Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
2003-05-09 / 19. szám - Bárány István: Kovács Antal: Pár kérdés a borról | Dr. Rohály Gábor-Dr. Mészáros Gabriella: Borkalauz 2003 | Hugh Johnson-Jancis Robinson: A világ borasztala | Kovács András István-Gazda Albert: Boremberek | Alkonyi László: Tokaj - A szabadság bora • könyvkritika | Ex libris • Kovács Antal: Pár kérdés a borról (RTL-Könyvklub, Receptklub kézikönyvek, 2001.) | Dr. Rohály Gábor-Dr. Mészáros Gabriella: Borkalauz 2003 (Akó Kiadó, 2003.) | Hugh Johnson-Jancis Robinson: A világ borasztala (Park Könyvkiadó, 2002.) | Kovács András István-Gazda Albert: Boremberek (Litkey és Társa Kft, 2002.) | Alkonyi László: Tokaj - A szabadság bora (Spread Bt., 2000.) (23. oldal)
A borkönyv (és a borkultúra): borissza hajlamok nevelőiskolája. Azaz nem agronómiai szakkönyv, nem misztikus bevezetés bor, isten, élet rejtélyes kapcsolatába - még akkor sem, ha ez utóbbi különösen közel áll szívünkhöz a borfilozófia utánozhatatlan, egyszemélyes, „sohasemvolt” és „soha nem lesz” műfaját megteremtő Hamvas okán. Az átlagos borkönyv - az angol wine book magyarba törése - azonban más: elmés, okos, frappáns és szórakoztató alap-, közép- és felsőfokú bevezetés a borok világába. Elmagyarázza, hogyan vegyük, tároljuk, töltsük és élvezzük a bort. Eligazít a bor történetében, megismertet a különböző szőlőfajtákkal, borkészítési eljárásokkal, a világ borvidékeivel, azok legkiemelkedőbb boraival. Bemutatja a termelőket, a termőtájakat, értékeli a piacon kapható borokat, leírással, csillaggal (osztályzattal) vagy pontokkal. Azaz határozottan hiányzik belőle a misztérium. Részben talán azért, mert a borkultúra is csak olyan, mint a kultúra általában: nagyobbrészt talmi csillogás, társadalmi presztízs és frivol reprezentáció, hiúságok vására, s csak kisebbrészt valami más: több, jobb, szebb. A borkönyv természetesen osztozik a könyvek általános sorsában. A könyvpiac polarizációjával a könyvesboltokat - s még inkább az aluljárókat - ellepték az alibikönyvek. Az alibikönyv úgy néz ki, mintha könyv lenne - kívül borító és cím, belül papír, azon betűk meg képek. Ám ez csak az álca. Kovács Antal: Pár kérdés a borról című könyvecskéje ugyanis könyvecskéről van szó, rövid kis bevezetésről - szerencsére kivétel az innen-onnan fordított fehér-, vörös- és egyéb borkalauzok tengerében, melyeknek az értéke a nullához konvergál — elvégre Magyarországon mit kezdjünk a német, angol, stb. borpiac választékához szabott jó tanácsokkal? Az eredeti, önálló teljesítmény lassan már önmagában is erény a fordításirodalom mindent elöntő folyamában. A könyvecske a „kor” követelményeihez túlzottan alkalmazkodni akaró, tolakodó külsőt, a reklámszagot, valamint a szerkesztőnek és korrektornak, de leginkább hiányuknak, betudható bosszantó ügyetlenségeket, nyelvtani, stiláris és nyomdahibákat leszámítva - korrekt, sokszor kimerítő tájékoztatást nyújt az alapvető tudnivalókról. A szerző, szakmáját ismerve nem meglepő módon, a sommelier, a borpincér nézőpontjából közelít a borhoz. Az arányok így néhol meghazudtolják a szerény címet, de ezt inkább a könyv javára írnám. Egy-két helyen apróbb hiányokra bukkantam, így a bor illatainál valamiért kimaradtak az empirematikus - magyarul talán pörkölési? — aromák. Ám ez csak apróbb malőr, s a könyv a borbarátok egyre népesebb táborának jó szívvel ajánlható. (RTL Könyvklub, Receptklub kézikönyvek, 2001. 