - nálunk is - felfigyeltek arra, ahogy ő a történelem formaváltozásaiban sodródó ember helyzeteihez az esztétikai érték kitapintó erején át közeledett. Mindenekelőtt a Van Eyck fivérek festészetének elemzésével. A második világháború romjai alól kikászálódva az európai gondolkodásban még egyszer fellángolt a bizalom és háttérbe szorította azokat a lehetőségeket, amelyeket az esztétikai értékek nyújthatnak egy korszak lényegiségeinek felismeréséhez. A krízissorozatok azonban újra közfigyelembe állítják a nagy művekben „rejtőző” sejtéseket. Tudományuk dilemmáival viaskodó történészek is hasznosnak ítélik ezt a nézőpontot. E. H. Gombrichot követően Hayden White, legfeltűnőbben azonban Frank R. Ankersmit foglalkozik a művészi teljesítmények tapintó-érzékelő-sejtető lehetőségeivel. Az ő munkásságuk nyomán szerkeszt remek kiadványsorozatot a problémáról Thomka Beáta, s kezdeményez például a történész Gyáni Gáborral figyelemreméltó dialógust. Többször írtam arról, hogy a huszadik századi ember életét, illetve ehhez kapcsolódóan mindazt, amit a század tapasztalataként az Én veszendőségéről, az autonóm emberre leselkedő kelepcesorozatokról, a történelem terhének mindennapos elviselhetetlenségéről tudunk, legvilágosabban a huszadik századi regény tapintotta ki. Kiváló tanulmányt közölt a huszadik századi líra a korszakot, s benne az emberi helyzeteket láttató erejéről amerikai előadásai alapján már korábban Czeslaw Milosz. Mióta Proust elindult a veszendő Én nyomába, mióta Kafka elmesélte, mivé formálják az embert a történelem súlyai, mióta Bulgakov, Camus, Beckett elmondta, hogy milyen magatartásformákat csihol ki a század emberéből a hatalom kelepcemechanizmusa, az egzisztenciára zuhanó teher, azóta vitathatatlan, mit nyerhet a máskor csak az absztrakt fogalmakkal operáló szellem - ha a Van Eyckképek elemzésének redivivására is figyelemmel - az esztétikai érték kitapintó erejét is korszakelemzéseinek a horizontjába emeli. És kik között formálódnak közös észleletek, megközelítések? Egy-egy szellemi korszakban általában három nemzedék játssza el szerepét. A színre lépők. A színről kilépők. A közöttük állók. Általában mély és természetes szakadékok választják el őket egymástól. Nem mondható el, hogy korszakértésben, világfelfogásban, stílusokban nincsenek nálunk is elválasztó vonalak. Miben vannak mégis közös alapok? A bizonytalanságban. Az ebből adódó félelemben. A vákuumérzésben. A színpadias másolatjátékok felismerésében. A támpontok hiányában. Az utolsó (a letűnt) és az első (a beköszöntő) világok zord egymásra kopírozódásának vitathatatlanságában. A történelmi helyzetek, újdonságok közepette is a monomániás ismétlődések átélésében. A história értelemmel való megközelíthetetlenségében. Abban, hogy az autonómia megőrzésének egyetlen lehetősége a „külső” eseményekkel való összeegyeztethetetlenség vállalása. Azt hiszem, erről beszélt Földényi F. László, amikor a Bajor Akadémia díjának átadásakor Kertész Imréről szóló laudációjában megfogalmazta a korszak - számomra - egyik legmegrázóbb gondolatát: „Bevallom, ijesztő a belőle áradó szabadság, vissza is rettent - és mégis van benne valami lenyűgöző, ellenállhatatlan... korunkat, amely magát fennhangon a kereszténység és a felvilágosodás globális örökösének vallja, szaván fogja és azzal leplezi le, hogy tényleg komolyan veszi a kereszténység és a felvilágosodás hagyományát. Csoda-e, ha minden elismerésünk ellenére titokban úgy tekintünk rá, mint egy idegenre, egy kiveszőfélben lévő embertípusra. Én legalábbis így vagyok vele, ha meghallom a nevetését, amely olyan felszabadult, mint akit már semmi nem tart fogva, akkor úgy érzem, kacagásának összehasonlíthatatlan csengése olyan messzeségekből visszhangzik, ahova én talán már soha nem fogok eljutni.” Pedig éppen azzal jut el, hogy erről így tud beszélni. A magyar irodalomban, gondolkodástörténetben nem egyedülálló pillanat, hogy a „középen lévők” nemzedéke, miközben mintha nem lenne hallása a „kifelé tartók” hangjára, ha más modalitással is, de ugyanannak a szabadságnak, ugyanannak az autonómiának a védelmében szólal fel. Ez történt, amikor Halász Gáborék szembefordultak Babitscsal, holott hasonlóképpen a maguk énjének a korszakkal való összeegyeztethetetlenségét kívánták kifejezni. Ilyen volt Hamvas szellemi helykeresése az antikvitás tradíciója és a maga kiverejtékezett kultúraképe között elődei „árnyékában”. Ilyen volt Bibó teljesítménye, amikor az európai omlás mesterei után a szűkebb régió antinómiáira fordította a figyelmet. Elődökből-utódokból ugyanez az „ijesztő”, „visszarettentő”, tabusértő szabadságtudat áradt. A nemzedékek közötti szakadékokat áthidaló „ugyanazokban” érhető tetten az, amiről úgy szeretünk ma beszélni, hogy nemcsak az én történetem az enyém, hanem azoké is, akik előttem jártak. Amikor a kifelé tartókból már a kilépettek közé álló Gábor Miklós, miután felismerte, hogy az Oidipusz megrendezéséhez azért nem talál támpontokat, mert - mint leírta - ennek a korszaknak a közönségétől teljesen idegen az önszembenézés, a katarzis, teljességgel ismeretlen számára a közbizalomnak-közbeszédnek a mítoszban élő, a Korban megtestesülő lehetősége, amikor Jancsó Miklós Vladimírja és Estregonja már nem maradhat várakozóan állva, hanem lihegve, leroskadva, feltápászkodva tovább hajszolja magát („Nem lehet megállni! Eltaposnak! Ne hagyd magad!”), akkor a korszak emberére váró lehetőségek kitapintása megegyezik a színre lépők életérzésével, vákuumtudatával. Ez jelenik meg mint áthatolhatatlan üresség Tarr Béla filmjének fogyó-fakuló-eltűnő fényeiben. Az ötvenesek, a „középen állók” is mintha ugyanazt tapintanák az európai irodalomban is, nálunk is. Talán ők élik át a még és a már közötti hídverés lehetetlenülésének érzésében legmélyebben (habár iróniával fedve) a kor szellemét? Bojtár Endre írja: „A Harmonia coelestis a rendszerváltás utáni idő terméke, életérzésének első grandiózus összefoglalása.” És hozzáteszi: „Mindenről elmondható minden és mindennek az ellenkezője is, az önmagukban is töredezett ellentmondásos életek kicserélhetők, a személyiségnek nincs folytonossága, a világ középpont nélkül maradt, ami ugyan a választás lehetőségét kínálja, ugyanakkor támpontok híján gyötrelmessé teszi azt.” Maga is gyötrődve (az életkorukat tekintve a középen lévők gyötrelmével) egy értékvilág érvényesnek kívánt hitt veszendőségét látva, de elszakadni nem tudva tőle hozzáteszi: „...most már nem tudom, s azt sem: Esterházy adta-e be derekát a kornak, vagy én vagyok naivan ostoba?” (Folytatás a 18. oldalon) Szyksznian Wanda munkája 2001. JÚNIUSI.