Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-05-21 / 21. szám - Seres László: Mission possible. Irak, botrány, demokrácia (5. oldal)

A­z iraki háború támogatói örül­hetnek annak, hogy kipattant a kínzási botrány. Az őszinte fel­háborodás és a vele párhuzamosan megjelenő álszent műfelhördülés erősen emlékeztet arra, ahogyan Iz­rael jár, valahányszor van képe heli­kopterről kilőni a Hamasz és az Isz­lám Dzsihád kreatív igazgatóit, akik főállásban dolgoznak a zsidó állam megsemmisítésén. A nyugati és az arab világ (mű)felháborodása annak szól, hogy mégiscsak a szabadságel­vű, emberi jogi, jogállami nyugati ál­láspont a megítélés mércéje, nem pe­dig Szaddám vagy valamelyik más, még élő arab diktátor gyilkos, elnyo­mó, népkínzó gyakorlata. Ezen a gyakorlaton azonban a világ legalább harminc éve elfelejt felháborodni. Vagy itt van például Szudán. Eng­land közleány és társainak perverziói mellett persze eltörpül Szudán esete, ahol eddig úgy kétmillió halottja van a 18 éves „polgárháborúnak”. Nos, az ország Darfur tartományában ta­valy új hadszíntér nyílt: a kormány támogatta muzulmán milicisták a Ti­me magazin szerint eddig tízezer ci­vilt mészároltak le, százezreket pedig menekülésre késztettek, leginkább fekete bőrszínük, képzettségük és el­térő hitük okán. Érdekes, itt sem hal­lom a nyugati (és az arab) világ pro­test song-jait. Ahogy nyilván amnézi­­ás okokból nem emlékszem Abu Graib-szintű felháborodásra: a fallú­dzsai négyes gyilkosság és hullacson­kítás képeinél; Nicholas Berg inter­netes lefejezésénél; Daniel Pearl új­ságíró kivégzésénél; a Gázában nem­rég meggyilkolt izraeli katonák test­részeivel való helyi focizás képeinél; az üzbég rezsim dokumentált kínzá­sainál; a Palesztin Hatóság és a most EU-barát Kadhafi emberi jogi praxi­sánál; Szaddám egész életművénél. Mindezek ellenére nagyon is fon­tos, hogy Abu Graib kiderült, hiszen nemcsak az amerikaiaknak adott le­hetőséget elmagyarázni, mit és mit nem értenek amerikai értékek alatt, de kiderült, hogy idehaza is vannak, akik szerint „új helyzet” állt elő mo­rálisan, értékeink végzetesen össze­keveredtek két tucat szadista US-tiszt Gestapo-módszereivel, így a további­akban nincs mit keresnünk az ameri­kaiak oldalán Irakban. Hihetetlen. Imázs Ha csak a híradók képeiből indulunk ki, Irak veszett ügy. Katonai rend­őrök és hírszerzők kínzásai, hiányzó stratégia, végeláthatatlan harcok Fal­­lúdzsában és Nedzsefben, kezelhetet­len tömegek, síita fanatikusok - nagy­jából ennyit látunk azóta, hogy Bush elnök tavaly bejelentette: „Mission ac­complished,” azaz: küldetés teljesítve. Mission impossible - csóválja a fejét a világ tévénézőivel együtt a magyar közönség is, amelynek Orbán Viktor hírelemző elmagyarázta: mielőbb vis­sza kell hívnunk szállítóalakulatunkat al-Hillahból, hiszen „erkölcsileg tart­hatatlanná vált a helyzet Irakban”, „a világméretű terrorizmus elleni küz­delemnek és Iraknak már nincs köze egymáshoz”. Orbán természetesen nincs egyedül ezzel a meglátással. Abu Graib a háború megannyi bal- és jobboldali ellenzőjét megerősítette abban, hogy megkérdőjeleződött az USA morális hitelessége (ami a „ké­ SERES LÁSZLÓ: kőmozgalom” szerint sose létezett), különben is, Irak egyre inkább az Iz­­rael-barát amerikai neokonok privát világuralmi