Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-04 / 1. szám - Bauer Tamás: Orbán-kampány a Nap-keltében • publicisztika (3. oldal)

2002. JANUÁR 4. co H­árom és fél év szünet után no­vember 10-én Orbán Viktor megjelent a Nap-kelte stúdiójá­ban, és egy órán át válaszolt Bánó András és Tamás Ervin kérdéseire. Három és fél éven át azért nem állt oda a Kereszttűz­be, hogy ne hagyja olyan helyzetbe hozni magát, mint a többi politikus. Ezúttal a Nap-kelte olyan körülményeket teremtett, amelyek fenntartották különleges helyzetét: napokon keresztül tartott az előzetes beharangozás (ugyan­úgy, mint a havonkénti Orbán-in­­terjúk előtt a Fidesz-kormány saját televíziójában), elegáns dohányzó­­asztal és fotelok kerültek a stúdióba, amelyeket még sohasem látott ott a néző. Ennél is tanulságosabb volt azonban az interjú tartalma. Orbán azt állította, hogy „a legfon­tosabb döntésekben Magyarországon egy 80 és 100 százalék közötti egyetértés van. Függetlenül attól, hogy egyébként a par­lamentben meg a politikai életben szinte minden kérdést vitatnak”. Tehát a Fi­desszel csak az ellenzéki pártok áll­nak vitában, a nép nagy többsége mögötte áll. Hallottuk már ezt Or­bántól az október 18-i parlamenti vi­tanapon is: „...az elemzések és felméré­sek szerint a határon túli magyarok tá­mogatását ma a magyar polgárok 80 százaléka támogatja. A gyermekek utáni adókedvezmény ügyében 80 százalékos az egység. A minimálbér ügyében 76 száza­léka a magyar embereknek úgy gondolja, hogy jó úton jár az ország. A diákhitel ügyében az emberek 75 százaléka - hiába ellenzékiek vagy kormánypártiak - azt gondolja, hogy ez helyes, és ezt folytat­nunk kell.” És így tovább. Ehhez ha­sonló „közvélemény-kutatási adato­kat” vonultat fel az Országimázs Központ a napilapokban közölt kor­mányhirdetésekben is. A vitanapot követően - élve a ház­szabályi lehetőséggel - írásban meg­kérdeztem a miniszterelnöktől: „Mely közvélemény-kutató intézet mely vizsgálatából származnak az adatok, nyil­vánosságra kerültek-e a felmérés eredmé­nyei, és pontosan miképpen fogalmazták meg a kérdéseket?” Stumpf miniszter válasza szerint „a beszédben idézett ada­tok nem egy és nem csupán a kormány megrendelésére készült felmérésből fakad­nak. (...) A beszédben idézett közvéle­mény-kutatási adatok a kormány által fi­nanszírozott kutatások eredményeiből (melyeket a Tárki és a Gallup végezte), továbbá néhány országos napilapban és hetilapban megjelent elemzésből erednek. (...) A miniszterelnök úr által ismertetett adatok ezen adatfelvételek összegzését je­lentik a szociológiában nem jártas hallga­tóság számára is érthető formában.” Nem tudtam meg tehát, hogyan hangzott a kérdés. Ha persze úgy tesszük fel: akarja-e, hogy jobban él­jenek az emberek, hogy támogassák a családokat, hogy magasabb legyen a minimálbér, hogy adjanak diákhi­telt az egyetemistáknak stb., a meg­kérdezettek igennel válaszolnak. Ha azonban alternatívákról kérdezzük őket, korántsem biztos, hogy a Fi­desz válaszát fogadják el. Igaz lehet például, amit Orbán mond, hogy a nagy többség helyesli, hogy családi adókedvezményt adjon a kormány, ha ez nincs szembeállítva más meg­oldással. Csakhogy amikor az SZDSZ megbízásából úgy tették fel a kérdést, hogy vajon inkább azt tá­mogatja-e, hogy családi pótlékot kapjon mindenki, vagy azt, hogy családi pótlékot kapjon a többség, a legkevésbé rászorulók nélkül, vagy inkább adókedvezménnyel támogas­sák a gyerekvállalást, már csak a megkérdezettek 29 százaléka volt az adókedvezmény, vagyis a Fidesz ál­láspontja mellett, ami „előmozdítja, hogy ott szülessen több gyermek, ahol a fel­nevelésükhöz adottak a kedvező feltéte­lek”, míg többségük a családi pótlé­kot támogatta (jövedelemkorláttal 41 százalék, anélkül 28 százalék), vagyis az SZDSZ álláspontját. Hasonlóképpen igaz az is, amire szintén hivatkozott Orbán a parla­mentben, hogy a nagy többség általá­ban helyesli a szomszéd országokban élő magyarok támogatását. Ugyanak­kor csak 29 százalék gondolja, hogy Magyarországon kell