Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-09-20 / 38. szám - Bretter Zoltán: Carl Schmitt: A politikai fogalom. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok | Filozófia és kultúra. Írások a modern magyar művelődéstörténet köréből | Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről | Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok • könyvkritika | Ex libris • Carl Schmitt: A politikai fogalom. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok (Osiris-Pallas Stúdió-Attraktor, 2002.) | Filozófia és kultúra. Írások a modern magyar művelődéstörténet köréből (Szerkesztette: Lackó Miklós, MTA Történettudományi Intézete, 2001.) | Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről (Szerkesztette: Romsics Ignác, Osiris Kiadó, 2002.) | Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok (Palatinus Kiadó, 2002.) (23. oldal)
Carl Schmitt: A politikai fogalma Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok Carl Schmittet a tudományos és politikai közhely amolyan elátkozott zseniként tartja számon, akinek lehet, hogy minden szava igaz, de behódolása a nácizmusnak minden szavát legalábbis kétségessé teszi. A magyar politikai közgondolkodásba Tamás Gáspár Miklós egyik parlamenti hozzászólása dobta be a schmitti politikai tanítás központjában álló „barát-ellenség” fogalompárt, melyet a 90-es évek elején TGM az Antall-kormányzat mérvadó politikai filozófiájaként próbált meg leleplezni (és mutatis mutandis, az Orbán-kormány működési elvét is azonosíthattuk volna vele). Akkoriban ez annyit jelentett, hogy a kormányzat a politikai közéletet fölosztja barátra és ellenségre, képtelen a párbeszédre és a kompromisszumra, nem hallgatja meg az ellenség érveit, és csak a barátok suttogásaira figyel, az ellenséget kifosztja, és a barátot megajándékozza, az ellenséggel szemben erkölcsi gőggel lép föl, a barátot nyegle erkölcsi engedékenységgel fölmenti, végső soron az ellenséget kirekeszti a közéletből, s csak a barát számára biztosít politikai és gazdasági lehetőségeket. Mindez morálisan megmérgezi a közéletet, és kockára teszi a Köztársaság jövőjét. A politikai fogalma című munka most mindannyiunknak lehetőséget ad arra, hogy ellenőrizzük, vajon helyesen értettük-e Schmitt érveit, vagy pusztán a politikai harcban használtuk föl látványos fogalmait. De mikor és hogyan válik az ellenfélből ellenség, és valamilyen megnyugtató humanizmus szellemében megkérdezhetnénk, nem maradhatnánk-e meg a parlamenti pluralizmus meglehetősen békés ellentéteinek világában? Mindaddig, míg a politikában a konfliktusok uralkodnak, a helyzetet szokványosnak tekinthetjük. De abban a pillanatban, amikor a konfliktusban állók mindegyikének szemhatárán föltűnik a valódi harc - nemzetközi értelemben a háború, belpolitikai értelemben a polgárháború igazi esélye és lehetősége, a konfliktus már ellenségekké teszi a benne résztvevőket. Schmitt nem hagy kétséget afelől, hogy a „nagy ugrás” bármikor megtehető. „A nagypolitika csúcspontjai egyúttal azok a pillanatok, amelyekben az ellenséget konkrét érthetőséggel ellenségként pillantják meg.” (46. oldal) Azaz képet alakítunk ki az ellenségről, és barátokként ellene csoportosulunk. Immáron nyakig ülünk a politikában, és nem lehet kétségünk afelől, hogy komoly baj van. Azért van baj, mert Carl Schmittnek esze ágában sem volt eltagadni, hogy a jogtudomány vagy a filozófia felől elindulva végső soron eljuthatunk, mi több, el is fogunk jutni a politikához. Megejtő őszinteség és - igen! — tudományos következetesség. Zavarba ejtő, hogy ugyanaz a fogalompár, a barát-ellenség megkülönböztetés, igaz és termékeny lehet az elméleti politikai filozófus számára, miközben visszariadunk akkor, amikor a napi politikában ránk köszönt. Kis lépés ez a szabályalkotó elmélet, de hatalmas ugrás a napi gyakorlat számára. És akkor még egy szót sem szóltunk Schmitt nem egyszer helytálló és éles elméjű