Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-07-04 / 27. szám - Anna Mark: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 4., 6., 8., 20., 25., 26. oldal) - Kovács Zoltán: Ha jönnek a franciák • vezércikk (1. oldal)

Búcsú Balassa Pétertől (Bacsó Béla, Dérczy Péter, Keresztury Tibor, Nádas Péter) * Rényi Péter: A retorika terrorja (A Terror Háza mint esztétikai probléma) * Vásárhelyi Mária: Dicsérni jöttem Orbánt, nem temetni * „Előítéletes magyarok, szeparatista cigányok” -Rádai Eszter interjúi * ÉS Irodalom: Benedek Szabolcs, Csiki László, Debreczeny György, Maros András, Tandori Dezső, Szív Ernő, Zalán Tibor [ÉLET ÉS|#| I irodalom] IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLVII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ÁRA: 288 FT 2003. JÚLIUS 4. Anna Mark munkája KOVÁCS ZOLTÁN: Ha jönnek a franciák Megáll egy nő a szerkesztőségi szoba ajtajában, a kezét nyújtja és bemutatkozik. A nevét már elfelejtettem, nem is értettem rendesen, elmondja, hogy a ház alsóbb szintjét bérlő cégtől jött. Abból sejtet­tem, hogy valami segítséget kér majd, mert ez a társaság úgy nyolc hónapja költözött a házba, de fiatal, agilis, szépreményű munkatár­sainak egy része emlékezetem szerint még egyetlen köszönést sem viszonzott, akkoriban komoly megütközést keltve a már korábban is ott dolgozókban, most előre köszön, ami a körülményeket figyelem­be véve még akkor is meglepő, ha ő érkezett. A cég voltaképpen va­lami grafikai stúdió, és nem a teljes középső szintet bérlik, de ez csak a későbbiek miatt érdekes. A váratlan köszönés ellentétele azonnal ki is derült. El kell tüntet­ni Ernő bácsit: „Rendkívül fontos ügyfelünk érkezik, egy francia cég, Ernő bácsit nem láthatják” - mondja a nő. A ház egyik portásáról van szó, aki Lőrincről jár be dolgozni, mindig frissen borotvában érkezik, rendesen öltözve, gyümölcs­éréskor hasadásig tömött reklámszatyrokkal pakolva, kertjében sze­dett friss, kóstolásra szánt gyümölccsel. „De miért nem láthatják a franciák Ernő bácsit?” - kérdezem, bár a bajt már sejtettem, de az ember bízzon, amíg lehet. A nő ezt a kér­dést azon nyomban vélhetően nem is értette, mert megismételte, hogy fontos franciák érkeznek. Magam is láttam már fontos franciá­kat, futott át az agyamon, ha úgy vesszük, nyertem is rajtuk. 1975- ben vagy 76-ban egyetemistaként a budapesti vívó világbajnokságon a francia kardcsapat egyik tolmácsa voltam, rendkívül normális, nyitott, értelmes emberekként maradtak meg bennem. Azokat is, ezeket is francia anya szülte, mi bajuk volna az ilyeneknek Ernő bá­csival, föl is tettem a kérdést: mi baj van Ernő bácsival? A nő ekkor megvonta a vállát, és valami olyasmit mondott, hogy „hát érti, nem?”. Természetesen ekkor már mindent értettem, az éjjeli portást el kell dugni, mert a cég diadalmas piaci előretörésének útjában már csak Nagy Ernő nyugdíjas áll, ő pedig nem lehet akadálya a reklám­­grafikai piac teljes okkupációjának. „Az a kérésünk, hogy amíg a franciák itt vannak, Ernő bácsi jöhessen föl az ES-be.” „Ezt nem lehet csinálni, mert ez megalázó” - válaszoltam, de a nő azt mondta, nem megalázó, és különben is, meg van vele beszélve. Az ilyen helyzetek miatt egy pillanat alatt meg tudok utálni min­dent, beleértve saját magamat is. Ezek megoldhatatlan helyzetek, ha engedek, velük együtt csúszok bele ebbe az aljasságba, de