Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-09-20 / 38. szám - Bretter Zoltán: Carl Schmitt: A politikai fogalom. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok | Filozófia és kultúra. Írások a modern magyar művelődéstörténet köréből | Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről | Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok • könyvkritika | Ex libris • Carl Schmitt: A politikai fogalom. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok (Osiris-Pallas Stúdió-Attraktor, 2002.) | Filozófia és kultúra. Írások a modern magyar művelődéstörténet köréből (Szerkesztette: Lackó Miklós, MTA Történettudományi Intézete, 2001.) | Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről (Szerkesztette: Romsics Ignác, Osiris Kiadó, 2002.) | Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok (Palatinus Kiadó, 2002.) (23. oldal)

Carl Schmitt: A politikai fogalma Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok Carl Schmittet a tudományos és politikai köz­hely amolyan elátkozott zseniként tartja szá­mon, akinek lehet, hogy minden szava igaz, de behódolása a nácizmusnak minden szavát legalábbis kétségessé teszi. A magyar politikai közgondolkodásba Tamás Gáspár Miklós egyik parlamenti hozzászólása dobta be a schmitti politikai tanítás központjában álló „barát-ellenség” fogalompárt, melyet a 90-es évek elején TGM az Antall-kormányzat mérv­adó politikai filozófiájaként próbált meg lelep­lezni (és mutatis mutandis, az Orbán-kormány működési elvét is azonosíthattuk volna vele). Akkoriban ez annyit jelentett, hogy a kor­mányzat a politikai közéletet fölosztja barátra és ellenségre, képtelen a párbeszédre és a kompromisszumra, nem hallgatja meg az el­lenség érveit, és csak a barátok suttogásaira fi­gyel, az ellenséget kifosztja, és a barátot meg­ajándékozza, az ellenséggel szemben erkölcsi gőggel lép föl, a barátot nyegle erkölcsi enge­dékenységgel fölmenti, végső soron az ellen­séget kirekeszti a közéletből, s csak a barát számára biztosít politikai és gazdasági lehető­ségeket. Mindez morálisan megmérgezi a közéletet, és kockára teszi a Köztársaság jövő­jét. A politikai fogalma című munka most mindannyiunknak lehetőséget ad arra, hogy ellenőrizzük, vajon helyesen értettük-e Schmitt érveit, vagy pusztán a politikai harc­ban használtuk föl látványos fogalmait. De mikor és hogyan válik az ellenfélből ellen­ség, és valamilyen megnyugtató humanizmus szellemében megkérdezhetnénk, nem marad­­hatnánk-e meg a parlamenti pluralizmus meg­lehetősen békés ellentéteinek világában? Mindaddig, míg a politikában a konfliktu­sok uralkodnak, a helyzetet szokványosnak te­kinthetjük. De abban a pillanatban, amikor a konfliktusban állók mindegyikének szemhatá­rán föltűnik a valódi harc - nemzetközi érte­lemben a háború, belpolitikai értelemben a polgárháború­­ igazi esélye és lehetősége, a konfliktus már ellenségekké teszi a benne résztvevőket. Schmitt nem hagy kétséget afe­lől, hogy a „nagy ugrás” bármikor megtehető. „A nagypolitika csúcspontjai egyúttal azok a pillanatok, amelyekben az ellenséget konkrét érthetőséggel ellenségként pillantják meg.” (46. oldal) Azaz képet alakítunk ki az ellenség­ről, és barátokként ellene csoportosulunk. Immáron nyakig ülünk a politikában, és nem lehet kétségünk afelől, hogy komoly baj van. Azért van baj, mert Carl Schmittnek esze ágában sem volt eltagadni, hogy a jogtudo­mány vagy a filozófia felől elindulva végső so­ron eljuthatunk, mi több, el is fogunk jutni a politikához. Megejtő őszinteség és - igen! — tu­dományos következetesség. Zavarba ejtő, hogy ugyanaz a fogalompár, a barát-ellenség meg­különböztetés, igaz és termékeny lehet az el­méleti politikai filozófus számára, miközben visszariadunk akkor, amikor a napi politikában ránk köszönt. Kis lépés ez a szabályalkotó el­mélet, de hatalmas ugrás a napi gyakorlat szá­mára. És akkor még egy szót sem szóltunk Schmitt nem egyszer helytálló és éles elméjű parlamentarizmus- és