Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-07-18 / 29. szám - Ágoston Zoltán: Regényes hagyományok • könyvkritika | Az ÉS könyve júliusban • Márton László: Testvériség I-III. Kényszerű szabadulás (Jelenkor Kiadó, 2001.); A mennyország három csepp vére (Jelenkor Kiadó, 2002.); A követjárás nehézségei (Jelenkor Kiadó, 2003.) (25. oldal)
„Így hát senki sem tudja, mi lett Károlyi László idősebbik fiával” - mondja a Testvériség című regénytrilógia harmadik kötetének, A követjárás nehézségének egyik szereplője, egy bizonyos vagy inkább állítólagos Wenzl Ciprián. Ha jól értem a művet, Wenzl kijelentése az utolsó mondat elolvasása után is megállja a helyét, ám ez semmiképpen sem válik az olvasó kárára. Hisz tanulságos, értő, élvezetes és felszabadító bizonytalanság tölti el, ha Márton László hívását elfogadva végigjárja az író által felépített labirintust, s megpróbálja végiggondolni, mi is történhetett báró Károlyi Istvánnal az 1686-os zentai csata után, ahol utoljára látták. Vajon azonos-e vele az az állítólag török fogságból kiszabadított ember, akinek színre lépésével a későbbiekben kuruc generálisként híressé-hírhedtté váló Károlyi Sándornak (ekkor azonban s azután ismét aulikus mágnásnak, főispánnak) le kellene mondania az öröklött rangról és vagyonról, vagy a szabadult ember nem más, mint Károlyi László cselédjétől származó fattya, Nagy Geci? Kinek van igaza az e kérdést tisztázni hivatott név- és jogbitorlási perben, s a peren kívül a regényben felléptetett sok tucatnyi tanúságtevő közül, akik mindannyian újabb és újabb bizonyságot tesznek, illetve kételyt gerjesztenek ezerfelé indázó, egymásnak és önmaguknak is ellentmondó történeteikkel? Igaza van-e bárkinek is, vagy mint az elbeszélő javasolja egy helyütt, a visszaélések elkerülése érdekében az igazságot olyanféle testnedvként fogjuk fel, mint a humort? Bizonyossággal egyelőre annyit állítsunk, hogy történetek, pontosabban regények léteznek. De hogyan lehetségesek? A fenti, az olvasók számára kidolgozott kérdések által Márton László valójában ez utóbbira próbál válaszolni. E trilógiának ebből következően igen komoly írói tétje van, a könnyed, gyakran ironikus, humoros elbeszélői hang e szempontból ne tévesszen meg senkit. Ha előzetesen kategorizálni akarnánk (bár erre nemigen van kedvünk), úgy megállapíthatjuk, hogy példaszerűen illik rá a Viktor Zmegac által a metanarratív regény előfeltételeként leírt felfogás: az irodalom mint szellemi kísérlet próbára teszi saját eszköztárát, konvencióit és alapjait. E trilógia sajátossága, hogy a metanarratív szövegrészletek (melyeket a régi narrátorok hangütését idéző elbeszélő képvisel) ugyanakkor nemhogy a fabula megszüntetésével, hanem felsokszorozásával párosulnak. (Még ha az elbeszélő a művészet végét vagy a mese hiányát állító különböző vélekedésekre reflektálva többé-kevésbé igazat is ad azoknak - de talán épp ezek korrekciójaként is olvasható a regény.) A Testvériség nem pusztán kényszerűen beismeri, elszenvedi megalkotottságát, hanem azt egyedi módon a mű hatásmechanizmusának alapjává teszi. Az elbeszélői pozícióval járó szabadság és számos kötelezettség tematizálása - mint például egy-egy történet kimetszésének, a szereplők, az olvasó és a narrátor tudásának, sorsszerűség és véletlen kérdésének problémái - a Jacob Wunschwitz igaz története című regényből már ismerős lehet. De miként már ott is tapasztalhattuk, a fabula igen gazdagon bonyolódik, a szöveg megalkotottságát demonstráló, modelláló passzusok általában mégsem válnak teherré az olvasó számára. Az elbeszélő az olvasót szövetségesnek nevezi, de néha inkább kedves gyermekeként (a régi narrátor familiáris hangján közbeavatkozva) kézen fogva vezeti, segítve tájékozódását, így például a harmadik kötet harmadik fejezetében, amikor elmagyarázza az elbeszélői szempontváltás jelentőségét: „De most egy pillanatig növeljük meg a távolságot, amely elválaszt bennünket a szereplőktől, hogy észlelhessük: az eseményeknek nem