Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-07-18 / 29. szám - Ágoston Zoltán: Regényes hagyományok • könyvkritika | Az ÉS könyve júliusban • Márton László: Testvériség I-III. Kényszerű szabadulás (Jelenkor Kiadó, 2001.); A mennyország három csepp vére (Jelenkor Kiadó, 2002.); A követjárás nehézségei (Jelenkor Kiadó, 2003.) (25. oldal)

„Így hát senki sem tudja, mi lett Ká­rolyi László idősebbik fiával” - mond­ja a Testvériség című regénytrilógia harmadik kötetének, A követjárás ne­hézségének egyik szereplője, egy bizo­nyos vagy inkább állítólagos Wenzl Ciprián. Ha jól értem a művet, Wenzl kijelentése az utolsó mondat elolvasá­sa után is megállja a helyét, ám ez semmiképpen sem válik az olvasó ká­rára. Hisz tanulságos, értő, élvezetes és felszabadító bizonytalanság tölti el, ha Márton László hívását elfogadva végigjárja az író által felépített labirin­tust, s megpróbálja végiggondolni, mi is történhetett báró Károlyi Istvánnal az 1686-os zentai csata után, ahol utoljára látták. Vajon azonos-e vele az az állítólag török fogságból kiszabadí­tott ember, akinek színre lépésével a későbbiekben kuruc generálisként hí­­ressé-hírhedtté váló Károlyi Sándor­nak (ekkor azonban s azután ismét aulikus mágnásnak, főispánnak) le kellene mondania az öröklött rangról és vagyonról, vagy a szabadult ember nem más, mint Károlyi László cseléd­jétől származó fattya, Nagy Geci? Ki­nek van igaza az e kérdést tisztázni hi­vatott név- és jogbitorlási perben, s a peren kívül a regényben felléptetett sok tucatnyi tanúságtevő közül, akik mindannyian újabb és újabb bizony­ságot tesznek, illetve kételyt gerjeszte­­nek ezerfelé indázó, egymásnak és önmaguknak is ellentmondó történe­teikkel? Igaza van-e bárkinek is, vagy mint az elbeszélő javasolja egy helyütt, a visszaélések elkerülése érdekében az igazságot olyanféle testnedvként fog­juk fel, mint a humort? Bizonyossággal egyelőre annyit ál­lítsunk, hogy történetek, pontosab­ban regények léteznek. De hogyan le­hetségesek? A fenti, az olvasók számá­ra kidolgozott kérdések által Márton László valójában ez utóbbira próbál válaszolni. E trilógiának ebből követ­kezően igen komoly írói tétje van, a könnyed, gyakran ironikus, humoros elbeszélői hang e szempontból ne té­vesszen meg senkit. Ha előzetesen ka­tegorizálni akarnánk (bár erre nem­igen van kedvünk), úgy megállapít­hatjuk, hogy példaszerűen illik rá a Viktor Zmegac által a metanarratív regény előfeltételeként leírt felfogás: az irodalom mint szellemi kísérlet próbára teszi saját eszköztárát, kon­vencióit és alapjait. E trilógia sajátossága, hogy a meta­narratív szövegrészletek (melyeket a régi narrátorok hangütését idéző el­beszélő képvisel) ugyanakkor nem­hogy a fabula megszüntetésével, ha­nem felsokszorozásával párosulnak. (Még ha az elbeszélő a művészet végét vagy a mese hiányát állító különböző vélekedésekre reflektálva többé-ke­­vésbé igazat is ad azoknak - de talán épp ezek korrekciójaként is olvasható a regény.) A Testvériség nem pusztán kényszerűen beismeri, elszenvedi megalkotottságát, hanem azt egyedi módon a mű hatásmechanizmusának alapjává teszi. Az elbeszélői pozícióval járó szabadság és számos kötelezettség tematizálása - mint például egy-egy történet