kedvezménye­ket adni a határon túli magyaroknak, sőt kettős állampolgárságot is lehet nekik adni, míg 58 százalékuk azzal ért egyet, hogy a szülőföldjükön kell őket támogatni, s problémájukra végső soron a határoknak az európai integrációban való megszűnése kínál megoldást. Mindössze 32 százalék helyeselte, hogy a kormány kemé­nyen lépjen fel a kisebbségi magyar­ság érdekében,a szomszéd országok­kal szemben - ezt az álláspontot a legtöbben a Fidesznek tulajdonítot­ták -, míg a többnyire a korábbi kor­mánypártokhoz kötött álláspontot, miszerint a szomszéd országokhoz fűződő jó kapcsolatot nem szabad a kisebbségi magyarság érdekében ve­szélyeztetni, jelentős, 61 százalékos többség tette magáévá. Orbán a Nap-keltében úgy emlé­kezett, hogy a Széchenyi-terv „olyan 70 százalék körüli támogatást kapott”. Mi kapott támogatást? Az, hogy a kormány adjon pénzt a vállalkozók­nak és az infrastruktúra fejlesztésé­re? Mert ha úgy tették volna fel a kérdést, hogy vajon inkább adókat csökkentsenek, vagy pedig tovább­ra is vonják el az adókat, és az ál­lam osszon belőlük pénzt a kisze­melt pályázóknak, más lehetett vol­na az eredmény. Az SZDSZ által megbízott kutatók úgy tették fel a kérdést, hogy inkább költsön-e a kormány többet szociális támogatá­sokra, vagy pedig az adókat csök­kentsék, és a megkérdezettek 66 százaléka foglalt állást az adók csök­kentése mellett, s csak 24 százalék tartotta fontosabbnak az állami tá­mogatásokat. Ezek csak példák ar­ra, hogy ha valaki visszakérdez, gyorsan kideríthető, hogy mennyi­re hamisak az orbáni állítások. Ami az adók imént említett kérdé­sét illeti, Orbán az interjúban előad­ta, hogy az Európai Unió Magyaror­szágon járt képviselője szerint Ma­gyarország „adóparadicsom”, amin az európai csatlakozásig változtatni kell. Arra is hivatkozott, hogy Ma­gyarországon alacsonyabb a centrali­zációs hányad, mint az Európai Unió átlagában: 42-43 százalékkal szemben nálunk 38 százalék. Csak arról hallgatott, hogy az uniós átlag, a nálunk sokkal gazdagabb észak- és közép-európai országoknak a ma­gyarországinál magasabb (a svédor­szági 53 százalékig terjedő), illetve a nálunk még mindig gazdagabb dél­európai országok (és az Orbán által gyakran példaként emlegetett Íror­szág) alacsonyabb centralizációs há­nyadából (Spanyolországban és Por­tugáliában 35, Írországban 31 száza­lék) adódik. Nekünk pedig a terme­lés költségeiben elsősorban az utób­biakkal kell versenyezni, és az utób­biak értek el magas növekedési üte­meket, tehát közgazdasági szem­pontból a jelenlegi adó- és járulék­szint is veszélyezteti a magyar gazda­ság versenyképességét. Az uniós biz­tos Orbán által idézett megjegyzése a valóban alacsony (18 százalékos) társasági adóra és az abból­ nyújtott további befektetői kedvezményekre vonatkozik, az ellenzéki adócsök­kentési javaslatok viszont a személyi jövedelemadót, a legtöbb uniós or­szághoz képest igen magas forgalmi adót és a szintén magas társadalom­­biztosítási járulékot célozzák meg. Ezek csökkentését ígérte 1998-as vá­lasztási kampányában a Fidesz is­­,,egyszeri, nagyarányú személyi jövede­lemadó-csökkentés” -ről beszélt), és Or­bán most minduntalan azt magya­rázza, hogy miért nem teljesítette a Fidesz ezt a kampányígéretét. Különösen nagy visszhangot kel­tett Orbánnak a szociális különbsé­gek növekedését firtató kérdésre adott válasza a Nap-kelte interjúban. Az újságírók a jövedelmi különbsé­gek „iszonyatos erővel” való növekedé­sét tették szóvá. Orbán kifejtette: „Ha megengedi, én nem osztoznék az Ön véleményében. (...) Az ország állapotával foglalkozó elemzéseket azért rendszeresen megkapom, olyanokat, amelyeket nem po­litikusok írnak, hanem tudósok. Méghoz­zá szerintem nemzetközileg is nagy érdek­lődést kiváltó módszerek alapján írják. (...) Azok nem azt az eredményt mutat­ják, amelyet Ön mondott, hanem azt, hogy van változás a helyzetben, méghozzá jó irányban történik változás, de még na­gyon sok tennivaló van.” Amikor pedig az újságíró ismét a jövedelemkü­lönbségek növekedéséről