Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-10-04 / 40. szám - Pályi András: A nemzet szégyene • rádiókritika • Szellemjárás. Petőfi (27. oldal) - Köllő Miklós: Mérleghintán a véletlen • tánckritika • Szabó Réka: Véletlen. MU Színház (27. oldal) - Koltai Tamás: Fölajzottan • színikritika • Getting Horny. Bakkhánsnők, Euripidész nyomán. A Katona József Színház, a Finn Nemzeti Színház és az Észak-Görög Nemzeti Színház közös produkciója (27. oldal)
PÁLYI ANDRÁS. A nemzet szégyene Miből élnek az írók? — tette fel a kérdést Németh Gábor a Szellemjárásban, az Irodalmi szerkesztőség éjszakai műsorában (szerkesztő: Zelki János), némi visszafogott izgalommal, mint aki igazi hálószobatitkot feszeget, amit nem ildomos „csak úgy” szóba hozni. Mindenesetre odaültetett maga mellé két olyan irodalmárt - a költő Kukorelly Endrét és a dramaturg Upor Lászlót -, akik egyrészt járatosak a „mocskos anyagiakat” illető kérdésekben, másrészt — úgymond — nem szívbajosak, és ki merik nyitni a szájukat. Gondoltam is magamban, hogy na végre, úgy látszik, pontot tettünk ama értelmetlen és fals szerénykedés végére, ami jószerivel egész irodalmi életünket (és lehet, nem is csak az irodalmit) jó ideje jellemzi, s ami nem is tudom, miféle romantikus alapállásból ered, mintha az írók egyfolytában meg lennének hatódva az általuk szolgált „ügytől”, következésképp restelkedniük kellene, ha szóba hozzák a munkájukért járó anyagi ellenszolgáltatást; de korai volt a fellélegzésem, mert a kérdés „forróságához” (kényességéhez?) képest a kései időpontban folytatott diskurzus csak igen szőrmentén érintette a problémákat, beleértve azt a néhány nagy igyekezettel készített riportot is, amelyben anyagi gondokkal küzdő írók beszéltek a maguk bajáról. A helyzet szövevényességét növeli, hogy a közvélemény nagyon is ismeri a közelmúlt azon eseteit, amikor több, de inkább kevesebb művészi kvalitással rendelkező egyének névleges művészi tevékenység fejében milliókat markoltak fel, ami akkor is szélhámosság, ha történetesen nem ütközik a törvény betűjébe. Másrészt tény, hogy akad egy-két olyan tehetséges írónk, aki tisztességesen megél az írásaiért kapott honoráriumból, főleg ha a német nyelvterületen bizonyos népszerűségre tett szert. Harmadrészt mondhatnánk, hogy aki akár zsenge képességei miatt, akár bármi egyéb okból, olyan műveket produkál, amelyek „eladhatatlanok”, az magára vessen. Beszéljünk hát az egyszerűség kedvéért mai irodalmunk derékhadáról, azokról, akik dolgoznak, publikálnak, alkalmasint még díjakat is kapnak - és mégis a rendszerváltás utáni társadalom proletariátusa lett belőlük. Egyszerűen azért, mert a „tiszteletdíjak” is, zömmel az irodalmi kitüntetések is nevetségesen kicsi, szociális segélynek is alig nevezhető összeget jelentenek, azaz nincs is remény a kitörésre. E diagnózisig még csak-csak eljutottak a beszélgető felek, különösen Kukorelly Endre remekelt, átszámolva Jókai egykori jövedelmét mai forintra, aminek következtében lottófőnyereményszerű mesés summák kezdtek keringeni az éterben, ám ezzel végül is mellékvágányra futott a vita, minthogy az irodalom akkori és mai társadalmi szerepét nem lehet összevetni. (Jellemző módon egyébként a televíziós szappanoperához rendszeresen dialógusokat író, amúgy kiváló költő Kemény István is csak anyagi gondjainak enyhüléséről számolhatott be a vele készített riportban, bevételeivel messze elmaradva a nemzet XIX. századi nagy