Élet és Irodalom, 2004. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)

2004-07-02 / 27. szám - Helényi Tibor: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1.,3., 5., 6., 8., 13., 14., 17., 19., 20., 22., 25., 26., 29., 30. oldal) - Váncsa István: Lé.rak.o • vezércikk (1. oldal)

Balassa Péter idézése (Érdi Péter, Pályi András, Tamás Ferenc) * Esterházy Péter: Történelmi ajánlat az EU-nak (Mi történt Bernben ötven éve?) * Papp László Tamás: A baloldali defenzíva lehetséges okai * Ketten egy új könyvről - Spiró György: Mit ír az ember, ha magyar (Bodor Béla, Poszter György) * ÉS Irodalom: Czigány Zoltán, Falcsik Mari, G. István László, Keszthelyi Rezső, Major Nándor, Szív Ernő [ÉLET ÉS|#| Iirodalom] IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Helényi Tibor rajza (részlet) NEHEZEN TUD ELALUDNI, RELAXÁLÓDNI? A Puretone TM relaxációs eszköze digitálisan rögzített természetes hangokkal segít • a stressz oldásában • a meditációban • a könnyű elalvásban Forgalmazza: H-BAR Kft. 1036 Budapest Bécsi út 81. Tel: 250-4718 XLVIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ÁRA: 288 FT 2004. JÚLIUS 2. VÁNCSA ISTVÁN: Le­­rak­­o Első atomcsapásunk alkalmával harminc nukleáris robbanófejet alkal­maztunk, összesen 7450 kilotonna értékben, ami a hirosimai bomba robbanóerejének háromszázhetvenháromszorosa, ezt szórtuk ki 1965. június 23-án kora reggel, még a főtt kolbász és a tea előtt. Totálisan megsemmisítettük Bécset és Veronát, földig romboltuk Münchent, Vicenzát és Piacenzát, az utóbbi kettőnek ráadásul csével írtuk a nevét is, így: Piac­enza, hogy jobban fájjon nekik. Szokás volt ez a néphad­seregben, magam is láttam olyan katonai térképet, ahol minden föld­rajzi név fonetikusan szerepelt, Dajcskrajc volt rajta, Csancsendorf meg Víner-Najstatt, csak hogy az ellenség tudja magát mihez tartani. Persze, ahogy Virág elvtárs mondja A tanúban, csapásokat adunk, csa­pásokat kapunk. 1965 nyarán is kaptunk virtuális csapásokat, három­százötven hirosimányi értékben, egyebek között Budapestre és Szé­kesfehérvárra, a többit már fel se jegyeztük, mert mi a francnak. „Ezen kívül a FRONT sávjában szétromboltak [mármint a nyugatiak, va­gyis az imperialista erők] 5 nagyvárost, 11 lakott területet, BUDAPEST­en 9 hidat, valamint a KOMÁROM-i, DUNAFÖLDVÁR-i és BAJA-i hidakat. A Magyar Néphadsereg két le­rak­ota harcképtelenné vált.” Mi ezt föl se vettük, illetve leráztuk, mint kutya a vizet, a NATO- erőket megállítottuk, majd visszavertük, aztán az történt, ami. „A raké­ta-atomfegyverek felhasználásának tervezése helyes volt. [...] Ugyanakkor megállapítható az is, hogy a rakéta-atomfegyverek készenlétbe helyezésének konkrét feladataival kapcsolatos kérdések - készenléti fokozatok, normák, szám­vetések - ismerete, kivéve a tüzérfőnököt és a tüzér-fegyverzeti főnököt, még nem eléggé tudatos a törzs vezető beosztású tisztjeinél” - ahogy ezt Imre Gá­bor ezds. HDS­ PK Fődöntnök később megállapította. Nyájas olvasóm ezt a történetet az Index jóvoltából már valószínűleg ismeri, a forrás egy hadgyakorlat - „kétfokozatú frontparancsnoki és törzs­vezetési hadijáték” - forgatókönyve, a gyakorlatot 1965. június 21. és 26. között, Mátyásföldön tartották, Provalov vezérezredes, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka vezette. Az itt idézett dokumentumok a Hadtörténeti Levéltárban vannak, de a fénymásolataik a svájci szék­helyű International Relations and Security Network (ISN) kiszolgáló­ján is elérhetők (http://www.isn.ethz.ch/php/collections/collenglish.htm). Szerzőik aktív tábornokok voltak, vagyis nem agyalágyultak, nem is gyakorló elmebetegek, noha kétséget kizáróan ezt a benyomást keltik. Hirosimában a húsz kilotonnás bomba megölt hozzávetőleg százezer embert, akkor hétezer kilotonna nagyjából harmincötmillió járókelőt vinne át a túlvilágra, Magyarország teljes lakosságának a három és fél­szeresét. De nem, a tábornokok szerint a gamma-sugarak hatása a százszorszépekre és a magyar katonákra kifejezetten kedvező, veszte­ségünk 2735 fő, plusz 62 fő hk.kezelő szem., plusz két lé.rak.