Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-05-21 / 21. szám - Seres László: Mission possible. Irak, botrány, demokrácia (5. oldal)
Az iraki háború támogatói örülhetnek annak, hogy kipattant a kínzási botrány. Az őszinte felháborodás és a vele párhuzamosan megjelenő álszent műfelhördülés erősen emlékeztet arra, ahogyan Izrael jár, valahányszor van képe helikopterről kilőni a Hamasz és az Iszlám Dzsihád kreatív igazgatóit, akik főállásban dolgoznak a zsidó állam megsemmisítésén. A nyugati és az arab világ (mű)felháborodása annak szól, hogy mégiscsak a szabadságelvű, emberi jogi, jogállami nyugati álláspont a megítélés mércéje, nem pedig Szaddám vagy valamelyik más, még élő arab diktátor gyilkos, elnyomó, népkínzó gyakorlata. Ezen a gyakorlaton azonban a világ legalább harminc éve elfelejt felháborodni. Vagy itt van például Szudán. England közleány és társainak perverziói mellett persze eltörpül Szudán esete, ahol eddig úgy kétmillió halottja van a 18 éves „polgárháborúnak”. Nos, az ország Darfur tartományában tavaly új hadszíntér nyílt: a kormány támogatta muzulmán milicisták a Time magazin szerint eddig tízezer civilt mészároltak le, százezreket pedig menekülésre késztettek, leginkább fekete bőrszínük, képzettségük és eltérő hitük okán. Érdekes, itt sem hallom a nyugati (és az arab) világ protest song-jait. Ahogy nyilván amnéziás okokból nem emlékszem Abu Graib-szintű felháborodásra: a fallúdzsai négyes gyilkosság és hullacsonkítás képeinél; Nicholas Berg internetes lefejezésénél; Daniel Pearl újságíró kivégzésénél; a Gázában nemrég meggyilkolt izraeli katonák testrészeivel való helyi focizás képeinél; az üzbég rezsim dokumentált kínzásainál; a Palesztin Hatóság és a most EU-barát Kadhafi emberi jogi praxisánál; Szaddám egész életművénél. Mindezek ellenére nagyon is fontos, hogy Abu Graib kiderült, hiszen nemcsak az amerikaiaknak adott lehetőséget elmagyarázni, mit és mit nem értenek amerikai értékek alatt, de kiderült, hogy idehaza is vannak, akik szerint „új helyzet” állt elő morálisan, értékeink végzetesen összekeveredtek két tucat szadista US-tiszt Gestapo-módszereivel, így a továbbiakban nincs mit keresnünk az amerikaiak oldalán Irakban. Hihetetlen. Imázs Ha csak a híradók képeiből indulunk ki, Irak veszett ügy. Katonai rendőrök és hírszerzők kínzásai, hiányzó stratégia, végeláthatatlan harcok Fallúdzsában és Nedzsefben, kezelhetetlen tömegek, síita fanatikusok - nagyjából ennyit látunk azóta, hogy Bush elnök tavaly bejelentette: „Mission accomplished,” azaz: küldetés teljesítve. Mission impossible - csóválja a fejét a világ tévénézőivel együtt a magyar közönség is, amelynek Orbán Viktor hírelemző elmagyarázta: mielőbb vissza kell hívnunk szállítóalakulatunkat al-Hillahból, hiszen „erkölcsileg tarthatatlanná vált a helyzet Irakban”, „a világméretű terrorizmus elleni küzdelemnek és Iraknak már nincs köze egymáshoz”. Orbán természetesen nincs egyedül ezzel a meglátással. Abu Graib a háború megannyi bal- és jobboldali ellenzőjét megerősítette abban, hogy megkérdőjeleződött az USA morális hitelessége (ami a „ké SERES LÁSZLÓ: kőmozgalom” szerint sose létezett), különben is, Irak egyre inkább az Izrael-barát amerikai neokonok privát világuralmi