mesemondójának jövedelme mögött.) Vagyis úgy tűnt, a beszélgetés résztvevői igazán nem is kívánnak beletenyerelni a kérdés kényes öszszefüggéseibe, akár az új írószövetségi honoráriumtervezet kapcsán is, amiről épp csak említés esett. Az aztán végképp szóba se került, hogy a költségvetés a könyvek áfájából eredő többmilliárdos bevételének talán egy tizedét forgatja vissza „állami támogatás” formájában a könyvkiadásba, hogy az elmúlt évtized folyamán gyakorlatilag az egész írótársadalomból kényszervállalkozó lett, aki „számlát ad”, mint a vízvezeték-szerelő, de a munkadíjat nem ő szabja meg, s alkalmasint hetekig vagy hónapokig várhat, amíg benyújtott számlájára megkapja a megrendelő által neki bediktált összeget (!), aki aztán ebből az éhbérből még iparűzési adót is fizet, nem hogy némi adókedvezményben részesülne, mint kulturáltabb országokban szokás. Sőt, ha teszem azt gyermekei vannak, és főállása mellett űzi „vállalkozói” tevékenységét, akkor a törvény szerint őt megillető családi kedvezményt sem veheti igénybe a honoráriumra, mert az „külön adózik”. Nem folytatom, mindnyájan tudjuk, miről beszélek. Tudjuk, és nem beszélünk róla, így élünk. Azt is tudjuk, amiben különben a beszélgetés résztvevői is egyetértettek, hogy a politikai elit láthatóan csak visszaélni tud az irodalommal (mondjuk, kampánycélokra felhasználni), élni azonban nem tud vele. Az is igaz, hogy nem minden művészeti ág lett a társadalom szemében ennyire mostohagyerek. De végül is, ha ma az élő és nyomorgó magyar irodalom immár a nemzet szégyene, mert az, akkor ez rajtunk, írókon is múlik. Hiába vigasztaljuk magunkat Ady szent igéjével, mondván, „és még mindig élünk”, mert észre se vesszük, és maholnap már nem igaz. (Szellemjárás - Petőfi) KÖLLŐ MIKLÓS: Tánc Mérleghintán a véletlen Még ma is bizonyos vonatkozásban meglepő, ha valaki egy szigorú, zárt rendszerű racionális világból - teszem azt a matematikából - merész lóugrással a lélek ezerszínű, kusza labirintusába merül, hátrahagyva azokat a stabil kapaszkodókat, melyeket ez idáig a logika jelölt ki számára. A világos elmék tisztában voltak azzal, hogy az emberi lény valós nagy alkotása csak szintézis eredményeként születhet meg. Az intuitív megérzés az iránytű, mely mutatja, milyen irányban építhetők a racionális gondolatfüzér mozaikdarabkái. A táncos koreográfus Szabó Réka eredeti szakmája a matematika, illetve a számítástechnika. Átjárhatóság tudomány és művészetek között elsősorban a matematika és a zene között volt köztudott. A tánc a zenénél lényegesen konkrétabb, hús-vér testisége szorosabb kapcsolatban áll a mindennapok valóságával. A néző önmagát vagy legalább felismerhető emberi konfigurációk életre hívását várja, ebben a műfajban az elvontabb, erősen absztrahált formák iránt közönyös értetlenséget mutat. A színházi tér-idő dimenzió egyszeri és megismételhetetlen. Az elillanó hatások, ha egymásra épülve nem körvonalaznak rögtön értelmezhető gondolatot, akkor a néző úgy érzi, kimaradt a közös élményből, sőt, rosszabb esetben magából az élményből is. Szabó Réka Véletlen című darabjának bemutatója kapcsán szembetalálkozhatott a táncszínház kínálta lehetőségek és az általa kifejteni kívánt intellektuális gondolatok közti szakadékkal. Az intellektuális kaland, mely matematikai vagy fizikai jelenségek színházi adaptációját célozza, elvezethet egy új, XXI. századi művészeti stílus kialakításához. Századunk új természettudományos gondolatai