háborúja, amelybe bele­rángatják a többi szerencsétlent. Bush elnöktől egy amerikai újságíró meg is kérdezte, vajon „morálisan hogyan különböztetné meg magát Szaddám Huszeintől” - nagyjából itt tartunk most, morálisan. Új helyzet állt volna elő? A botrá­nyos és kellőképpen el nem ítélhető kínzási ügy nagyon sokat ártott a terror elleni harcnak. Ám a 2003 ok­tóbere és decembere közt történt megaláztatásokat nem a média és nem most, hanem a katonaság illeté­kes szervei maguk kezdték feltárni, éspedig idén januárban. Működésbe léptek a szabad társadalom intézmé­nyei: a január 14-én meginduló vizs­gálatról 17-én beszámolt az NBC, majd több más média, márciusra a legtöbb vádpont összeállt. A hadve­zetés gyors tisztázást, teljes felelős­­ségrevonást ígért, és ahogy szapo­rodtak Bush elnök bocsánatkérései (még a jordán királytól is, akinek or­szágában rendszeresek a kínzások), úgy nőtt a soha máskor fel nem há­borodó arab utca haragja: hogy mernek ezek bocsánatot kérni? És mi mikor halljuk végre egy muzulmán vezetőtől, hogy míg „a kínzás szerves része az arab hagyománynak, a mai napig alkalmazzák arab börtönök­ben” (al-Zafír, bejrúti lap), addig Amerika és a Nyugat azonnal fele­lősségre vonja a bűnösöket? Egyetlen felelős vezető sem akarta eltussolni az Abu Graib-ügyet. Még az elnököt és a kongresszust túl ké­sőn informáló Donald Rumsfeld sem, akit a The New Yorker kitűnő új­ságírója, Seymour Hersh lényegében konkrét bizonyítékok nélkül, kínzási felbujtóként kezel. „Mondjál le, Rumsfeld” - szólította fel a védelmi minisztert a londoni The Economist, arra hivatkozva, hogy a „hibákért és fegyelmezetlenségekért a legfelső szinten kell vállalni a felelősséget”. A lap szerint félő, hogy az elektromos vezetékekhez kötött, csuklyás fogoly elhíresült imázsa „évekig kísérti majd Amerikát” - miközben éppen a lap járult ehhez hozzá azzal, hogy fekete alapon címlapjára rakta a szörnyű fotót. Rumsfeld azonban, aki a szená­tus előtt elismerte „teljes felelősségét” az ügyben, jól teszi, ha nem mond le: éppen azzal ismerné el a módszeres­ség, a „kínzás mögötti szisztéma” vádját, ha gesztust tenne a purifiká­­toroknak. Természetesen azonnal fel kell állnia, ha valóban bebizonyoso­dik, hogy jóváhagyta a szörnyű kín­zásokat, megaláztatásokat. Nemzetépítés A katonai-stratégiai helyzet aggasztó Irakban. Ám az igazi megszállók, a kül­földről beáramló fegyveres terroris­ták nagy száma nem kivonulás, ha­nem éppen hogy keményebb ameri­kai fellépés után kiált. Nem segít a helyzeten, amúgy is kétes imázsukon, ha egyik kompromisszumot kötik a másik után: ha Fallúdzsát átengedik egy volt Szaddám-barát tisztnek, vagy ha Nedzsef mecsetjeinek védelme fontosabb szempont az emberi élet­nél, lévén szent város. Amely szentség természetesen csak az amerikaiak lö­véseitől sérül, nem attól, hogy egy Muktada al-Szadr nevű síita terroris­tától befészkeli magát oda, hogy on­nan hamisítson vallást. Jó hír azon­ban, hogy a városban és másutt sokan mernek tüntetni (az általuk leginkább iráni ügynöknek tartott) al-Szadr el­len - nem az első bátorító jele az iraki civil kurázsinak. Washington havonta közel hatmilliárd dollárt költ Irakra: ez az összeg csak akkor ad értelmet, ha az irakiak élni is akarnak majd az importált demokráciával. Jó hír, hogy nincs se szunnita-síita