kimetszésének, a szereplők, az olvasó és a narrátor tudásának, sorsszerűség és véletlen kérdésének problémái - a Jacob Wunschwitz igaz története című regényből már ismerős lehet. De miként már ott is tapasztal­hattuk, a fabula igen gazdagon bo­nyolódik, a szöveg megalkotottságát demonstráló, modelláló passzusok ál­talában mégsem válnak teherré az ol­vasó számára. Az elbeszélő az olvasót szövetséges­nek nevezi, de néha inkább kedves gyermekeként (a régi narrátor fami­liáris hangján közbeavatkozva) kézen fogva vezeti, segítve tájékozódását, így például a harmadik kötet harma­dik fejezetében, amikor elmagyaráz­za az elbeszélői szempontváltás jelen­tőségét: „De most egy pillanatig nö­veljük meg a távolságot, amely elvá­laszt bennünket a szereplőktől, hogy észlelhessük: az eseményeknek nem annyira láncolatuk, mint inkább felü­letük van, legalábbis regényünknek ebben a fejezetében. (...) Ha pedig el­töprengünk e sehová sem vezető mozgások lehetséges irányán, úgy már nem is a tavaszodó, regényes tá­jat látjuk, nem is hazánkat a magas­ból, hanem csupán egy letűnt kor­szak felszínét, az események utólag szerkesztendő csomópontjaival.” Márton tehát gondol az olvasóval, de nem abban az értelemben, hogy ettől műve autonómiája csorbulna. Nem kiszolgálja, hanem együttgondolko­dásra készteti. Az is igaz, hogy Márton bújócskája az olvasóval a másik féltől komoly fi­gyelmet igényel, hiszen nem kevés feladatot kap, akár a mű szövevényes történetszálainak vagy a számos elő­re- és visszautalásból, inverzióból, el­liptikus szerkezetekből felépített nagyepikai kompozíciónak a követé­séről, akár az irodalom- és művelő­déstörténeti, történelmi háttérnek az ismeretéről legyen szó. Akármelyik, de különösen, ha az utóbbi hibádzik, poénok garmadájáról marad le az ol­vasó. Ugyanakkor a történelmi regé­nyek esetében szokásos kérdést, a történelmi hitelesség kérdését a Test­vériség zárójelbe teszi, s annak firtatá­sára a szerző valószínűleg azt vála­szolná, amit Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regényének első kötete kapcsán ő állapított meg: a műben föllelhető, a kort megjelenítő tárgyi, tudati, nyelvi referenciák „ha­gyományba ágyazottságuk miatt »va­lóságként« funkcionálnak”. A régi magyar irodalmat, annak (és a későbbinek, benne a mainak) poétikai problémáit kivételesen mé­lyen átgondoló szerző Márton László, illetve regénye, a Testvériség. A revízió alá vett elbeszélői hagyománynak furcsa módon megteremti egy hiány­zó láncszemét is egy „százharminc év­vel ezelőtt meg nem írt regény” fel­felbukkanó formájában, mely a Ke­mény Zsigmond-i regénytechnikát működtetve villantja fel az anekdotá­hoz, a leíráshoz, a háttérfestőhez, a sorsábrázoláshoz és egyéb elbeszélői elemekhez, illetve a történelmi múl­tunkhoz való, a magyar romantikus regény sémáitól eltérő viszony lehe­tőségeit. Az okos lány meséjében fel­röppentett madár példázatához ha­sonlóan, hoz is ajándékot meg nem is, s így ebben a formában kapjuk meg a Mikszáth által tervezett, de meg nem valósított regényt. Miközben a Testvériség történelem­­képe nyilvánvalóan tükrözi az írónak a nagy, kerekre csiszolt, fényezett el­beszélésekkel szembeni kételyeit (no­ta bene, regényét egy ismert történe­ti