parlamentarizmus- és liberalizmus-kritikájáról, azokról az apró csemegékről, kis írásokról, melyeket a magyar könyv tartalmaz, például a liberalizmus és demokrácia fogalmának eszmetörténeti különbözőségéről (fontos írás!), vagy a Führer oltalmazza a jogot című Hitler-apológiáról, illetve a Röhm-gyilkosság igazolásáról — csak, hogy tovább növeljem a Schmittel való találkozás nyomán keletkező kétségbeesést. Összesűrítve e zavart, fölidézhetjük, hogy a 20-as évek elején az a Walter Benjamin, aki később a náci zsarnokság áldozata lett, disszertációját ajánlja Schmittnek, és hálásan elismeri, hogy Schmitt államelmélete döntő befolyással volt a dolgozatra. És még jóval később is, a 60- as években, egyesek úgy nyilatkoznak Schmittről, a volt befolyásos náci jogászról és a volt náci programalkotó egyetemi tanárról, mint aki az egyetlen olyan koponya Németországban, akivel érdemes szóba állni - igaz, csakis mélységesen szégyellt és titkos találkozókon. (Fordította Cs. Kiss Lajos. Osiris—Pallas Stúdió-Attraktor, 2002. 288 oldal, 3120 Ft) másolja, másodszínvonalon bevezeti a magyar intézmények falai közé a nemzetközileg jelentős, de még inkább a kevésbé jelentős filozófiákat, ugyanakkor ha önállót alkot is, az tökéletesen hatástalan, folytathatatlan marad. Az iskolák mégsem iskolák, hiszen a tanító halálával a mű folytatás nélkül marad, vagy ha mégis vannak tanítványok, akkor ők csak elfoglalják a mester által kiküzdött hivatalos pozíciókat, de alkotásaik szikkadt utánzatok. Ezek után pedig rettenetesen könnyű volna azt mondani, hogy például a magyar filozófia történetével egyáltalán nem is érdemes foglalkozni. Nem így gondolják a Filozófia és kultúra szerzői és Lackó Miklós, a kötet szerkesztője. Lackó már hosszú évtizedek óta próbálja kimenekíteni a magyar filozófiát, de általában véve a magyar tudományosságot, irodalmat, művelődést a provincializmusból. Azok, akik társául szegődtek e vállalkozásban, olyan eszmetörténeti módszert alkalmaznak, ami a filozófiai (és egyéb) alkotásokat a kultúra mindenféle alkotásaitól nem elszakítottan, hanem egymásra vonatkozásukban vizsgálja, majd mindezt egy adott kor, környezet egészének összefüggéseiben értelmezi. Végső soron pedig itt is eljutunk a politikához - lett légyen az egy intézmény megteremtésének politikai kényszere, vagy egyszerűen napi politika. Egy kiragadott idézettel támasztom alá, amit mondtam: „Valahogyan már a 20-as évek vége felé is érezni lehet - hiszen szinte tapinthatóan benne van a levegőben -, hogy a teológia filozófiával érintkező nagy kérdéseit a napi politika alakulása közvetlenül befolyásolja.” (Ragász Gyula: Teológia és filozófia a kötetben.) Hallatlan merészség ilyet állítani. Hogy éppen a filozófia és teológia nagy kérdéseinek, lét és nemlét, Isten és az üdvtörténet kapcsán nem lenne másról szó, mint a napi politika beavatási szertartásáról, a katolicizmus és a protestantizmus „ellenforradalmának” filozófiai megnyilatkozásáról?! Igaza volna Carl Schmittnek? (Lásd előbb: a kultúra bármely területéről el lehet jutni a politikai ellenségképzésig.) Aki pedig nem vesz tudomást minderről, csupán akadémikus filozófiát, azaz holt betűt termel? És a történész, aki nem hajlandó posztmodern orrával beleszagolni a levegőbe, az egyszerűen elvéti tárgyát? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a Filozófia és kultúra szerzői (Perecz László, Rugási Gyula, Lackó Miklós, Szabó Miklós, Nagy György, Filep Tamás Gusztáv, Tilkovszky Lóránt, Karády Viktor) olyan könyvet hoztak létre, melynek van egyfajta enciklopédikus igénye, és ugyanakkor olyan eszmetörténeti nézőpontot visz sikerre, mely módszertani útmutatást ad a további kutatásokhoz. (Szerkesztette Lackó Miklós, MTA Történettudományi Intézete, 2001. 