Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-04 / 1. szám - Bauer Tamás: Orbán-kampány a Nap-keltében • publicisztika (3. oldal)
2002. JANUÁR 4. co Három és fél év szünet után november 10-én Orbán Viktor megjelent a Nap-kelte stúdiójában, és egy órán át válaszolt Bánó András és Tamás Ervin kérdéseire. Három és fél éven át azért nem állt oda a Kereszttűzbe, hogy ne hagyja olyan helyzetbe hozni magát, mint a többi politikus. Ezúttal a Nap-kelte olyan körülményeket teremtett, amelyek fenntartották különleges helyzetét: napokon keresztül tartott az előzetes beharangozás (ugyanúgy, mint a havonkénti Orbán-interjúk előtt a Fidesz-kormány saját televíziójában), elegáns dohányzóasztal és fotelok kerültek a stúdióba, amelyeket még sohasem látott ott a néző. Ennél is tanulságosabb volt azonban az interjú tartalma. Orbán azt állította, hogy „a legfontosabb döntésekben Magyarországon egy 80 és 100 százalék közötti egyetértés van. Függetlenül attól, hogy egyébként a parlamentben meg a politikai életben szinte minden kérdést vitatnak”. Tehát a Fidesszel csak az ellenzéki pártok állnak vitában, a nép nagy többsége mögötte áll. Hallottuk már ezt Orbántól az október 18-i parlamenti vitanapon is: „...az elemzések és felmérések szerint a határon túli magyarok támogatását ma a magyar polgárok 80 százaléka támogatja. A gyermekek utáni adókedvezmény ügyében 80 százalékos az egység. A minimálbér ügyében 76 százaléka a magyar embereknek úgy gondolja, hogy jó úton jár az ország. A diákhitel ügyében az emberek 75 százaléka - hiába ellenzékiek vagy kormánypártiak - azt gondolja, hogy ez helyes, és ezt folytatnunk kell.” És így tovább. Ehhez hasonló „közvélemény-kutatási adatokat” vonultat fel az Országimázs Központ a napilapokban közölt kormányhirdetésekben is. A vitanapot követően - élve a házszabályi lehetőséggel - írásban megkérdeztem a miniszterelnöktől: „Mely közvélemény-kutató intézet mely vizsgálatából származnak az adatok, nyilvánosságra kerültek-e a felmérés eredményei, és pontosan miképpen fogalmazták meg a kérdéseket?” Stumpf miniszter válasza szerint „a beszédben idézett adatok nem egy és nem csupán a kormány megrendelésére készült felmérésből fakadnak. (...) A beszédben idézett közvélemény-kutatási adatok a kormány által finanszírozott kutatások eredményeiből (melyeket a Tárki és a Gallup végezte), továbbá néhány országos napilapban és hetilapban megjelent elemzésből erednek. (...) A miniszterelnök úr által ismertetett adatok ezen adatfelvételek összegzését jelentik a szociológiában nem jártas hallgatóság számára is érthető formában.” Nem tudtam meg tehát, hogyan hangzott a kérdés. Ha persze úgy tesszük fel: akarja-e, hogy jobban éljenek az emberek, hogy támogassák a családokat, hogy magasabb legyen a minimálbér, hogy adjanak diákhitelt az egyetemistáknak stb., a megkérdezettek igennel válaszolnak. Ha azonban alternatívákról kérdezzük őket, korántsem biztos, hogy a Fidesz válaszát fogadják el. Igaz lehet például, amit Orbán mond, hogy a nagy többség helyesli, hogy családi adókedvezményt adjon a kormány, ha ez nincs szembeállítva más megoldással. Csakhogy amikor az SZDSZ megbízásából úgy tették fel a kérdést, hogy vajon inkább azt támogatja-e, hogy családi pótlékot kapjon mindenki, vagy azt, hogy családi pótlékot kapjon a többség, a legkevésbé rászorulók nélkül, vagy inkább adókedvezménnyel támogassák a gyerekvállalást, már csak a megkérdezettek 29 százaléka volt az adókedvezmény, vagyis a Fidesz álláspontja mellett, ami „előmozdítja, hogy ott szülessen több gyermek, ahol a felnevelésükhöz adottak a kedvező feltételek”, míg többségük a családi pótlékot támogatta (jövedelemkorláttal 41 százalék, anélkül 28 százalék), vagyis az SZDSZ álláspontját. Hasonlóképpen igaz az is, amire szintén hivatkozott Orbán a parlamentben, hogy a nagy többség általában helyesli a szomszéd országokban élő magyarok támogatását. Ugyanakkor csak 29 százalék gondolja, hogy Magyarországon