polgárháború, se menekülthullám. Jó hír, hogy a szenzációhajhász ka­meráktól távol, amerikaiak, britek, magyarok és több más nemzet kato­nái segítenek újjáépíteni Irakot. Jó hír, hogy március 8-a óta van egy konszenzussal elfogadott ideiglenes alkotmány, amely az arab világhoz képest páratlan jogokkal, fékekkel és ellensúlyokkal ruházza fel az egyes vallások, kultúrák képviselőit. Jó hír, hogy június 30-a után ideiglenesen egy civil kormányzótanács veszi át az ország irányítását (valamint az olaj feletti kontrollt, az ezzel meggyanúsí­tott amerikaiak helyett), és jó hír az is, hogy Bush elnök közölte: nem vo­nulnak ki automatikusan az ország­ból. Ez a lépés a kezdeti fázisban leg­alábbis felelőtlenség lenne, és akkor hiábavalóan halt volna meg eddig 750 amerikai katona a háborúban. Az összkép tehát vegyes, de az bizo­nyosan állítható, hogy Abu Graib mi­att nem került egy erkölcsi szintre az iszlámista terror és az amerikaiak (hi­bát hibára halmozó, sokszor koncep­ciótlan) nemzetépítési törekvése. Rossz hír, hogy a világ vezetői egyre inkább ENSZ-mandátummal képzelik el Irak jövőjét. A presztízs nélküli világszervezet jóváhagyása a nemzetközi jog, a várva várt „legiti­máció” szempontjából talán számít valamit. Ám az ENSZ szereti nem észrevenni a genocídiumokat a Bal­kánon, Ruandában, Irakban, ellen­ben szívesen beengedi Líbiát, Szíriát és a már említett Szudánt az emberi jogi bizottságába. Ráadásul a világ­­szervezetnek éppen Szaddám Irak­jával sikerült eddigi legkomolyabb korrupciós ügyébe rohannia: az 1996-ban szankciólazító, humanitá­rius célzattal elfogadott Oil for Food program keretében Szaddám lehe­tőséget kapott olajeladásokra, ame­lyek bevételeiből az előkerült listák tanúsága szerint értékpapírok for­májában illegális dollármilliárdokat juttatott ötven állam 270 diplomatá­jának (köztük három magas rangú ENSZ-vezetőnek, így Benon Sevan­nak, Kofi Annan főtitkár közeli munkatársának) és kisstílű Szad­­dám-propagandistáknak (pl. Geor­ge Galloway ex-Labour-képviselő­­nek vagy - állítólag - a mi Izabel­lánknak). Az ENSZ helyett talán célszerűbb és hatékonyabb lenne NATO-logó alatt rendet rakni az országban, egy mihamarabbi demokratikus választás előmozdítására. Irakban azonban az alapvető választás, ahogy azt Robert Kagan pontosan megfogalmazta (Washington Post, máj. 2), „nem a de­mokrácia és a stabilitás, hanem az egyik oldalon a demokratikus stabili­tás, a másikon a polgárháború, a ká­osz vagy brutális, totalitárius diktatú­ra és terrorizmus között van”. Irak helyzetéről több érvényes meglátás is létezhet, csak egy nem: az, hogy „a világméretű terrorizmus elleni küz­delemnek és Iraknak már nincs köze egymáshoz”. Közünk? A háború ellenzői szerint Amerika emberi jogi bűnbeesése a harmadik háborús indokot is megsemmisítet­te. Nem volt igaz 1) a Szaddám-ter­­roristák kapcsolat; 2) nem léteztek tömegpusztító fegyverek (WMD); és most, tessék, még a szadizmus is normává vált, így 3) hiteltelenné vált az emberi jogi alapú demokrá­ciateremtés - állítják sokan. Főleg azok, akiket tényekkel lehetetlen bármiről is meggyőzni. Az amerikai és a brit hírszerzés so­kat tévedett, de Szaddám és az al- Kaida kapcsolataira több egyértelmű jel utalt már a háború előtt is. Most a cseh hírszerzés megerősítette, hogy