Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-08-16 / 33. szám - Báron György: Zsenifilmek • filmkritika • Végzetes végjáték. Rendező: Marleen Gorris (27. oldal) - Széky János: Ez lesz a te flopid avagy miért maradtunk le az információs társadalommá válás útján? • Méd levelek (27. oldal) - Koltai Tamás: Művház-Mozart • színikritika • Mozart: Don Giovanni. Ars Classica Kamaraopera és a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ Kht. (27. oldal)
BÁRON GYÖRGY: Film ZsenifimekA film történetében időről időre aláhullanak műfajok - hol van már a klasszikus burleszk vagy a western? majd újak születnek. Az utóbbi időszakban szinte önálló alműfajjá izmosodott a sikerfilmeknek az a sora, amely zsenik életéről szól. Két éve tarolt az Oscar-osztáson az Egy csodálatos elme, nem sokkal előtte Az óceánjáró zongorista legendája volt az első számú európai mozisiker, korábban ugyancsak Hollywoodot és az Oscar-osztókat vette le a lábáról az ausztrál Ragyogj!, de ide sorolható régebbről Peter Schaffer Mozart-lektűrjének formanosított változata, az Amadeus is. Mostantól a magyar mozikban pereg egy holland rendezőnő jegyezte, angol-francia-olasz zászló alatt futó, ám hamisítallan hollywoodi sztárokat felvonultató, újabb érzelmes zsenitörténet, a Végzetes végjáték. Alműfajról van szó, kockáztattam meg, s ez azt jelenti, hogy e filmeknek nem csupán a témájuk közös, hanem azonos dramaturgiai sémára épül mindegyikük. Főhősét, a zsenit különcnek, abnormálisnak, betegnek mutatja be, olyasvalakinek, akit nem érthet meg az egészséges emberek ellenséges külvilága, egyetlen asszony hisz csak benne (szerelmi szál), ám a történet végén hősünk mindenki számára nyilvánvalóvá teszi különleges képességeit, vagyis nyer, meggyőzi a kétkedőket, de akkor már többnyire késő. A legtöbb filmben flashbackek villannak fel a főszereplő múltjából - értetlen iskolatársak, családtagok, nehéz gyerekkor csaknem mindegyik történetben felbukkan a sikeres világfi ellenfél, a majdnem zseni Salieri-figura, akit a történet végén a főhős látványos szellemi-művészi párbajban legyőz (heppiend). A zsenikultusz a romantika szülötte, ennek távoli visszfénye pislákol ezekben a giccsbe hajló melodrámákban. Zsenit hálás dolog ábrázolni, sorsa, története valósággal vezeti a forgatókönyvíró tollát. Ugyanakkor az igazi filmalkotó pontosan tudja, hogy zseniális művészt vagy tudóst a filmvásznon nem lehet megmutatni. Mert egy „ürgét” látunk csak, aki ugyanúgy járkál, eszik, alszik, szeretkezik, mint bárki más - s történetesen Mozartnak, Lisztnek, Wagnernak, Rembrandtnak hívják. Magyarán a zsenialitás nem fotogén, filmen a kivételes képességű tudóst vagy művészt semmi nem különbözteti meg a többi embertől - az csupán, hogy tudjuk, ő az, aki a remekműveket alkotta. Korda Sándor filmjei azért voltak valamikor népszerűek, mert bennük Rembrandt vagy VIII. Henrik ugyanolyan zsörtölődő, házsártos, köznapi problémákkal küszködő kispolgár volt, mint a nézők, akik a mozijegyet megvették abban a megnyugtató tudatban, hogy a vásznon a tükörképüket pillantják meg. Lám, a nagy emberek is ugyanígy... A mozikat mostanában elöntő zsenifilmek hősei - szemben a Kordaféle átlagemberekkel - alig különböznek a Rainman autistájától. Jó példa erre a műfaj legújabb darabja, Marleen Gorris Végzetes végjátéka, amely giccsbe hajlóan érzelmes történettel, meseszép zsánerképekkel és megbízhatóan jó színészi játékkal