erősen hatnak a kortárs színházművészetre, új formák és főként új dramaturgiai rendszerek kidolgozását inspirálja. A kortárs táncszínházak szenzitivitására jellemző, hogy néhány együttes ráérzett az ez idáig kiaknázatlan lehetőségekre. Az Artus színpadán Einstein került szatirikus górcső alá, az Off előadásai csak a vegyipar szentélyeiben, kémiai laboratóriumokban adhatók elő - és a sort nem véletlenül a Véletlen folytatja. Vajon egy lelkileg elvérzett világ természettudományokba való kapaszkodása lenne ez az irányzat? Szabó Réka tudományos ismeretterjesztő táncjátéka valóban kevés emóciót közvetít. Ő nem törekszik rá, de érdekes módon nekünk sincs hiányérzetünk. A véletlen fogalmát matematikai tézisként igyekszik körbejárni, és ebben kiváló partnere a narrátor, Vancsó Ödön matematikus, aki profi előadókat megszégyenítő színpadi egyéniségével eszköztelenül, igen hatásosan újabb és újabb gondolatokat mesél el a kiszámíthatatlanság, a logikus véletlen titokzatosságáról. A próza és a tánc szerves együttélésének a színházi dramaturgiába építése már annak az új, ez idáig még maradéktalanul ki nem dolgozott dramaturgiának a problémája is, mely egy új műfaj megteremtésének lesz alapköve. Az előadásban többek között erre is történik kísérlet, váltakozó sikerrel. Az elvont gondolatok verbális és nem verbális síkja többször elcsúszik egymás mellett. Mindkettő másképp értelmezendő, és a két rendszer egymásba olvasztása komoly feladat. A szintetizáláshoz, az intellektuális hatás eléréséhez ugyanis egy harmadik absztrakciós rendszer működtetésére is szükség lenne, de ezt a nézők nagy része már nem képes befogadni. A táncosok mozdulatsorai hol allegorizálnak, hol a lépéskombinációk apró változtatásaival mind újabb variációit mutatják a szeszélyes véletlen játékának. Ahol sikerül rövid idő alatt értelmezhető, egyértelmű kapcsolatot létrehozni a narrációs szöveg és a koreográfia között, ott a darab hirtelen feléled, és valóban egy műfaj kialakításának lehetőségével kecsegtet. Kitűnő epizód a kockagurítás, mely a középkor - matematikai alapon újrafogalmazott jelenkor - steril hangulatát idézi. A táncosok különböző élethelyzetben végzik sztereotip mozdulatsoraikat, mialatt a narrátor szenvtelenül pergeti a kockát, és mondja a számokat. A véletlenszerű szám a megfelelő táncos megszűnését, majd feléledését jelenti. A gépezet működik végzetszerű kiszámíthatatlansággal, a mechanikus robotok újabb véletlenszerű halálával és feltámadásával. Hogy kinek hányszor, hogyan és miért kell élnie-halnia, az az ördögi, isteni, vagy tán emberi véletlen műve. Ugyancsak telitalálat az instabil hengereken végzett ingó-bingó balettgyakorlatsor. A cirkuszi bohóctréfának induló epizód mindinkább filozófiai tartalmat kap, beleilleszkedik a véletlen ironikus természetrajzába. Szabó Réka több mint figyelemre méltó színházcsináló. Az új bemutatójával átlépett a hazai kortárs táncművészet vízválasztóján, egy új műfaj lehetőségeit tapogatja, tán lassan már formázza is. Előadóművészi partnerei közül elsősorban - és nem az udvariasság miatt - a hölgyeket kell említsem. Jarovinszkij Verát, Kopeczny Katát és Ladjánszky Mártát, akik valódi értő partnerei az alkotó rendezőnek. Sajnos, a két fiúszereplőről ez utóbbi nem mondható el maradéktalanul. (Szabó Réka: Véletlen, MU Színház, szeptember 26.) 