Mohammed Atta, a szeptember 11-i géprablók vezetője 2001. április 8-án Prágában találkozott Ahmed al-Ani iraki hírszerzőtiszttel. WMD eddig valóban nem került elő (csak némi szarin- és mustárgáz), de kevesen fi­gyeltek fel arra, hogy a sikertelenség miatt lemondott David Kay főfegy­­verellenőr kongresszusi meghallga­tásán megerősítette: százával léteztek illegális rakéta-, vegyi és biológiai fegyverprogramok, földalatti kísérle­ti laboratóriumok (pl. börtönökben) és megfélemlített, az ENSZ felé hall­gató tudósok. Robert Kagan és Wil­liam Kristol A megfelelő háború a meg­felelő okokból című cikkükben (The Weekly Standard, 2004. febr. 24.) hosszan kifejtik, miért is tételezhette fel joggal a világ, hogy Szaddám fe­nyegetést jelenthet. Szeptember 11 - e pedig „új dimenziókat adott a ve­szélynek”, félő volt, hogy a diktátor olyan emberekkel osztja meg vegyi és biológiai anyagait, akik vegyész­diplomájuk mellé a pilótaengedélyt is kiváltották. Mi közünk mindehhez? - kérdez­heti az olvasó. Amerikát támadták meg, oldja meg a problémáit egye­dül vagy az ENSZ-szel. Remek ötlet. Ideje azonban perspektívánkat ki­szélesíteni a piros-fehér-zöldhöz ké­pest. Magyarország része annak a ci­vilizációnak, annak a nyugati érték­rendnek, amelynek szabadságát és biztonságát jelenleg nem az EU, ha­nem kizárólag az Egyesült Államok garantálja. Márpedig a terrorista fe­nyegetés, ami enyhébb formában egyszerű kulturális kihívásként je­lentkezik (lásd a francia fejkendővi­­tát), az USA mellett egyre inkább Európában is gondolkodik - ha nem célpontként, mint Madridban és Isz­tambulban, akkor kényelmes bázis­ként, mint Hamburgban, Milánó­ban, Brüsszelben. „Az Europol sze­rint az iszlám fundamentalizmus je­lenti a legnagyobb fenyegetést Euró­pa szempontjából” - adta hírül nem­rég az MTI; a szervezet szerint „Eu­rópában már léteznek bizonyos struktúráik”. Nemrég ugye Magyar­­országot is elérte az a félmillió eurós összeg, amellyel egy szaúdi terrorba­rát alapítvány akart segíteni egy itt élő palesztin fogorvoson. Már régen nem csak Irakról van szó. A radikális iszlámisták akkor nyernek igazán teret és megerősí­tést, ha azt látják, hogy egyre több megbékéltető engedményre tudják rávenni Amerika partnereit. A szó­szegő spanyol megfutamodás, a lengyel elbizonytalanodás, Blair háttérből eltervezett elmozdítása, megannyi jel, amit ők nagyon is pontosan dekódolnak. Olaszország­ban iraki terrorista túszszedők elér­ték, hogy műholdas felhívásukra öt­ezer fős „békefelvonulást” tartsanak Rómában, amellyel olyannyira elé­gedettek voltak, hogy el is engedték három olasz túszukat. Ez így megy. A legnagyobb probléma Európa vé­leményformálóinak morális elbi­zonytalanodása, posztkolonialista bűntudata, az értékek relativizálása, ami lassan, de biztosan kiegyezést szül a­ fundamentalista veszéllyel. Nemrég Magyarország is megérke­zett Európába. Jó lenne méltóság­gal ottmaradni. Mission possible Irak, botrány, demokrácia Cristina Fessler munkája (1987) 2004. MÁJUS 21. h Írl' „Csak az ember olvas...” MAGVETŐ BERNICZKY ÉVA A TOJÁSÁRUS HOSSZÚNAPJA Érzékeny történetek egy durva világból — az ungvári írónő első novelláskötete. FARKAS PÉTER TÖRLESZTÉS Valaki kisétál a valóságból — az elnémulás regénye. I KJI ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next