ajándékozza meg a mozinézőt. Köszönhető ez mindenekelőtt az excentrikus orosz sakknagymestert játszó John Turturrónak, aki jobb színész, mint az Oscarral koronázott Russell Crowe volt az Egy csodálatos elmében, finomabb eszközökkel dolgozik, kedvezőbb egyensúlyt talál normalitás és abnormalitás között, mint az egyértelműen őrültet alakító Crowe. Igaz, neki, Crowe-val ellentétben, méltó hölgypartner jutott a nagyszerű Emily Watson személyében, nem is szólva arról - pedig nem mellékes -, hogy Marleen Gorris érzékenyebb rendező Ron Howardnál, és a Nabokov-féle - igaz, jócskán kilúgozott - irodalmi alapanyag is nemesebb matéria, mint az Egy csodálatos elme forgatókönyve. Azt, persze, nehéz lenne, akár célfotóval is, eldönteni, hogy ki jobb: Tim Roth Az óceánjáró zongorista legendájában, Geoffrey Rush aRagyogásban vagy Turturro a Végzetes végjátékban. Bármilyen gazdag is a történet, sokalakos a megidézett panoptikum, lényegében egyszereplős filmek ezek, vagyis a főszereplő személye meghatározza a művet. Ezért, hogy akár olasz a produkció, akár összeurópai, a főszerepet mindig súlyos amerikai sztárszínész játssza, bár Crowe-val ellentétben Roth és Turturro a független film határvidékéről érkezett az álomgyárba, talán ezért is meggyőzőbbek ők ketten. A Végzetes végjátékot fotográfiáló Bernard Luthc kevésbé bravúros és virtuóz operatőr, mint Az óceánjáró zongorista legendáját fényképező Koltai Lajos, de ez egy ilyen típusú filmnek, paradox mód, inkább előnyére válik. Koltai képi világa az óceánjárón pompázatos és súlyos volt, uralta a filmet, főszereplővé lépett elő, míg Lutic áttetszően úszta tájfelvételei a Comói-tó vidékéről, visszafogottabb megvilágítású retró belsői csakis az édesbús mesét szolgálják. (Végzetes végjáték. Angol-francia-olasz film. Rendező: Marleen Gorris.) SZÉKY JÁNOS: Méd levelek Ez lesz a te flopid avagy miért maradtunk le az információs társadalommá válás útján? Nemrég olyan hír jelent meg a sajtóban, amely paránnyá zsugorította merész álmoktól dagadó nemzeti önérzetemet, idézem: „Magyarországon, akárcsak két évvel ezelőtt, a lakosság 10 százaléka használja a világhálót... Csehország két évvel ezelőtti huszonkét százalékos internethasználati mutatóját huszonnyolc százalékra növelte.” Az okok feltárása többnyire kimerül a legnagyobb telefonszolgáltató csepülésében, holott a baj ennél mélyebben gyökerezik. A következőkben néhány idézettel, a magam és családtagjaim emlékeinek közrebocsátásával igyekszem szerényen hozzájárulni a sajnálatos körülmények tisztázásához. (1996) Számítógépes grafikai stúdió plakátot készítene kereskedelmi cégnek. Szükség volna hozzá a cég lógójára (kívülállók kedvéért: embléma, jelvény). Stúdió képviselője titkárnőnek: Ide tudná adni a lógót fájlban? Biztos rajta van a gépen. Titkárnő: Ne haragudjon, de nem tudom odaadni, egész nap használom. Különben sem szabad kivinni a házból. Képviselő: A fájlt? Titkárnő: Nem, a számítógépet. (1997) Képviselő immár reklámügynökséget vezet egy nagyobb, amerikai-magyar vállalkozás részeként. Szüksége lenne a terepjárókkal foglalkozó magazin médiaajánlatára. A szöveg a menedzseraszszisztens gépében rejlik. Menedzserasszisztens (nem azonos az 1996. évi Titkárnővel): Nem tudom odaadni a gépet. Képviselő: Akkor másold ki flopira. Menedzserasszisztens: Flopija csak a Főnöknek van, nem tudom, mit szól, ha csak úgy elveszem az asztaláról. Ebbe a gépbe különben se megy bele