Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)
2005-05-13 / 19. szám - Vári György: Rocinante a napnyugta utáni fényben • könyvkritika • Sándor Iván: Mikoriak a golyónyomok? Beszélgetések (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005.) (25. oldal) - Szíjártó Imre: Új és új filmek • könyvkritika • Thomas Elsaesser: A német újfilm (Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2004.) | A kortárs filmelmélet útjai. (Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2004.) (25. oldal)
VÁRI GYÖRGY: Rocinante a napnyugta utáni fényben ■ Sándor Iván: Mikoriak a golyónyomok? Beszélgetések. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005. 292 oldal, 2200 Ft Egy kiváló hódmezővásárhelyi könyvtáros, Ménesi Gábor alázatos és példamutatóan alapos munkájának köszönhetően került elénk ez a gondosan szerkesztett kötet, amely válogatást nyújt a Sándor Ivánnal az utóbbi bő húsz évben készült interjúkból. Egy olyan gondolkodás története a könyv, melynek hangsúlyai folyamatosan változnak, reflektálnak a korra, az író folyamatosan olvas, figyel, tájékozódik, egyszerre olvassa az irodalomelmélet, a bölcselet, történelem és politikaelmélet kurrens szövegeit, de ezek fényében nem elfelejti, hanem újragondolja régi mestereinek, írótársainak teljesítményét, gondolkodásának páravan előnye - például a recenzió írójának személyével és nemzedékével szemben - a nagy történelmi, irodalom- és eszmetörténeti tudás, a szenvedélyes történeti érdeklődés. Érdemes megfontolni például a Komlós Aladár- és Szerb Antal-életmű újragondolására tett javaslatait, annál is inkább, mert a 90-es évek magyar kritikai élete is hajlamos volt egy történelemellenes, avantgárd gesztussal provinciális ócskaságok gyűjteményének nyilvánítani saját múltját. Hasonlóképp azon is érdemes eltűnődnünk, ahogy Sándor Bibó Istvánt mintegy posztmodern társadalom és történelemteóriákat inspiráló-kihívó gondolkodóként mutatja be, amennyiben - ha jól érzékelem - Bibó híres kijelentéseit a történelmi realitásérzék elvesztéséről (és e felejtés okozta ismétléskényszerről) Baudrillard szimulákrumelméletével rokonítja, vagy Hayden White történeti narrativizmusával hozza kapcsolatba, mindezt az éppen íródó mondat riasztó stílusától nagymértékben elütő, pontos és közérthető formában. Bár az író folyvást újragondolja álláspontját tapasztalatai és olvasmányai fényében, gondolkodásának csomópontjai, az őt igazán foglalkoztató kérdések többé-kevésbé állandóak. A kötet háttere, közege, tárgya és kihívója a történelem. És a könyv ezt dokumentálja, a történelem ugrásra kész, bizalmatlan, mégsem reményvesztett figyelésének történetét. Ettől áll össze egyetlen könyvvé a sok, egymástól aránylag nagy időbeli távolságban levő beszélgetés. Sándor nagyszerű beszélgetőtárs, interjúit valódi dialógushelyzetként kezeli, nagyon tud figyelni, és ezeket a csöndeket belefogalmazza a válaszaiba, valahogy nem vesznek el a nyomtatásban. Nem szűnő figyelme tanította meg a szkeptikus bizonytalanságra, de bizonytalansága soha nem léhaság, ez a szkepszis okaként megjelölt figyelem egy pillanatra sem lankad. Nem magát veszi komolyan az író, hanem azt, amiről beszél. Ezt a szerepet, a szavak súlyát ismerő, teljes erkölcsi integritását minden körülmények között megőrző polgáríróét (gondoljunk csak Ottlikra vagy Mándyra), mely nem is olyan régen még hallatlanul népszerű volt, ma majdhogynem egyedül ő tudná betölteni. Azonban - ez jól érzékelhető a könyvből - a szerep reprezentativitása idegen tőle, ahogy Balassa Péter mondja róla egy helyütt: „Ennek a különös, szellemi országnak, amelyhez tartozik, amit kívüle legfeljebb még néhány tucat lélek lakik, független, de nem semleges, magányos, de magányát még csak fel sem stilizáló alakja”. Gondolkodásának változatlan alapproblémái, már-már csökönyös tartása miatt írhattam róla egyszer e hasábokon, hogy