háborúja, amelybe belerángatják a többi szerencsétlent. Bush elnöktől egy amerikai újságíró meg is kérdezte, vajon „morálisan hogyan különböztetné meg magát Szaddám Huszeintől” - nagyjából itt tartunk most, morálisan. Új helyzet állt volna elő? A botrányos és kellőképpen el nem ítélhető kínzási ügy nagyon sokat ártott a terror elleni harcnak. Ám a 2003 októbere és decembere közt történt megaláztatásokat nem a média és nem most, hanem a katonaság illetékes szervei maguk kezdték feltárni, éspedig idén januárban. Működésbe léptek a szabad társadalom intézményei: a január 14-én meginduló vizsgálatról 17-én beszámolt az NBC, majd több más média, márciusra a legtöbb vádpont összeállt. A hadvezetés gyors tisztázást, teljes felelősségrevonást ígért, és ahogy szaporodtak Bush elnök bocsánatkérései (még a jordán királytól is, akinek országában rendszeresek a kínzások), úgy nőtt a soha máskor fel nem háborodó arab utca haragja: hogy mernek ezek bocsánatot kérni? És mi mikor halljuk végre egy muzulmán vezetőtől, hogy míg „a kínzás szerves része az arab hagyománynak, a mai napig alkalmazzák arab börtönökben” (al-Zafír, bejrúti lap), addig Amerika és a Nyugat azonnal felelősségre vonja a bűnösöket? Egyetlen felelős vezető sem akarta eltussolni az Abu Graib-ügyet. Még az elnököt és a kongresszust túl későn informáló Donald Rumsfeld sem, akit a The New Yorker kitűnő újságírója, Seymour Hersh lényegében konkrét bizonyítékok nélkül, kínzási felbujtóként kezel. „Mondjál le, Rumsfeld” - szólította fel a védelmi minisztert a londoni The Economist, arra hivatkozva, hogy a „hibákért és fegyelmezetlenségekért a legfelső szinten kell vállalni a felelősséget”. A lap szerint félő, hogy az elektromos vezetékekhez kötött, csuklyás fogoly elhíresült imázsa „évekig kísérti majd Amerikát” - miközben éppen a lap járult ehhez hozzá azzal, hogy fekete alapon címlapjára rakta a szörnyű fotót. Rumsfeld azonban, aki a szenátus előtt elismerte „teljes felelősségét” az ügyben, jól teszi, ha nem mond le: éppen azzal ismerné el a módszeresség, a „kínzás mögötti szisztéma” vádját, ha gesztust tenne a purifikátoroknak. Természetesen azonnal fel kell állnia, ha valóban bebizonyosodik, hogy jóváhagyta a szörnyű kínzásokat, megaláztatásokat. Nemzetépítés A katonai-stratégiai helyzet aggasztó Irakban. Ám az igazi megszállók, a külföldről beáramló fegyveres terroristák nagy száma nem kivonulás, hanem éppen hogy keményebb amerikai fellépés után kiált. Nem segít a helyzeten, amúgy is kétes imázsukon, ha egyik kompromisszumot kötik a másik után: ha Fallúdzsát átengedik egy volt Szaddám-barát tisztnek, vagy ha Nedzsef mecsetjeinek védelme fontosabb szempont az emberi életnél, lévén szent város. Amely szentség természetesen csak az amerikaiak lövéseitől sérül, nem attól, hogy egy Muktada al-Szadr nevű síita terroristától befészkeli magát oda, hogy onnan hamisítson vallást. Jó hír azonban, hogy a városban és másutt sokan mernek tüntetni (az általuk leginkább iráni ügynöknek tartott) al-Szadr ellen - nem az első bátorító jele az iraki civil kurázsinak. Washington havonta közel hatmilliárd dollárt költ Irakra: ez az összeg csak akkor ad értelmet, ha az irakiak élni is akarnak majd az importált demokráciával. Jó hír, hogy