ha Er­nő bácsi nem jöhet föl hozzánk, ezek még a végén kiültetik egy Re­zső téri padra. Hiszen jönnek a franciák. Később fölvetettem, hogy miért ne maradhatna Ernő bácsi a saját emeleti szintjén, hiszen annak csak egy részét bérli a cég, például a könyvelő szobájában, de fölvilágosítottak, hogy a franciáknak az egész szintet mint saját rezidenciájukat szándékoznak bemutatni, a portás tehát azokban a szobákban sem lehet, amelyeket azok nem is bérelnek. Már csak azért sem, mert a szint általuk nem bérelt, to­vábbi szobáit erre az alkalomra jól mutató, de még csak be sem kö­tött számítógépes monitorokkal installálják, erre az alkalomra né­hány plazmaképernyő érkezik, vélhetően azért, hogy a franciák lás­sák, nem akárkikkel kötöttek üzletet, a cégnek még plazmaképer­nyői is vannak, ami, lássuk be, csúcstechnológia. Itt jegyzem meg, ez az egész plazmaképernyős magyar nyomor a hatvanas évek or­kánkabátos és hegyesorrú cipős magyar nyomorát idézi, amikor egy egész háztömb járt ugyanabban az orkánban és cipőben csajozni, az is szegénység volt, meg ez szegénység, csak így első ránézésre azzal a különbséggel, hogy akkoriban az egész műveletet nem előzte meg semmiféle megalázás - ha egy mód volt rá. De volt. Itt azonban, mint látjuk, amikor a magyar piaci szereplő akcióba indul, brutálisan eltünteti azt, amit ő a saját szegénységének­­ gon­dol. Majd miután ezzel megvan, összecuccolja azt az eszközállo­mányt, amit ő a saját gazdagságának­­ gondol. Mondanom sem kell, hogy az egyik nem szegénység, a másik meg nem gazdagság, pusztán arról van szó, hogy létezik egy generális, elidegeníthetetlen ősbutaság, amitől a piac magyar szereplője így kombinál. Természe­tesen tisztában vagyok azzal, hogy a cégnek, fogalmazzunk úgy, egyszerű gondolkodású emberei csupán tipikusak, és vannak hozzá­juk képest egészséges felfogású üzletemberek is, de hogy ezek tipi­kusnak mondhatók, sajnos vitathatatlan. Ennek az egész prezentá­ciónak a működési modellje úgy vázolható, hogy először egyik olda­lon emberek megalázásával olyan helyzetet teremtek, hogy ezután, erre építve, a másik oldalon rendesen át tudjam verni az üzletfelei­met. Kirámolom azokat, akik rontják a képet, majd a sajátomként mutatom meg azt, ami nem a sajátom. Ez egy magyar üzleti akció. Nem mondom, hogy ez az egész elképzelés, összes brutalitása el­lenére, minden báj nélküli volna. Hiszen néha látom kiülni őket a ház teraszára, ahol magukba feledkezve cigarettáznak a lízingelt tu­­ják között. Ha a kapun belépők feléjük köszönnek - mint említet­tem már -, elfordítják a fejüket. Az irodalomban ezt az élethelyzetet számtalanszor megírták már, nem is tudom, mitől új ez. Ráadásul valahányszor látom őket, mindig Kosztolányi Hazugok című novellá­ját juttatják eszembe, és ettől határozottan jobb kedvem lesz, ilyen­kor még valami hálát is érzek. A novellában szereplő lecsúszott csa­lád tagjai szegénységükben is fölterítik naponta a kavicsos udvart, vacsoráznak, és a lányok japán lampionokat aggatnak a fák közé. „Vad kedvvel, lázas szájjal hajnalig beszélgettek - írja Kosztolányi. - Ha arra mentem, be-benéztem a kapu hasadékán. Ültek a hold­fényben, és hazudtak.” Magyarország, vadkelet. Kurvák, stricik, művészek, gengszterek, a semmiből vagyonokat építő üzletemberek. Mátéffy Éva: Ruby Ulpius-ház Kiadó, 2003-www.ulpiushaz.hu 977042488400503027

Next