Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-11-15 / 46. szám - Bugyinszki György: Mindannyian a fogalom-mennyországba vágyunk • interjú • Szabó Márton politológus (7. oldal)

Mindannyian a fogalom­mennyországba vágyunk - Szabó Márton politológussal Bugyinszki György készített interjút - Mint azt az önkormányzati választások eredménye is megmutatta, a Fidesz népszerűsége az utóbbi időben drasztikusan csökkent, dacára annak, hogy a pártot sokáig etalonnak tekintették a politikai kommu­nikáció terén. Hogyan hátrálhatott ki ilyen rövid idő alatt ennyi ember egy olyan szimbólumrendszer mögül, melyet hónapokig, sőt, évekig a magáénak vallott? Vége a mesebeszéd korszakának? A kérdésekre Szabó Márton, a filozófiai tudományok kandidátusa, a politikatudo­mány habilitált doktora, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi tanára, az MTA Politikai Tudományok Intézetének tudomá­nyos osztályvezetője válaszol, akinek egyik fő kutatási területe a poli­tikai szimbolizmus.­ ­ A diszkurzív politikatudomány, amelynek ön is képviselője, a köz­életi történések nyelvi dimenzióját állítja vizsgálódásai középpontjába. Miben áll ennek a megközelítésének újszerűsége? - Ahogyan a nemrég meghalt szo­ciológus, Pierre Bourdieu, a balol­dali társadalomfilozófia és az újko­ri konfliktuselmélet vezéralakja mondta, a politika elsősorban szö­vegeket termel. Más megfogalma­zásban: a világról szimbólumok ré­vén gondolkodunk, és ez vonatko­zik a közéletre is. A XX. század kö­zepéig úgy tekintettek a társada­lomra és a politikára, mintha az valamiféle tárgyi realitás volna. A diszkurzív megközelítés szerint a politika nem érthető meg pusztán az intézmények tanulmányozásá­val. Középpontba kerültek a köz­élet szimbolikus dimenziói, ma­napság kommunikált világról és a politika szövegvalóságáról beszé­lünk. Az, hogy a közélet szereplői milyen jelentéseket adnak a dol­goknak és az eseményeknek, egy­szerre strukturálja és alakítja a po­litika világát.­­ Itthon a Fideszhez kötik a kommu­nikációs fordulatot e téren. Tudatos és összehangolt stratégiájukról ódá­kat zengtek, most mégis drasztiku­san csökkent a támogatottságuk. Ennyire illékony a szimbolikus tér­nyerés? - Én a szimbolikus politizálásra mint a közélet megkerülhetetlen aspektusára tekintek és nem mint kampánystratégiára. Innen nézve természetes, hogy a jelképek har­cában hol az egyik, hol a másik fél áll jobban. Gyakran halljuk, hogy a Fidesz titka az volt, hogy ráéb­redt az arculatformálás fontossá­gára. Ebben azonban még nem lenne semmi új, hiszen hasonló technikákat mindig is alkalmazott a politika, csak korábban propa­gandának vagy retorikának nevez­ték ezeket. Inkább arról van szó, hogy a Fidesz mindenkinél gyor­sabban reagált egy megváltozott társadalmi szituációra. A rend­szerváltozáskor a magyar politikai elit úgy vélte, vége a mellébeszé­lésnek, az ideológiáknak, a nagy szavaknak - melyek mellé Kádár azért mindig kikacsintott -, egy­szóval: a handabandázásnak. El­jött az idő, amikor a dolgokat vég­re a nevükön lehet nevezni. A Fi­desz jó érzékkel észrevette, hogy a modern tömegpártok hatékony piár nélkül nem életképesek, és az embereknek szükségük van a kö­zösségi összetartozás érzésére. Visszahozták tehát az ideologikus vagy ha úgy tetszik, propagandisz­­tikus szemléletet. Most persze po­litikai kommunikációnak hívják ezt. Ez a fordulat hatott az MSZP- re is, amely mindig szerette magát ideológiamentes, pragmatikus pártnak feltüntetni. Vegyük azon­ban észre, hogy a pragmatizmus is csak egy ideológia a sok közül.­­ írásaiban többször rámutat, hogy a politikai fogalmak sajátja a homá­lyosság és a többértelműség. Nyil­ván a Fidesz kulcsszavaira is igaz ez, vagyis minden támogatójuk mást ért a polgár vagy a nemzet kifejezés alatt. Paradox módon tehát az eltérő értelmezések biztosítják az összetar­tozás képzetét... - A politikai szimbólumoknak ilyen a természetük. Mindannyian a fo­galom-mennyországba vágyunk, ahol minden szó mindenki számá­ra mindig ugyanazt jelenti, de ez elérhetetlen álom. Nemrégiben egy vizsgálat kimutatta, hogy a ma­gyar parlamentben a demokrácia fogalmát használják a leggyakrab­ban, de ahány beszélő, szinte annyi értelmezés. A politika természeté­től idegen a jelentések tisztázása, inkább csak az erre vonatkozó fel­szólítások hangzanak el. A közéleti beszéd ugyanis nem önreflexív, va­gyis nem saját szimbolikus termé­szetével, hanem konkrét ügyekkel foglalkozik. Ebben a diskurzusban a szimbolikus beszéd témája csak mint valami kerülendő rossz jele­nik meg időnként. Ilyenkor azon­ban mindez csupán napi politikai célokat szolgál és nem a fogalmak tisztázását. - Alkalmas a Fidesz jelenlegi szótára arra, hogy hosszú távon a jobboldal politizálásának az alapja legyen? - Szerintem igen. Az olyan kulcs­szavakra, mint a haza vagy a család a középen álló szavazók is fogéko­nyak, hiszen ezekbe sok olyan érté­ket beleérthetnek, melyek fontosak számukra. A Fidesz azonban azzal, hogy nem zárja le az átjárást a ra­dikális jobboldal felé, éppen ezt az esélyt játssza el.­­ Az MSZP-nek, úgy tűnik, nincse­nek valódi ütőkártyái a szimbolikus küzdelemben, a párt népszerűsége mégis sosem látott magasságokban szárnyal. Ez azt jelenti, hogy az em­berek megcsömörlöttek a képes be­szédtől? - A támogatottságok hullámzása természetes, ez még nem kisebbíti a Fidesz azon érdemét, hogy sike­rült egyesítenie a jobboldal erőit. Nem a képes beszéddel telt el a magyar társadalom, a visszaesés oka inkább az, hogy az utóbbi idő­ben a Fidesz hibát hibára halmoz az üzeneteivel. Országméretű élet­halálharcról beszélni - ez a radiká­lisok nyelve. Ha folytatódik az el­lenfél kriminalizálása, és a konkrét ügyek helyett a fő rivális címkézé­sével foglalkoznak, a jobboldal tel­jesen felőrlődhet. - A szélsőséges beszédmód lényege a kimondhatóság határainak tágítá­sa. Nehéznek látszik azonban a visz­­szaút, vagyis a már kimondhatóvá tett megfogalmazások újbóli tabuvá minősítése. - A hétköznapi életben is van pél­da erre a jelenségre. Sokan meg­éltük azt, ahogyan a trágár kifeje­zésekből kötőszavak lettek, tabuté­mák pedig a közbeszéd tárgyává váltak. A társadalom ingerküszöbe tehát folyamatosan emelkedik. A politikában azonban működnek ellentétes irányú folyamatok is: egyes szavak a történelem során lejáratódnak, ezért a velük való azonosulás marginalizál. A szélső­ségesek tehát hiába szeretnék sza­lonképessé tenni a szótárukat. Er­re válaszul kezdtek szalonzsidózni és­­cigányozni. Ilyenkor nem vál­lalják fel nyíltan a szélsőséges tar­talmakat, csak utalnak rájuk. Ez is a politikai középretartás egyik ese­te: a radikálisan gondolkodók kompromisszumokat kötnek a re­torikájukban.­­ Úgy tűnik, az ellenségképekkel vi­­askodás nem csak a szélsőségesek retorikájának sajátja, hiszen a jelen­legi jobbközépnek is a kommunistá­­zás az első számú identifikációs stra­tégiája. Nincs nagyobb közéleti köz­hely, mint hogy ezt abba kellene hagyniuk. Nem természetes ugyan­akkor, ha egy párt a politikai ellen­oldallal szemben próbálja magát fel­mutatni? - Sokféleképpen ki lehet jelölni egy párt helyzetét a szimbolikus térben. Meggyőződésem, hogy a kommunistázás eddig is csak rész­sikereket hozott, mostanra pedig kifejezetten kontraproduktív lett. A Fidesz két forduló közötti erősödé­sének is inkább a kisgazda-szava­zók sikeres aktivizálása állt a hátte­rében. Magyarországon amúgy sem volt kommunizmus, megszállt ország voltunk, a Szovjetunió gyar­matosításának áldozatai. A korszak ilyen pejoráló értelmezése csak az indulatok gerjesztésére jó. Ráadá­sul a kádárizmust nem is tartom egyértelműen baloldali rendszer­nek, inkább konzervatívnak mon­danám. 1990-ben azért is győzött az MDF, mert az emberek egy ne­mesen konzervatív folytatást vár­tak. Ezt az értelmezési lehetőséget is ki lehetne használni. — Vajon az MSZP mindent megtesz azért, hogy leperegjen róla a poszt­­kommunista címke? A Fidesz arcu­latváltásának fontos eleme volt a névcsere. Most az MSZP-nél is napi­renden van a névváltoztatás. Egyet­értene ezzel a lépéssel? - Nyugat-Európában is vannak szocialista pártok, persze ott egé­szen más e szó konnotációja. Itt­hon viszont már van egy szociálde­mokrata párt, bár nincs bent a par­lamentben, de a jelző foglalt. Való­ban nagy támadási felület a balol­dal számára a szocialista szó, hiszen a Fidesz következetesen egy új szo­cializmus építéséről beszél, persze elmarasztaló értelemben. Talán tényleg el kellene gondolkodnia az MSZP-nek a névmódosításon... — Van az MSZP számára alternatívá­ja az ellenségképekkel operáló poli­tizálásnak? - A helyzet nem egyszerű, hiszen ha felveszik a kesztyűt, és tagadnak vagy visszavágnak, máris belesétál­tak a csapdába. Eredményre az ve­zethet, ha úgy tesznek, mintha nem hallottak volna semmit, és sa­ját értelmezésük szerint használják a fogalmakat. Például ha a Fidesz egyedül magát tartja a nemzeti ér­tékek letéteményesének, az MSZP nem teszi jól, ha elkezdi bizonygat­ni, hogy ő is nemzeti. Egyszerűen csak teljes természetességgel hasz­nálniuk kellene a nemzeti szimbó­lumokat. Vannak olyan alapelvek, amelyek mentén nem tanácsos megosztani a szavazókat. Ilyen pél­dául az, hogy minden politikus az ország javáért dolgozik, és hogy minden párt a nemzet része.­­ Az MSZP nemrégiben egy új meta­forával állt elő, a közelgő uniós csat­lakozást egyfajta új államalapítás­ként, második honfoglalásként vizio­nálta. Ez a kép alkalmas lehet arra, hogy a nemzeti diskurzusban végre megtalálják a helyüket? - Ezt a metaforát én nagyon kifeje­zőnek és eltaláltnak érzem. Való­ban évszázadok óta nem volt ilyen fontos esemény az ország történel­mében. A belépés gyakorlatilag új állami kereteket jelent majd, de fontos hangsúlyozni, hogy a ma­gyar emberek mentalitása mindig is európai volt. Ezért nem bírtak velünk a szovjetek, és ezért nem is okoz valódi érzelmi gondot a csat­lakozás, csupán néhány formális kritériumnak kell megfelelnünk. Más kérdés, hogy egy ilyen hatal­mas változásnak nyertesei és vesz­tesei egyaránt lesznek. — Térjünk vissza a Fideszre! A párt vezéralakjára kommunikációs guru­ként szokás tekinteni, miközben négy évig tudatosan kerülte a valódi vitahelyzeteket. Nincs ebben valami ellentmondás? - Nyilván úgy gondolta, hogy nem elég erős e téren, és a Fidesz szim­bólumai is gyengék még a nyílt szí­ni konfrontációhoz. Orbán Viktor önkritikusan el is ismerte a vereség után, hogy nagy szükség lett volna a kritikákkal való szembesülésre. Ez taktikai hiba volt tehát, amelyet valószínűleg még egyszer nem kö­vetnek el. - A Fidesz nem sokkal hatalomra kerülése előtt vezette be kulcsfogal­mait, törvényszerű volt tehát a jelen­téseket firtató kérdésáradat. A viták kerülése felfogható a definíciós kényszer előli menekülésként is? - Vélhetően a polgár kifejezést ere­detileg a múlttól való elhatárolódás jelképének szánták, egyfajta ellen­fogalomnak, amely az állampárt alattvalójának a figurájával áll szemben. A dolog aztán visszafelé sült el, a pozitív felhangok helyett a szó elhatároló aspektusa kereke­dett felül a szimbolikus harcban. Jellemző módon magát a választási vereséget is azzal magyarázta a Fi­desz, hogy üzeneteit nem sikerült eljuttatnia az emberekhez.­­ A politikai piárt nem csak ebben a konkrét esetben, de általában is sok kritika éri. Sokak szerint az egyet je­lent az alantas manipulációval, és kiskorúsítja az állampolgárokat. Más megfogalmazásban viszont a piár lé­nyege, hogy azt mondja az emberek­nek, amit hallani akarnak. Ez úgy hangzik, mint a tökéletes képviseleti demokrácia működés közben... - Ez akkor lenne igaz, ha feltéte­lezzük, hogy az állampolgárok el­várásai eleve adottak, a politika feladata pedig csupán a képvise­let. Valójában ez egy állandó moz­gásban lévő rendszer, az emberek pedig nem kövek, vágyaik, véle­ményeik folyamatosan változnak. A dolog inkább úgy áll, hogy a po­litikus mond valamit, az emberek pedig felsorakoznak mögötte, ha úgy érzik, ők is hasonlóan gondol­kodnak. Aztán a szavak „önálló életre kelnek”, a szavazó pedig egyszer csak rádöbben, hogy ő már rég nem úgy látja a világot, mint választott politikusa. A képvi­selet illúziója, vagyis az, hogy a közszereplő helyettünk és értünk beszél, ugyanakkor nagyon fontos. Murray Edelman, amerikai polito­lógus, a politikai szimbolizmus ne­ves kutatója szerint, ha az embe­rek nem hinnék, hogy beleszól­hatnak a politikába, és hogy érde­mes elmenniük szavazni, a de­mokrácia rendszere összeomlana. Ezt a hitet a politikus feladata újra és újra megerősíteni.­­ A szimbólumokon alapuló politi­zálással viszont a politikai szimpátia is hitkérdéssé válik, vagyis átkerül az irracionalitás szférába.­­ Az érzelmi dimenzió nagyon fon­tos ezen a területen is. Olyan ez, mint a szerelem. Tudok érvelni amellett, hogy miért szeretek vala­kit, de ha igazán őszinte vagyok, a válaszom csak az lehet, hogy: csak! Nem igaz, hogy a politikát a szim­bólumok irracionálisabbá tennék. A politika ugyanis szimbólumok nélkül elképzelhetetlen, hiszen minden szó, hely, épület, cselekvés szimbólumértékű. Félrevezető te­hát a racionális-szimbolikus dicho­­tómia, mert a racionális gondolko­dás is szimbolikus. A nyelv segítsé­gével születnek az érvek, a nyelv pedig maga is jelrendszer. Ennek a félreértésnek az alapja az, hogy a politológiát tárgyi-empirikus társa­dalomtudományként fogják fel. A közvélemény-kutatások is stabil vé­lekedésekkel bíró, racionális embe­reket feltételeznek, akik elszigetel­ten formálnak véleményt. A han­gulati elemeket úgy próbálják ki­zárni a tudományos elemzésből, hogy a racionalitást erkölcsi kate­góriává avatják. Pedig a szimboli­kus gondolkodásnak is van racio­nalitása, és fontos, hogy a jelensé­geket mindig a saját logikájuk sze­rint közelítsük meg.­­ A tudós tehát csak áltatja magát azzal, hogy madártávlatból tekint a valóságra, valójában ő sem léphet ki a diszkurzív univerzumból. Akkor viszont értékeléseivel önkéntelenül is betagozódik a szimbolikus rend­be, vagyis egyik vagy másik oldal­hoz sorolja magát.­­ A társadalomtudományos elem­zést nem lehet a természettudo­mányok mintájára felfogni. A dol­gok ugyanis sosem egyjelentésűek és kimeríthetőek, minden magya­rázat csak egy konstrukció a sok közül. Aki komolyan műveli a tu­dományt, annak tisztában kell len­nie azzal, hogy ő is része annak a kultúrának, amelyről állításait megfogalmazza. A tudós nincs ki­tüntetett helyzetben, ő is csak egy lehetséges retorikai pozícióból szól bele a közbeszédbe. Szereptévesz­tésnek tartom, amikor a politoló­gus vagy a szociológus „hajszálpon­tos” prognózisokat ad, a társada­lomtudományos elemzés ebből a szempontból ugyanis sokkal köze­lebb áll a művészetekhez, mint a természettudományhoz. A demok­rácia gyakorlatának is ez a tudo­mányeszmény felel meg leginkább. Fel kell ismernünk, hogy a gondol­kodás retorikus, mert elválasztha­tatlanul összefügg a nyelvvel, és in­­terdiszkurzív, mert véleményeink a beszélgetések során formálódnak. Önreflexióra, öniróniára van szük­ség. Lehet az ember lelkes, de fa­natikus soha. Fontos, hogy képes maradjon arra, hogy kívülről lássa magát, és ne próbáljon a mindent tudó pózában tetszelegni.­­ Azt írta egyszer, hogy „kudarcra van ítélve minden olyan próbálko­zás, amely pontosan meg akarja mondani, hogy ki mit gondol, mik a céljai és miért beszél­ a politikában. Milyen fogódzó marad akkor a dön­téshez a választópolgár számára? - Elsősorban a másik ember politi­kai uralása ellen tiltakozom, ame­lyet gyakran tudományoskodó nyelvezetben adnak elő. Ha képe­sek lennénk mindig mindenkibe „belelátni”, és pontosan megmon­dani, hogy mit és miért mond, per­sze nem lennének csalódásaink, de nem lenne méltóságunk sem. Való­színűsíteni azonban mindig lehet. Múltja és jelene, tettei és szavai alapján nagyjából tudjuk, hogy mit várhatunk a politikustól is. Éppen ettől a bizonytalansági elemtől ér­dekesek és szépek a társadalmi fo­lyamatok, ezért beszélhetünk egy­általán emberi szabadságról és fele­lősségről. 2002. NOVEMBER 15. a Pont Kiadó és a Savaria University Press Kiadó szeretettel hívja Önt Kőszegre, Ottlik iskolájának falai közé 2002. november 23-án, 11 órára KAMARÁS ISTVÁN Olvasó a határon (Az iskola a határon fogadtatása és befogadása) című könyvének bemutatójára További információ: www.pontkiado.hu ÉLET Ésl· IRODALOM

Next