kell kedvezményeket adni a határon túli magyaroknak, sőt kettős állampolgárságot is lehet nekik adni, míg 58 százalékuk azzal ért egyet, hogy a szülőföldjükön kell őket támogatni, s problémájukra végső soron a határoknak az európai integrációban való megszűnése kínál megoldást. Mindössze 32 százalék helyeselte, hogy a kormány keményen lépjen fel a kisebbségi magyarság érdekében,a szomszéd országokkal szemben - ezt az álláspontot a legtöbben a Fidesznek tulajdonították -, míg a többnyire a korábbi kormánypártokhoz kötött álláspontot, miszerint a szomszéd országokhoz fűződő jó kapcsolatot nem szabad a kisebbségi magyarság érdekében veszélyeztetni, jelentős, 61 százalékos többség tette magáévá. Orbán a Nap-keltében úgy emlékezett, hogy a Széchenyi-terv „olyan 70 százalék körüli támogatást kapott”. Mi kapott támogatást? Az, hogy a kormány adjon pénzt a vállalkozóknak és az infrastruktúra fejlesztésére? Mert ha úgy tették volna fel a kérdést, hogy vajon inkább adókat csökkentsenek, vagy pedig továbbra is vonják el az adókat, és az állam osszon belőlük pénzt a kiszemelt pályázóknak, más lehetett volna az eredmény. Az SZDSZ által megbízott kutatók úgy tették fel a kérdést, hogy inkább költsön-e a kormány többet szociális támogatásokra, vagy pedig az adókat csökkentsék, és a megkérdezettek 66 százaléka foglalt állást az adók csökkentése mellett, s csak 24 százalék tartotta fontosabbnak az állami támogatásokat. Ezek csak példák arra, hogy ha valaki visszakérdez, gyorsan kideríthető, hogy mennyire hamisak az orbáni állítások. Ami az adók imént említett kérdését illeti, Orbán az interjúban előadta, hogy az Európai Unió Magyarországon járt képviselője szerint Magyarország „adóparadicsom”, amin az európai csatlakozásig változtatni kell. Arra is hivatkozott, hogy Magyarországon alacsonyabb a centralizációs hányad, mint az Európai Unió átlagában: 42-43 százalékkal szemben nálunk 38 százalék. Csak arról hallgatott, hogy az uniós átlag, a nálunk sokkal gazdagabb észak- és közép-európai országoknak a magyarországinál magasabb (a svédországi 53 százalékig terjedő), illetve a nálunk még mindig gazdagabb déleurópai országok (és az Orbán által gyakran példaként emlegetett Írország) alacsonyabb centralizációs hányadából (Spanyolországban és Portugáliában 35, Írországban 31 százalék) adódik. Nekünk pedig a termelés költségeiben elsősorban az utóbbiakkal kell versenyezni, és az utóbbiak értek el magas növekedési ütemeket, tehát közgazdasági szempontból a jelenlegi adó- és járulékszint is veszélyezteti a magyar gazdaság versenyképességét. Az uniós biztos Orbán által idézett megjegyzése a valóban alacsony (18 százalékos) társasági adóra és az abból nyújtott további befektetői kedvezményekre vonatkozik, az ellenzéki adócsökkentési javaslatok viszont a személyi jövedelemadót, a legtöbb uniós országhoz képest igen magas forgalmi adót és a szintén magas társadalombiztosítási járulékot célozzák meg. Ezek csökkentését ígérte 1998-as választási kampányában a Fidesz is,,egyszeri, nagyarányú személyi jövedelemadó-csökkentés” -ről beszélt), és Orbán most minduntalan azt magyarázza, hogy miért nem teljesítette a Fidesz ezt a kampányígéretét. Különösen nagy visszhangot keltett Orbánnak a szociális különbségek növekedését firtató kérdésre adott válasza a Nap-kelte interjúban. Az újságírók a jövedelmi különbségek „iszonyatos erővel” való növekedését tették szóvá. Orbán kifejtette: „Ha megengedi, én nem osztoznék az Ön véleményében. (...) Az ország állapotával foglalkozó elemzéseket azért rendszeresen megkapom, olyanokat, amelyeket nem politikusok írnak, hanem tudósok. Méghozzá szerintem nemzetközileg is nagy érdeklődést kiváltó módszerek alapján írják. (...) Azok nem azt az eredményt mutatják, amelyet Ön mondott, hanem azt, hogy van változás a helyzetben, méghozzá jó irányban történik változás, de még nagyon sok tennivaló van.” Amikor pedig az újságíró ismét a jövedelemkülönbségek növekedéséről