Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-06-01 / 22. szám - Sándor Iván: A korszak vérnyomás-ingadozása. (A történelem formaváltozásai és a termékeny félelem) (17. oldal)

SÁNDOR IVÁN: A korszak vérnyomás-ingadozása (A történelem formaváltozásai és a termékeny félelem) „Végül is azokról fogok beszélni, akiket szeretek.” (Albert Camus) 1. Tegnap havazott. Éjszaka elrohantak az áp­rilis végi felhők. Jobbra a Gulács, balra a Szentgyörgy-hegy. A cseresznyefa, a meggy­fák, a körtefák virágzanak az udvaron. A két hegy között feltisztul a Tapolcai-medence, látni a Halápot. Hozza az északi szél az új fel­hőket. A szőlődombokat fény pásztázza, a medence mélyén elfedi a szürkeség a temp­lomtornyokat. Percenként változik minden. „Azzal szórakozom, hogy elképzelem azt az időt, amikor a »korszakok«, a »világfelfogá­sok« és a »stílusok« másodpercekig fognak tartani, s úgy fognak leperegni egymás után, mint a betűk a távírókeréken­ egymást űző kabbalisztikus jelek. Íme a másodpercekre osztott végtelenség, melyben minden másod­percnek más és más a karaktere.” Ezt Fülep Lajos írta 1906-ban. Ma az időjárásnak, Magyarországnak, Eu­rópának minden „másodpercben” mintha más lenne a karaktere. Nem annyira szórakoztató, mint hajdan volt a képzelet számára. Elég nevetségessé teszi magát, aki az „egymást űző kabbaliszti­kus jeleket”, amelyek szűkebb-tágabb kör­nyezetünkből érkeznek, a megértés kontroll­ja alatt próbálja tartani, hogy kitapintsa a „korszakok”, a „világfelfogások”, „stílusok” „másodpercekre osztott végtelenségét”. Mit meg nem próbál a szellem mindenna­pos csődérzetében fetrengve. Kertész Imrével váltottunk néhány baráti szót nemrégiben egy elég nagyképű konfe­rencia percnyi szünetében. Kölcsönösen ér­deklődtünk a munkaasztalainkon halmozódó kéziratpapírok sorsa felől. Ismert nevetésével mondta: csőd, csőd, mindennapos csőd. Ebből a csődérzésből írta-írja az életművét. Mondtam: akkor minden rendben. Elégtétellel nevetett tovább. Az ilyen mindennapos csődérzetet (a maga­mét is) nevezem a munkaember termékeny fé­lelmének. Ami az íróasztala csendjébe húzódva eltölti, miközben próbálja énjét épen tartani. 2. A konferencián Norman Davies tartott svungos előadást. Arról, hogy az angol (általában a nyu­gati) történészek mennyire nem értik azt, ami Közép-Európában és a Balkánon történik. Ar­ról, hogy ennek az európai gondolkodásra mi­lyen káros hatása van. Arról, hogy ő ezt a hibát tisztán látja, ezért végigjárva Görögországtól Lengyelországig néhány fővárost, elmondja, mi minden fontosat tud a mi régiónkról. Egy órán át szolid közhelyeket hallottunk. Feljegyeztem magamnak közben, hogy a munkaember mellett két jellegzetes változat van ma. Az egyik: a konferenciaember. Felteszi a szemüvegét. Szerényen beszél. Minden té­mában otthonos. Megértő a pillantása. Ren­delkezik öniróniával. Van címe-rangja: lord, akadémikus, elnök. Magabiztos. Mindenkit megdicsér. Hisz az értelem hatásában. Még jobban önmaga illúzióiban. A másik: a szócsőember. Nyugtalanítják a nyugtalanságra okot adó események. Próbál a mélyükre nézni. Rámutat a veszélyekre. Csatázik a szélsőséges erőkkel. Énje állandó­an alakul, hiszen a veszélyek a legkülönbö­zőbb irányokban jelentkeznek. A tolla szócső­s fegyver. Észre sem veszi, hogy a tegnapi önmaga áll mai célkeresztjében. Nem kívánok ebben az írásban azzal fog­lalkozni, hogy a közös Európa, az Európai Unió nélkül Magyarország számára elképzel­hetetlen a jövő. Az foglalkoztat, miképpen lehetne tisztáb­ban látni nem Európa, hanem az európai em­ber helyzetét. Abban mintha közmegegyezés volna, hogy az együttesen kiformált, együttesen vállalt kultúra alapján kialakított értékrend nélkül nem kép­zelhető el a jövője. Viszont azt látjuk, hogy régi­ónkban a hatalmi centrumok, az államszerkeze­tek, az uralmon lévő politikai pártok az európai ember fennkölt, retorikus fogalmával, „imázsar­­culatával” helyettesítik a szilárd értékrendet. 