nincs se szunnita-síita polgárháború, se menekülthullám. Jó hír, hogy a szenzációhajhász kameráktól távol, amerikaiak, britek, magyarok és több más nemzet katonái segítenek újjáépíteni Irakot. Jó hír, hogy március 8-a óta van egy konszenzussal elfogadott ideiglenes alkotmány, amely az arab világhoz képest páratlan jogokkal, fékekkel és ellensúlyokkal ruházza fel az egyes vallások, kultúrák képviselőit. Jó hír, hogy június 30-a után ideiglenesen egy civil kormányzótanács veszi át az ország irányítását (valamint az olaj feletti kontrollt, az ezzel meggyanúsított amerikaiak helyett), és jó hír az is, hogy Bush elnök közölte: nem vonulnak ki automatikusan az országból. Ez a lépés a kezdeti fázisban legalábbis felelőtlenség lenne, és akkor hiábavalóan halt volna meg eddig 750 amerikai katona a háborúban. Az összkép tehát vegyes, de az bizonyosan állítható, hogy Abu Graib miatt nem került egy erkölcsi szintre az iszlámista terror és az amerikaiak (hibát hibára halmozó, sokszor koncepciótlan) nemzetépítési törekvése. Rossz hír, hogy a világ vezetői egyre inkább ENSZ-mandátummal képzelik el Irak jövőjét. A presztízs nélküli világszervezet jóváhagyása a nemzetközi jog, a várva várt „legitimáció” szempontjából talán számít valamit. Ám az ENSZ szereti nem észrevenni a genocídiumokat a Balkánon, Ruandában, Irakban, ellenben szívesen beengedi Líbiát, Szíriát és a már említett Szudánt az emberi jogi bizottságába. Ráadásul a világszervezetnek éppen Szaddám Irakjával sikerült eddigi legkomolyabb korrupciós ügyébe rohannia: az 1996-ban szankciólazító, humanitárius célzattal elfogadott Oil for Food program keretében Szaddám lehetőséget kapott olajeladásokra, amelyek bevételeiből az előkerült listák tanúsága szerint értékpapírok formájában illegális dollármilliárdokat juttatott ötven állam 270 diplomatájának (köztük három magas rangú ENSZ-vezetőnek, így Benon Sevannak, Kofi Annan főtitkár közeli munkatársának) és kisstílű Szaddám-propagandistáknak (pl. George Galloway ex-Labour-képviselőnek vagy - állítólag - a mi Izabellánknak). Az ENSZ helyett talán célszerűbb és hatékonyabb lenne NATO-logó alatt rendet rakni az országban, egy mihamarabbi demokratikus választás előmozdítására. Irakban azonban az alapvető választás, ahogy azt Robert Kagan pontosan megfogalmazta (Washington Post, máj. 2), „nem a demokrácia és a stabilitás, hanem az egyik oldalon a demokratikus stabilitás, a másikon a polgárháború, a káosz vagy brutális, totalitárius diktatúra és terrorizmus között van”. Irak helyzetéről több érvényes meglátás is létezhet, csak egy nem: az, hogy „a világméretű terrorizmus elleni küzdelemnek és Iraknak már nincs köze egymáshoz”. Közünk? A háború ellenzői szerint Amerika emberi jogi bűnbeesése a harmadik háborús indokot is megsemmisítette. Nem volt igaz 1) a Szaddám-terroristák kapcsolat; 2) nem léteztek tömegpusztító fegyverek (WMD); és most, tessék, még a szadizmus is normává vált, így 3) hiteltelenné vált az emberi jogi alapú demokráciateremtés - állítják sokan. Főleg azok, akiket tényekkel lehetetlen bármiről is meggyőzni. Az amerikai és a brit hírszerzés sokat tévedett, de Szaddám és az al- Kaida kapcsolataira több egyértelmű jel utalt már a háború előtt is. Most a cseh