Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)

2005-07-01 / 26. szám - Várallyay Gyula: Kell-e adócsökkentés? • A szerző a Világbank nyugalmazott munkatársa (3. oldal) - Szikszai Károly: Bács Emese rézkarcaihoz (3. oldal)

VÁRALLYAY GYULA: Kell-e adócsökkentés? Az elmúlt hónapok során egyre több szó esett a közéletben az adóreform­ról, és újabban az adócsökkentésről. Szakemberek, sőt egyre több politikus, és maga a kormánykoalíció is szorgal­mazza az adócsökkentést, mondván, Magyarország adókulcsai és a bérek utáni járadékok igen magasak, aláás­sák a versenyképességet. Mondják, emiatt máris visszaesett a gazdasági növekedés, és a közelmúltban több nemzetközi befektető a korábban ki­emelten favorizált Magyarország he­lyett szomszédos országokat választott. Egyre nagyobb egyetértés van, hogy az adórendszer reformja gazdaságpo­litikánk egyik túlságosan elodázott kérdése lett. A minap a kormány bejelentette 13 lépésből álló, ötéves adócsökken­tési programját. Áttanulmányoztam, és nem tudom leküzdeni a gyanú­mat, hogy semmi másról nincsen szó, mint hogy beindult a 2006-os válasz­tási kampány: jövünk jövőre, és ha jól szavazol, kevesebb adót fogsz fi­zetni, sugallja a politikus. Ki nem hallgat erre a „szakvéleményekre” alapozott jó hírre? Tehát megvan az első ígéret. Ezt kell majd túllicitálnia a szavazatokért versengő politikusoknak és pártok­nak, esetleg azt hangoztatva: „nem elég”, „félénk javaslat” és így tovább. De mindenképpen jön egy csoda­­gyógyszer: mindenkinek csak jót hoz az adócsökkentés: a gazdaságnak, hisz versenyképesebb lesz, az adófize­tőnek és vállalkozónak, hisz kevesebb adót fizetnek, és maguknak az ígérge­tő politikusoknak is, hiszen az alacso­nyabb adó ígérete (amint Ameriká­ban is láttuk az elmúlt két elnökvá­lasztás során) nekik is sokat hoz a konyhára: sok szavazatot. Sajnos,­ezeknek az ígéreteknek egy komoly hátulütőjük van: felelőtlének. Azért, mert olyan országban élünk, ahol az államháztartás hiánya tovább­ra is az össztermelés több mint öt szá­zalékát teszi ki, mert képtelenek va­gyunk teljesíteni a Pénzügyminisztéri­um által 2005-re előrevetített deficit célértékeit, nem is beszélve a szigo­rúbb maastrichti feltételekről; mert közben erősödik a nyomás az infláció és a forint árfolyama terén; mert nem tudjuk a kamatlábat tovább csökkente­ni, amivel serkenthetnénk a befekteté­si kedvet. Ha még a költségvetésből kiemelt infrastruktúra-fejlesztést is idevesszük, ami állami garanciával zaj­lik manapság, akkor a teljes hiány még magasabb. Szerepe van a korrup­ciónak a kelleténél alacsonyabb adójö­vedelemben? Sokan állítják, igen. So­kan elkerülik az adókat a feketegazda­ságban? Biztos. De mindenképpen el kell fogadnunk: gazdaságunk komoly egyensúlyhiánnyal küszködik, amit már többen megírtak, de csak kevesen vesznek komolyan. Pedig ma már amiatt is aggódnak, mindez a 2010-re tervbe vett eurózónába való belépé­sünket is veszélyeztetheti. Nos, mit mond a 13 pontos kor­mányprogram? Sokat meg keveset is. Sokat az adócsökkentésről: tizen­három adókulcs leszállításával - be­leértve az áfát, személyi jövedelem­adót és tb-járulékokat - a bruttó te­hercsökkenés 300 milliárd forintra rúg 2006-ban, és 1080 milliárdra öt év alatt. Nem kismiska, ennyit taka­rítanak meg az adófizetők. Plusz a minimálbér emelkedése. A költség­­vetésnek a fenti adóreformmal ösz­­szefüggő bevételtöbblete miatt a net­tó bevételhiány 194 milliárd forintra csökken 2006-ban, valamint 809 mil­liárdra öt év alatt. Viszont keveset, illetve semmit sem mond a 13 pontos program arról, mi­ként fogja az állam ezt a tetemes hi­ányt pótolni. Csak ismereteinkre és képzelőerőnkre hagyatkozhatunk en­nek értelmezésekor. És mindkettő ag­gasztó példákat hoz. Elsősorban, nem­zetközi tapasztalatból tudjuk, hogy a legegyszerűbb