a flopi, látod, hogy nincs rajta luk. Képviselő: Nyugodtan kihozhatsz egyet, én majd tartom a hátam... Tessék,, benyomod ezen a fémleffentyűn kattanásig, altel kettő, bé, eföt. Kösz. Menedzserasszisztens: De nekem kelleni fog ez a szöveg! Add vissza, még mielőtt a Főnök észreveszi! Főnök (fél óra múlva, Képviselőnek): Látom, te okés vagy ebben. Tessék, mostantól ez lesz a te flopid, írd rá a neved. (1998) Reklámügynökség tönkremegy. (1999) Képviselő egy milliárdos forgalmú nagyvállalat dekorációs részlegéhez kerül. Érdeklődik: hol a számítógép? Részlegvezető: Nincs komputer. Minket nem iskoláztak be. Képviselő: Hogyhogy? Részlegvezető: Az irodisták jártak tanfolyamra kilencvenkettőben, de mi nem iratkoztunk fel a listára. Azt sem értem, hogy nekik mért volt rá szükségük, úgyis tudnak gépelni. (2000) Körmendy-Ékes Judit, az ORTT elnöke: „Az új média szinte egyáltalán nem kínál még valóban újszerű tartalmat és igazán hasznos információkból is keveset szolgáltat, az emberek többsége csupán pornóképek nézegetésére használja.” (Szintén 2000) „Az egyes országok vásárlóerejéhez igazított számokból az derül ki: valamennyi OECD-tagország közül hazánkban és Csehországban a legdrágább az internetezés.” (Index: Kiemelés tőlem. Vö. bevezető idézet.) (2001) Lapszerkesztőség belső rendszerének kiépítését sikeres szoftvercégre bízzák. Megjelenik a rendszergazda - nyúlfogú, tizenkilenc éves hálóbányász. Mindenkinek ízlés szerinti multimédiás tapétát telepít a gépére, a társasági rovat szerkesztőjének például tengeri csatát ágyúlövésekkel, amitől nem lehet látni az ikonokat. Ha lent a portás bácsi melléüt, és elrontja a regisztrációt, fent elszáll a Windows, főszerkesztő üvölt. Gyors eltávolításáig Nyúlfogú Hálóbányász két internetes vállalkozást alapít a szerkesztőség gépein. Lap tönkremegy. (2001. április) „Kelet szomszédunk internetvilágát az határozza meg, ami az egész országot: a szegénység és az ellentmondásos fejlődés. A szegénység ez esetben azt jelenti, hogy az internethasználók aránya szerint Románia a térség rangsorában valahol öt-hat hellyel Magyarország után, Ukrajna és Oroszország közelében tanyázik." (Péterfi István: Infosztráda Daciával, 168 cm) (2002. július) „A sereghajtók között az internet elterjedtsége szempontjából két százalékkal Románia mögött áll Magyarország, alig előzi meg Bulgáriát, Indonéziát, Ukrajnát...” (Napi Gazdaság). (Szintén 2002) A Windows magyar helyesírás-ellenőrzője pirossal húzza alá a kisbetűs internetet. Az nem köznév! 2002. AUGUSZTUS 16. atterr cdometen Az ATTENDOMETER2, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület és a Goethe Intézet közösen pályázatot hirdet fiatal képzőművészek, írók és költők részére. A Goethe Intézetben található Beckermann- kávézóban (1061 Budapest, Andrássy út 24.) elhelyezendő fényújságra elsősorban olyan, maximum 500 karakterből álló szövegműveket várunk, melyek a fényújság sajátosságaiban (a szöveg folyamatos megjelenése és megszakítás nélküli ismétlése az egyszerre kb. 8 karaktert megjelenítő hordozón) lévő lehetőségekre épülnek. Témabeli megkötés nincs. A beérkező műveket független bizottság zsűrizi. A pályamunkák leadásának határideje 2002. augusztus 25. A pályázattal kapcsolatos kérdéseket és a pályaműveket az attendometer@hotmail.com címre küldjétek, illetve személyesen vagy postai úton az FKSE Rottenbiller utcai irodájában adhatók le. (1077, Rottenbiller u. 35.) A nyertes pályamunkák 2002 szeptemberétől láthatók az Neckermann- kávézóban. 