­, viszont tény, hogy a HDS felderítő osztály orosz nyelvismeret szempontjából nincs kellőképp felkészülve. Civil áldozatokról arva szó sem esik. Katonai kérdésekhez persze nem értek, honnan is értenék, én közvi­téz voltam, az 1. honi légvédelmi hadosztály egyik rakétaezredében (lé.rak.o), ottan volt nekem alkalmam a magyar néphadsereg hivatásos állományának valóságérzékét közelebbről tanulmányozhatni. Hadi pá­lyafutásom során egy alkalommal amerikai szállítórepülőgép tűnt fel a magyar légtérben, azzal a feladattal, hogy Budapestre hozzon egy hangversenyzongorát. A műveletet nyilván fél évig tartó diplomáciai egyeztetés előzte meg, mindamellett a zongorát az első fokba állított pá­pai és taszári repülőezredek, plusz két rakétaezred (le.rak.o) kitüntető figyelme fogadta, más légicél akkor nem számított, csak ez. Onnan tu­dom, hogy én álltam az egyik tervtábla mögött, énkezemmel ábrázol­tam a plexitérképen a légicél helyzetét, a tervtábla túloldalán pedig mindenféle alezredesek ültek-álltak és dermedten nézték, hol jár a zon­gora, ami persze már rég nem ott járt. Azért nem, mert a zongora he­lyét bemérte valamelyik lokátor, onnan beolvasták a cél koordinátáit a hadosztálytörzsnek, a hadosztály az OLP-nek, ott valaki felrajzolta a cél helyzetét egy tervtáblára, másvalaki ezt onnan leolvasta, egy harmadik valaki beleverte a géptávíróba, aztán a madzag végén egy másik géptáv­íróból papírszalag kunkorodott kifelé, azt valaki felolvasta, az ered­ményt hallottam a fejhallgatómban, felemeltem a zsírceruzát, húztam vele egy vonalat, a végén pontot képeztem és odaírtam az időt. Mond­juk azt, hogy negyvenöt. Viszont ekkor már negyvenkilenc volt, ugyan­is négy percig jött az információ a radartól ide, de innen még tovább kellett mennie az alegységhez, ahol a rakéták voltak, ennek érdekében valaki leolvasta a tervtábláról a cél általam ábrázolt helyzetét, de ezt már nem folytatom. Négy perc alatt még a C-130 is megtett legalább negy­ven kilométert, egy támadó szuperszonikus vadászbombázó megtett volna százötvenet, vagyis nagyjából egyforma eséllyel lehetett volna Ma­kó, Salgótarján vagy Kaposvár fölött. A hivatásos állomány ezzel együtt azt hitte, hogy ez az izé a maga módján voltaképp működik. Hogy ennek a dolognak konfliktus esetén hasznát lehetne venni. A rakétáink SA-2 (SZ-75) típusúak voltak, ez minden idők legszélesebb körben telepített föld-levegő rakétája, a világ 1960. május elsején vett róla tudomást, amikor Szverdlovszk környékén Gary Powers U-2 típusú fel­­derítő-repülőgépét lekotorták vele az égből. Azt már nem vette észre vagy nem jegyezte meg a világ, hogy arra az egy gépre tizennégy ilyen rakétát lőttek ki, közülük az egyik egy saját MiG-19-et talált telibe. A viet­nami háború tapasztalatai szerint egyébként harminc kilőtt SA-2 (SZ-75) típusú rakétából egy talált, később már egy sem, a végén a vietnamiak irá­­nyítallanul lőtték őket az ellenséges bombázók közé. Nekünk ezekkel a rakétákkal kellett volna, a folyamatosan potyogó atombombák zajától nyilván kissé űzött idegállapotban, a támadó NATO-légierőt megállíta­nunk, és ami a legabszurdabb, a hivatásos állomány egy része, ebben biz­tos vagyok, csakugyan elhitte, hogy a NATO-légierő ide akar jönni, ámde megállítható. Mindez azért, mert azonosult, helyzetéből fakadóan, egy szervezettel, épp csak annyira, amennyire muszáj volt neki, és ez pont elég volt ahhoz, hogy a realitásérzékének minden molekulája elillanjon. Noha egyébként az akkori magyar hivatásos állomány, ezt így három és fél évtized távolából már ki merem mondani, nem volt eredendően hü­lyébb a sorállománynál vagy a mostani hivatásosoknál, sőt a mostani hiva­tásos politikusoknál vagy akárkinél. Pechük volt, ennyi az egész. 9 770424 884005

Next