formája a költségcsök­kentésnek a befektetések lelassítása, ami bizony nem növekedésserkentő (pedig növekedési rátánk már így is a legalacsonyabb az új EU-tagok kö­zött). Másrészt, a pénzügyminiszterek (hiszen, tudjuk, egyre több nevet ta­nulhatunk meg itthoni állapotaink mi­att, így nincs kit szidni vagy démoni­­zálni, mint Bokrost!), bármiféle átfogó államháztartási reformtervezet hiá­nyában, fejetlen improvizációba kez­denek, és ahol valami politikai lehető­séget látnak, csökkentik a folyó költsé­geket. De minden koncepció nélkül, toldozva, foltozva vagy bevarrva a lyu­kakat, amin túl sok pénz folyik el. Tehát, nincs koherens gazdaságpo­litika arra, miként tudja az államház­tartás kezelni a 809 milliárdos többlet­­hiányt. Fejetlenség, de inkább a prob­léma tudatos elhallgatása. Pedig problémáink vannak bőven, adócsökkentés nélkül is. Az érvényben lévő adókulcsok mellett az állam bevé­tele már évek óta nem fedezi a költsé­gek elfogadható hányadát, és mi sem aggasztóbb, mint hogy a makacsul magas államháztartási hiányt növekvő adósságunkkal pótoljuk. Ez pedig gyerekeink és unokáink nyakába sóz­za a terheket. Sőt, a közelmúltban megtörtént hitelminősítésünk leérté­kelése­­ kétszer is. Egyébként sem kí­ván szakértelmet annak megállapítása, hogy ha nemzetközi összehasonlítás­ban adókulcsaink magasak, akkor adójövedelmünk azért elégtelen, mert az állam költségei túlzottan magasak. Ezért adóreformról, sőt, horribile dic­­tu, adócsökkentésről beszélni felelőt­len félrevezetése a választóknak. Több szakértő adta már nevét az adócsökkentéshez, mivelhogy alacso­nyabb adókat könnyebb beszedni, s így növekednek majd a bevételek - a politikusok dörzsölik a tenyerüket, itt a csodagyógyszer. Viszont a szakértők­nek tudniuk kellene, a nemzetközi ta­pasztalat szerint ez csak hosszabb idő után következik be. Az adócsökkentés a többlethiány miatt, a kiadások csök­kentése nélkül, tarthatatlan és rövid életű lesz. Mi a teendő akkor? Nem adócsök­kentés, nem adóreform - ami majd át­hárítja a terheket az egyik adófizetőről a másikra -, hanem egy átfogó állam­­háztartási reform. És itt már vajmi keveset segít, hogy azt boncolgassuk, ki felelős leginkább a mára kialakult tarthatatlan helyze­tért. A mutatók 2002-ben még elfo­gadhatók voltak, bár több program, ha akkor szabadon hagyják futni, lé­nyegesen növelte volna a deficitet. A 2002-ben győztes koalíció pedig olyat produkált, amivel tizenhét év világ­banki munkám során még Latin- Amerikában sem találkoztam: az öt­venszázalékos béremelést és más ko­moly költségtöbblettel (és nem egyszeri kifizetéssel!) járó ígéreteket hetek alatt teljesítették. Ha egy kor­mány így kezd egy ciklust, kérde­zem: mit ad majd 2006-ban, a válasz­tás évében? A feladat tehát az államháztartási re­form. Kezdve az állam költségeivel. Mit vállalhat a magyar állam fejlődésé­nek mai fokán? Elsősorban azt, amit ellátni köteles: közoktatást, egészség­­ügyi szolgáltatásokat, szociális juttatá­sokat, a szegénység kezelését, haté­kony közigazgatást, beleértve a piac­­gazdaságot szabályozó és ellenőrző funkciókat, a kultúra támogatását stb. Itt viszont felmerül egy kérdés: mi­lyen oktatási rendszert, milyen egész­­ségügyi szolgáltatást és milyen szociá­lis juttatásokat biztosítsunk? Milyen áron? Mennyit költsünk a közigazga­tásra? Hiszen több önkormányzatunk van, mint bárhol Európában. Nincs annyi pénzünk, mint a bővítés előtti 15 EU-tagországnak, mégis európai szinten kívánják polgáraink az alapve­tő szolgáltatásokat - ami természetes. Tehát költséghatékony programok kellenek, amiket fedezni tudunk be­vételeinkből. Mindezt összevetve kiadáscsökken­tésre van szükség - elodázhatatlanul. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, így szól a régi közmondás. Nem térhetünk vissza az ellenőriz­­hetetlenr­e és felelősségre nem vonható állami költekezés gyakorlatához - a rendszerváltás előtt így felhalmozott adósságterhet sokáig nyögtük (vagy még nyögjük ma is?). Ahol csak lehet, be kell vonni a civil és a privát szek­tort. Hogy a reform tervezői körülmé­nyeink alapos ismeretében és a megfe­lelő erkölcsi felelősséggel tudjanak dönteni, az előkészítésbe be kell vonni a választókat is. Természetesen a fentiekkel párhu­zamosan kell majd lefektetni egy új adóreform alapjait, amely fedezni tud­ja a vállalt kötelezettségekből fakadó költségeket, és teret engednek egy ésszerű adósságpolitikának is. Ami fi­gyelembe veszi az adófizetők, a rászo­rulók és az állam közötti szolidaritás erkölcsi kötelességét, ám nem téveszti szem elől, hogy az adókulcsok és az üzleti életet irányítani hivatott bürok­rácia gazdaságunk versenyképességét kell hogy biztosítsák, valamint serken­teniük kell a tartós gazdasági növeke­déshez szükséges befektetéseket. Tehát adócsökkentést? Nem. Adó­reformot? Igen, de csak egy államház­tartási reform keretein belül. Értsünk szót, mielőtt „idelátogat” egy pusztító gazdasági krízis, ami nem a gazdagokat fogja leginkább sújtani. (A szerző a Világbank nyugalmazott munkatársa.) Bács Emese rézkarcaihoz Bács Emese valószínűleg nem élne meg a Várban vagy a Vörösmarty téren mint portrérajzoló. Ott ugyanis az első és legfontosabb követelmény az élet­hűség. Ha a rajzoló tíz-tizenöt perc elteltével befejezi a művét, s az valame­lyest hasonlít a művész előtt horgászszéken gubbasztó modellre (turistára), akit ráadásul a családja vagy a barátai is meggyőznek erről a hasonlóságról, nos, a modell boldogan fizet és csapja hóna alá a róla készített alkotást. Ezek a portrék általában lélek nélküliek, merevek, és a külső hasonlósá­gon kívül igyekeznek szépnek is mutatkozni. Portfolióként pedig meg le­het nézni a művész lábai előtt heverő, fényképről másolt sztárokról készült rajzokat: Charles Bronsont, Alain Delont, Stallonét vagy Schwarzeneggert. Bács Emese rézkarctechnikával készült portréi nem szépek. Pontosabban nem a Vörösmarty téren megszokott és elvárt esztétikai szépséget követik. Bács Emese portréi igazak, mert belülről (is) hasonlítanak a modellekre. A szépséget nem az önárnyék vagy a vetett árnyék látványos átmeneteivel éri el, hanem a belső csöndekkel, a lélek pillanatnyi állapotának kivetítésével, a szomorúság vagy az öröm aurájának a megmutatásával. Az igazán jó port­ré titkokat is képes közvetíteni a nézőnek. Bács Emese akár egy egész élet­­utat képes megjeleníteni egy-egy portréján. A fej, a nyak, a váll kapcsolatá­ból ki tudja emelni a számára legfontosabb összefüggéseket, és ezekkel a hangsúlyos vonalakkal, testtartásokkal hol brutális tömegszerűséggel, hol finom, hálószerű megfogalmazással mutatja be modelljei legfontosabb tu­lajdonságait. A modellek viszont a legritkábban néznek ránk. Elnéznek mellettünk, általában révetegen, melankolikusan, vagy maguk elé bámul­nak, kitárulkozva, egyszerűen, őszintén, fájdalmasan. Ezzel a megoldással Bács Emese rákényszeríti a szemlélőt arra, hogy ne csak az expresszivitás­sal, hanem a belső aurával, a lélek jelenlétével is foglalkozzon. Ahogy az igazi arcképekhez illik. Szikszai Károly Váncsa Kovács Megyesi Kovács Megyesi Váncsa Megyesi Váncsa Kovács Váncsa Kovács Megyesi Harmadszor jelent meg az ÉS első oldalas publicisztikáinak gyűjteménye. Ez alkalommal Kovács Zoltán, Megyesi Gusztáv és Váncsa István 2001 és 2005 között megjelent válogatott írásai kerültek a kötetbe. Előszót Esterházy Péter írt. A 2900 forintba kerülő kötet megvásárolható a könyvesboltokban, vagy megrendelhető postaköltség felszámítása nélkül az Élet és Irodalom szerkesztőségében. (1089 Budapest, Rezső tér 15. Tel.: 210-2157, 210-5159, e-mail: est es.hu) 2005. JÚLIUS 1. ÉLET ÉS­­. IRODALOM.

Next