311 oldal, 1900 Ft) Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről Szinte ugyanaz a módszertani, mondhatni szemléletbéli újítási szándék jellemzi a Romsics Ignác által szerkesztett tanulmánygyűjteményt is. Talán a megfogalmazás valamelyest kifejtettebb. Romsics Ignác a könyv bevezetőjében szembenéz a modern történettudomány (mit? tudomány?) nagy dilemmájával, amit a posztmodern elbizonytalanodás váltott ki. Minthogy nincsenek törvények és még csak tények sem, a történész legfeljebb szépírásban képezheti tovább magát, hiszen a történelem nem más, mint a történeti tárgyon létrehozott irodalmi alkotás. Komoly episztemológiai (megismerésbéli) előfeltevéseken nyugszik ma már az ilyesfajta történetírás. Hayden White, Paul Veyne, Jacques Derrida, Michel Foucault, Jean-Francois Lyotard, Roland Barthes, Paul Ricoeur (hud mennyi francia!) filozófiailag is igyekeztek megalapozni a történetírás (és megannyi más, például a közpolitika) narratív fordulatát. Romsics viszont tesz egy félfordulatot visszafelé. Anélkül, hogy a pozitivista - tényeket és törvényeket előbb állító, majd önelégülten kutató - történetírásához visszatérne, mégis rehabilitálja a valóban megtörténtet, az eseményeket, a dokumentumokat és forrásokat. Amikor a történészek egy része már csak irodalmi irályának hegyezgetésével foglalatoskodik, Romsics Ignác azt javasolja, olvasgassunk gesztákat. Úgy érzem, hogy talált magának egy szélesebb tanítványt (az ELTE történész Ph. D. hallgatói) és munkatársi kört, akiknek a tanulmányai a Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről című kötetet alkotják. (A szerzők: Romsics Ignác, ifj. Bertényi Iván, Romsics Gergely, Ablonczy Balázs, Zeidler Miklós, Püski Levente, Olasz Lajos, Ungváry Krisztián, Papp István, Békés Csaba, Valuch Tibor.) Csak egyetlen, kiragadott példa a nagy élvezettel olvasható, üdítően friss írásokból. Ifj. Bertényi Iván abból indul ki, amit gróf Tisza István, a gyilkos szándékkal reárontó katonáknak mond 1918. október 16-án: nem én vagyok az oka több millió ember pusztulásának. Viszont a Monarchia közvéleménye, az antant sajtója, a merényletet elkövetők nem így tudták, és a történészek is hajlamosak tényként kezelni, hogy a magyar miniszterelnök rettenthetetlen háborúakarásán múlott az I. világháború kitörése. Mégis mire gondolhatott Tisza István, amikor megadta magát saját sorsának? Bertényi drámai pontossággal, szinte óráról órára követi végig Tisza István fejlődését, az őt érő hatásokat, addig, míg a háború teljes elkötelezettjévé válik, holott azt eredetileg ellenezte. Ellenezte, jól megfogalmazott geopolitikai megfontolásokból, hiszen félt az erdélyi román betöréstől, hogy aztán feladja félelmeit, mikor a szerb sajtó Monarchia-ellenessége módfelett fölbosszantja. Ez az elbeszélés, akárhogy is volt, történetileg azért tűnik hitelesnek, mert a politikus döntéseit hihetően jeleníti (e szó e helyütt nem véletlen) meg. A kötet szerzői visszahozzák evvel az embert (mert hát a politikus is emberből van, minden ellenkező híreszteléssel szemben), annak akaratát és döntéseit a történelembe, a történelemből. A Romsics Ignác által szerkesztett könyvnek van azonban még egy módszertani előföltevése, melyet érzékelhetően Raoul Girardet mítosz-tipológiája (Vö. Mythes et mythologies politiques, Seuil, Paris, 1986) ihletett. A magyar történelem velünk van, de jobbára mítosz, legenda, tévhit formájában. Ezek föltárása, jóllehet sokak szemében mítoszdöntögetésnek, hőstelenítésnek, illúziórombolásnak, avagy éppenséggel szentségtörésnek fog tűnni, arra mindenképpen jó, hogy legalább a történész szakmát az apológiák sorozattermelésétől eltanácsolja. Másfelől viszont ne feledjük, éppen a mítoszok révén van jelen a történelem, s nélkülük tán a történelem sem volna. A könyv bebizonyítja azt, amit eddig is sejtettünk: a tények makacs dolgok (ahogyan a közhely tartja), de az értelmezett tények sokkal makacsabbak. (Szerkesztette Romsics Ignác, Osiris Kiadó, 2002. 