annyira láncolatuk, mint inkább felületük van, legalábbis regényünknek ebben a fejezetében. (...) Ha pedig eltöprengünk e sehová sem vezető mozgások lehetséges irányán, úgy már nem is a tavaszodó, regényes tájat látjuk, nem is hazánkat a magasból, hanem csupán egy letűnt korszak felszínét, az események utólag szerkesztendő csomópontjaival.” Márton tehát gondol az olvasóval, de nem abban az értelemben, hogy ettől műve autonómiája csorbulna. Nem kiszolgálja, hanem együttgondolkodásra készteti. Az is igaz, hogy Márton bújócskája az olvasóval a másik féltől komoly figyelmet igényel, hiszen nem kevés feladatot kap, akár a mű szövevényes történetszálainak vagy a számos előre- és visszautalásból, inverzióból, elliptikus szerkezetekből felépített nagyepikai kompozíciónak a követéséről, akár az irodalom- és művelődéstörténeti, történelmi háttérnek az ismeretéről legyen szó. Akármelyik, de különösen, ha az utóbbi hibádzik, poénok garmadájáról marad le az olvasó. Ugyanakkor a történelmi regények esetében szokásos kérdést, a történelmi hitelesség kérdését a Testvériség zárójelbe teszi, s annak firtatására a szerző valószínűleg azt válaszolná, amit Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regényének első kötete kapcsán ő állapított meg: a műben föllelhető, a kort megjelenítő tárgyi, tudati, nyelvi referenciák „hagyományba ágyazottságuk miatt »valóságként« funkcionálnak”. A régi magyar irodalmat, annak (és a későbbinek, benne a mainak) poétikai problémáit kivételesen mélyen átgondoló szerző Márton László, illetve regénye, a Testvériség. A revízió alá vett elbeszélői hagyománynak furcsa módon megteremti egy hiányzó láncszemét is egy „százharminc évvel ezelőtt meg nem írt regény” felfelbukkanó formájában, mely a Kemény Zsigmond-i regénytechnikát működtetve villantja fel az anekdotához, a leíráshoz, a háttérfestőhez, a sorsábrázoláshoz és egyéb elbeszélői elemekhez, illetve a történelmi múltunkhoz való, a magyar romantikus regény sémáitól eltérő viszony lehetőségeit. Az okos lány meséjében felröppentett madár példázatához hasonlóan, hoz is ajándékot meg nem is, s így ebben a formában kapjuk meg a Mikszáth által tervezett, de meg nem valósított regényt. Miközben a Testvériség történelemképe nyilvánvalóan tükrözi az írónak a nagy, kerekre csiszolt, fényezett elbeszélésekkel szembeni kételyeit (nota bene, regényét egy ismert történeti személyiség eleddig árnyékban hagyott életszakaszából bontja ki), agnosztikus történelemfelfogását, Márton imaginációja a korabeli Magyarországról mégis hitelesnek hat. De nem a helyenkénti barokkos stílusimitáció, a néha felbukkanó korabeli szövegidézetek applikációi vagy a bőséggel található történelmi adatok, hivatkozások teremtik ezt meg. Sokkal inkább egyes emberi alapfogalmak, magatartásformák (a testvériség, a szülői szeretet, a szerelem, a testi gyötrelmek, halál, gyász stb.), társadalmi viszonyok (pl. kisúr-nagyúr), vagy az eszmék és politikai, valamint személyes érdekek összefonódásának történeti megragadása, továbbá a hiedelmek, jóslatok, látomások, álmok, jelek korabeli „valóságosságának” megérzékítése. Mindez nem pusztán a hitelesség miatt érdekes, de a mai olvasó saját alapfogalmainak (a felvilágosodás korában gyökerező) konstruált voltára is felhívja a figyelmet, azaz annak önmegértését segíti elő. Nem hiányzik a regényből a nemzeti múlthoz való ájtatos és hamis viszony kritikája sem, amelynek leglátványosabb része a szatirikus, a korabeli, a testiségre koncentráló vaskos humort tudatosan kijátszó Pénzásó Pista-fejezet, amelyben a magyarok kincsét, a nagy történelmet keresik - hogy aztán a végén egy regény (!) kéziratát találják meg a ládikában. Márton történelemábrázolásával kapcsolatban eszünkbe juthat a Hayden White, Jörn Rosen és mások vagy harminc évvel ezelőtti kezdeményezése, amely számol a történetírás elbeszélés-jellegével. Író és történetíró munkája bizonyos pontokon érintkezik, hisz mindkettőnek meg kell válaszolnia, mi tartozik a