27 ÉLET ÉS» IRODALOM X * * KOLTAI TAMÁS: Színház Művház-Mozart Vonatozik a címszereplő a Don Giovanni nyitánya alatt vetített filmen. Ovális arcú fiatal srác, a vonat ablakában áll, odakint komor felhők kavarognak, zöld ligetek tűnnek föl, lányok arca villan be, suhan a táj, suhannak a lányarcok, átlaglányok átlagtekintete gyors montázsban, elmélázó, kacér, kíváncsi, magakellető pillantások, a fiatalember tűnődve bámul kifelé, virágot tart a kezében, a széláram lebegteti a szirmokat a közeli képen. Nem éppen mély értelmű ez az összefoglaló keresztmetszet, nincs benne semmi metafizika, démoniság vagy érzéki zsenialitás, de ez alighanem szándékos. Nagy a kísértés Mozart operáját mint mai történetet előadni. Kosztümös koncert helyett eleven valóságként. Gazdag díszletek helyett gazdag képzettársításokkal. Sznobok helyett közönségnek. Jobb helyeken így megy egy ideje, még páholyos, bársonyfüggönyös operaházakban is. Nálunk alternatíva. Ellenszínház. Partizánakció. Mint ez a művház-Mozart, az Ars Classica Kamaraopera és a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ Kht. közös bemutatója. A Kozma Péter rendezte, Horváth Gábor - a X. nemzetközi Ferencsik János karmesterverseny második díjasa - vezényelte előadás nem lép föl a polgárpukkasztás igényével. Nem játszódik sem plazacenterben, sem masszázsszalonban (az ilyesmit a legkönnyebb kitalálni, viszont sok pénz és sokat tudó színpad kell hozzá), hanem egy takarékos lépcsőrendszeren, amely szűkös és mozdíthatatlan ugyan, mégis változatos, sőt rafinált tereket kínál ahhoz, hogy a szereplők váratlanul föl- és eltűnjenek, illetve elveszetten kóvályogjanak benne. (A terv a rendezőé, a szcenikus Oláh Krisztina.) Ez a tér nem tűrné meg az idő- és helymeghatározó tárgyakat - az egyetlen ilyen egy tölcséres gramofon a vacsorajelenetben a betétzenék indoklására —, mégsem mondanám, hogy a játék „időtlen”, inkább maira stilizált, más szóval absztrakt tárgyiasság jellemzi (ha nem hangzik nagyon sületlenül). Hogy világosabb legyek: a ruhák (Parditka Magdolna) normális, de egyúttal színpadias, „estélyis” viseletek, feketék vagy fehérek - egyedül a címszereplő kap aranyat és vöröset is -, például a nők hol fehérben, hol feketében járnak, váltogatják a két színt, s nemcsak a főszereplők, hanem a női princípium tömeges képviselői is, és akkor is, amikor nem reálszituációban jelennek meg, hanem a regiszterária baljós, provokatív árnyaiként (feketében) és a pokolra szállás „filmjének” bosszúálló, diadalmas angyalaiként (fehérben). A hétköznapi szint megemelésének másik eszköze a világítás. Oldalsó, alulról induló rézsűt fények „valószerűtlenítik” a szereplőket, megnövelt árnyékokat vetítenek világos felületre, a tónus éles fehérről rőtre, aranyra s egyéb színekre vált a világítási dramaturgia kiterjeszti a valóságos és a szellemi tér dimenzióit. Létezik tehát alapelgondolás, amihez a részletek igazodhatnak. A legfontosabb „részlet” a címszereplő, Sólyom-Nagy Máté karaktere. Fiatal vagányról, nem kiérlelt csábítóról van szó, ez a fiók Don Giovanni még csak készül a szerepre, most alapozza meg majdani hírnevét, kevesebb benne az eltökélt cinizmus, több az erejét próbáló, hetyke bandita svungja. Az ifjú énekes hangja is most érlelődik, magvas bariton, egyelőre több eréllyel, mint természetes vivőerővel, de a csábítás egyszerre behízelgő