hírszerzés megerősítette, hogy Mohammed Atta, a szeptember 11-i géprablók vezetője 2001. április 8-án Prágában találkozott Ahmed al-Ani iraki hírszerzőtiszttel. WMD eddig valóban nem került elő (csak némi szarin- és mustárgáz), de kevesen figyeltek fel arra, hogy a sikertelenség miatt lemondott David Kay főfegyverellenőr kongresszusi meghallgatásán megerősítette: százával léteztek illegális rakéta-, vegyi és biológiai fegyverprogramok, földalatti kísérleti laboratóriumok (pl. börtönökben) és megfélemlített, az ENSZ felé hallgató tudósok. Robert Kagan és William Kristol A megfelelő háború a megfelelő okokból című cikkükben (The Weekly Standard, 2004. febr. 24.) hosszan kifejtik, miért is tételezhette fel joggal a világ, hogy Szaddám fenyegetést jelenthet. Szeptember 11 - e pedig „új dimenziókat adott a veszélynek”, félő volt, hogy a diktátor olyan emberekkel osztja meg vegyi és biológiai anyagait, akik vegyészdiplomájuk mellé a pilótaengedélyt is kiváltották. Mi közünk mindehhez? - kérdezheti az olvasó. Amerikát támadták meg, oldja meg a problémáit egyedül vagy az ENSZ-szel. Remek ötlet. Ideje azonban perspektívánkat kiszélesíteni a piros-fehér-zöldhöz képest. Magyarország része annak a civilizációnak, annak a nyugati értékrendnek, amelynek szabadságát és biztonságát jelenleg nem az EU, hanem kizárólag az Egyesült Államok garantálja. Márpedig a terrorista fenyegetés, ami enyhébb formában egyszerű kulturális kihívásként jelentkezik (lásd a francia fejkendővitát), az USA mellett egyre inkább Európában is gondolkodik - ha nem célpontként, mint Madridban és Isztambulban, akkor kényelmes bázisként, mint Hamburgban, Milánóban, Brüsszelben. „Az Europol szerint az iszlám fundamentalizmus jelenti a legnagyobb fenyegetést Európa szempontjából” - adta hírül nemrég az MTI; a szervezet szerint „Európában már léteznek bizonyos struktúráik”. Nemrég ugye Magyarországot is elérte az a félmillió eurós összeg, amellyel egy szaúdi terrorbarát alapítvány akart segíteni egy itt élő palesztin fogorvoson. Már régen nem csak Irakról van szó. A radikális iszlámisták akkor nyernek igazán teret és megerősítést, ha azt látják, hogy egyre több megbékéltető engedményre tudják rávenni Amerika partnereit. A szószegő spanyol megfutamodás, a lengyel elbizonytalanodás, Blair háttérből eltervezett elmozdítása, megannyi jel, amit ők nagyon is pontosan dekódolnak. Olaszországban iraki terrorista túszszedők elérték, hogy műholdas felhívásukra ötezer fős „békefelvonulást” tartsanak Rómában, amellyel olyannyira elégedettek voltak, hogy el is engedték három olasz túszukat. Ez így megy. A legnagyobb probléma Európa véleményformálóinak morális elbizonytalanodása, posztkolonialista bűntudata, az értékek relativizálása, ami lassan, de biztosan kiegyezést szül a fundamentalista veszéllyel. Nemrég Magyarország is megérkezett Európába. Jó lenne méltósággal ottmaradni. Mission possible Irak, botrány, demokrácia Cristina Fessler munkája (1987) 2004. MÁJUS 21. h Írl' „Csak az ember olvas...” MAGVETŐ BERNICZKY ÉVA A TOJÁSÁRUS HOSSZÚNAPJA Érzékeny történetek egy durva világból — az ungvári írónő első novelláskötete. FARKAS PÉTER TÖRLESZTÉS Valaki kisétál a valóságból — az elnémulás regénye. I KJI ÉLET ÉS ÍR IRODALOM