3. A történelmi formaváltozások a másodper­cekre tördelt időben értelemmel nem követ­hetők. A figyelemre érdemes megközelítések azokban a nézőpontokban, feltárásokban hú­zódnak, „amelyek nem hagyják magukat könnyen kimondott absztrakt fogalmak által elhomályosítani” (Frank R. Ankersmit). Ma nem „egyszerűen” a szellem felismeré­sei homályosodnak el. Ez mindig megesik a történelem formaváltozásainak idején. Ma a szellem státusa van megváltozóban. Ortega y Gasset, aki nem táplált illúziókat a szellemi megközelítések érvényesülését ille­tően, fél évszázada még értelmét látta annak, hogy figyelmeztessen rá: az ember gazdagsá­ga a tévedéseiből való okulásában van. A szellem státusváltását ő akkor érezte meg, amikor később rádöbbent: az emberi termé­szet alkalmatlan rá, hogy önmaga javára for­dítsa az ilyen gazdagságot. „Megszokott mó­don visszafelé tekintve keressük a hagyomá­nyos fegyvereket - írta -, s amikor kézbe vesszük őket, kiderül, hogy azok fakardok, hiábavaló gesztusok, amolyan színházi atte­­rezzók, amelyek beletörnek a gondjaink, a jövőnk kemény bronzába...” Vajon nem ilyen „atterezzók” forgatói va­gyunk, amikor az egykor megálmodott közös európai értékrend feltámadásában keressük a jövő szilárd alapjait? A század első és második harmadában az ajánlatokat adó európai szellemnek minden­kor beletört a bicskája a mindenkori „jövő bronzába”. Ortega y Gasset is kénytelen volt, ajánlatainak csődjét látva, egyik utolsó nagy munkáját (Múlt és jövő a mai ember számára) mindössze egy felkiáltással zárni: „Újat kell alkotni... Nos hát, fiatalok - fiúk és lányok rajta.” A szellem státusváltása nyomán kialakult önellentmondásoknak-meghasonlásoknak volt az egyik következménye - amint Bibó István is elemezte­­, hogy az értelmiségi em­ber képtelen volt (képtelen!) krízishelyzetek­ben viselkedni. 4. Mégis: mintha volna közös alap. Kik között? Miben? Amikor Huizinga megírta A középkor alko­nyát, a szellem legjobbjai - nálunk is - felfi­gyeltek arra, ahogy ő a történelem formavál­tozásaiban sodródó ember helyzeteihez az esztétikai érték kitapintó erején át közeledett. Mindenekelőtt a Van Eyck fivérek festészeté­nek elemzésével. A második világháború romjai alól kikászálódva az európai gondol­kodásban még egyszer fellángolt a bizalom és háttérbe szorította azokat a lehetőségeket, amelyeket az esztétikai értékek nyújthatnak egy korszak lényegiségeinek felismeréséhez. A krízissorozatok azonban újra közfigyelem­be állítják a nagy művekben „rejtőző” sejté­seket. Tudományuk dilemmáival viaskodó történészek is hasznosnak ítélik ezt a néző­pontot. E. H. Gombrichot követően Hayden White, legfeltűnőbben azonban Frank R. An­kersmit foglalkozik a művészi teljesítmények tapintó-érzékelő-sejtető lehetőségeivel. Az ő munkásságuk nyomán szerkeszt remek kiad­ványsorozatot a problémáról Thomka Beáta, s kezdeményez például a történész Gyáni Gáborral figyelemreméltó dialógust. Többször írtam arról, hogy a huszadik szá­zadi ember életét, illetve ehhez kapcsolódóan mindazt, amit a század tapasztalataként az Én veszendőségéről, az autonóm emberre lesel­kedő kelepcesorozatokról, a történelem terhé­nek mindennapos elviselhetetlenségéről tu­dunk, legvilágosabban a huszadik századi re­gény tapintotta ki. Kiváló tanulmányt közölt a huszadik századi líra a korszakot, s benne az emberi helyzeteket láttató erejéről amerikai előadásai alapján már korábban Czeslaw Mi­losz. Mióta Proust elindult a veszendő Én nyomába, mióta Kafka elmesélte, mivé for­málják az embert a történelem súlyai, mióta Bulgakov, Camus, Beckett elmondta, hogy milyen magatartásformákat csihol ki a század emberéből a hatalom kelepcemechanizmusa, az egzisztenciára zuhanó teher, azóta vitatha­­tatlan, mit nyerhet a máskor csak az absztrakt fogalmakkal operáló szellem - ha a Van Eyck­­képek elemzésének redivivására is figyelem­mel - az esztétikai érték kitapintó erejét is korszakelemzéseinek a horizontjába emeli. És kik között formálódnak közös észlele­tek, megközelítések? Egy-egy szellemi korszakban általában há­rom nemzedék játssza el szerepét. A színre lé­pők. A színről kilépők. A közöttük állók. Álta­lában mély és természetes szakadékok választ­ják el őket egymástól. Nem mondható el, hogy korszakértésben, világfelfogásban, stílusokban nincsenek nálunk is elválasztó vonalak. Miben vannak mégis közös alapok? A bi­zonytalanságban. Az ebből adódó félelem­ben. A vákuumérzésben. A színpadias máso­latjátékok