és agresszív árnyalatával. A szerenádot nárcista kéjjel adja elő, nem is valakinek, inkább magának, elolvad saját érzéki vonzerejétől, összekuporodik a földön, lába közé vonja a kezét. A nőkre hat a lezser agresszió, Fodor Gabriella Donna Elvirája előbb beletúr a hűtlen hajába, csókközeiben végigmasszírozza az arcát - ez erotika, hisztéria és mazochizmus keveréke -, hogy utána üstökön ragadva brutalizálja. Vojtkó Ágnes Zerlinája képtelen ellenállni a csábításnak, a nyakigláb, karjait lógázó, naiv teremtés nem tudja, hová legyen: nem csapodár ő, dehogy az, csak ideiglenesen mindig elveszti önálló akaratát. Sebestyén Miklós Masettóként jóravaló, egyszerű legény, nem kéne bugyutának is képzelni, akinek nincs egyforma szárú pantallója (ez jelmezközhely). Herczenik Anna mint Donna Anna az előadás legbonyolultabb, legmarkánsabb karaktere, a szép szoprán matéria bensőségesen követi a drámai kedélyváltásokat a szenvedélytől a fájdalomig, a letargiától a bosszúszomjig és az öngyilkos ösztönig (amit egy merész kép támaszt alá). Frusztráltságának külön története lehet Szappanos Tibor puha, hízásnak indult Don Ottaviója mellett (tényleg őt várta odaadóan az éj sötétjében?); a gátlásos fiú a B-dúr áriában megpróbál határozott férfivá válni, bizonyítására elszántan ledobja zárt Mao-zubbonyát. Bretz Gábor hajlékony basszus Leporello, gazdája iránti csodálat és utálat között ingadozik, a regiszteráriában mindenesetre rámászik Elvirára, és Don Giovanni ruhájába kényszerítve legalábbis megpróbálja kihasználni a helyzetet. Jekl László fess, szoborszerű és érces hangú kormányzó. Horváth Gábor nem forszírozta a hangokat, nem akart saját volumenüknél többet „kivenni” belőlük, a helynek és a körülményeknek megfelelő, kiegyenlített, belső, drámai feszültséggel telített kamarai hangzásra törekedett, szándékának fokozatosan megnyerve a zenekart és a kórust is. Kozma Péter rendezésének van néhány különösen szép megoldása, például az együttesek térbeli elhelyezése, a szereplők közötti viszonyok leképezése a „lépcsőn járással”, az egyénileg ügyetlen kórustagok kézfogással összezárt mozgatása az első fináléban. Érdekes a második finálé vetített Kormányzó-szobra, a fölhasadt vászon mint pokol, és a presto végén a „síron túli” filmről - fehér ruhás, kielégültnek látszó lányok mögül - ránk vigyorgó címszereplő. A népoperái előadássá lett darab élénk érdeklődést keltett a közönségben. Egy néző autójába szállva a húzásokat vitatta („tudod, anyukám, amikor leltárba veszik, mije fáj a megvert fiúnak”), úgyszólván kézzelfoghatóan érzékelni lehetett a közösségi élményt. Nem kell azt gondolni, hogy csak operai sznobok és újgazdag parvenük léteznek, akik tizenháromezer forintot („sztárszereposztásban” tizenhatot) fizetnek egy Andrássy úti premierjegyért. És hátha nem szeretik az avíttas, procc operát. Hátha az élő, valódi drámába és valódi színházba ágyazott operát szeretik. Hátha megérné, hogy nekik csináljanak valakik valahol alternatív operát, és nemcsak ad hoc együttessel, idénymunkában, partizánmódon - az alkalmi összejövetel összes művészi hendikepjével -, hanem állandó helyen, állandó társulattal, a folyamatos műhelymunka biztosítékával. Az új generáció művház-Mozartja azt mutatja, hogy a magyar operajátszás mégsem teljesen reménytelen. (Mozart: Don Giovanni - az Ars Classica Kamaraopera és a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ Kht. bemutatója, aug. 3.)