144 oldal, 1999 Ft) Ha a borkóstolás elvi alapjait már elsajátítottuk, következhet a gyakorlat. De hol kezdjük? Hogyan fogjunk hozzá? Ha bemegyünk egy boltba, és találomra válogatunk, könnyen mellényúlhatunk. A magyar borok barátainak e válogatásban kíván segítséget nyújtani az iskolateremtő, majd egy évtizede évente kiadott borkalauz: Dr. Rohály Gábor- Dr. Mészáros Gabriella: Borkalauz 2003 A borkalauz évről évre végigjárja a huszonkét magyar borvidéket, röviden bemutatja a termelőket, boraikat szövegesen és pontokkal is értékeli: a vállalkozás úttörő szerepét, fontosságát, jelentőségét nehéz volna túlértékelni. A borkalauz amúgy nehéz, kényes és összetett műfaj: a természetes adottságok, a tapasztalat, a képzelőerő, a fantázia, az íráskészség mellett a bátorság és a kritika sem hiányozhat. Nem mindegy, hogy egyedül vagy csapatban, hogy hány bort és milyen csoportosításban kóstolunk, hogy milyen rendszerben és milyen kritériumok alapján értékelünk. A szerzők minderről lakonikus tömörséggel csak annyit árulnak el, hogy a könyv a „Borkollégium 2002. évi kóstolási jegyzetei alapján” készült. Pedig jó lenne tudni, hogy itt most a Borkollégium testületi vagy a szerzők magánvéleményével van-e dolgunk. A borokat, gondolom, vakon kóstolták, de azért ezt érdemes lett volna valahol megemlíteni (a vakkóstolás persze nem igazi „vakkóstolás”, nem bekötött szemmel végzet művelet, csupán annyit jelent, hogy a borok termelőjét, esetleg évjáratát, termőhelyét, fajtáját nem ismerjük - teszem hozzá rögtön, hogy komoly borkalauz természetesen csakis vakkóstolásból születhet, ellenkező esetben tudatalatti énünk működésbe lép, és az általunk kedvelt és híres, valamint a nem szeretem és névtelen termelők borait óhatatlanul is előítéleteinkhez igazítjuk. Ez a veszély még akkor is fennáll, ha vakon kóstolunk, de egy-egy bort felismerünk, vagy - még roszszabb - felismerni velünk...). Nem tudjuk meg, hogy milyen borokat kóstoltak össze, hogy milyen szempontok szerint választották ki őket. Leginkább azt gondolhatnánk, hogy az adott év piaci kínálatát próbálja feltérképezni a kalauz, bár néhány fontos bortermelő kimaradt: miért? Másrészt, örvendetes módon, olyan tételekről is hírt kapunk, melyek még nem kerültek piacra. A kalauz az előző évekhez képest több tekintetben is pozitív változáson ment keresztül. Elmaradtak az értelmezhetetlen általános borleírások, a borok szöveges értékelése árnyaltabb és megbízhatóbb lett. A leírások néhol kifejezetten szellemesek és találóak. Néhol persze picit terjengősek és gépiesek - ami szinte elkerülhetetlen, ellentétben a számos szerkesztetlen és pongyola mondattal. Ráadásul, vélném, sok évtizedes tapasztalat híján merész dolog évtizedes potenciálokról beszélni. S mit érnek a pontszámok? Egyáltalán: egy ilyen kiforratlan, a stíluskeresés elején tartó piacon van-e értelme a pontoknak? S ha igen, akkor mi? Pusztán viszonylagosak, csak magyar helyi értékük van? Ez esetben a pontszámok tükrözte relatív értékekkel jobbára egyet lehet érteni - azaz egy kilencven pontos bor általában többet nyújt, mint egy nyolcvan pontos (Tokajt külön kategóriaként kezelném.) Vagy pedig valamifajta képzeletbeli nemzetközi mezőnyben értelmezendők a pontszámok? Ha már pontozunk, akkor értelme, gondolom, ennek volna. Az azonban mégiscsak különös, hogy egyedül a villányi fejezetnél húsz ötcsillagos (kiemelkedő minősítésű) bort számoltam össze (90 pont felett). Viszonyításul: Robert Parker, a világ legbefolyásosabb borkritikusa az 1995- ös paulliac-i borok között mindösszesen nyolcat érdemesített 90 vagy annál is több pontra. (Paulhiac Bordeaux talán legjelentősebb eredetvédett borközsége, úgynevezett „appellation contrôlée”, a világ leghíresebb és legkeresettebb bortermőhelye, az 