személyiség eleddig árnyékban ha­gyott életszakaszából bontja ki), ag­nosztikus történelemfelfogását, Már­ton imaginációja a korabeli Magyar­­országról mégis hitelesnek hat. De nem a helyenkénti barokkos stílus­imitáció, a néha felbukkanó korabeli szövegidézetek applikációi vagy a bő­séggel található történelmi adatok, hivatkozások teremtik ezt meg. Sokkal inkább egyes emberi alapfo­galmak, magatartásformák (a testvéri­ség, a szülői szeretet, a szerelem, a testi gyötrelmek, halál, gyász stb.), társadalmi viszonyok (pl. kisúr-nagy­­úr), vagy az eszmék és politikai, vala­mint személyes érdekek összefonódá­sának történeti megragadása, továbbá a hiedelmek, jóslatok, látomások, ál­mok, jelek korabeli „valóságosságá­nak” megérzékítése. Mindez nem pusztán a hitelesség miatt érdekes, de a mai olvasó saját alapfogalmainak (a felvilágosodás korában gyökerező) konstruált voltára is felhívja a figyel­met, azaz annak önmegértését segíti elő. Nem hiányzik a regényből a nemzeti múlthoz való ájtatos és hamis viszony kritikája sem, amelynek leg­látványosabb része a szatirikus, a ko­rabeli, a testiségre koncentráló vaskos humort tudatosan kijátszó Pénzásó Pista-fejezet, amelyben a magyarok kincsét, a nagy történelmet keresik - hogy aztán a végén egy regény (!) kéziratát találják meg a ládikában. Márton történelemábrázolásával kapcsolatban eszünkbe juthat a Hay­den White, Jörn Rosen és mások vagy harminc évvel ezelőtti kezdemé­nyezése, amely számol a történetírás elbeszélés-jellegével. Író és történet­író munkája bizonyos pontokon érintkezik, hisz mindkettőnek meg kell válaszolnia, mi tartozik a tárgy­hoz, azaz az elbeszélendő történethez, szelektál és kiemel egyes elemeket, in­terpretál, motivációt, okokat keres, ráadásul mindkettőnek tekintettel kell lennie a megértetés, elhitetés szempontjaira több szinten is: kogni­tív, narratív-dramaturgiai, retorikai etc. szinten. Érdemes lenne a Testvéri­séget történelemtanárok és hallgatók számára ajánlott olvasmányként fel­adni, persze csak azzal a kikötéssel, ha az olvasás során nyert tapasztalataikat és kételyeiket továbbra is szakmájuk­ban kamatoztatják, és nem csapnak fel regényírónak. Márton a trilógiára való felkészülé­sének eredményeképpen írott A kita­posott zsákutca című esszéjéből követ­keztethetően Weöres Sándor Psyché­­jét, „a hagyomány regényesített újra­írásának” mintáját követve a modern magyar regény eredetét kísérli meg újraírni, amikor Mészáros Ignác 1772-ben megjelent regényére (mely egy Menander álnevű német szerző művének fordítása-átdolgozása), a Kártigámra irányítja a figyelmet. Ám csak annyiban, hogy rámutasson an­nak a magyar próza előzményeit ig­­noráló alapnélküliségére, illetve zár­ványszerűségére, s utólag, visszaható erővel megteremtse a magyar re­gényirodalom szervesebb fejlődésvo­nalát. (Már Mészöly Miklós Anna [Al­bumkép a régi időkből] című novellájá­ban felbukkan „Kártigám, kikeresz­telkedett török lány”, ám ez még amolyan bozótos szélén letört gally, nyomkeresőknek szóló gesztus Már­ton koncepciójához képest.) Néhány szereplőn és történetrészen kívül azonban nem emel át többet a Buda visszavívásakor keresztények fogságá­ba esett, majd Krisztinának keresztelt török leány kalandos történetéből, s