Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)

2005-05-13 / 19. szám - Vári György: Rocinante a napnyugta utáni fényben • könyvkritika • Sándor Iván: Mikoriak a golyónyomok? Beszélgetések (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005.) (25. oldal) - Szíjártó Imre: Új és új filmek • könyvkritika • Thomas Elsaesser: A német újfilm (Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2004.) | A kortárs filmelmélet útjai. (Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2004.) (25. oldal)

VÁRI GYÖRGY: Rocinante a napnyugta utáni fényben ■ Sándor Iván: Mi­koriak a golyónyomok? Beszélgeté­sek. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005. 292 oldal, 2200 Ft Egy kiváló hódmezővásárhe­lyi könyvtáros, Ménesi Gábor alázatos és példamutatóan alapos munkájának köszön­hetően került elénk ez a gon­dosan szerkesztett kötet, amely válogatást nyújt a Sán­dor Ivánnal az utóbbi bő húsz évben készült interjúkból. Egy olyan gondolkodás törté­nete a könyv, melynek hang­súlyai folyamatosan változ­nak, reflektálnak a korra, az író folyamatosan olvas, figyel, tájékozódik, egyszerre olvassa az irodalomelmélet, a bölcse­let, történelem és politikael­mélet kurrens szövegeit, de ezek fényében nem elfelejti, hanem újragondolja régi mestereinek, írótársainak tel­jesítményét, gondolkodásá­nak páravan előnye - például a re­cenzió írójának személyével és nem­zedékével szemben - a nagy törté­nelmi, irodalom- és eszmetörténeti tudás, a szenvedélyes történeti ér­deklődés. Érdemes megfontolni pél­dául a Komlós Aladár- és Szerb An­­tal-életmű újragondolására tett javas­latait, annál is inkább, mert a 90-es évek magyar kritikai élete is hajla­mos volt egy történelemellenes, avantgárd gesztussal provinciális ócs­kaságok gyűjteményének nyilváníta­ni saját múltját. Hasonlóképp azon is érdemes eltűnődnünk, ahogy Sán­dor Bibó Istvánt mintegy posztmo­dern társadalom és történelemteóri­ákat inspiráló-kihívó gondolkodó­ként mutatja be, amennyiben - ha jól érzékelem - Bibó híres kijelenté­seit a történelmi realitásérzék elvesz­téséről (és e felejtés okozta ismétlés­­kényszerről) Baudrillard szimulák­­rumelméletével rokonítja, vagy Hay­den White történeti narrativizmusá­­val hozza kapcsolatba, mindezt az éppen íródó mondat riasztó stílusá­tól nagymértékben elütő, pontos és közérthető formában. Bár az író folyvást újragondolja álláspontját ta­pasztalatai és olvasmányai fényében, gondolkodásának csomópontjai, az őt igazán foglalkoztató kérdések töb­­bé-kevésbé állandóak. A kötet háttere, közege, tárgya és kihívója a történelem. És a könyv ezt dokumentálja, a történelem ugrásra kész, bizalmatlan, mégsem remény­­vesztett figyelésének történetét. Ettől áll össze egyetlen könyvvé a sok, egy­mástól aránylag nagy időbeli távol­ságban levő beszélgetés. Sándor nagyszerű beszélgetőtárs, interjúit valódi dialógushelyzetként kezeli, nagyon tud figyelni, és ezeket a csön­deket belefogalmazza a válaszaiba, valahogy nem vesznek el a nyomta­tásban. Nem szűnő figyelme tanítot­ta meg a szkeptikus bizonytalanság­ra, de bizonytalansága soha nem lé­haság, ez a szkepszis okaként megje­lölt figyelem egy pillanatra sem lan­kad. Nem magát veszi komolyan az író, hanem azt, amiről beszél. Ezt a szerepet, a szavak súlyát ismerő, tel­jes erkölcsi integritását minden kö­­­rülmények között megőrző polgár­íróét (gondoljunk csak Ottlikra vagy Mándyra), mely nem is olyan régen még hallatlanul népszerű volt, ma majdhogynem egyedül ő tudná be­tölteni. Azonban - ez jól érzékelhető a könyvből - a szerep reprezentativi­tása idegen tőle, ahogy Balassa Péter mondja róla egy helyütt: „Ennek a különös, szellemi országnak, amely­hez tartozik, amit kívüle legfeljebb még néhány tucat lélek lakik, függet­len, de nem semleges, magányos, de magányát még csak fel sem stilizáló alakja”­­. Gondolkodásának változat­lan alapproblémái, már-már csökö­nyös tartása miatt írhattam róla