liberalizmus-kritikájáról, azokról az apró csemegékről, kis írásokról, me­lyeket a magyar könyv tartalmaz, például a li­beralizmus és demokrácia fogalmának eszme­­történeti különbözőségéről (fontos írás!), vagy a Führer oltalmazza a jogot című Hitler-apológiá­­ról, illetve a Röhm-gyilkosság igazolásáról — csak, hogy tovább növeljem a Schmittel való ta­lálkozás nyomán keletkező kétségbeesést. Összesűrítve e zavart, fölidézhetjük, hogy a 20-as évek elején az a Walter Benjamin, aki ké­sőbb a náci zsarnokság áldozata lett, disszertáci­óját ajánlja Schmittnek, és hálásan elismeri, hogy Schmitt államelmélete döntő befolyással volt a dolgozatra. És még jóval később is, a 60- as években, egyesek úgy nyilatkoznak Schmitt­­ről, a volt befolyásos náci jogászról és a volt ná­ci programalkotó egyetemi tanárról, mint aki az egyetlen olyan koponya Németországban, akivel érdemes szóba állni - igaz, csakis mélysé­gesen szégyellt és titkos találkozókon. (Fordította Cs. Kiss Lajos. Osiris—Pallas Stú­­dió-Attraktor, 2002. 288 oldal, 3120 Ft) másolja, másodszínvonalon bevezeti a ma­gyar intézmények falai közé a nemzetközileg jelentős, de még inkább a kevésbé jelentős fi­lozófiákat, ugyanakkor ha önállót alkot is, az tökéletesen hatástalan, folytathatatlan marad. Az iskolák mégsem iskolák, hiszen a tanító halálával a mű folytatás nélkül marad, vagy ha mégis vannak tanítványok, akkor ők csak elfoglalják a mester által kiküzdött hivatalos pozíciókat, de alkotásaik szikkadt utánzatok. Ezek után pedig rettenetesen könnyű vol­na azt mondani, hogy például a magyar filo­zófia történetével egyáltalán nem is érdemes foglalkozni. Nem így gondolják a Filozófia és kultúra szerzői és Lackó Miklós, a kötet szerkesztője. Lackó már hosszú évtizedek óta próbálja ki­menekíteni a magyar filozófiát, de általában véve a magyar tudományosságot, irodalmat, művelődést a provincializmusból. Azok, akik társául szegődtek e vállalkozásban, olyan esz­metörténeti módszert alkalmaznak, ami a fi­lozófiai (és egyéb) alkotásokat a kultúra min­denféle alkotásaitól nem elszakítottan, hanem egymásra vonatkozásukban vizsgálja, majd mindezt egy adott kor, környezet egészének összefüggéseiben értelmezi. Végső soron pedig itt is eljutunk a politikához - lett légyen az egy intézmény megteremtésének politikai kényszere, vagy egyszerűen napi politika. Egy kiragadott idézettel támasztom alá, amit mondtam: „Valahogyan már a 20-as évek vé­ge felé is érezni lehet - hiszen szinte tapintha­­tóan benne van a levegőben -, hogy a teológia filozófiával érintkező nagy kérdéseit a napi po­litika alakulása közvetlenül befolyásolja.” (Ra­gász Gyula: Teológia és filozófia­­ a kötetben.) Hallatlan merészség ilyet állítani. Hogy ép­pen a filozófia és teológia nagy kérdéseinek, lét és nemlét, Isten és az üdvtörténet kapcsán nem lenne másról szó, mint a napi politika beavatási szertartásáról, a katolicizmus és a protestantiz­mus „ellenforradalmának” filozófiai megnyilat­kozásáról?! Igaza volna Carl Schmittnek? (Lásd előbb: a kultúra bármely területéről el lehet jutni a politikai ellenségképzésig.) Aki pedig nem vesz tudomást minderről, csupán akadé­mikus filozófiát, azaz holt betűt termel? És a történész, aki nem hajlandó posztmodern or­rával beleszagolni a levegőbe, az egyszerűen el­véti tárgyát? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a Filozófia és kultúra szerzői (Perecz László, Rugá­si Gyula, Lackó Miklós, Szabó Miklós, Nagy György, Filep Tamás Gusztáv, Tilkovszky Ló­ránt, Karády Viktor) olyan könyvet hoztak lét­re, melynek van egyfajta enciklopédikus igé­nye, és ugyanakkor olyan eszmetörténeti néző­pontot visz sikerre, mely módszertani útmuta­tást ad a további kutatásokhoz. (Szerkesztette Lackó Miklós, MTA Történettu­dományi Intézete, 2001. 