a felvilágosodás egyik utolsó, elkötelezett védelmezője. De így van-e? Néha úgy tűnik, mintha tényleg hinne a hazugságok, kollektív mítoszok és legendák mögött megbúvó eredeti, igazi történelemben, amely mintegy már a kutató tekintet hozzáférése előtt és hozzáférésének hiányában is búvópatakként csörgedezik a hazugság és gyilkosság felszíne alatt, néha, mintha elhinné, hogy Isten történelembe rejtett ajándékát kapjuk meg, ha eltapossuk a gyalázatost. De ha így hinne, nem írna regényt. Mert azt is mondja másutt, hogy a történelem azért pusztít, mert vak. Magyarul mondva nincsen történelem nevű tudatos történelmi szereplő, ez önáltatásaink egyike, hamis realizmus. Hogy például mit tehetett volna Kádár azon kívül, amit tett a történelmi helyzet szorításában, és mit tehetett volna Moszkva Peking szorításában és így tovább. Az író feladata viszont nem más, mint az, hogy szemlélővé és szemlélhetővé tegye a történelmet, a regény a történelem arca vagy egy arc, amit a regény visszanyer a történelemtől. Ez aztán később önmagán teszi szemlélhetővé a történelmet, mert ha az igaz is, hogy a történelemnek nincs arca, egy arcnak nagyon is van története. Sőt, nincs is arc történelem nélkül. Vagy Sándor Iván hűtlen Múzsája (akihez ő különben valamilyen módon mindig hű maradt), a színház metaforikájával: a szerepjátszás, az inkognito nem eltakarja, hanem láthatóvá teszi az arcot. A történelmi regény klasszikus paradigmájának két nagy pillanata, a Waterlooi csatatéren bolyongó Fabrice del Dongo és az Austerlitz egét bámuló Andrej Bolkonszkij Sándor Iván nagy példája, a történelemben elvesző ember és az önmagát a történelmen túl, a transzcendenciában megtaláló ember. Ha az ember értelmesen néz a történelemre, a semmi pillant rá vissza. A történelmi regény születése Sándor Iván szerint a történelem értelmességébe vetett hit halála. A történelem csomópontjairól, az idő tartóoszlopairól beszél egy ízben könyvében, olyan helyekről, amelyek felfüggesztik és ezáltal tagolják, vagyis teremtik a történelmet. Egyrészt a történelem részei, másrészt a magaslati pontjai, melyek a történelem elbeszéléséhez szükséges nézőpontot, fókuszpontot nyújtják. Például 1956. A forradalomról többek közt utolsó regényét, a Drága Livet elemezve beszél, és arra gondolok, míg olvasom, hogy mekkora tévedés, milyen figyelmellenség az a vissza-viszszatérő panasz, hogy nem reflektálja az irodalom „történelmünk sorsfordulóit”. Hiszen itt van Az angol lobogó, az Emlékiratok könyve és itt van a Drága Liv. És mennyire közös, minden különbség ellenére az, ami megszólal bennük. Az én önmagára ébredése egy valódi közösség részeként, amelyben az integritás érintetlen és mégis újra és újra eltörlődik az egyetlen testté váló tömegben, hogy a tömeg aztán újra visszaadja mindenkinek a saját arcát. Részt vesz, és nem tűnik el. Az én felszabadulása az ország magára ismerésében. Az arc kiválása a történelemből. A történelmi regény saját alapjait felszámoló kegyelmi pillanata. Az író regényelméleti fejtegetései Milan Kundera csodálatos esszéinek izgalmas továbbgondolásai, akár a regény mibenlétéről, akár aktuális helyzetéről és lehetőségeiről, a „végparadoxonok” (ahogy Kundera mondja) megfogalmazásáról beszél. Ahol úgy tűnik, hogy Sándor Iván nem a megértés, hanem az ítélkezés és a leleplezés igényével, (tehát apokaliptikus tónusban) beszél, ott is azt mondja csak, hogy a korszellem mintha feladná legfontosabb dolgát, a kor megértését, melynek szelleme. Mert a végső, vagyis az éppen most aktuális kérdése a kötetnek mintha az lenne, hogy mit lehet kezdeni egy olyan - Sándor Iván szerint kiürült és felgyorsult - történelemmel, amely mintha már nemcsak lezárhatatlannak, de feleslegesnek ítélné a reflexió kísérletét is. Korunknak, az ezredvégnek nincsen stílusa - idézi Sándor Iván Kertész Imrétől. Ami ebben a stílusnélküliségben mégis