ennek nem az­ az oka, hogy a Mészá­rosé helyett a Menander-féle (valószí­nűleg franciából adaptált) „eredeti” mű kéziratának viszontagságos sorsát látjuk kibontakozni a Testvériség olda­lain. A magyar nyelvű Kártigám és Heinrich Gusztáv kísérő tanulmánya alapján hamar rájövünk, hogy Már­ton regényében az e történetre való hivatkozások döntő többsége légből kapott vagy éppen egészen más mű­vekből származó, így hát az elbeszélő és a szereplők ez irányú füllentései­nek hiábavaló bogarászása közben ki­derül, a Kártiyám kiválasztásának je­lentősége, értelme sokkal inkább az, hogy megmutassa: a hagyománnyal való kapcsolatnak egészen más módja is létezhet, mint ahogy annak sémáit a tizenkilencedik századi magyar pró­za kialakította. Ez a szabálytalan „re­gény a regényben” jelenség tehát nem pusztán formai bravúr, hanem poétikai és történelmi, ideológiai sé­mákat provokáló és helyettük új min­tát adó kísérlet. A kézirat, a Kártigám-regény a har­madik kötetben is önálló életet él, így például szétválaszthatatlanul összeke­veredik a per hivatalos irataival, aztán megkísérti Károlyi Sándor feleségét, Barkóczy Krisztinát, akit már az előző kötetben is az hoz indulatba, hogy - mint valószínűleg a Mészáros-féle Kártiyám későbbi női olvasógenerációi - a regény erotikus, csábító erejét ér­zi. Igaz, erényes asszonyként megpró­bál ellenállni, ám a regény hatása alatt erotikus álomban lesz része, s ebben beteljesül szerelme első jegyesével, Károlyi Istvánnal, átéli élete egyetlen orgazmusát. Ezt a regényből áradó felforgató erőt kísérli meg a kézirattal ládikába zárni, illetve a négy mitikus őselem, a tűz, a víz, a szél és a föld ál­tal megsemmisíteni, hiábavalóan. A kézirat sorsa azt példázza, hogy a re­gény szelleme zabolázhatatlan, a fikció és a hagyomány nem uralható. A Me­­nander-féle állítólagos regény figurái kiszámíthatatlanul bukkannak fel és avatkoznak közbe a Testvériség cselek­ményébe. S néha a nagyhatalmú al­kotóra is bajt hoz önnön műve. Az egyik különös képességű melléksze­replő halála a fikció veszélyességének ironikus példázataként olvasható: Kölcsey Gábor, aki a mindenkori Szerző parodikus alteregójaként azzal henceg, hogy „nemcsak szemléletből vagy emlékezetből, hanem képzelet­ből is élethűen rajzol”, akár a halott szerzőt, Menandert, akár a szintén so­ha nem látott, szökésben lévő kuruc haramiavezért, akkor a kurucok egy­szer meglátogatják, és mint naiv befo­gadók egyszer s mindenkorra meg­akadályozzák, hogy őket Kölcsey bár­ki számára is megörökítse. A Testvériség egyik fontos ambíciója, hogy a szöveg az alkotói folyamatban megőrizze elevenségét, a mű építő matériája, a nyelv ne veszítse el bur­jánzó televény mivoltát. A nyelvi spontaneitás visszanyerésére tett kí­sérlet közben Márton szeme előtt be­vallottan a régi magyar próza, jelesül az erdélyi emlékiratírás képviselőinek példája lebeg. (Ezzel összefüggésben a második kötetben egy kisesszét is ol­vashatunk a korabeli közköltészet köl­­tőietlenségéről, keresettségéről.) Az elbeszélő vagy a szereplők által alkal­mazott szólások, mondások, metafo­rák, hasonlatok sokszor konkrétan megvalósulnak a regényben, vagy ép­pen szó szerint vétetve kivetkőznek megszokott jelentésükből, mint ami­kor