311 oldal, 1900 Ft) Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről Szinte ugyanaz a módszertani, mondhatni szemléletbéli újítási szándék jellemzi a Rom­­sics Ignác által szerkesztett tanulmánygyűjte­ményt is. Talán a megfogalmazás valamelyest kifejtettebb. Romsics Ignác a könyv bevezető­jében szembenéz a modern történettudo­mány (mit? tudomány?) nagy dilemmájával, amit a posztmodern elbizonytalanodás váltott ki. Minthogy nincsenek törvények és még csak tények sem, a történész legfeljebb szép­írásban képezheti tovább magát, hiszen a tör­ténelem nem más, mint a történeti tárgyon létrehozott irodalmi alkotás. Komoly episzte­­mológiai (megismerésbéli) előfeltevéseken nyugszik ma már az ilyesfajta történetírás. Hayden White, Paul Veyne, Jacques Derrida, Michel Foucault, Jean-Francois Lyotard, Ro­land Barthes, Paul Ricoeur (hud­ mennyi francia!) filozófiailag is igyekeztek megalapoz­ni a történetírás (és megannyi más, például a közpolitika) narratív fordulatát. Romsics vi­szont tesz egy félfordulatot visszafelé. Anélkül, hogy a pozitivista - tényeket és törvényeket előbb állító, majd önelégülten kutató - törté­netírásához visszatérne, mégis rehabilitálja a valóban megtörténtet, az eseményeket, a do­kumentumokat és forrásokat. Amikor a törté­nészek egy része már csak irodalmi irályának hegyezgetésével foglalatoskodik, Romsics Ig­nác azt javasolja, olvasgassunk gesztákat. Úgy érzem, hogy talált magának egy szélesebb ta­nítványt (az ELTE történész Ph. D. hallgatói) és munkatársi kört, akiknek a tanulmányai a Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről című kötetet alkotják. (A szerzők: Romsics Ignác, ifj. Bertényi Iván, Romsics Gergely, Ablonczy Balázs, Zeidler Miklós, Püski Levente, Olasz Lajos, Ungváry Kriszti­án, Papp István, Békés Csaba, Valuch Tibor.) Csak egyetlen, kiragadott példa a nagy élve­zettel olvasható, üdítően friss írásokból. Ifj. Bertényi Iván abból indul ki, amit gróf Tisza István, a gyilkos szándékkal reárontó katonák­nak mond 1918. október 16-án: nem én va­gyok az oka több millió ember pusztulásának. Viszont a Monarchia közvéleménye, az antant sajtója, a merényletet elkövetők nem így tud­ták, és a történészek is hajlamosak tényként ke­zelni, hogy a magyar miniszterelnök rettenthe­tetlen háborúakarásán múlott az I. világháború kitörése. Mégis mire gondolhatott Tisza István, amikor megadta magát saját sorsának? Berté­nyi drámai pontossággal, szinte óráról órára követi végig Tisza István fejlődését, az őt érő hatásokat, addig, míg a háború teljes elkötele­zettjévé válik, holott azt eredetileg ellenezte. El­lenezte, jól megfogalmazott geopolitikai meg­fontolásokból, hiszen félt az erdélyi román be­töréstől, hogy aztán feladja félelmeit, mikor a szerb sajtó Monarchia-ellenessége módfelett fölbosszantja. Ez az elbeszélés, akárhogy is volt, történetileg azért tűnik hitelesnek, mert a poli­tikus döntéseit hihetően jeleníti (e szó e helyütt nem véletlen) meg. A kötet szerzői visszahoz­zák evvel az embert (mert hát a politikus is em­berből van, minden ellenkező híreszteléssel szemben), annak akaratát és döntéseit a törté­nelembe, a történelemből. A Romsics Ignác által szerkesztett könyv­nek van azonban még egy módszertani elő­­föltevése, melyet érzékelhetően Raoul Girar­­det mítosz-tipológiája (Vö. Mythes et mytholo­gies politiques, Seuil, Paris, 1986) ihletett. A magyar történelem velünk van, de jobbára mítosz, legenda, tévhit formájában. Ezek föl­tárása, jóllehet sokak szemében mítoszdöntö­­getésnek, hőstelenítésnek, illúziórombolás­nak, avagy éppenséggel szentségtörésnek fog tűnni, arra mindenképpen jó, hogy legalább a történész szakmát az apológiák sorozatter­melésétől eltanácsolja. Másfelől viszont ne fe­ledjük, éppen a mítoszok révén van jelen a történelem, s nélkülük tán a történelem sem volna. A könyv bebizonyítja azt, amit eddig is sejtettünk: a tények makacs dolgok (ahogyan a közhely tartja), de az értelmezett tények sok­kal makacsabbak. (Szerkesztette Romsics Ignác, Osiris Kiadó, 2002. 