összefogottá és megmutathatóvá válik a történelmet strukturáló nézőpont hiányából, sőt e nézőpont puszta lehetőségének kérdésessé válásakor, ami felizzik a napnyugta utáni fényben, az lehet a minden dolgok vége utáni regény témája. Mert Sándor már Kunderán túl arról is gondolkozik, regényelméleti és regénytechnikai értelemben egyaránt, hogy mi lesz a műfajjal a végparadoxonok, mindennek mindenfelől beharangozott vége után, Kunderán túl, de a Kunderával közös kelet-közép-európai történelmi tapasztalat alapján, miszerint a végen túl még mindig van valami. Arról, hogy Sándor Iván kedves szerzőjét, Örkényt idézve, az atomháború után majd megjelenik a cédula a romokon, hogy hozott szalonnával egérirtást vállal dr. Varsányiné. És ha így lesz, akkor majd megáll a cédula előtt kopott lovasával a regény kunderai Sándor Iván-i nagy metaforája, Rocinante, az emberiség) leghűségesebb társa, bólint, szép feje kigyúl, és indul tovább. És dr. Varsányiné mindig láthatja (mert addig van regény, ameddig van dr. Varsányiné), ahogy szemben a pusztulással egy gebe léptet hangtalan, kontúrjai kissé feloldódnak, de sohasem mosódnak el a horizont legszélén, a napnyugta utáni fényben. Lévai Ádám rajza 2005. MÁJUS 13. SZÍJÁRTÓ IMRE: Új és új filmek ■ Thomas Elsaesser: A német új film. Fordította: Dobay Ádám, Gergely Gábor, Liszka Tamás, Vincze Teréz. Palatínus Könyvkiadó, Budapest, 2004. 486 oldal, 2800 Ft ■ A kortárs filmelmélet útjai. Válogatta: Kovács András Bálint. Szerkesztette: Vajdovich Györgyi. Fordította: Borsody Györgyi, Juhász Veronika, Kaposi Ildikó, Kis Anna, Mester Tibor, Morvay Zsuzsa, Ragó Anett, Simon Vanda, Vajdovich Györgyi. Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2004. 444 oldal, 2200 Ft A Palatinus Könyvkiadó Filmkönyvek sorozatának negyedik és ötödik darabjánál tart az itt szóba hozott kötetekkel, ami, ha a frissen megjelent két újabb kiadványt - Kovács András Bálint, illetve Gelencsér Gábor tanulmánykötetét - is számításba vesszük, azt jelenti, hogy a Palatinus az Osiris mellett a második legnagyobb műhellyé nőtte ki magát a filmes szakkönyvek kiadásában. A kelet-közép-európai országok közül az egyébként erős hagyományokkal rendelkező lengyel könyvkiadás mérete okán nyilván nem szolgálhat összehasonlítási alapként, de a cseh helyzetet tekintve nincs okunk lemaradásról beszélni. Abszolút értéken mérve persze hosszadalmas hiánylistát kaphatnánk, de most beszéljünk a magyar filmtudomány és a szakkönyvfordítás eredményeiről. A német új film - vagy ahogy a magyar változatban szerepel: új film - alkotói tulajdonképpen folyamatosan jelen vannak a magyar befogadói tudatban. Az iskolai használatra készült mozgóképes tankönyv új változata például az órákon tárgyalandó témák között szerepelteti a német film ezen korszakát, ami egyszerre lehet lenyomata és megerősítése Fassbinder, Wenders és Herzog munkássága hazai fogadtatásának. Hármukon kívül Schlöndorff szerepel még abban a körben, amelynek tagjai a német új film élcsapatát alkotják - jellemző, hogy magyarul az első három rendezőről olvasható kismonográfia vagy cikkgyűjtemény. A Thomas Elsaesser könyvében foglalt történet 1945-től kezdődik, amikor azonban, ahogy a könyv egyik alcíme fogalmazza, „nincs új kezdet”. A monográfia egyik fő hozadéka az 1962- es Oberhauseni Nyilatkozat és az új film közötti viszony kérdésének vizsgálata, amelynek során a szerző több törésvonalat talál, mint folytonosságra utaló jelet. A korszak végét a szerző a következőképpen jelöli ki: „Amikor [Fassbinder] 1982-ben meghalt, világos volt, hogy a német új film vele együtt elpusztult.” Az is világos azonban, hogy a 80- as évek elején-közepén valami új minőség jelentkezik a német és az európai filmben, amit a Fitzcarraldo és a Párizs, Texas jelez a legérzékletesebben - a szerzői film új értelmezéséről, és a nemzeti filmgyártás és -művészet fogalmának