a részeges bajkeverő Károlyi Ist­ván látogatására váró új szatmári pa­rancsnok, Auersperg ezredes gondo­lataiba belelátva ezt olvassuk: „Ké­sőbb megérti majd, hogy hiába gon­dolta földesúrnak Pistát, nem földes az, inkább csak sáros”. Az író tehát a nyelvi spontaneitás erősítése érdeké­ben megfontolt módon élni hagyja, nem gyomlálja ki szövegéből a rög­tönzéseket, ugyanakkor nagyon erős szerkesztéssel, a kompozíció briliáns kiépítettségével párosítja. Ezért aztán egyszerre érezzük szertelennek és szerkesztettnek a szöveget, s ezáltal a spontaneitás és rend feszültségéből fakadó erőt. Hatásában egyszerre le­bilincselő és felszabadító az a mutat­vány, ahogy Márton kézben tartja bo­nyolult regényszövedékét. Természetes jelenség, ha egy hosz­­szú írói program, egy grandiózus mű megvalósítása közben is módosul, a kezdeti koncepció átalakul. Bizonyára így történt ez a Testvériséggel is, így például az első kötetben elindított, az egész trilógián keresztbe-kasul szövő­dő, az intertextualitás fősodrát képe­ző Kártigám-szál után mintha a má­sodik kötetben A nagyidai cigányok akart volna hasonló jelentőségre szert tenni, ám ennek a továbbiakban nem lett folytatása. Talán jobb is így, hi­szen már az említett groteszk álom-je­lenet (melynek utalásait nem hiányta­lanul felsorolva Ilosvai Selymes Péter­től, Gyöngyösin, Berzsenyin, Vörös­­martyn, Madáchon, Babitson, Gárdo­nyin, Márain, Weöres Sándoron át egészen Spiróig és talán Németh Gá­borig ér a sor) is feszegette a fejezet, s ezáltal a regény második kötetének kompozíciós egységét. Az olvasótól való búcsúzásnál aztán - ha hihetünk az elbeszélő záró megjegyzéseinek - erről értesülünk: „...eredeti céljaink közül sok minden nem valósult meg, amiért az sem kárpótol teljesen, hogy néhány fontos eredményhez, amelyet nem reméltünk és nem ígértünk, munkánk írása közben hozzásegített a szerencse.” Nos, véleményem szerint párját rit­kító, hihetetlen koncepciózusan és ugyanakkor olvasmányosan megírt regény a Testvériség. Én mégis attól tartok, hogy a magyarországi olvasási beidegződések egyelőre nem engedik meg azt, hogy ez a különös, a hagyo­mánnyal a konvencióknál összeha­sonlíthatatlanul szabadabb és erősebb, tartalmasabb, megalapozottabb vi­szonyt létesítő történelmi regény ér­demeihez méltóan széles körben nép­szerű legyen. Bár tévednék. Az ÉS könyve júliusban ■ Márton László: Testvériség /­///. Kényszerű szabadulás, Jelenkor Kiadó, 2001. 200 oldal, 1400 Ft; A mennyország három csepp vére, Jelenkor Kiadó, 2002. 280 oldal, 2100 Ft; A követjárás nehézségei, Jelenkor Kiadó, 2003. 200 oldal, 2100 Ft ÁGOSTON ZOLTÁN: Regényes hagyományok Szemethy Orsolya munkája KÖNYVHÉT - kéthetenként a könyves újság - Szappanopera arról, amiről még beszélni is fáj - beszélgetés Esze Dórával Könyves nyár - nyári könyvpiac: könyvek, kiadók Tarján Tamás: Visszafelé az időben A kidöntött kerítés - beszélgetés Mezey Katalinnal Tudósítások Albion­ból - budapesti találkozás Czigány Magdával Könyvszemelvény - Tzvetan Todorczv, James Gleick KÖNYVHÉT - könyvekről beszélünk A Könyvhét előfizethető a szerkesztőségben: egy évre 3456 Ft helyett 2880 Ft 1114 Bp., Hamzsabégi út 31. Tel/fax: 466-0703 2003. JÚLIUS 18. 25 ÉLET És­z IRODALOM

Next