Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-06-15 / 24. szám - Acsai Roland: Szabadság-hegy • vers (16. oldal) - Háy János: Mese • széppróza | Tárcatár (16. oldal)

AC­SAI ROLAND: A Szabadság-hegyen, ahol legkevésbé voltam szabad, mint szanatórium kartonozójában, lapozgatunk a fatörzsek között - TÁRCATÁR H­ol volt, hol nem volt, talán tényleg nem is volt az a vi­lág, amikor egy Losonczi nevű ember volt a magyar ki­rály. Persze nem olyan igazi király volt, mint mondjuk a Mátyás, csak afféle demokratikus. Nem is az volt a neve, hogy király, hanem hogy az elnöki tanács elnöke. Bár hegyen lakott, de nem a várhegyen, mint az igazi királyok és nem is palotában, hanem csak egy szimpla kertes házban a Sas-he­gyen, éppen abban az utcában, ahol a gimi meg a kolesz volt. Ilyen világ volt ez, nem volt igazi királyunk. Az őszt persze ez egyáltalán nem zavarta, úgy jött, mint máskor, például az Árpádok idején, pont ősszel. Jött az ősz, mi pedig, a haverom meg én, mentünk át a BAH csomópontnál az úton. Mindkettőnk szájában ott lógott a cigaretta, játszódjék, mennyivel nagyobbak vagyunk, mint amekkorák. Ezt gyakoroltuk otthon. Ültünk takarodó után gatyában a kolesz vécéjében, az ablak előtti radiátoron, cigi lógott a szánkból, egyszerre lélegeztük be a levegőt, persze a cigin keresztül, aztán a füstöt plafon felé fordított fejjel neki­fújtuk a levegőnek, utána visszaemeltük a cigarettát a szánk­ba. Nagy ívet írt le a kéz, ha valaki éppen ott áll, tán még orrba is nyomjuk a cigarettás mancsunkkal. Te tüdőre szí­vod? - kérdezte a haverom. - Persze - mondtam határozot­tan, bár csak a számban tartogattam a füstöt, számoltam há­romig, aztán kifújtam, mintha megjárta volna már a testet. - Én is - mondta a haverom, mert ő sem. Szóval mentünk át az úton, de nem emeltük ki a cigarettát, mert azt a rohadt gyufát otthon felejtettük. A fickó a túloldalon állt, szája sarkában csak úgy perzselt a mezítlábas Kossuth. Bokáig érő, vastag posztókabát volt rajta, ami télen melegít, nyáron árnyékol, legalábbis azt hittük. - Volna egy kis tüze? A fickó nem szólt, a szája másik sarkából nyálat lökött a jár­dára. Mi újra, hogy tüzet. Mire a fickó: - Hány évesek vagytok? - Tizenhat - mondtam, kicsit hezitálva, ne mondjak-e tizen­nyolcat, de így gyújtatlan cigivel gondoltam, nem kockáztatok. - Amikor­­ mondta, a Kossuthot kivette a szájából - ennyi idős voltam - szívott megint, krákogott -, én a farkamról gyújtottam rá. Köpött egyet, elfordult, világított az a kis fény a szája sar­kán, a tűz, ami korábban a testében égett. - Most mit állunk itt? - kérdezte a haverom és kivette a nyálas végű cigit a szájából. - Mért, nem busszal megyünk? - kérdeztem. - Pont azért - mondta a haverom és rámutatott a begördü­lő nyolcasra. - Még jó, hogy nem adott tüzet, akkor dobhat­nánk el az egész spanglit. -Ja - mondtam -, tiszta pazarlás - és felszálltam én is a ha­verom után, hogy innét menjünk a Farkasréti temetőhöz, ahol volt az a kocsma, a Búfefejtő, amit a helyi erők - mint minden temető melletti kocsmát az országban - egyszerűen Hullamosónak neveztek. Persze nekünk se hullánk, se felej­teni való búbánatunk nem volt, csak egy hatalmas vágyunk a fejünkben, ami egyenesen talán a gerinccsatornával vagy va­lami más csontokkal meg erekkel, inakkal hozzá volt fércelve az ágyékunkhoz. Úgyhogy ez a nagy vágy ott minden részle­tében látható volt, bár rágyújtani nem tudtunk róla. Ültünk bent, egy hátsó sarokban, ahonnét nem látszott, hogy tizenhat évesek vagyunk, hanem az látszott, hogy nem lát­szunk, erről hittük mi azt, hogy tizennyolc éveseknek nézünk ki. Ittuk a söröket sorban, és nem úgy történt ám, mint az alko­holellenes reklámokban, hogy teljesen szarrá isszuk a vágyun­kat, aztán kész, meg van oldva. Pont ellenkezőleg. Olyan volt, mintha minden sör korsóstul becsúszna a gatyánkba, arra az érzékeny helyre, hogy ott tovább növessze a vágyat, egészen nagy kemény sziklává. Már a második korsónál hátrébb kellett kicsit lökni a széket, nehogy