2002. OKTÓBER 4. Rádió KOLTAI TAMÁS: Színház Fölajzottan Szeretném úgy kezdeni ezt az írást, ahogy Kosztolányi kezdené. Tegnap egy zord klasszikust vártunk a Katonába, erőset és fennhangút, istennek kiszolgáltatott embert, aki a lét titkait merészeli fürkészni, ezért az isten megbünteti. A fenségeset és az esendőt vártuk, de egy költő jött helyette, fényekkel és árnyakkal, derűs színekkel és sötét gondolatokkal, képekkel, amelyeket csak álmainkban látunk, mikor magunkkal találkozunk. A magunk rejtett énjével, saját ijesztő másunkkal, vagy valakivel, akit nem ismerünk, aki idegen nyelven beszél hozzánk. Válaszolni szeretnénk, megtudni, hogy kicsoda, és hogy mi kik vagyunk, de mielőtt megtudnánk, felébredünk, és az ébrenlét ugyanúgy folytatódik, mint az álom, mintha helyet cseréltünk volna álombéli önmagunkkal. És semmire nincs válasz, semmire nincs magyarázata az egész elölről kezdődik, a lét nagy titka nem más, mint a kicserélődés végtelen lehetősége. Vagy csak a természet játéka, amelyben nálunk hatalmasabb erők döntik el, hány én lakik bennünk, és hogy melyik kerekedik felül, a női vagy a férfi én, esetleg az állati, amely befészkelte magát ösztönünk egy rejtett, a napfény elől titkolt zugába. Ezt a titkolt zugot fedi fel a nagy, komor, ógörög klasszikus, Euripidész, akiről már azt hittük, hogy belepte az idő, mint a por az üresen hagyott lakások porfogó huzatba burkolt bútorait. A színészek most óvatosan lefestették a huzatot az intarziás asztalról, a régi kanapéról, vigyázva, hogy a por szét ne szálljon, és legnagyobb csodálkozásunkra az antik érték fényesen, hiánytalanul került elő, anélkül, hogy megkopott volna. Igaz, ez már nem egészen az az Euripidész, akit annak idején megismertünk, kevesebbet beszél, csak a lényeget mondja, inkább képeket mutat, takarékos gesztusokba sűríti a mondandóját. Köszönhetően a színészeknek, akik megszólaltatják. Egy finom kézmozdulat, egy tartás, ahogy az isten félig emberi, félig állati pózba keveredik a földön. Egy mozdulatlan testhelyzetbe sűrített ugrás. Egy kecsesen a spirálba csavarodott kar, amely a fához kötözött test illúzióját kelti. Könyvek lapjain őrzött antik ábrázolatok, megkövült rítusok, a pogány istenkultusz szertartásos képei elevenednek meg artisztikusan és mégis élettel telítetten. A pesti közönség, a Belváros hagyományokon felnőtt, a hétköznapi igazságok banálisan realisztikus színészetéhez és százszor megunt kliséihez szokott nézője az idegennek kijáró udvarias érdeklődéssel fogadta a színház őselemeihez való visszatérést. Nem pontosan tudta, mi az, amit lát, de remélhetően sokan megérezték, hogy erre az egyszerű hangra és tiszta képre, amely csak látszólag érthetetlen, nagyobb szükségünk van, mint az üzleti színház naponta ünnepelt méltatlan sikereire. Gondolom, valahogy így írt volna Kosztolányi a Getting Homy című előadásról, amelyet Euripidész Bakkhánsnőkje nyomán Zsótér Sándor rendezett magyar, görög és finn színészekkel az Európai Színházak Uniójának nemzetközi műhelyprogramjaként, s amely a Katona József Színházban tartott bemutató után európai körútra indul. S hogy én miért írok róla úgy, mint Kosztolányi? Mert nem szeretném, ha a tudományos halandzsa vagy a kritikai közhelyek prédájává válna. Az előbbitől rémület fog el, az utóbbit magam szeretném elkerülni. Leginkább a használhatatlan fogalmakat: történet, konfliktus, szituáció, karakter, üzenet. Zsótér játékos intellektualitása és egyre szűkszavúbb, egyre sűrítettebb zártsága (a szó képi értelmében is) ökonómiára késztet az elemzésben. Ha