tárgyhoz, azaz az elbeszélendő történethez, szelektál és kiemel egyes elemeket, interpretál, motivációt, okokat keres, ráadásul mindkettőnek tekintettel kell lennie a megértetés, elhitetés szempontjaira több szinten is: kognitív, narratív-dramaturgiai, retorikai etc. szinten. Érdemes lenne a Testvériséget történelemtanárok és hallgatók számára ajánlott olvasmányként feladni, persze csak azzal a kikötéssel, ha az olvasás során nyert tapasztalataikat és kételyeiket továbbra is szakmájukban kamatoztatják, és nem csapnak fel regényírónak. Márton a trilógiára való felkészülésének eredményeképpen írott A kitaposott zsákutca című esszéjéből következtethetően Weöres Sándor Psychéjét, „a hagyomány regényesített újraírásának” mintáját követve a modern magyar regény eredetét kísérli meg újraírni, amikor Mészáros Ignác 1772-ben megjelent regényére (mely egy Menander álnevű német szerző művének fordítása-átdolgozása), a Kártigámra irányítja a figyelmet. Ám csak annyiban, hogy rámutasson annak a magyar próza előzményeit ignoráló alapnélküliségére, illetve zárványszerűségére, s utólag, visszaható erővel megteremtse a magyar regényirodalom szervesebb fejlődésvonalát. (Már Mészöly Miklós Anna [Albumkép a régi időkből] című novellájában felbukkan „Kártigám, kikeresztelkedett török lány”, ám ez még amolyan bozótos szélén letört gally, nyomkeresőknek szóló gesztus Márton koncepciójához képest.) Néhány szereplőn és történetrészen kívül azonban nem emel át többet a Buda visszavívásakor keresztények fogságába esett, majd Krisztinának keresztelt török leány kalandos történetéből, s ennek nem az az oka, hogy a Mészárosé helyett a Menander-féle (valószínűleg franciából adaptált) „eredeti” mű kéziratának viszontagságos sorsát látjuk kibontakozni a Testvériség oldalain. A magyar nyelvű Kártigám és Heinrich Gusztáv kísérő tanulmánya alapján hamar rájövünk, hogy Márton regényében az e történetre való hivatkozások döntő többsége légből kapott vagy éppen egészen más művekből származó, így hát az elbeszélő és a szereplők ez irányú füllentéseinek hiábavaló bogarászása közben kiderül, a Kártiyám kiválasztásának jelentősége, értelme sokkal inkább az, hogy megmutassa: a hagyománnyal való kapcsolatnak egészen más módja is létezhet, mint ahogy annak sémáit a tizenkilencedik századi magyar próza kialakította. Ez a szabálytalan „regény a regényben” jelenség tehát nem pusztán formai bravúr, hanem poétikai és történelmi, ideológiai sémákat provokáló és helyettük új mintát adó kísérlet. A kézirat, a Kártigám-regény a harmadik kötetben is önálló életet él, így például szétválaszthatatlanul összekeveredik a per hivatalos irataival, aztán megkísérti Károlyi Sándor feleségét, Barkóczy Krisztinát, akit már az előző kötetben is az hoz indulatba, hogy - mint valószínűleg a Mészáros-féle Kártiyám későbbi női olvasógenerációi - a regény erotikus, csábító erejét érzi. Igaz, erényes asszonyként megpróbál ellenállni, ám a regény hatása alatt erotikus álomban lesz része, s ebben beteljesül szerelme első jegyesével, Károlyi Istvánnal, átéli élete egyetlen orgazmusát. Ezt a regényből áradó felforgató erőt kísérli meg a kézirattal ládikába zárni, illetve a négy mitikus őselem, a tűz, a víz, a szél és a föld által megsemmisíteni, hiábavalóan. A kézirat sorsa azt példázza, hogy a regény szelleme zabolázhatatlan, a fikció és a hagyomány nem uralható. A Menander-féle állítólagos regény figurái kiszámíthatatlanul bukkannak fel és avatkoznak közbe a Testvériség cselekményébe. S néha a nagyhatalmú alkotóra is bajt hoz önnön műve. Az egyik különös képességű mellékszereplő halála a fikció veszélyességének ironikus példázataként olvasható: Kölcsey Gábor, aki a mindenkori Szerző parodikus alteregójaként azzal henceg, hogy „nemcsak szemléletből vagy emlékezetből, hanem képzeletből is élethűen rajzol”, akár a halott szerzőt, Menandert, akár a szintén soha nem látott, szökésben lévő kuruc haramiavezért, akkor a kurucok egyszer meglátogatják, és mint naiv