egy­szer e hasábokon, hogy a felvilágoso­dás egyik utolsó, elkötelezett védel­mezője. De így van-e? Néha úgy tű­nik, mintha tényleg hinne a hazug­ságok, kollektív mítoszok és legen­dák mögött megbúvó eredeti, igazi történelemben, amely mintegy már a kutató tekintet hozzáférése előtt és hozzáférésének hiányában is búvó­patakként csörgedezik a hazugság és gyilkosság felszíne alatt, néha, mint­ha elhinné, hogy Isten történelembe rejtett ajándékát kapjuk meg, ha el­tapossuk a gyalázatost. De ha így hinne, nem írna regényt. Mert azt is mondja másutt, hogy a történelem azért pusztít, mert vak. Magyarul mondva nincsen történelem nevű tudatos történelmi szereplő, ez önál­­tatásaink egyike, hamis realizmus. Hogy például mit tehetett volna Ká­dár azon kívül, amit tett a történelmi helyzet szorításában, és mit tehetett volna Moszkva Peking szorításában és így tovább. Az író feladata viszont nem más, mint az, hogy szemlélővé és szemlélhetővé tegye a történel­met, a regény a történelem arca vagy egy arc, amit a regény visszanyer a történelemtől. Ez aztán később ön­magán teszi szemlélhetővé a törté­nelmet, mert ha az igaz is, hogy a történelemnek nincs arca, egy arc­nak nagyon is van története. Sőt, nincs is arc történelem nélkül. Vagy Sándor Iván hűtlen Múzsája (akihez ő különben valamilyen módon min­dig hű maradt), a színház metafori­­kájával: a szerepjátszás, az inkognito nem eltakarja, hanem láthatóvá teszi az arcot. A történelmi regény klasszi­kus paradigmájának két nagy pilla­nata, a Waterlooi csatatéren bolyon­gó Fabrice del Dongo és az Austerlitz egét bámuló Andrej Bolkonszkij Sándor Iván nagy példája, a történe­lemben elvesző ember és az önmagát a történelmen túl, a transzcendenci­ában megtaláló ember. Ha az ember értelmesen néz a történelemre, a semmi pillant rá vissza. A történelmi regény születése Sándor Iván szerint a történelem ér­­telmességébe vetett hit halála. A tör­ténelem csomópontjairól, az idő tar­tóoszlopairól beszél egy ízben köny­vében, olyan helyekről, amelyek fel­függesztik és ezáltal tagolják, vagyis teremtik a történelmet. Egyrészt a történelem részei, másrészt a magas­lati pontjai, melyek a történelem el­beszéléséhez szükséges nézőpontot, fókuszpontot nyújtják. Például 1956. A forradalomról többek közt utolsó regényét, a Drága Livet ele­mezve beszél, és arra gondolok, míg olvasom, hogy mekkora tévedés, mi­lyen figyelmellenség az a vissza-visz­­szatérő panasz, hogy nem reflektálja az irodalom „történelmünk sorsfor­dulóit”. Hiszen itt van Az angol lobo­gó, az Emlékiratok könyve és itt van a Drága Liv. És mennyire közös, min­den különbség ellenére az, ami megszólal bennük. Az én önmagára ébredése egy valódi közösség része­ként, amelyben az integritás érintet­len és mégis újra és újra eltörlődik az egyetlen testté váló tömegben, hogy a tömeg aztán újra visszaadja mindenkinek a saját arcát. Részt vesz, és nem tűnik el. Az én felszaba­dulása az ország magára ismerésé­ben. Az arc kiválása a történelemből. A történelmi regény saját alapjait felszámoló kegyelmi pillanata. Az író regényelméleti fejtegetései Milan Kundera csodálatos esszéinek izgalmas továbbgondolásai, akár a regény mibenlétéről, akár aktuális helyzetéről és lehetőségeiről, a „vég­paradoxonok” (ahogy Kundera mondja) megfogalmazásáról beszél. Ahol úgy tűnik, hogy Sándor Iván nem a megértés, hanem az ítélkezés és a leleplezés igényével, (tehát apo­kaliptikus tónusban) beszél, ott is azt mondja csak, hogy a korszellem mintha feladná legfontosabb dolgát, a kor megértését, melynek szelleme. Mert a végső, vagyis az éppen most aktuális kérdése a kötetnek mintha az lenne, hogy mit lehet kezdeni egy olyan - Sándor Iván szerint kiürült és felgyorsult - történelemmel, amely mintha már nemcsak lezárha­­tatlannak, de feleslegesnek ítélné a reflexió kísérletét is. Korunknak, az ezredvégnek nincsen stílusa - idézi Sándor Iván Kertész Imrétől. Ami ebben a