fokozatos átépítéséről van szó. A német új film című kötet további, a könyv tartalmán jócskán túlmutató tanulsága a közvetítés nehézségei és az idegen nyelvekről fordított hasonló monográfiák megismertető szerepében van. Elsaesser könyve egyik pontján így fogalmaz: „a német új film jelenségét nem érthetjük meg, ha pusztán néhány kiemelkedő tehetségű rendező egyéni hangvételű munkáival azonosítjuk.” De nem történik-e meg mégis, hogy a fentiekben is említett három vagy négy világsztár helye tovább erősödik a célnyelvek országaiban, a zavarba ejtő (és a valahai Szovjetunióban valami miatt nagy tisztelettel övezett) Jean-Marie Straub meg az elkötelezett von Trotta pedig továbbra is a második vonalban tartatik számon? A hatvanas évek végétől száz fölött volt a (Nyugat-)Németországban készült filmek száma. Az „új film” megnevezés csak az epigonizmusmentes munkák gyűjteményére alkalmazható? A könyvben ráadásul egy sor olyan alkotó szerepel, aki a magyar közönség számára teljesen ismeretlen - őszintén szólva, nem tudom, hogy ők, valamint az alkotásaik milyen helyet foglalnak el a német befogadók filmes műveltségképében. A kortárs filmelmélet útjaihoz hasonló kötet jó harminc évvel ezelőtt jelent meg Magyarországon - A film ma és A film és a többi művészet című szöveggyűjteményeket könnyelműen kölcsönadó egyetemi oktatók alig reménykedhetnek abban, hogy a könyveket újra be tudják szerezni. A szakkönyvkiadás állapotát azonban talán jelzi, hogy ezek a kötetek ma is forognak az olvasók között. A Metropolis című lap alapvető érdeme azonban, hogy magyar nyelven mégiscsak olvashatók voltak az egyetemes filmelmélet eredményei - jelen kötet tizenhárom írása közül eredetileg három a Metropolis műfajelméleti összeállításában, illetve a feminista filmtudománnyal és a kognitív iskolákkal foglalkozó számban jelent meg. A Metropolis pszichoanalízis és filmelmélet összeállítása, a szerzői elméletekkel foglalkozó szám, továbbá az egyes filmműfajoknak szentelt blokkok nagymértékben segítették a Magyarországon többé-kevésbé meggyökeresedett elméleti iskolák kínálatának szélesedését - az ezt megelőző időszakban a korán elhunyt Szilágyi Gábor sokat tett Christian Metz munkássága, illetve a szemiotika megismertetéséért; a kötetben is szereplő David Bordwell, illetve Kovács András Bálint révén a narratológia nevezhető erősebben képviselt irányzatnak; a kötetben ugyancsak megtalálható kognitív megközelítés pedig a pécsi műhely révén nyer egyre nagyobb teret. A kötet egyik legfőbb érdeme, hogy az elméletek mellett ezek alkalmazására is rámutat, mégpedig az Elemzés - értelmezés című külön fejezetben. A tanulmányok szerzői közül a magyar olvasó számára az eddigiekben említetteken kívül az a Noél Burch lehet ismerős, aki a filmelbeszélés oksági összefüggéseit vizsgálja. Három, illetve két tanulmánnyal szerepel Tom Gunning és Torben Grodal, akik írásaikban a filmes műfajok eredetével, illetve tipológiájával foglalkoznak. Úgy látszik, a kortárs filmelmélet útjai Chicagóból és Koppenhágából vezetnek Magyarország felé. A moszkvai és varsói járatok bizonyára ezután indulnak (újra). 25 • GYÖRGY PÉTER Szerkesztette * * KISS BARBARA • MONOK ISTVÁN A kötetben a kulturális örökség és közvagyon értelmezésével kapcsolatos tanulmányokat olvashat az érdeklődő. A tanulmányok szerzői: Dávid Ferenc, Dobszay lászló, Ébli Gábor, Fejős Zoltán, György Péter, Horváth Iván, Kecskeméti Károly, Κονασ András Bálint, Margócsy István, Monok István, Radnóti Sándor, Rábai Orsolya, Sonkoly Gábor, Takáts József, Tomsics Emőke, Wessely Anna. Kapható a Libri, a Líra és Lant könyvesboltokban, az írók Boltjában és az Országos Széchényi Könyvtár könyvesboltjában, (Budavári Palota F épület), megrendelhető a 110 224 3744-es fax számon vagy a kiadvány moszk.hu e-mail címen. Ára: 2.200 Ft. Kulturális örökség - társadalmi képzelet ÉLET Ész IRODALOM