beszélt, a következőképpen válaszolt: „Ugye, azt minden józan ember belátja, hogy ha a társadalom legszegényebb egytizedének és leggazdagabb egytizedének állapotát nézzük, ugye az a különbség mindig nőni fog. Hiszen akinek nincsen semmije - még ha a helyzete javul is sohasem tud olyan mértékben gyarapodni, mint akinek nagyon sok pénze van, és abból a nagyon sok pénzből még többet csinál, ugye. Te­hát ezért nem az az érdekes adat a szá­munkra, hogy az alsó egytized meg a föl­ső egytized között hogyan alakul a helyzet, ott mindig nőni fog a különbség. Az élet­nek, ha igazságos ez számunkra, ha nem, ha tetszik, ha nem, amíg az életet a gaz­daság erői igazgatják, ez így lesz. ” Nos, amikor a Fidesz még ellen­zékben volt, nagyon is érdekes adat­nak tartotta a legszegényebb és leg­gazdagabb tized arányát. Pokorni Zoltán mint akkori frakcióvezető 1998. február 2-i parlamenti felszó­lalásában tévesen tizenhétszeresnek mondta ezt az arányt, és ezt mint az előző kormány politikájának vérlází­­tó következményét ostorozta. Való­jában közel nyolcszorost ért el ez az arány 1996-97-re, ami persze jóval nagyobb különbséget jelent, mint a szocialista időszakban mért három­ötszörös arány. De nem a harmadik világ országaira emlékeztet, mint azt a Fidesz ellenzékben szerette mon­dogatni, hanem az észak-európaiak­kal szemben a nyugat- és dél-euró­pai országokra. Magyarországon a KSH mellett az Orbán által hivatko­zott kutatóintézet, a joggal nagy te­kintélynek örvendő Tárki végez ilyen elemzéseket, melynek elnöke Orbán egyik tanácsadója. Nyilván tőle tudja Orbán, hogy ez a nyolc­szoros különbség, melyet korábban olyannyira felháborítónak tartott a Fidesz, a kormányváltás óta sem csökken. A Fidesz-kormányzás első teljes évében, 1999-ben az 1998-as csökkenéshez képest újra növeke­dett (7,23-szorosról 8,08-szorosra, meghaladva az 1997. évi 7,83-szoros csúcsértéket is). 2000-ben azután is­mét csökkent (7,52-szorosra) - ezt akkor a Fidesz-vezetők hangosan ünnepelték is, mint például Kövér László a Magyar Nemzet 2001. febru­ár 12-i számában. 2001-ben feltehe­tően újra növekedett (az adat még nem került nyilvánosságra, de Or­bánt már tájékoztathatták), ezért mondja Orbán, amit mond. Valójában persze egyáltalán nem szükségszerű, hogy a szélső tizedek közötti különbség folyamatosan nö­vekedjék, mint Orbán véli. Ha per­sze a jövedelemeloszlást csak a piac folyamatai alakítják, akkor valóban növekednek a különbségek. Ha vi­szont az állam a jövedelmek újrael­osztásával a leszakadástól fenyegetett rétegek segítségére siet, akkor a kü­lönbségek növekedése megállítható. Számos fejlett európai ország példája mutatja ezt. A Fidesz jövedelempoli­tikája viszont ennek éppen az ellen­kezője. Azokat az állami juttatásokat csökkentik - családi pótlék, munka­nélküli-ellátások -, amelyek a legsze­gényebbekhez is eljutnak, s ezzel szemben a gyermekek utáni adóked­vezménnyel, a lakásépítési kamattá­mogatással stb. azokat támogatják, akik „a vállukon viszik az ország gond­ját”, akiknek van biztos kereseti lehe­tőségük. Amikor a Fidesz politikusai újra meg újra azt magyarázzák, hogy különbséget kell tenni szociálpolitika és családpolitika között, ezt a perverz jövedelem-újraelosztást mentegetik, s ezt tette az interjúban Orbán is. A Nap-kelte-interjú két nappal előzte meg a zárszámadásról szóló parlamenti szavazást. Orbán az új­ságíróknak kifejtette, hogy többségi támogatásra számít. „Ott körülbelül 90 milliárd forintot szán az előterjesztés nyugdíjakra és nyugdíjszerű ellátásokra. 