beszélt, a következőképpen válaszolt: „Ugye, azt minden józan ember belátja, hogy ha a társadalom legszegényebb egytizedének és leggazdagabb egytizedének állapotát nézzük, ugye az a különbség mindig nőni fog. Hiszen akinek nincsen semmije - még ha a helyzete javul is sohasem tud olyan mértékben gyarapodni, mint akinek nagyon sok pénze van, és abból a nagyon sok pénzből még többet csinál, ugye. Tehát ezért nem az az érdekes adat a számunkra, hogy az alsó egytized meg a fölső egytized között hogyan alakul a helyzet, ott mindig nőni fog a különbség. Az életnek, ha igazságos ez számunkra, ha nem, ha tetszik, ha nem, amíg az életet a gazdaság erői igazgatják, ez így lesz. ” Nos, amikor a Fidesz még ellenzékben volt, nagyon is érdekes adatnak tartotta a legszegényebb és leggazdagabb tized arányát. Pokorni Zoltán mint akkori frakcióvezető 1998. február 2-i parlamenti felszólalásában tévesen tizenhétszeresnek mondta ezt az arányt, és ezt mint az előző kormány politikájának vérlázító következményét ostorozta. Valójában közel nyolcszorost ért el ez az arány 1996-97-re, ami persze jóval nagyobb különbséget jelent, mint a szocialista időszakban mért háromötszörös arány. De nem a harmadik világ országaira emlékeztet, mint azt a Fidesz ellenzékben szerette mondogatni, hanem az észak-európaiakkal szemben a nyugat- és dél-európai országokra. Magyarországon a KSH mellett az Orbán által hivatkozott kutatóintézet, a joggal nagy tekintélynek örvendő Tárki végez ilyen elemzéseket, melynek elnöke Orbán egyik tanácsadója. Nyilván tőle tudja Orbán, hogy ez a nyolcszoros különbség, melyet korábban olyannyira felháborítónak tartott a Fidesz, a kormányváltás óta sem csökken. A Fidesz-kormányzás első teljes évében, 1999-ben az 1998-as csökkenéshez képest újra növekedett (7,23-szorosról 8,08-szorosra, meghaladva az 1997. évi 7,83-szoros csúcsértéket is). 2000-ben azután ismét csökkent (7,52-szorosra) - ezt akkor a Fidesz-vezetők hangosan ünnepelték is, mint például Kövér László a Magyar Nemzet 2001. február 12-i számában. 2001-ben feltehetően újra növekedett (az adat még nem került nyilvánosságra, de Orbánt már tájékoztathatták), ezért mondja Orbán, amit mond. Valójában persze egyáltalán nem szükségszerű, hogy a szélső tizedek közötti különbség folyamatosan növekedjék, mint Orbán véli. Ha persze a jövedelemeloszlást csak a piac folyamatai alakítják, akkor valóban növekednek a különbségek. Ha viszont az állam a jövedelmek újraelosztásával a leszakadástól fenyegetett rétegek segítségére siet, akkor a különbségek növekedése megállítható. Számos fejlett európai ország példája mutatja ezt. A Fidesz jövedelempolitikája viszont ennek éppen az ellenkezője. Azokat az állami juttatásokat csökkentik - családi pótlék, munkanélküli-ellátások -, amelyek a legszegényebbekhez is eljutnak, s ezzel szemben a gyermekek utáni adókedvezménnyel, a lakásépítési kamattámogatással stb. azokat támogatják, akik „a vállukon viszik az ország gondját”, akiknek van biztos kereseti lehetőségük. Amikor a Fidesz politikusai újra meg újra azt magyarázzák, hogy különbséget kell tenni szociálpolitika és családpolitika között, ezt a perverz jövedelem-újraelosztást mentegetik, s ezt tette az interjúban Orbán is. A Nap-kelte-interjú két nappal előzte meg a zárszámadásról szóló parlamenti szavazást. Orbán az újságíróknak kifejtette, hogy többségi támogatásra számít. „Ott körülbelül 90 milliárd forintot szán az előterjesztés nyugdíjakra és nyugdíjszerű ellátásokra. 