stílusnélküliségben mégis összefogottá és megmutathatóvá vá­lik a történelmet strukturáló néző­pont hiányából, sőt e nézőpont pusz­ta lehetőségének kérdésessé válása­kor, ami felizzik a napnyugta utáni fényben, az lehet a minden dolgok vége utáni regény témája. Mert Sándor már Kunderán túl arról is gondolkozik, regényelméleti és regénytechnikai értelemben egy­aránt, hogy mi lesz a műfajjal a vég­paradoxonok, mindennek minden­felől beharangozott vége után, Kun­derán túl, de a Kunderával közös ke­­let-közép-európai történelmi tapasz­talat alapján, miszerint a végen túl még mindig van valami. Arról, hogy Sándor Iván kedves szerzőjét, Ör­kényt idézve, az atomháború után majd megjelenik a cédula a romo­kon, hogy hozott szalonnával egérir­tást vállal dr. Varsányiné. És ha így lesz, akkor majd megáll a cédula előtt kopott lovasával a regény kun­­derai­ Sándor Iván-i nagy metaforá­ja, Rocinante, az ember­iség) leghű­ségesebb társa, bólint, szép feje ki­­gyúl, és indul tovább. És dr. Varsá­nyiné mindig láthatja (mert addig van regény, ameddig van dr. Varsá­nyiné), ahogy szemben a pusztulással egy gebe léptet hangtalan, kontúrjai kissé feloldódnak, de sohasem mo­sódnak el a horizont legszélén, a napnyugta utáni fényben. Lévai Ádám rajza 2005. MÁJUS 13. SZÍJÁRTÓ IMRE: Új és új filmek ■ Thomas Elsaesser: A német új film. Fordította: Dobay Ádám, Gergely Gábor, Liszka Tamás, Vincze Teréz. Palatínus Könyvkiadó, Budapest, 2004. 486 oldal, 2800 Ft ■ A kortárs filmelmélet útjai. Válogatta: Kovács András Bálint. Szerkesztet­te: Vajdovich Györgyi. Fordította: Borsody Györgyi, Juhász Veronika, Ka­posi Ildikó, Kis Anna, Mester Tibor, Morvay Zsuzsa, Ragó Anett, Simon Vanda, Vajdovich Györgyi. Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2004. 444 oldal, 2200 Ft A Palatinus Könyvkiadó Filmkönyvek sorozatának negyedik és ötödik darabjánál tart az itt szóba hozott kötetekkel, ami, ha a frissen megje­lent két újabb kiadványt - Kovács András Bálint, illetve Gelencsér Gábor tanulmánykötetét - is számításba vesszük, azt jelenti, hogy a Palatinus az Osiris mellett a második legnagyobb műhellyé nőtte ki magát a filmes szakkönyvek kiadásában. A kelet-közép-európai orszá­gok közül az egyébként erős hagyományokkal rendelkező lengyel könyvkiadás mérete okán nyilván nem szolgálhat összehasonlítási alapként, de a cseh helyzetet tekintve nincs okunk lemaradásról be­szélni. Abszolút értéken mérve persze hosszadalmas hiánylistát kap­hatnánk, de most beszéljünk a magyar filmtudomány és a szakkönyv­­fordítás eredményeiről. A német új film - vagy ahogy a magyar változatban szerepel: új film - alkotói tulajdonképpen folyamatosan jelen vannak a magyar befo­gadói tudatban. Az iskolai használatra készült mozgóképes tankönyv új változata például az órákon tárgyalandó témák között szerepelteti a német film ezen korszakát, ami egyszerre lehet lenyomata és megerő­sítése Fassbinder, Wenders és Herzog munkássága hazai fogadtatásá­nak. Hármukon kívül Schlöndorff szerepel még abban a körben, amelynek tagjai a német új film élcsapatát alkotják - jellemző, hogy magyarul az első három rendezőről olvasható kismonográfia vagy cikkgyűjtemény. A Thomas Elsaesser könyvében foglalt történet 1945-től kezdődik, amikor azonban, ahogy a könyv egyik alcíme fo­galmazza, „nincs új kezdet”. A monográfia egyik fő hozadéka az 1962- es Oberhauseni Nyilatkozat és az új film közötti viszony kérdésének vizsgálata, amelynek során a szerző több törésvonalat talál, mint foly­tonosságra utaló jelet. A korszak végét a szerző a következőképpen je­löli ki: „Amikor [Fassbinder] 1982-ben meghalt, világos volt, hogy a német új film vele együtt elpusztult.” Az is világos azonban, hogy a 80- as évek elején-közepén valami új minőség jelentkezik a német és az európai filmben, amit a Fitzcarraldo és a Párizs, Texas jelez a legérzék­letesebben - a szerzői film új értelmezéséről, és a nemzeti filmgyártás és -művészet fogalmának fokozatos átépítéséről van szó. A német új film című kötet további, a könyv tartalmán jócskán túl­mutató tanulsága a közvetítés nehézségei és az idegen nyelvekről for­dított hasonló monográfiák megismertető szerepében van. Elsaesser könyve egyik pontján így fogalmaz: „a német új film jelenségét nem érthetjük meg, ha pusztán néhány kiemelkedő tehetségű rendező egyéni hangvételű munkáival azonosítjuk.” De nem történik-e meg mégis, hogy a fentiekben is említett három vagy négy világsztár helye tovább erősödik a célnyelvek országaiban, a zavarba ejtő (és a valahai Szovjetunióban valami miatt nagy tisztelettel övezett) Jean-Marie Straub meg az elkötelezett von Trotta pedig továbbra is a második vonalban tartatik számon? A hatvanas évek végétől száz fölött volt a (Nyugat-)Németországban készült filmek száma. Az „új film” megne­vezés csak az epigonizmusmentes munkák gyűjteményére alkalmaz­ható? A könyvben ráadásul egy sor olyan alkotó szerepel, aki a ma­gyar közönség számára teljesen ismeretlen - őszintén szólva, nem tu­dom, hogy ők, valamint az alkotásaik milyen helyet foglalnak el a né­met befogadók filmes műveltségképében. A kortárs filmelmélet útjaihoz hasonló kötet jó harminc évvel ezelőtt jelent meg Magyarországon - A film ma és A film és a többi művészet cí­mű szöveggyűjteményeket könnyelműen kölcsönadó egyetemi okta­tók alig reménykedhetnek abban, hogy a könyveket újra be tudják szerezni. A szakkönyvkiadás állapotát azonban talán jelzi, hogy ezek a kötetek ma is forognak az olvasók között. A Metropolis című lap alapvető érdeme azonban, hogy magyar nyelven mégiscsak olvasha­tók voltak az egyetemes filmelmélet eredményei - jelen kötet tizen­három írása közül eredetileg három a Metropolis műfajelméleti össze­állításában, illetve a feminista filmtudománnyal és a kognitív iskolák­kal foglalkozó számban jelent meg. A Metropolis pszichoanalízis és filmelmélet összeállítása, a szerzői elméletekkel foglalkozó szám, to­vábbá az egyes filmműfajoknak szentelt blokkok nagymértékben se­gítették a Magyarországon többé-kevésbé meggyökeresedett elméleti iskolák kínálatának szélesedését - az ezt megelőző időszakban a ko­rán elhunyt Szilágyi Gábor sokat tett Christian Metz munkássága, il­letve a szemiotika megismertetéséért; a kötetben is szereplő David Bordwell, illetve Kovács András Bálint révén a narratológia nevezhe­tő erősebben képviselt irányzatnak; a kötetben ugyancsak megtalál­ható kognitív megközelítés pedig a pécsi műhely révén nyer egyre nagyobb teret. A kötet egyik legfőbb érdeme, hogy az elméletek mellett ezek al­kalmazására is rámutat, mégpedig az Elemzés - értelmezés című külön fejezetben. A tanulmányok szerzői közül a magyar olvasó számára az eddigiekben említetteken kívül az a Noél Burch lehet ismerős, aki a filmelbeszélés oksági összefüggéseit vizsgálja. Három, illetve két ta­nulmánnyal szerepel Tom Gunning és Torben Grodal, akik írásaik­ban a filmes műfajok eredetével, illetve tipológiájával foglalkoznak. Úgy látszik, a kortárs filmelmélet útjai Chicagóból és Koppenhágából vezetnek Magyarország felé. A moszkvai és varsói járatok bizonyára ezután indulnak (újra). 25 • GYÖRGY PÉTER Szerkesztette * * KISS BARBARA • MONOK ISTVÁN A kötetben a kulturális örökség és közvagyon értelmezésével kapcsolatos tanulmányokat olvashat az érdeklődő. A tanulmányok szerzői: Dávid Ferenc, Dobszay lá­szló, Ébli Gábor, Fejős Zoltán, György Péter, Horváth Iván, Kecskeméti Károly, Κονασ András Bálint, Margócsy István, Monok István, Radnóti Sándor, Rábai Orsolya, Sonkoly Gábor, Takáts József, Tomsics Emőke, Wessely Anna. Kapható a Libri, a Líra és Lant könyvesboltokban, az írók Boltjában és az Országos Széchényi Könyvtár könyvesboltjában, (Budavári Palota F épület), megrendelhető a 110 224 3744-es fax számon vagy a kiadvány moszk.hu e-mail címen. Ára: 2.200 Ft. Kulturális örökség - társadalmi képzelet ÉLET És­z IRODALOM

Next