1995-ös évjárat jónak számít, a méretek és az ültetvényfajta öszszehasonlítható, noha a termékszerkezetben jelentős különbségek vannak.) Az értékelések általában is mintha a kelleténél több jóindulatról árulkodnának, és ezért talán a kelleténél kevésbé differenciálnának a borok között. A szerzők - csak találgatni tudom, miért: borpatriotizmusból? - a kritikával rendkívül óvatosan bánnak. Persze, tudjuk, hogy egy-egy kritikus megjegyzés sokszor milyen vihart támaszt. De a borbírálatnak - a borkalauz pedig ebbe a műfajba tartozik - vállalni kell a konfliktust, s megkockáztatnám, hogy egy borkalauz számára a fogyasztók jóindulata fontosabb kell legyen, mint a termelőké. (Akó Kiadó, 2003. 270 oldal, 2370 Ft) Tökéletes borkalauz persze nincs, nem is lehet - kutya nehéz műfaj ez. Személy szerint pedig Rohály Gábornál és borkalauzánál kevesen tettek többet Magyarországon a borkultúra szolgálatában. És természetesen bátorításra is szükség van. Az elmúlt egy évtizedben több borvidékünk jelentős fejlődésen ment keresztül, s ma már sok helyen nemzetközi összehasonlításban is mérhető, néhol mértékadó borok készülnek. A nagy kérdés, ami sokunk fejében ott motoszkál, hogy hol helyezhető el ma Magyarország a bor világtérképén. Ehhez elengedhetetlen a nemzetközi kitekintés: ebben segít magyar olvasók kezébe, mellesleg az öt kiadásból a világ bortörténelmének elmúlt harminc éve is kirajzolódik. A könyv 350 oldalon lenyűgöző térképekkel és irigylésre méltó felkészültséggel (csorog a nyálam, ha arra a tömérdek kóstolási tapasztalatra gondolok, mely e műben összegződik) a világ talán összes borvidékét ismerteti: a jelentősebbeket részletesen, a kevésbé jelentőseket futólag, s a szerzők ügyesen egyensúlyoznak azon a vékony mezsgyén, mely az átfogó, enciklopédikus művekben megkövetelt általánosítást a lapos leegyszerűsítéstől elválasztja. Néha persze még Homérosz is elbóbiskol, így a szerzők is, például a tokaji aszú készítésénél olyan technológiát ismertetnek, melyet a hatályos bortörvény tilt. Mentségükre legyen mondva, hogy a tökéletes naprakészség egy ilyen átfogó műben gyakorlatilag lehetetlen, de azért ezt az apró botlást legalább a fordítók-szerkesztők korrigálhatták volna. Annál is inkább, mert a magyar kiadás, örvendetes módon, szinte egyenértékű az eredetivel, s még Hugh Johnson sziporkázó és utánozhatatlan stílusát is sikerült korrektül, s néhol kifejezetten szellemesen tolmácsolni. A könyv lapozgatásából aztán feketén-fehéren kitűnik, hogy Magyarország nem bornagyhatalom (valahol még ilyen badarságot is olvastam). Bornagyhatalom ugyanis csak egyetlen van: Franciaország, vannak „középhatalmak”: Olaszország, Kalifornia, Ausztrália, és vannak „kishatalmak”: Spanyolország, Portugália, Németország, Ausztria, Chile, Új-Zéland, Dél-Afrika. Magyarország, egyelőre, ez utóbbiakhoz próbál felzárkózni. Egy átlagos londoni borbolt kínálata - merthogy a világízlést ott szabják - meglehetősen elfogulatlan mérce, és ott magyar borra csak elvétve lelni. (Fordította: Bitsánszky Márton, Búsné Pap Judit, Káldos Zsolt, Molnár Eszter, dr. Pók Tamás, Somogyi Péter. Park Könyvkiadó, 2002. 352 oldal, 14 900 Ft, The World Atlas of Wine, Mitchell Beazley, London, 2001.) De ez csak a dolgoknak a világi vetülete. A dolgoknak fontosabb, személyes vetülete is van, melyből egyéni részrehajlásaink, elfogultságaink, magyarázhatatlan szerelmeink táplálkoznak. EX LIBRIS BÁRÁNY ISTVÁN Baksai József munkája A Libri Könyvpalota (Budapest VII., Rákóczi út 12.