407 oldal, 2480 Ft) EX LIBRIS BRETTER ZOLTÁN G­IRL WITH Η £ A A T Wahorn András munkája Filozófia és kultúra írások a modern magyar művelődéstörténet köréből Aki a hazai filozófia történetét, vagy annak akár csak egy szeletét föl akarja dolgozni, több ellentmondással kell megküzdenie. Ami a hivatalos, úgymond tudományos berkek­ben, Akadémián, tudományos intézetekben, egyetemi katedrákon történik, jobbára ér­dektelen, ami azon kívül történik, lehet ugyan érdekes, de a filozófia hazai intéz­ményrendszerének története szempontjából mégis értékelhetetlen. S egy másik ellent­mondás: ha a magyar filozófia történetét akarja valaki megírni, akkor jó, ha nem a ma­gyar nyelvű filozófia történetével kezdi. A magyar filozófia többnyire követi, utánozza. 2002. SZEPTEMBER 20. A Pont Alternatív könyvesbolt és kávézó (Budapest V, Nádor u. 8.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Búza Péter: Túlparti látomás (Városháza) 2. Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut! (Bestline) 3. Halda Aliz: Magánügy (Norán) 4.1. M. Pacepa: A Kreml öröksége (PolgArt) 5. H. F. Peters: Lou Andreas-Salomé (Európa) 6. Márai Sándor: Eszter hagyatéka (Helikon) 7. Gerő András: Kristó Gyula stb.: A ma­gyar történelem vitatott személyiségei I. (Kossuth) 8. Kopátsy Sándor: A magyar marslakók titka (C. E. T.-Belvárosi) 9. Harald Weinrich: Léthé - A felejtés mű­vészete és kritikája (Atlantisz) 10. Jorge Luis Borges: A költői mesterség (Európa) 23 Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok Ha megriadunk a politika közelségétől - értve ezen, hogy amikor úgy érezzük, az intellektu­ális élmény elszegényedik (tikkasztó sivataggá válik) -, mikor barát és ellenség megkülön­böztetésére szűkítjük a politika értelmezését (másképpen szólva azonnali politikai cselek­vésre hívunk föl), forduljunk Hannah Arendthez, aki nem kevésbé realista, mint Carl Schmitt (vagy mindkettejük közös őse: Machiavelli), ám kitágítja a politikai világot. A sivatag és az oázisok fontos gyűjtemény. Tartal­mazza egyfelől Arendt hosszabb-rövidebb föl­jegyzéseit, kisesszéit, melyeket egy rendszeres - ám soha be nem fejezett - politikafilozófiá­hoz készített, másfelől azokat a Kant-előadá­sokat, melyek szintén e rendszeres politikafi­lozófia megalapozását szolgálták volna. Kérdés persze az, hogy e töredékek, jegy­zetek sorsa eleve nem az volt-e, hogy torzó­ban maradjanak. Nemcsak Hannah Arendt alkotói stílusából következően - hiszen Arendt ódzkodott a rendszerektől -, hanem a politika természetéből adódóan is. Maga Arendt, amikor avval kísérletezik, hogy meghatározza a politikát, legföljebb az övét megelőző meghatározások kritikájáig jut el. A politika nem az emberrel, hanem az embe­rekkel foglalkozik, az ember nem zoon politikon (politikai lény - ahogyan Arisztotelész gondol­ta volt), mert semmi nincs benne, ami lényeg­­szerűen politikai volna, éppen ellenkezőleg, az ember eredendően a­ politikus lény. Nem a történelemi szükségszerűség teremti a politikát (ahogyan Hegel és Marx tanította volt). Nem Isten teremti, hiszen, ha az ő képmását hor­dozzuk, akkor legföljebb csak kiteljesedő egyének lehetünk, de politikára teljességgel alkalmatlanok. Végül nem is az igazságosság­ról szól, hiszen a politika világában ez relatív lehet csupán (itt egyfajta megelőlegezett Rawls-kritikát sejthetnénk). Márpedig politika van, ha már van két ember - a politika a kö­zöttük létrejövő köztes térben lakozik -, nem a filozófia és/vagy a teológia által megragad­ható emberről, hanem az emberekről szól, vagy ahogy Hannah Arendt mondja, ha az oroszlá­noknak volna politikájuk, akkor az csak az oroszlánokra tartozna. Hát innen, ettől a ponttól ajánlom Han­nah Arendt olvasását. Azokat a kis oázisokat, a gondolat míves kísérleteit, melyek a politi­ka értelmes megközelítései, s mely oázisok­hoz az út a politikával kapcsolatos mellébe­szélés sivatagain keresztül vezet (hogy ironi­kusan értelmezzem a kötet címét). (Fordította Mesés Péter és Pató Attila, Gond-Pa­­latinus Kiadó, 2002, 376 oldal, 2690 Ft) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next