felismerésében. A támpontok hiá­nyában. Az utolsó (a letűnt) és az első (a be­köszöntő) világok zord egymásra kopírozó­­dásának vitathatatlanságában. A történelmi helyzetek, újdonságok közepette is a mono­mániás ismétlődések átélésében. A história értelemmel való megközelíthetetlenségében. Abban, hogy az autonómia megőrzésének egyetlen lehetősége a „külső” eseményekkel való összeegyeztethetetlenség vállalása. Azt hiszem, erről beszélt Földényi F. László, amikor a Bajor Akadémia díjának átadásakor Kertész Imréről szóló laudációjában megfo­galmazta a korszak - számomra - egyik leg­megrázóbb gondolatát: „Bevallom, ijesztő a belőle áradó szabadság, vissza is rettent - és mégis van benne valami lenyűgöző, ellenáll­hatatlan... korunkat, amely magát fennhan­gon a kereszténység és a felvilágosodás globá­lis örökösének vallja, szaván fogja és azzal lep­lezi le, hogy tényleg komolyan veszi a keresz­ténység és a felvilágosodás hagyományát. Cso­da-e, ha minden elismerésünk ellenére titok­ban úgy tekintünk rá, mint egy idegenre, egy kiveszőfélben lévő embertípusra. Én legalább­is így vagyok vele, ha meghallom a nevetését, amely olyan felszabadult, mint akit már sem­mi nem tart fogva, akkor úgy érzem, kacagá­sának összehasonlíthatatlan csengése olyan messzeségekből visszhangzik, ahova én talán már soha nem fogok eljutni.” Pedig éppen azzal jut el, hogy erről így tud beszélni. A magyar irodalomban, gondolkodástörté­netben nem egyedülálló pillanat, hogy a „kö­zépen lévők” nemzedéke, miközben mintha nem lenne hallása a „kifelé tartók” hangjára, ha más modalitással is, de ugyanannak a sza­badságnak, ugyanannak az autonómiának a védelmében szólal fel. Ez történt, amikor Halász Gáborék szembefordultak Babitscsal, holott hasonlóképpen a maguk énjének a korszakkal való összeegyeztethetetlenségét kívánták kifejezni. Ilyen volt Hamvas szelle­mi helykeresése az antikvitás tradíciója és a maga kiverejtékezett kultúraképe között elő­dei „árnyékában”. Ilyen volt Bibó teljesítmé­nye, amikor az európai omlás mesterei után a szűkebb régió antinómiáira fordította a fi­gyelmet. Elődökből-utódokból ugyanez az „ijesztő”, „visszarettentő”, tabusértő szabad­ságtudat áradt. A nemzedékek közötti szaka­dékokat áthidaló „ugyanazokban” érhető tet­ten az, amiről úgy szeretünk ma beszélni, hogy nemcsak az én történetem az enyém, hanem azoké is, akik előttem jártak. Amikor a kifelé tartókból már a kilépettek közé álló Gábor Miklós, miután felismerte, hogy az Oidipusz megrendezéséhez azért nem talál támpontokat, mert - mint leírta - ennek a korszaknak a közönségétől teljesen idegen az önszembenézés, a katarzis, teljességgel isme­retlen számára a közbizalomnak-közbeszéd­­nek a mítoszban élő, a Kor­ban megtestesülő lehetősége, amikor Jancsó Miklós Vladimírja és Estregonja már nem maradhat várakozóan állva, hanem lihegve, leroskadva, feltápász­­kodva tovább hajszolja magát („Nem lehet megállni! Eltaposnak! Ne hagyd magad!”), akkor a korszak emberére váró lehetőségek kitapintása megegyezik a színre lépők életér­zésével, vákuumtudatával. Ez jelenik meg mint áthatolhatatlan üresség Tarr Béla filmjé­nek fogyó-fakuló-eltűnő fényeiben. Az ötvenesek, a „középen állók” is mintha ugyanazt tapintanák az európai irodalomban is, nálunk is. Talán ők élik át a még és a már közötti hídverés lehetetlenülésének érzésé­ben legmélyebben (habár iróniával fedve) a kor szellemét? Bojtár Endre írja: „A Harmo­nia coelestis a rendszerváltás utáni idő termé­ke, életérzésének első grandiózus összefogla­lása.” És hozzáteszi: „Mindenről elmondható minden és mindennek az ellenkezője is, az önmagukban is töredezett ellentmondásos életek kicserélhetők, a személyiségnek nincs folytonossága, a világ középpont nélkül ma­radt, ami ugyan a választás lehetőségét kínál­ja, ugyanakkor támpontok híján gyötrelmes­­sé teszi azt.” Maga is gyötrődve (az életkoru­kat tekintve a középen lévők gyötrelmével) egy értékvilág érvényesnek kívánt­ hitt ve­­szendőségét látva, de elszakadni nem tudva tőle hozzáteszi: „...most már nem tudom, s azt sem: Esterházy adta-e be derekát a kor­nak, vagy én vagyok naivan ostoba?” (Folytatás a 18. oldalon) Szyksznian Wanda munkája 2001. JÚNIUSI.

Next