Élet és Irodalom, 2004. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)
2004-07-02 / 27. szám - Helényi Tibor: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1.,3., 5., 6., 8., 13., 14., 17., 19., 20., 22., 25., 26., 29., 30. oldal) - Váncsa István: Lé.rak.o • vezércikk (1. oldal)
Balassa Péter idézése (Érdi Péter, Pályi András, Tamás Ferenc) * Esterházy Péter: Történelmi ajánlat az EU-nak (Mi történt Bernben ötven éve?) * Papp László Tamás: A baloldali defenzíva lehetséges okai * Ketten egy új könyvről - Spiró György: Mit ír az ember, ha magyar (Bodor Béla, Poszter György) * ÉS Irodalom: Czigány Zoltán, Falcsik Mari, G. István László, Keszthelyi Rezső, Major Nándor, Szív Ernő [ÉLET ÉS|#| Iirodalom] IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Helényi Tibor rajza (részlet) NEHEZEN TUD ELALUDNI, RELAXÁLÓDNI? A Puretone TM relaxációs eszköze digitálisan rögzített természetes hangokkal segít • a stressz oldásában • a meditációban • a könnyű elalvásban Forgalmazza: H-BAR Kft. 1036 Budapest Bécsi út 81. Tel: 250-4718 XLVIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ÁRA: 288 FT 2004. JÚLIUS 2. VÁNCSA ISTVÁN: Lerako Első atomcsapásunk alkalmával harminc nukleáris robbanófejet alkalmaztunk, összesen 7450 kilotonna értékben, ami a hirosimai bomba robbanóerejének háromszázhetvenháromszorosa, ezt szórtuk ki 1965. június 23-án kora reggel, még a főtt kolbász és a tea előtt. Totálisan megsemmisítettük Bécset és Veronát, földig romboltuk Münchent, Vicenzát és Piacenzát, az utóbbi kettőnek ráadásul csével írtuk a nevét is, így: Piacenza, hogy jobban fájjon nekik. Szokás volt ez a néphadseregben, magam is láttam olyan katonai térképet, ahol minden földrajzi név fonetikusan szerepelt, Dajcskrajc volt rajta, Csancsendorf meg Víner-Najstatt, csak hogy az ellenség tudja magát mihez tartani. Persze, ahogy Virág elvtárs mondja A tanúban, csapásokat adunk, csapásokat kapunk. 1965 nyarán is kaptunk virtuális csapásokat, háromszázötven hirosimányi értékben, egyebek között Budapestre és Székesfehérvárra, a többit már fel se jegyeztük, mert mi a francnak. „Ezen kívül a FRONT sávjában szétromboltak [mármint a nyugatiak, vagyis az imperialista erők] 5 nagyvárost, 11 lakott területet, BUDAPESTen 9 hidat, valamint a KOMÁROM-i, DUNAFÖLDVÁR-i és BAJA-i hidakat. A Magyar Néphadsereg két lerakota harcképtelenné vált.” Mi ezt föl se vettük, illetve leráztuk, mint kutya a vizet, a NATO- erőket megállítottuk, majd visszavertük, aztán az történt, ami. „A rakéta-atomfegyverek felhasználásának tervezése helyes volt. [...] Ugyanakkor megállapítható az is, hogy a rakéta-atomfegyverek készenlétbe helyezésének konkrét feladataival kapcsolatos kérdések - készenléti fokozatok, normák, számvetések - ismerete, kivéve a tüzérfőnököt és a tüzér-fegyverzeti főnököt, még nem eléggé tudatos a törzs vezető beosztású tisztjeinél” - ahogy ezt Imre Gábor ezds. HDS PK Fődöntnök később megállapította. Nyájas olvasóm ezt a történetet az Index jóvoltából már valószínűleg ismeri, a forrás egy hadgyakorlat - „kétfokozatú frontparancsnoki és törzsvezetési hadijáték” - forgatókönyve, a gyakorlatot 1965. június 21. és 26. között, Mátyásföldön tartották, Provalov vezérezredes, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka vezette. Az itt idézett dokumentumok a Hadtörténeti Levéltárban vannak, de a fénymásolataik a svájci székhelyű International Relations and Security Network (ISN) kiszolgálóján is elérhetők (http://www.isn.ethz.ch/php/collections/collenglish.htm). Szerzőik aktív tábornokok voltak, vagyis nem agyalágyultak, nem is gyakorló elmebetegek, noha kétséget kizáróan ezt a benyomást keltik. Hirosimában a húsz kilotonnás bomba megölt hozzávetőleg százezer embert, akkor hétezer kilotonna nagyjából harmincötmillió járókelőt vinne át a túlvilágra, Magyarország teljes lakosságának a három és félszeresét. De nem, a