keresem a megfelelő szót, amellyel leírható, a párbeszédre találok. Párbeszéd az antikvitás és a modernitás, Euripidész és a jelen mitológiája, a mindennapi lét és az álom, a tudatos és a tudattalan, a természetes és a konstruált környezet, a megélt és a medializált valóság között. A színpadon látható játék olyan, mintha egy tengerparti villában játszódna, Pentheusz mintha búvárúszásból érkezne, Dionüszosz mintha betolakodó idegenként a fürdőszobában zuhanyozna, a bakkhánsnők híre mintha egy postán küldött videokazettán érkezne, a vadállativá aszott ösztön mintha a Metro-Goldwyn-Mayer oroszlánjából származna, a megduplázódott figurák mintha a televízióban látható szinkronúszókat mímelnék. Az ellentétes világok egymásra reflektálnak, de egyik sem létezik önmagában; nincs reális világ, és nincs mítosz, csak az egyik tükörképe van a másikban. Ambrus Mária elektronikusan működő üvegvitrinjében, neonvilágításba sűrített tengerében vagy medencekékjében az „antik villa”, Benedek Mari fürdődresszeiben és fehérneműiben a profánizált testkultusz, Szabó C. Mária maszkjaiban az antropomorfizált istenség. A reflexió egyszerre komoly és ironikus, mitikus és profán, a fecske-fürdőnadrágok, fűzők, estélyik a másik nem képviselőin a transzszexualitás konvencionálissá vált kellékei, az állatmaszkok pogány idolok és gyermekmesék, a lassított mozgás (Vati Tamás) isteni mindenhatóság és gimnasztika, a szóbeli közlés Devecseri fordította megemelt pátosz és mai vulgaritás. A két Dionüszoszt Rezes Judit és Nagy Ervin játssza. Nemcsak nyelvükben, fizikai és szakmai alkatukban is különböznek a többiektől. Magasak, vékonyak, kihívóak, az inzultálás lusta szellemi arisztokratái. Megszólalásuknak (nyilván szándékosan) nincs dinamikája, közléseik kinyilatkoztatások, mozgáskoordinációjuk a partra vetett szinkronúszóké. A két Penteusz két görög színész, Simos Kakalas és Nikos Kapelios. Mintha egyformák volnának, anélkül, hogy azok akarnának lenni, csupán abból az őrületből kifolyólag, ami álmunkban történik, ha kettőt látunk magunkból. Ők ketten, de különösen a két Agauét játszó finn színészek - Wanda Dubiel és Jarno Kolehmainen - sokkal impulzívabbak, mint magyar pályatársaik (nem épp ebben az előadásban és jellemzően nem a Katonában), merik formálni, artikulálni a szavakat, mit sem tudnak a kásás naturalizmusról, ám attól sem félnek, hogy patetikusak lesznek, működik a pszichofizikai kontrolljuk. A mesterség szigorú, de könnyen kezelhető szabályai szerint válnak fölajzottá (getting homy). Mindenki a saját nyelvén beszél, kivéve, amikor nem - néha egyegy replika vagy passzus vendégnyelven hangzik el -, ilyenkor fölerősödik az előadás nemzetközi szereposztásába személy szerint is belekódolt sugallat a valóság empirikus és transzcendens összefüggéseinek megértési nehézségeiről. „Tudjuk, kik vagyunk, de nem tudjuk, mivé lehetünk”, mondja az őrült Ophelia. Hát nem. Jó volna tudni, kik vagyunk. Legalább azt. (Getting Honry - Bakkhánsnők, Euripidész nyomán - a Katona József Színház, a Finn Nemzeti Színház és az Észak-Görög Nemzeti Színház közös produkciója.) 27 ÚJ MAGYAR AUKCIÓS INDEX (1997-2002) 1800 magyar festő 25 000 alkotása annotációval és leütési árakkal. CD-ROM mellékletén 1000 művész festménye szerepel. A novemberben megjelenő kötet bolti ára 15 000 Ft. Akik októberben írásban megrendelik, 12 000 Ft-ért postán kézhez kapják. Edition Dutka, H-1444 Budapest, Pf. 267. ÉLET Ész IRODALOM