beszoruljunk az asztal alá, így ültünk a haverommal, tele rettegéssel, hogy az a nagy vágy szétrepeszti a gatyánkat, és majd repedt cuccban kell szégyenszemre elkotródnunk a Búfelejtőből, s már a sarkon fordulhatunk vissza, mert pont lesz egy bank, ez a szégyen, hogy így kellett elmennünk, s mehetünk vissza feledni a ban­kat, és örökre ott is maradhatunk akár. Akkor mondta a ha­verom, hogy most már ne beszéljünk a csajokról, mert nagy baj lesz, és ne is gondoljunk rájuk, meg ne is nézzünk rájuk, mert tényleg nagy baj lesz. — Miféle baj? - kérdeztem - Például, hogy vécére menet - mondta a haverom - csak úgy véletlenül nekidörzsölődik az ember egy arra járó har­mincas feleségnek - aki különben egy huszonöt éves eladó­lány szerepét játssza -, az meg felvisít, hogy jaj, mit csinálnak velem ezek a kamaszok. Az istenit - mondja akkor a férje, olyan nagy dromedár férje van neki, persze hozzánk képest minden férj nagy és dromedár, tiszta állat. Nem is lehet érte­ni, hogy tudott hozzámenni az a csaj - mondta a haverom. Szóval jön ez a tiszta állat ember és odamegy a haveromhoz, és a nagy állat öklével beleveri a haveromat a vendéglő köré­be, hogy csak a feje búbja marad kint, és mindenki a have­rom fején fog lépkedni, teljesen szétgyúrják a haját, amit olyan nagy gonddal növesztett már két hónapja. - Szóval ez lesz akkor, mondta a haverom, úgyhogy tényleg váltsunk most már témát - mondta és kiment a klotyóba, hogy leg­alább egy kis részt lecsapoljon a vágyából. Észre se vettem, hogy eltelt valamennyi idő, mert annyira erőlködtem, hogy kiverjem a fejemből a csajokat. Persze ez csak úgy megy, hogy az ember közben örökösen a csajokra gondol. S ha egyet sikerül kiverni, mindjárt tíz másik lép a helyébe, s amíg azokkal viaskodok, még az is visszajön, akit korábban kivertem. Szóval ez a kiverés, ez volt a legveszélye­sebb dolog tulajdonképpen. Almásy Aladár rajza Mese Épp elhatalmasodtak a fejemben a kiűzésre ítélt lények, vol­tak mindenféle mellűek (például nagy, kicsi, középső) és haj­­színűek (szőkék, barnák, feketék), kár is sorolni, rengetegen. Épp így voltam, mikor jött vissza a haverom dúlva-fúlva. Gon­dolkodott ott kint pisálás közben, mert annyira okos még egy kamasz, hogy nem kell neki sok-sok óra, hogy valamit kitalál­jon, mint az öregebbeknek, akik napokig törik a fejüket és még akkor sem jutnak semmire, legfeljebb a szemöldökük borzolódik, amitől aztán tényleg tisztára hülyén néznek ki. A haveromnak egy pisálás épp elég és biztosan rá tud jönni min­denre, például, hogy mért ilyen szar a helyzet. - Most már tu­dom - mondta és bevetette magát arra a láthatatlan helyre. - Mért? - kérdeztem egyenesen az arcába nézve, a szemem kikerekedett, mint egy tojásbrikett. Erővel figyeltem, mert a csajok a fejemből báboztak a testemmel. Mindenféle huzalo­kon rángatták a nekik kedves részeket, főleg egyet. - Hát - mondja a haverom -, a Losonczi nevű ember, az ebben nagyon benne van, hogy nekünk ne jusson csaj. - A Losonczi? - kérdeztem csodálkozva, a csajok meg rö­högtek a fejemben, mert ilyen nevű testrészt nem tartalma­zott mondjuk még a Barcsay-féle anatómiakönyv sem. - Az - mondta a haverom. - Ez egy olyan szar ország... - Olyan? - Tisztára. Pont olyanra csinálták. A Losonczi meg a haver­jai. Gondold csak el, mi volt Woodstockban! Vénába adták be a hippik egymásnak a csajokat, érted, tűvel, letépték az in­gük ujját, úgy. - Tényleg? - Persze - mondta a haverom. - Az olyan szabad ország, meg annyira vagány csajok vannak ott. Úgy kefélnek, hogy közben le se teszik a dobgitárt. Lenyomják mondjuk a Tamburin mant, és a refrénnél elmennek. Annyiszor, ahány refrén van benne. És tudod, milyen hosszúk a Dylan-számok, hány refrén van bennük. Itt meg még a sörért is hazudni kell, mert tökre kisko­rúak vagyunk. Amerikában meg ha veszel egy whiskyt, adnak hozzá egy szál marihuánát meg egy pornóújságot. Igaz, hogy a múlt havit, de azért ezt nem lehet összehasonlítani - mondta a haverom és közben a kezével