tábornokok szerint a gamma-sugarak hatása a százszorszépekre és a magyar katonákra kifejezetten kedvező, veszteségünk 2735 fő, plusz 62 fő hk.kezelő szem., plusz két lé.rak., viszont tény, hogy a HDS felderítő osztály orosz nyelvismeret szempontjából nincs kellőképp felkészülve. Civil áldozatokról arva szó sem esik. Katonai kérdésekhez persze nem értek, honnan is értenék, én közvitéz voltam, az 1. honi légvédelmi hadosztály egyik rakétaezredében (lé.rak.o), ottan volt nekem alkalmam a magyar néphadsereg hivatásos állományának valóságérzékét közelebbről tanulmányozhatni. Hadi pályafutásom során egy alkalommal amerikai szállítórepülőgép tűnt fel a magyar légtérben, azzal a feladattal, hogy Budapestre hozzon egy hangversenyzongorát. A műveletet nyilván fél évig tartó diplomáciai egyeztetés előzte meg, mindamellett a zongorát az első fokba állított pápai és taszári repülőezredek, plusz két rakétaezred (le.rak.o) kitüntető figyelme fogadta, más légicél akkor nem számított, csak ez. Onnan tudom, hogy én álltam az egyik tervtábla mögött, énkezemmel ábrázoltam a plexitérképen a légicél helyzetét, a tervtábla túloldalán pedig mindenféle alezredesek ültek-álltak és dermedten nézték, hol jár a zongora, ami persze már rég nem ott járt. Azért nem, mert a zongora helyét bemérte valamelyik lokátor, onnan beolvasták a cél koordinátáit a hadosztálytörzsnek, a hadosztály az OLP-nek, ott valaki felrajzolta a cél helyzetét egy tervtáblára, másvalaki ezt onnan leolvasta, egy harmadik valaki beleverte a géptávíróba, aztán a madzag végén egy másik géptávíróból papírszalag kunkorodott kifelé, azt valaki felolvasta, az eredményt hallottam a fejhallgatómban, felemeltem a zsírceruzát, húztam vele egy vonalat, a végén pontot képeztem és odaírtam az időt. Mondjuk azt, hogy negyvenöt. Viszont ekkor már negyvenkilenc volt, ugyanis négy percig jött az információ a radartól ide, de innen még tovább kellett mennie az alegységhez, ahol a rakéták voltak, ennek érdekében valaki leolvasta a tervtábláról a cél általam ábrázolt helyzetét, de ezt már nem folytatom. Négy perc alatt még a C-130 is megtett legalább negyven kilométert, egy támadó szuperszonikus vadászbombázó megtett volna százötvenet, vagyis nagyjából egyforma eséllyel lehetett volna Makó, Salgótarján vagy Kaposvár fölött. A hivatásos állomány ezzel együtt azt hitte, hogy ez az izé a maga módján voltaképp működik. Hogy ennek a dolognak konfliktus esetén hasznát lehetne venni. A rakétáink SA-2 (SZ-75) típusúak voltak, ez minden idők legszélesebb körben telepített föld-levegő rakétája, a világ 1960. május elsején vett róla tudomást, amikor Szverdlovszk környékén Gary Powers U-2 típusú felderítő-repülőgépét lekotorták vele az égből. Azt már nem vette észre vagy nem jegyezte meg a világ, hogy arra az egy gépre tizennégy ilyen rakétát lőttek ki, közülük az egyik egy saját MiG-19-et talált telibe. A vietnami háború tapasztalatai szerint egyébként harminc kilőtt SA-2 (SZ-75) típusú rakétából egy talált, később már egy sem, a végén a vietnamiak irányítallanul lőtték őket az ellenséges bombázók közé. Nekünk ezekkel a rakétákkal kellett volna, a folyamatosan potyogó atombombák zajától nyilván kissé űzött idegállapotban, a támadó NATO-légierőt megállítanunk, és ami a legabszurdabb, a hivatásos állomány egy része, ebben biztos vagyok, csakugyan elhitte, hogy a NATO-légierő ide akar jönni, ámde megállítható. Mindez azért, mert azonosult, helyzetéből fakadóan, egy szervezettel, épp csak annyira, amennyire muszáj volt neki, és ez pont elég volt ahhoz, hogy a realitásérzékének minden molekulája elillanjon. Noha egyébként az akkori magyar hivatásos állomány, ezt így három és fél évtized távolából már ki merem mondani, nem volt eredendően hülyébb a sorállománynál vagy a mostani hivatásosoknál, sőt a mostani hivatásos politikusoknál vagy akárkinél. Pechük volt, ennyi az egész. 9 770424 884005