35 milliárdot gyógyszertámogatásra, a nővérek bérének az emelése, a három műszakban dolgozó nővérek béremelése itt van, az ingyenes fogorvosi kezelés ez évi költségei itt vannak, és még számos nagyon fontos van benne. Én, függetlenül attól, hogy valaki ellenzéki vagy kormánypárti, nehezen tudom elgondolni, hogy valaki ezt nem szavazza meg. ” Mi is történt a zárszámadással? A zárszámadási törvénnyel a Fideszkormány mindenekelőtt legalizálta a 2000., illetve 2001. évi költségvetés meghamisítását, egy letéti számla közvetítésével 2001-ben teljesített kiadásokat 2000-re számoltak el, és ezzel a 2000. évi kiadásokat és hiányt a valóságosnál magasabbnak, a 2001. évieket pedig alacsonyabbnak tüntették fel azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a valóságosnál kisebbnek mutassák a 2000-hez képest 2001-ben várható egyenlegromlást. Ezt a hamisítást is szentesítette mindenki, aki a zárszámadást megszavazta. Emellett a 2000-re szóló zárszámadási törvényben módosították a 2001. évi költségvetést, és pótlólagos összegeket hagytak jóvá számos területre. Orbán ezekkel büszkélkedett az interjúban, s ezek miatt kellett volna az ellenzéknek úgymond megszavaznia a zárszámadást. Arról azonban Orbán nem beszél, hogy miféle pénz elosztásáról van itt szó. A gazdasági növekedés 2001-ben nem magasabb, hanem alacsonyabb volt annál, amivel a költségvetés öszszeállításakor számoltak: 4,5-5 százalék helyett csak 4 százalék körül. Az infláció ezzel szemben a költségvetés készítésekor számításba vett 6-7 százalék helyett éves szinten több mint 9 százalék. A „többletbevétel”, amit elosztanak, tehát nem valóságos, hanem nagyrészt inflációs többletbevétel, kisebb részben pedig a tervezettnél még magasabb adóelvonás eredménye. Annak következtében, hogy a költségvetési kiadásokat 6 százalékos infláció feltételezésével határozta meg a kormány, miközben a tényleges infláció több mint 9 százalék, minden kiadási előirányzat mintegy 3 százalékkal kevesebbet ér, mint amennyit a számításba vett 6 százalékos infláció esetén érne. Kevesebbet ér a családi pótlék ,melynek reálértéke évről évre az inflációval csökken, hiszen nominális összege 1998 óta változatlan), a gyes, a munkanélküli-ellátás, az óvodák és iskolák finanszírozására szolgáló normatíva, az önkormányzatoknak visszautalt személyi jövedelemadó-hányad, a rendőrség pénzellátása, a katonák zsoldja, az egészségügy dologi kiadásai, a színházak és múzeumok támogatása is. A Fidesz-kormány 1999- ben még az előirányzatok másfél százalékának zárolásával vett el pénzt az egyszer már jóváhagyott költségvetési tételekből - most az infláció alátervezésével oldotta meg ugyanezt. Néhány kiválasztott ponton a kormány ellensúlyozza az infláció hatását, köteles ezt tenni a nyugdíjaknál, és a feszültségek csillapítására teszi ezt az egészségügyi béreknél, a gyógyszertámogatásnál, a mezőgazdaság egyes támogatási tételeinél. A legtöbb helyen azonban nem teszi, tehát a többletinflációval pénzt vesz el. Valójában nem többletet ad, hanem - szinte észrevétlenül, kifejezetten erről szóló parlamenti döntés nélkül - átcsoportosít. Az átcsoportosítás legfontosabb kedvezményezettjei pedig - ahol nemcsak az inflációt kompenzálják - a Magyar Fejlesztési Bank, a kormányzati tartalékok (vagyis a parlamenti döntés nélküli költekezés) megkétszerezése és a garanciavállalások kiterjesztése. Ezt az átcsoportosítást is szentesítette mindenki, aki a zárszámadást megszavazta. Egy hónappal később, a Fideszkormány televíziójában elhangzott december 10-i interjújában Orbán azzal védte meg az Országimázs Központ által a napilapokban megjelentetett kormányhirdetéseket, hogy „81 százalék azt mondta, hogy legyen ilyen vitanap a Parlamentben, mert az jó, érdekli őket, és 78 százalék mondta azt, hogy egyébként szívesen olvasnák a kormány beszámolóját az újság hasábjain is”. Azt ismét csak elmulasztották megkérdezni, hogy vajon érdekli-e az embereket az ellenzék véleménye is. Félő, hogy azt sem kérdezték meg, hogy egyáltalán igényt tartanak-e arra, hogy a miniszterelnöknek valódi kérdéseket lehessen feltenni a parlamentben és a televíziókban, és vajon igénylik-e azt, hogy a miniszterelnök érdemben válaszoljon is az effajta kérdésekre. Talán három és fél év alatt el is felejtették az emberek, hogy ilyesmi is lehetséges. BAUER TAMÁS: Orbán-kampány a Nap-keltében Klimó Károly munkája (részlet) (A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM