Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-07-26 / 30. szám - Mihályi Gábor: Nézz vissza harag nélkül! • reflexió | Agora (14. oldal)

Nézz vissza harag nélkül! (Mi a különbség?) A tavaszi választások után nemcsak a Fidesz vezetői kerültek nehéz helyzetbe, mert nem óhajtanak híveiknek számot adni a választási vereség valódi okairól, a szabad demokraták vezérkara számára viszont nyilvánvaló lehet az a probléma, hogyan őrizzék meg pártjuk függetlenségét, szabad mozgását, a szövetségesüktől eltérő, önálló arculatát. Liberális körökben a választási kampány idején ez a kellemetlen kérdés háttérbe szorult, minden zavaró mozzanatot, lehetséges ellentétet alá kellett rendelni a győzelemnek. Még a közös kormányzás is súrlódásmentesnek látszik. Azonban paradox módon minél jobb a két szövetséges kapcsolata, annál nehezebb megfogalmazni, mi a különbség a két párt között, miben különböznek a liberálisok a szociáldemokratáktól. Valójában - nyíltan ki nem mondva - az arculatvesztés aggodalma kap hangot a Medgyessy lemondását követelő vitában, amelyet Kis János, a liberális párt szellemi vezére robbantott ki [Előzményként lásd még: Kis János: A döntés kockázatai, ÉS, júl. 5.]. Ez a morális felháborodástól áthatott kirohanás félreérthetetlen tudatossággal rímel az immár történelmi eseménnyé vált korábbi, Kádár János lemondását követelő filippikára. Napjainkra egyetlen markáns különbség maradt a két szövetséges között, s ez a közelmúlt, a Kádár-rendszer megítélése. Ezért vált a liberálisok számára kardinális kérdéssé annak tisztázása, maradhat-e Magyarország miniszterelnöke egy olyan politikus, aki korábban a hírhedt, gyűlölt III-as ügyosztály szt-tisztje volt. Pró vagy kontra a liberális értelmiség szinte minden kiválósága állást foglalt ebben a világnézeti, erkölcsi dilemmában. (Aki még nem tette, minden bizonnyal megteszi holnap.) Sajátos módon a vita az első huszonnégy órában eldőlt, az SZDSZ parlamenti képviselői némi ingadozás után bizalmat szavaztak Medgyessynek. Ugyanis, mint azt Kuncze Gábor, a frakció vezetője megindokolta, nem tehettek mást azt követően, hogy a szocialista párt, a párt képviselői szinte egy emberként felsorakoztak miniszterelnökük mögött. A liberálisoknak meg egyedül nem volt elég erejük egy bizalmatlansági indítvány benyújtásához. A Fidesz-fiúkkal pedig nem árulhattak egy gyékényen. Ezt leghűségesebb szavazóik is árulásnak tekintették volna, így viszont megint ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint 1994-ben, amikor kijelentették, hogy nem mennek be a volt pufajkás, Horn Gyula vezette kormányba. Aztán mégis megtették. Akkoriban, mondták egyesek, a hatalom csábítása erősebb volt, mint a morál. Valójában már akkor is többről volt szó. Már akkor világos volt, hogy a szocialisták és a liberálisok elkerülhetetlenül szövetségre kényszerülnek a tegnap sötét árnyait feltámasztani kívánó jobboldallal ellenében. A végső döntés előtt a szabad demokraták összehívták barátaikat, és megkérdezték tőlük, mit tegyenek, vállalják-e az ismert feltételekkel a koalíciót Horn Gyulával vagy sem. És mi erre a kérdésre - ha jól emlékszem - tisztes többséggel igennel szavaztunk. Már akkor sem volt elvárható, hogy a szocialisták megtagadják ismert múltja miatt Horn Gyulát, aki pártjukat elsöprő győzelemre vezérelte néhány héttel korábban a parlamenti választásokon. Egy liberális pártnak már akkor is el kellett volna gondolkodnia azon, hogy a magyar választók nagy többsége másként gondolkodik a múltról, 56-ról, Horn 56-os szerepléséről, a Kádár-világról, mint ők. Ha demokratikusan gondolkodunk, el kell ismernünk, hogy embermilliók mégiscsak meg tudják ítélni, mi az, ami jó volt nekik. Ez hogy történhetett? Nézzünk vissza immár harag nélkül a kádári időkbe. (Mennyire átkos az átkos?) 56 novembere után megint kettéhasadt az ország közvéleménye. Kialakult a két tábor, az Ok és a Mi. Kádárék és híveik állították, hogy 56-ban a szocialista rendszert megdönteni kívánó ellenforradalom tört ki, és ők teljes joggal védik a munkás-paraszt hatalmat. Semmi okunk sincs feltételezni, hogy amit hirdettek, azt ne gondolták volna komolyan. Adott premisszákból adott következtetéseket kellett levonniuk. Ők a maguk premisszái szerint teljes erkölcsi meggyőződéssel cselekedtek. Hitték, hogy a szocializmus eszméje, amire életüket tették, végül is diadalmaskodni fog. Az ő kötelességük, hogy ennek a győzelemnek az eljövetelén munkálkodjanak. Elég sokan vállaltak hatalmi, bizalmi pozíciókat a Kádár-érában, köztük jó barátaink ültek be vezérigazgatói, vállalatvezetői karosszékekbe, lettek újságok, napilapok, folyóiratok szerkesztői - annak tudatában, hogy ez ideológiai elkötelezettséggel jár. Haragudtunk rájuk, de azért nem egyformán ítéltük meg a rendszer támogatóit, szekértolóit. Ugyan kivételszámba ment, hogy barátkozzunk, összejárjunk velük, de nem tekintettük őket gazembereknek, hazaárulóknak, magyar Quislingeknek. Igyekeztünk őket tehetségük, tudásuk, gondolkodásmódjuk, erkölcseik, viselkedésük alapján megítélni. Én most csak az akkori elitekről beszélek. Heller Ágnesnek igaza van, a lakosság nagy többségét nem izgatták ideológiai meggondolások. Sokan beléptek a pártba, sőt még a munkásőrségbe is, mert főmérnökök, főorvosok akartak lenni. (Voltak, akik titokban besúgói szerepre vállalkoztak, de ezt - úgy hiszem - már inkább kényszerből tették.) Kétségtelen, hosszú távra kellett alkalmazkodni. A karrierizmus - ne tagadjuk - elítélendő, és mi akkoriban megvetéssel vélekedtünk a törtetőkről. De Heller Ágnesnek abban is igaza van, a tetteket, életutakat egyénenként kell megítélni. Grállovagok sajnos mindig, minden rendszerben kevesen vannak. Ha lenne végső ítélet, s ilyesmi ritkán fordul elő, a gonosz tettek mellett a jócselekedetek is mérlegelendők. (Az ellenzék egysége) Mi, ellenzékiek, egységesen Kádár-ellenesnek hittük magunkat. Akkoriban nem akartuk meglátni, hogy a mi táborunkon belül is mély árkok húzódnak. Ezekről nem esett szó, nem beszéltünk róluk. Ugyanakkor azt sem mérlegeltük, hogy bennünket, baloldali ellenzékieket valójában a kádári elithez is erős szálak fűznek. Már akkor is egyetértettünk velük a Horthy-rendszer fasiszta, irredenta, klerikális szellemiségének elítélésében. Nem volt köztünk elvi ellentét a kortárs irodalom, művészet valódi értékeinek elismerésében. Amikor kultúrpolitikusaink, volt barátaink, egyetemi társaink szemére hánytuk az egy cigány, egy pápa elv alkalmazását, akkor azt válaszolták, ez az ára annak, hogy elhallgattassák balosaikat, amiért a nem comme il faut érdemeseket is kitüntethették. Ha ez az indokolás nem is tetszett nekünk, de el kellett fogadnunk, hinnünk, hogy nem tehettek mást. (A nagy fordulat) Harminc-egynéhány évnek kellett eltelnie, amíg számukra is bebizonyosodott, hogy az emberiség földi megváltását ígérő, szépséges utópia megvalósíthatatlan. A szocialista társadalom ellentmondásai nem küszöbölhetők ki. Az akkori vezetés politikusainak dicséretére legyen mondva, levonták e felismerés következményeit, és végül a rendszerváltás motorjaivá váltak. Mi mozogtunk, tiltakoztunk, de mert ők voltak hatalmon, a döntő lépéseket csak ők tehették meg. Mindenekelőtt a határzár megnyitásával és végül is azzal a döntésükkel, hogy beleegyeznek a szabad választások megtartásába. Nyilván kellett ehhez egy Gorbacsov, akiről feltételezhető volt, hogy még egyszer nem próbálja meg erőszakkal fenntartani a tábort. Emlékszem, mekkora meglepetést okozott, amikor bár még a Varsói Szerződés tagjai voltunk, Horn Gyula kijelentette, Magyarországnak csatlakoznia kellene a NATO-hoz. És az is igaz, hogy bár a Kádárrendszer szovjet szuronyokon alapult, fokozatosan önállósult. Igaz, nagyon lassan és óvatosan, de a vezetés a reformok útjára lépett. Nem tudom, Medgyessynek személyesen milyen és mekkora szerepe volt abban, hogy a tagadhatatlan szovjet ellenzéssel dacolva mégiscsak a szocialista tábor országai közül elsőként beléphettünk az IMF-be és a Valutaalapba. Ami akkor a magyar lakosság eminens érdeke volt. Az MSZMP, elhagyva az M betűt, nehéz buktatók után, de mégis önerejéből hajtotta végre a saját átépítését. Tagadhatatlanul nyugati típusú, valóban demokrata szellemtől áthatott szociáldemokrata párttá vált. A vezetőgarnitúrák lassan cserélődtek, de cserélődtek, még Kádárt magát is hazaküldték, és fokozatosan azok a politikusok kerültek előtérbe, akik az alapvető változásokat akarták. Ha nem is a mi szájízünknek, a mi radikális elvárásainknak megfelelően ment végbe ez az átalakulás, de végrehajtották. Emlékszem, egy francia újságírónő azt kérdezte tőlem, hogy meglesznek-e a szabad választások. Azt feleltem, hogy nagyon meglepne, ha az erőszakszervezetek uraiként önként lemondanának a hatalomról. Hiszen tudni lehet, hogy szabad választások esetén bukik a rendszer. És ez is történt, a választásokat az MSZP keményen elvesztette. De a vezetők tudomásul vették a végeredményt, a gondolata sem merült fel annak, hogy választási csalásról papoljanak. Aztán 94-ben nagy fölénynyel visszatérhettek a hatalomba. De Hornéknak nem jutott eszükbe, hogy egy Milosevics vagy egy Tudjman példáját követve újra bebetonozzák magukat a hatalomba. Maguk mellé vették az SZDSZ-t a hatalomba, holott erre a többség birtokában nem volt feltétlen szükségük. De jelezni kívánták ország-világnak, hogy valóban demokratikus párttá képezték át magukat. Négy évvel később megint zokszó nélkül tudomásul vették a kedvezőtlen választói döntést. Pedig Hornék nagyon hitték, hogy megnyerik a választásokat. (Aschisma) A radikális máskéntgondolkodókból liberális párttá alakult értelmiségi gárda nehéz helyzetbe került. Az első választások alkalmával az SZDSZ tagjai szenvedélyes antikommunizmusuknak köszönhették, hogy tekintélyes, nagy pártként foglalhattak helyet a demokratikus parlamentben. Azonban kínos csalódásként érhette őket, aminek első szelei már a lakitelki találkozón érzékelhetők voltak, hogy az Antall József vezette MDF nem hajlandó velük szövetkezni. Helyettük a teljes jobboldalra támaszkodva óhajt kormányozni. Még fájdalmasabb felfedezés volt, hogy Antall a Horthykorszak rehabilitációjára, a bethleni évek keresztény-nemzeti, irredenta szellemiségének a feltámasztására törekszik, és ezen az ideológiai alapon alakít Csurkával, Torgyánnal szövetkezve jobboldali egységkormányt. Mindezen felül Antall fő ellenségének nem is annyira az utódpártot, mint inkább a liberálisokat tekintette. Akikről az Antall-hívek lejáratásukra törekedve suba alatt terjesztették, hogy zsidó pártot hoztak létre. Hankiss Ágnes egy írásában szemükre is hányta, hogy nem vállalják nyíltan zsidó voltukat. Hogy, hogy nem, újra terítékre került - elsősorban Csurka révén - a zsidókérdés. Antallt és a magyar jobboldalt meg nem lehetett rávenni, hogy határolódjon el az efféle nézetek képviselőitől. Csurkával a már súlyosan beteg miniszterelnök végül csak akkor szakított, amikor rá kellett ébrednie, hogy alvezére az ő detronizálására törekszik. Az Antall képviselte klerikális, nacionalista, irredenta, bújtatottan antiszemita, rasszista ideológiáról azonnal tudni lehetett, hogy életveszélyes. Ezek az eszmék egyszer már romba döntötték az országot, felújításuk a liberális Nyugat számára is tökéletesen elfogadhatatlan. Veszélyeztetik csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Szembeállítanak bennünket a környező országokkal, kínos helyzetbe hozzák az ott élő magyar kisebbségeket. A legfelháborítóbb, hogy az efféle nézeteket a magyar jobboldal korifeusai igazi, nemzeti politika címén propagálják. És - mint kiderült - az ország számottevő része vevő az efféle szellemi tápszerre. Más kérdés, hogy a Fidesz vezetői mennyire gondolják komolyan a kampánycélokra szolgáló nézeteket. A magyar liberálisok számára azonban ezek üldözendő álláspontok, amelyekkel szemben kötelező keményen fellépni, így az SZDSZ számára nem volt és ma sincs más alternatíva, mint az MSZP-vel kötött szövetség. Az SZDSZ pozíciói tovább romlottak, amikor a fiatal, erőszakos Orbán lett a magyar jobboldal vezére, az MSZP pedig arculatot váltva Horn, majd Kovács és Medgyessy vezetésével liberális, demokratikus párttá formálta át magát. Ugyan váratlanul megnőtt a liberális párt súlya azzal, hogy nélküle az MSZP-nek nincs többsége. Csakhogy a befolyás növekedése látszólagos. A liberálisok nem tudnak a szocialistáktól elszakadni, még lazítani sem tudják kapcsolataikat. Minden ilyen kísérlet gyors bukással végződött. Demszky a párt élén az egyenlő távolság jelszavát hangoztatva néhány hónap alatt belebukott az eltávolodási kísérletbe. A Medgyessy-affér során a liberálisok lázongása - mint említettük - már csak néhány óráig tartott, Kis Jánosnak ezúttal nem sikerült, nem is sikerülhetett megbuktatnia Medgyessyt. Kovács László azonnal felmérte, hogy az adott felállásban nincs értelme engedni. A Fidesz-fiúk amúgy sem hagyják abba a kommunistázást, csak akkor Medgyessy helyett a következő vezetőt támadnák. A Medgyessy-ellenes kampány még nem vezet sehová, a Nyugat vezető politikusainak szemében a sima modorú, liberális eszméket valló, felkészült gazdasági szakember, bankember húsz év előtti elhárítótiszti múltja ellenére is elfogadhatóbb partner, mint a diktatórikus természetű, teljesen kiszámíthatatlan Orbán Viktor, akiről soha sem lehet tudni, hogy holnap mit fog mondani és lépni. Ez a tény is közrejátszik abban, hogy a Nyugat-pártoló, nyugalmat kívánó választók többsége elfogadja a két sly-os erdélyi úriember Medgyessyt az ország miniszterelnökének. Medgyessy elfogadása viszont arra kényszeríti az SZDSZ-t - vélheti az MSZP vezetése -, hogy partnerük végre béküljön meg nemcsak a szocialista párt jelenével, hanem múltjával is. (Ahhoz képest) Valóban, az idő múlásával egyre kevésbé tartható fenn az a tegnapi szemlélet, amely a Kádár-korszakot egészében az ördög átkos birodalmának tekinti, és mindenkit, aki fenntartásában, működtetésében vezető szerepet játszott, egyértelműen az ördög segédjeként, cinkosaként bélyegez meg. Ma már egy jóval árnyaltabb megközelítésre lenne szükség, amely az adott körülményeket és lehetőségeket mérlegelve elismeri egyes vezetők jó szándékait, részleges eredményeit. Egyre kevésbé lehet az elmúlt negyven évet pusztán az 56 utáni, valóban megbocsáthatatlan retorziók, kivégzések alapján megítélni. Ugyan igaz, totalitárius diktatúrában éltünk, amit sokadmagunkkal utáltunk. De visszamenőleg el kell ismernünk, amit akkor is tudtunk, hogy Kádárnak hála, a legvidámabb barakkban élhettünk. A többi úgynevezett szocialista országhoz képest többékevésbé elfogadható körülmények közepette. Jobb életminőséget, több szabadságot engedélyeztek. Az sem felejthető, hogy a kádári idők nem túl magas életszínvonalát csak mostanában kezdjük megközelíteni, az emberek nagy többsége létbiztonságban élhetett. Igaz, ehhez nyugati kölcsönökre volt szükség, de Kádár gazdaságpolitikusai megkapták ezeket. Az is igaz, a szocialista párt számára is mind sürgetőbb feladattá válik, hogy tisztázza viszonyát a saját múltjához. Mit tagad meg és mit fogad el belőle. Noha nem szükséges, hogy a két párt egyformán ítélje meg a kádári időket, elvárható lenne, hogy a múltról alkotott képek hasonlítsanak egymásra. Hosszabb távon nem lehet elvtelen napi pragmatizmusra korlátozni a két párt együttműködését. Azonban a közelmúlt megítélésénél összehasonlíthatatlanul nehezebb feladat vár a liberális párt ideológusaira, közíróira. A párt XXI. századi új, vonzó arculatának kialakítása immár nem épülhet negatívumokra. Az antikommunizmus, az emberi jogok védelme bármily fontos, nemes és helyes cél volt is, ezeket szép lassan meghaladta az idő. Immár nem kell komolyan tartani a kommunizmus vagy akár csak a Kádár-világ restaurációjától, remélhető, az emberi szabadságjogokat sem veszélyeztetik most már számottevő erők. A korrupció elleni harc rendőri, igazságügyi feladattá szűkült. Kornis Mihály optimista analízisével többé-kevésbé egyet lehet érteni. A rendszerváltás végbement. Bízhatunk abban, hogy az európai nagy család hamarosan befogad bennünket tagjai közé. (A bölcsek szava) A liberális mozgalom bölcseinek nem olyan piszlicsáré ügyekkel kellene foglalkoznia, mint Medgyessy húsz év előtti ballépése, amit - egyébként - ő maga nem is tekint annak. A bölcsektől ma azt várjuk, a holnapon gondolkodjanak, mint lehet napjaink új, reménykeltő helyzetéhez illő, vonzó arculatot találni a magyar liberális párt számára. Legalábbis ha komolyan gondolják, hogy szükség van, hogy szükség kell hogy legyen egy tömegeket vonzó, megmozgató, virtigli liberális pártra, amely nem éri be azzal, hogy elitértelmiségiek valamiféle klubja legyen. Mihályi Gábor Für Emil rajza ÉLET ÉS ÍRA IRODALOM ____________________14 |_____________________________________________________________________________________ 1 . AGORA 2002. JÚLIUS 26.