olyan gitáros mozgást csinált, a szájával meg, hogy dzsü-dzsű, persze csak ennyit tudtunk ak­kor áthozni Amerikából. Dzsű-dzsű, de csajok nem voltak. - Na jól van, gyerekek - kiabált felénk a csapos -, vége a versenynek, húzás haza. Hát ilyen ország volt ez. Mentünk el a Hullamosóból, lefelé a hegyen, és rugdostuk a lomokat, mert lomtalanítás volt, meg dzsü-dzsűztük a Szmók an de vótert a Deep Purple-től. Én voltam a basszusos: ta-da-da-da-da-da, tá-da-da-da-da, a haverom meg erre, hogy dzsü-dzsü-dzsű, dzsü-dzsü-dzsüzsű, dzsü-dzsü-dzsű, dzsüdzsű. Deszkákat meg rozsdás lábasokat kapartunk elő a kihányt lomok közül, voltak basszus- meg szólódeszkák, egy lavóron még on­dramsz is lenyomtunk pár taktust, közben pedig azt mondtuk, mármint két dzsüdzsű között, hogy Lo­sonci, és köptünk az utcakőre. Köpködve értük el ennek a magyar királynak a házát, a Meredek utca derekánál. A haverom akkor hirtelen hátrave­tette a fejét, ahogyan a Hendrix a Wight-szigeti koncerten, megrezegtetett egy szálkát a bal kezével a deszka nyakán, csak úgy torzult a száján a hang, aztán visszalendülve a szóló­ból, dühödten, ahogyan az amerikai fényképeken a fiatalok arca volt, olyannal elkiáltotta magát, de nem azt, hogy Mics Micsel on dramsz, meg Billi Kaksz­on bész. Tisztára magyar han­gon, ahogyan a Jumurdzsák az egri vár falai alatt, hogy: Hal­­lod-e, te magyar király, hallod-e, te Losonczi, a kurva anyá­dat! Nyelt egyet, aztán még hangosabban, most már hangban is, mint az New York-i haverjaim, hogy: Freedom, happiness, flower és belendített a kertbe egy rozsdás lavórt. A magyar király persze nem hallott semmit. Nehéz egy ki­rály élete, nem éjszakázhat, mint a kamaszok. Korán kell fe­küdnie, hogy időben kelhessen. Hogy lássák az alattvalók, amikor ők kelnek, az uralkodó már ott feszít a munka front­ján. Nem hallott hát semmit, de a kert, az éji kert, akár a bur­jánzó dzsungelek, élővé lett. Megkettőződtek a bokrok meg a fák, de az árnykép nem bokor meg fa alakú volt, hanem fegy­veres ember alakú. Olyan árnyéka volt a magyar király fáinak. A csajok persze rögtön megléptek a fejünkből. Mi meg, mintha a lánysereg a kolesz felé spurizott volna, szinte kilőt­tünk állóhelyünkből, ahogyan az amerikai űrrakéták, amiket a Kudlik Júlia örökké lehúzott a Deltában, hogy mennyivel gyengébbek a hasonló kategóriájú szovjet gépeknél. Vágtáz­tunk végig a Meredek utcán, ugrálva át a lomokat, a csajok rég eltűntek, egy lépcsőn mondjuk leszaladtak a Hegyalja út felé, de mi kepesztettünk tovább, egészen a koleszig és be. Ott lihegtünk aztán a kolesz folyosóján remegve a félelem­től és a kimerültségtől. - Mi van, behugyottál? - kérdeztem a haveromat, akinek csurom víz volt a nadrágja. - Dehogy - mondja csak elélveztem, ahogy futottunk, érted, pont ott ide-oda mozgott a lábam, aztán nem tudtam visszatartani. Ennyit persze egy bölény se bírna spriccelni, még kettő sem, de nem vontam kétségbe, amit a haverom mondott, mégiscsak a haverom. Állt előttem és tépte le magáról a nedves göncöket. Mikor csak a gatya volt rajta, akkor mondta olyan mindenre elszánt arccal, olyan arccal, amivel mondjuk a Petőfi ment neki a dzsidásoknak Segesvárnál, úgy mondta ott a kolesz folyosó­ján a haverom, hogy ezt nem ússzák meg szárazon. És nézett a szemembe, én meg nem nevettem, mert mégiscsak a haverom volt. Néztem az arcát, azt a mindenre elszánt mondat utáni mindenre elszánt arcot és tudtam: ennek a magyar királynak immáron meg vannak számlálva a napjai. IRODALOM ÉLET ÉS 191­8 ■w Szabadság-hegy Visszatérnek, az egymást váltó nővérek, napszakok, az átaludt hajnali lázmérések, a lejárt látogatási idők, telefonba dobált lejárt kettesek, az egyetlen kérdés, amit gyerekfejjel feltettem a világnak: „Mikor mehetek haza?”, vagy a világ válasza, amivel faképnél hagyott, és az örökké pingpongozó fiúk... Forgóztak, az asztal körül, körbe-körbe legbelső gyűrűjén a fatörzsnek. Finoman szitált a por, az egy helyben szitáló idő, amitől azóta fulladok. 2001.JÚNIUS 15.

Next