befogadók egyszer s mindenkorra megakadályozzák, hogy őket Kölcsey bárki számára is megörökítse. A Testvériség egyik fontos ambíciója, hogy a szöveg az alkotói folyamatban megőrizze elevenségét, a mű építő matériája, a nyelv ne veszítse el burjánzó televény mivoltát. A nyelvi spontaneitás visszanyerésére tett kísérlet közben Márton szeme előtt bevallottan a régi magyar próza, jelesül az erdélyi emlékiratírás képviselőinek példája lebeg. (Ezzel összefüggésben a második kötetben egy kisesszét is olvashatunk a korabeli közköltészet költőietlenségéről, keresettségéről.) Az elbeszélő vagy a szereplők által alkalmazott szólások, mondások, metaforák, hasonlatok sokszor konkrétan megvalósulnak a regényben, vagy éppen szó szerint vétetve kivetkőznek megszokott jelentésükből, mint amikor a részeges bajkeverő Károlyi István látogatására váró új szatmári parancsnok, Auersperg ezredes gondolataiba belelátva ezt olvassuk: „Később megérti majd, hogy hiába gondolta földesúrnak Pistát, nem földes az, inkább csak sáros”. Az író tehát a nyelvi spontaneitás erősítése érdekében megfontolt módon élni hagyja, nem gyomlálja ki szövegéből a rögtönzéseket, ugyanakkor nagyon erős szerkesztéssel, a kompozíció briliáns kiépítettségével párosítja. Ezért aztán egyszerre érezzük szertelennek és szerkesztettnek a szöveget, s ezáltal a spontaneitás és rend feszültségéből fakadó erőt. Hatásában egyszerre lebilincselő és felszabadító az a mutatvány, ahogy Márton kézben tartja bonyolult regényszövedékét. Természetes jelenség, ha egy hoszszú írói program, egy grandiózus mű megvalósítása közben is módosul, a kezdeti koncepció átalakul. Bizonyára így történt ez a Testvériséggel is, így például az első kötetben elindított, az egész trilógián keresztbe-kasul szövődő, az intertextualitás fősodrát képező Kártigám-szál után mintha a második kötetben A nagyidai cigányok akart volna hasonló jelentőségre szert tenni, ám ennek a továbbiakban nem lett folytatása. Talán jobb is így, hiszen már az említett groteszk álom-jelenet (melynek utalásait nem hiánytalanul felsorolva Ilosvai Selymes Pétertől, Gyöngyösin, Berzsenyin, Vörösmartyn, Madáchon, Babitson, Gárdonyin, Márain, Weöres Sándoron át egészen Spiróig és talán Németh Gáborig ér a sor) is feszegette a fejezet, s ezáltal a regény második kötetének kompozíciós egységét. Az olvasótól való búcsúzásnál aztán - ha hihetünk az elbeszélő záró megjegyzéseinek - erről értesülünk: „...eredeti céljaink közül sok minden nem valósult meg, amiért az sem kárpótol teljesen, hogy néhány fontos eredményhez, amelyet nem reméltünk és nem ígértünk, munkánk írása közben hozzásegített a szerencse.” Nos, véleményem szerint párját ritkító, hihetetlen koncepciózusan és ugyanakkor olvasmányosan megírt regény a Testvériség. Én mégis attól tartok, hogy a magyarországi olvasási beidegződések egyelőre nem engedik meg azt, hogy ez a különös, a hagyománnyal a konvencióknál összehasonlíthatatlanul szabadabb és erősebb, tartalmasabb, megalapozottabb viszonyt létesítő történelmi regény érdemeihez méltóan széles körben népszerű legyen. Bár tévednék. Az ÉS könyve júliusban ■ Márton László: Testvériség ////. Kényszerű szabadulás, Jelenkor Kiadó, 2001. 200 oldal, 1400 Ft; A mennyország három csepp vére, Jelenkor Kiadó, 2002. 280 oldal, 2100 Ft; A követjárás nehézségei, Jelenkor Kiadó, 2003. 200 oldal, 2100 Ft ÁGOSTON ZOLTÁN: Regényes hagyományok Szemethy Orsolya munkája KÖNYVHÉT - kéthetenként a könyves újság - Szappanopera arról, amiről még beszélni is fáj - beszélgetés Esze Dórával Könyves nyár - nyári könyvpiac: könyvek, kiadók Tarján Tamás: Visszafelé az időben A kidöntött kerítés - beszélgetés Mezey Katalinnal Tudósítások Albionból - budapesti találkozás Czigány Magdával Könyvszemelvény - Tzvetan Todorczv, James Gleick KÖNYVHÉT - könyvekről beszélünk A Könyvhét előfizethető a szerkesztőségben: egy évre 3456 Ft helyett 2880 Ft 1114 Bp., Hamzsabégi út 31. Tel/fax: 466-0703 2003. JÚLIUS 18. 25 ÉLET Ész IRODALOM