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Papp Lajos: Jöjjön el a Te országod (Kairosz) 2. Árpa Attila: Ha én ezt a klubról egyszer elmesélem (Alexandra) 3. Kertész Imre: Sorstalanság (Magvető) 4. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (Helikon) 5. Mario Vargas Llosa: Edénkért a sarkon túl (Európa) 6. Stahljudit: Enni jó! (Park) 7. Hoffmanné Kövér Ildikó—P. Török Margit Anna: Hofi Géza élete és pályafutása (Hungaroton) 8. Umberto Eco: Baudolino (Európa) 9. Michael Cunningham: Az órák (Ulpius-ház) 10. Wladyslaw Szpilman: A zongorista (Európa) 2003. MÁJUS 9. Kovács András István- Gazda Albert: Boremberek című művének a boremberei a világnak ezt a személyes, szebbik felét sugározzák felénk. Kik ők? Általában, de nem kizárólag: borászok. Kovács András és Gazda Albert velük beszélget, pontosabban őket beszélteti. E beszélgetések, irányított monológok szerkesztett változata élet- és borszagú, mint egy jó szociográfia, izgalmas, mint egy krimi, mámoros, akár a hajnali részegség. Tanulságos, pazar és a maga nemében hibátlan e könyv - még akkor is, ha egy viszonylag kockázatmentes műfajról van szó. S valahol megerősíti azt, amit egy kiváló borkollégistától olvastam, hogy elmúlt bő évtizedünk igazi sikertörténete a bor, s e mégoly viszonylagos siker, hátterében mérhetellen verejtékkel, daccal és elszánással, önbizalmat adhat. S elfogulttá tehet, hiszen barátságtalan és cudar hely volna egy teljességgel elfogulatlan világ. (Litkey és Társa Kft., 2002. 229 oldal, 6980 Ft) Szerencsénk van, hiszen bizonyos értelemben még Hugh Johnson is elfogult irántunk és Tokaj iránt. Önös érdekek mellett ennek végső forrása, hogy őt is megrészegítette e páratlan vidék sűrű és koncentrált levegője, legendás és misztikus bora. 23 Hugh Johnson-Jancis Robinson: A világ boratlasza című műve. Hugh Johnson, a világ legolvasottabb - és talán legjobb tollú - borkritikusa, és Jancis Robinson, többek között az Oxford Companion to Wine szerkesztője, a világ legismertebb és legelismertebb szakírói közé tartoznak, náluk nagyobb befolyása csak a már említett Parkernek van. A boratlasz a világszínvonalat képviseli. Az első kiadás 1971-ben jelent meg, jelen kiadása az ötödik (ez kerül a Alkonyi László: Tokaj - A szabadság bora című könyve ezt a misztériumot próbálja számunkra átmenteni. A könyv olvasható úgy is, mint bort szerető ismerősnek ajándékba szánt szép album, az 1868-as előkép méltó utóda: gyönyörű képek, geológia, flóra és fauna, történelem, szőlő, bor és birtokok, minden a helyén van. Ám ennél határozottan több: lelkesedés, hit és tűz van benne. Mondhatnánk, hogy Tokaj és bora legnagyobb természeti kincsünk (picit ugyan elcsépelt, de jobb, mint a bauxit), olyan kincs, melyet helyettünk senki fel nem fedezhet. Tokaj valóban a szabadság bora. Ha a bor elmúlt bő évtizedünk sikertörténete, akkor e sikertörténetben külön kategória Tokaj, ahol a szabadságért a szó szoros értelmében meg kell(ett) harcolni. Az igazi szabadságot persze ingyen nem adják, de azért mégiscsak közbotrány, hogy e páratlan tisztességgel és szívvel készült borokat, melyekre mindenhol büszkék lennének, a hivatalos, impotens és szklerotikus Magyarország milyen jeges hallgatással és ellenséges elutasítással fogadta. Nem szószólóin múlt, hogy ma ismét Tokajban készül a világ egyik legjobb bora, ahogy talán az sem véletlen, hogy borításunk legszebb darabja éppen Tokajról, erről a régi, új és szabad Tokajról szól. (Spread Bt., 2000. 239 oldal, 11 700 Ft. A könyv a kiemelt könyvesboltokban és főleg borboltokban kapható. A Bortársaság Batthyány utcai üzletét ajánlanám - ahol a könyv mellé egy palack jó tokajit is vehetünk.) ÉLET ÉS|· IRODALOM