35 milliárdot gyógyszertámogatásra, a nővérek bérének az emelése, a három mű­szakban dolgozó nővérek béremelése itt van, az ingyenes fogorvosi kezelés ez évi költségei itt vannak, és még számos na­gyon fontos van benne. Én, függetlenül attól, hogy valaki ellenzéki vagy kor­mánypárti, nehezen tudom elgondolni, hogy valaki ezt nem szavazza meg. ” Mi is történt a zárszámadással? A zárszámadási törvénnyel a Fidesz­­kormány mindenekelőtt legalizálta a 2000., illetve 2001. évi költségvetés meghamisítását, egy letéti számla közvetítésével 2001-ben teljesített ki­adásokat 2000-re számoltak el, és ez­zel a 2000. évi kiadásokat és hiányt a valóságosnál magasabbnak, a 2001. évieket pedig alacsonyabbnak tün­tették fel azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a valóságosnál kisebbnek mu­tassák a 2000-hez képest 2001-ben várható egyenlegromlást. Ezt a ha­misítást is szentesítette mindenki, aki a zárszámadást megszavazta. Emellett a 2000-re szóló zárszám­adási törvényben módosították a 2001. évi költségvetést, és pótlólagos összegeket hagytak jóvá számos te­rületre. Orbán ezekkel büszkélke­dett az interjúban, s ezek miatt kel­lett volna az ellenzéknek úgymond megszavaznia a zárszámadást. Arról azonban Orbán nem beszél, hogy miféle pénz elosztásáról van itt szó. A gazdasági növekedés 2001-ben nem magasabb, hanem alacsonyabb volt annál, amivel a költségvetés ösz­­szeállításakor számoltak: 4,5-5 szá­zalék helyett csak 4 százalék körül. Az infláció ezzel szemben a költség­­vetés készítésekor számításba vett 6-7 százalék helyett éves szinten több mint 9 százalék. A „többletbe­vétel”, amit elosztanak, tehát nem valóságos, hanem nagyrészt inflációs többletbevétel, kisebb részben pedig a tervezettnél még magasabb adóel­vonás eredménye. Annak következtében, hogy a költségvetési kiadásokat 6 százalékos infláció feltételezésével határozta meg a kormány, miközben a tényle­ges infláció több mint 9 százalék, minden kiadási előirányzat mintegy 3 százalékkal kevesebbet ér, mint amennyit a számításba vett 6 százalé­kos infláció esetén érne. Kevesebbet ér a családi pótlék ,melynek reálér­téke évről évre az inflációval csök­ken, hiszen nominális összege 1998 óta változatlan), a gyes, a munkanél­küli-ellátás, az óvodák és iskolák fi­nanszírozására szolgáló normatíva, az önkormányzatoknak visszautalt személyi jövedelemadó-hányad, a rendőrség pénzellátása, a katonák zsoldja, az egészségügy dologi kiadá­sai, a színházak és múzeumok támo­gatása is. A Fidesz-kormány 1999- ben még az előirányzatok másfél százalékának zárolásával vett el pénzt az egyszer már jóváhagyott költségvetési tételekből - most az infláció alátervezésével oldotta meg ugyanezt. Néhány kiválasztott pon­ton a kormány ellensúlyozza az inf­láció hatását, köteles ezt tenni a nyugdíjaknál, és a feszültségek csil­lapítására teszi ezt az egészségügyi béreknél, a gyógyszertámogatásnál, a mezőgazdaság egyes támogatási tételeinél. A legtöbb helyen azonban nem teszi, tehát a többletinflációval pénzt vesz el. Valójában nem többle­tet ad, hanem - szinte észrevétlenül, kifejezetten erről szóló parlamenti döntés nélkül - átcsoportosít. Az át­csoportosítás legfontosabb kedvez­ményezettjei pedig - ahol nemcsak az inflációt kompenzálják - a Ma­gyar Fejlesztési Bank, a kormányzati tartalékok (vagyis a parlamenti dön­tés nélküli költekezés) megkétszere­zése és a garanciavállalások kiter­jesztése. Ezt az átcsoportosítást is szentesítette mindenki, aki a zár­számadást megszavazta. Egy hónappal később, a Fidesz­­kormány televíziójában elhangzott december 10-i interjújában Orbán azzal védte meg az Országimázs Központ által a napilapokban megje­lentetett kormányhirdetéseket, hogy „81 százalék azt mondta, hogy legyen ilyen vitanap a Parlamentben, mert az jó, érdekli őket, és 78 százalék mondta azt, hogy egyébként szívesen olvasnák a kor­mány beszámolóját az újság hasábjain is”. Azt ismét csak elmulasztották meg­kérdezni, hogy vajon érdekli-e az embereket az ellenzék véleménye is. Félő, hogy azt sem kérdezték meg, hogy egyáltalán igényt tartanak-e ar­ra, hogy a miniszterelnöknek valódi kérdéseket lehessen feltenni a parla­mentben és a televíziókban, és vajon igénylik-e azt, hogy a miniszterelnök érdemben válaszoljon is az effajta kérdésekre. Talán három és fél év alatt el is felejtették az emberek, hogy ilyesmi is lehetséges. BAUER TAMÁS: Orbán-kampány a Nap-keltében Klimó Károly munkája (részlet) (A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next