407 oldal, 2480 Ft) EX LIBRIS BRETTER ZOLTÁN GIRL WITH Η £ A A T Wahorn András munkája Filozófia és kultúra írások a modern magyar művelődéstörténet köréből Aki a hazai filozófia történetét, vagy annak akár csak egy szeletét föl akarja dolgozni, több ellentmondással kell megküzdenie. Ami a hivatalos, úgymond tudományos berkekben, Akadémián, tudományos intézetekben, egyetemi katedrákon történik, jobbára érdektelen, ami azon kívül történik, lehet ugyan érdekes, de a filozófia hazai intézményrendszerének története szempontjából mégis értékelhetetlen. S egy másik ellentmondás: ha a magyar filozófia történetét akarja valaki megírni, akkor jó, ha nem a magyar nyelvű filozófia történetével kezdi. A magyar filozófia többnyire követi, utánozza. 2002. SZEPTEMBER 20. A Pont Alternatív könyvesbolt és kávézó (Budapest V, Nádor u. 8.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Búza Péter: Túlparti látomás (Városháza) 2. Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut! (Bestline) 3. Halda Aliz: Magánügy (Norán) 4.1. M. Pacepa: A Kreml öröksége (PolgArt) 5. H. F. Peters: Lou Andreas-Salomé (Európa) 6. Márai Sándor: Eszter hagyatéka (Helikon) 7. Gerő András: Kristó Gyula stb.: A magyar történelem vitatott személyiségei I. (Kossuth) 8. Kopátsy Sándor: A magyar marslakók titka (C. E. T.-Belvárosi) 9. Harald Weinrich: Léthé - A felejtés művészete és kritikája (Atlantisz) 10. Jorge Luis Borges: A költői mesterség (Európa) 23 Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok Ha megriadunk a politika közelségétől - értve ezen, hogy amikor úgy érezzük, az intellektuális élmény elszegényedik (tikkasztó sivataggá válik) -, mikor barát és ellenség megkülönböztetésére szűkítjük a politika értelmezését (másképpen szólva azonnali politikai cselekvésre hívunk föl), forduljunk Hannah Arendthez, aki nem kevésbé realista, mint Carl Schmitt (vagy mindkettejük közös őse: Machiavelli), ám kitágítja a politikai világot. A sivatag és az oázisok fontos gyűjtemény. Tartalmazza egyfelől Arendt hosszabb-rövidebb följegyzéseit, kisesszéit, melyeket egy rendszeres - ám soha be nem fejezett - politikafilozófiához készített, másfelől azokat a Kant-előadásokat, melyek szintén e rendszeres politikafilozófia megalapozását szolgálták volna. Kérdés persze az, hogy e töredékek, jegyzetek sorsa eleve nem az volt-e, hogy torzóban maradjanak. Nemcsak Hannah Arendt alkotói stílusából következően - hiszen Arendt ódzkodott a rendszerektől -, hanem a politika természetéből adódóan is. Maga Arendt, amikor avval kísérletezik, hogy meghatározza a politikát, legföljebb az övét megelőző meghatározások kritikájáig jut el. A politika nem az emberrel, hanem az emberekkel foglalkozik, az ember nem zoon politikon (politikai lény - ahogyan Arisztotelész gondolta volt), mert semmi nincs benne, ami lényegszerűen politikai volna, éppen ellenkezőleg, az ember eredendően a politikus lény. Nem a történelemi szükségszerűség teremti a politikát (ahogyan Hegel és Marx tanította volt). Nem Isten teremti, hiszen, ha az ő képmását hordozzuk, akkor legföljebb csak kiteljesedő egyének lehetünk, de politikára teljességgel alkalmatlanok. Végül nem is az igazságosságról szól, hiszen a politika világában ez relatív lehet csupán (itt egyfajta megelőlegezett Rawls-kritikát sejthetnénk). Márpedig politika van, ha már van két ember - a politika a közöttük létrejövő köztes térben lakozik -, nem a filozófia és/vagy a teológia által megragadható emberről, hanem az emberekről szól, vagy ahogy Hannah Arendt mondja, ha az oroszlánoknak volna politikájuk, akkor az csak az oroszlánokra tartozna. Hát innen, ettől a ponttól ajánlom Hannah Arendt olvasását. Azokat a kis oázisokat, a gondolat míves kísérleteit, melyek a politika értelmes megközelítései, s mely oázisokhoz az út a politikával kapcsolatos mellébeszélés sivatagain keresztül vezet (hogy ironikusan értelmezzem a kötet címét). (Fordította Mesés Péter és Pató Attila, Gond-Palatinus Kiadó, 2002, 376 oldal, 2690 Ft) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM