Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)
2005-07-01 / 26. szám - Várallyay Gyula: Kell-e adócsökkentés? • A szerző a Világbank nyugalmazott munkatársa (3. oldal) - Szikszai Károly: Bács Emese rézkarcaihoz (3. oldal)
VÁRALLYAY GYULA: Kell-e adócsökkentés? Az elmúlt hónapok során egyre több szó esett a közéletben az adóreformról, és újabban az adócsökkentésről. Szakemberek, sőt egyre több politikus, és maga a kormánykoalíció is szorgalmazza az adócsökkentést, mondván, Magyarország adókulcsai és a bérek utáni járadékok igen magasak, aláássák a versenyképességet. Mondják, emiatt máris visszaesett a gazdasági növekedés, és a közelmúltban több nemzetközi befektető a korábban kiemelten favorizált Magyarország helyett szomszédos országokat választott. Egyre nagyobb egyetértés van, hogy az adórendszer reformja gazdaságpolitikánk egyik túlságosan elodázott kérdése lett. A minap a kormány bejelentette 13 lépésből álló, ötéves adócsökkentési programját. Áttanulmányoztam, és nem tudom leküzdeni a gyanúmat, hogy semmi másról nincsen szó, mint hogy beindult a 2006-os választási kampány: jövünk jövőre, és ha jól szavazol, kevesebb adót fogsz fizetni, sugallja a politikus. Ki nem hallgat erre a „szakvéleményekre” alapozott jó hírre? Tehát megvan az első ígéret. Ezt kell majd túllicitálnia a szavazatokért versengő politikusoknak és pártoknak, esetleg azt hangoztatva: „nem elég”, „félénk javaslat” és így tovább. De mindenképpen jön egy csodagyógyszer: mindenkinek csak jót hoz az adócsökkentés: a gazdaságnak, hisz versenyképesebb lesz, az adófizetőnek és vállalkozónak, hisz kevesebb adót fizetnek, és maguknak az ígérgető politikusoknak is, hiszen az alacsonyabb adó ígérete (amint Amerikában is láttuk az elmúlt két elnökválasztás során) nekik is sokat hoz a konyhára: sok szavazatot. Sajnos,ezeknek az ígéreteknek egy komoly hátulütőjük van: felelőtlének. Azért, mert olyan országban élünk, ahol az államháztartás hiánya továbbra is az össztermelés több mint öt százalékát teszi ki, mert képtelenek vagyunk teljesíteni a Pénzügyminisztérium által 2005-re előrevetített deficit célértékeit, nem is beszélve a szigorúbb maastrichti feltételekről; mert közben erősödik a nyomás az infláció és a forint árfolyama terén; mert nem tudjuk a kamatlábat tovább csökkenteni, amivel serkenthetnénk a befektetési kedvet. Ha még a költségvetésből kiemelt infrastruktúra-fejlesztést is idevesszük, ami állami garanciával zajlik manapság, akkor a teljes hiány még magasabb. Szerepe van a korrupciónak a kelleténél alacsonyabb adójövedelemben? Sokan állítják, igen. Sokan elkerülik az adókat a feketegazdaságban? Biztos. De mindenképpen el kell fogadnunk: gazdaságunk komoly egyensúlyhiánnyal küszködik, amit már többen megírtak, de csak kevesen vesznek komolyan. Pedig ma már amiatt is aggódnak, mindez a 2010-re tervbe vett eurózónába való belépésünket is veszélyeztetheti. Nos, mit mond a 13 pontos kormányprogram? Sokat meg keveset is. Sokat az adócsökkentésről: tizenhárom adókulcs leszállításával - beleértve az áfát, személyi jövedelemadót és tb-járulékokat - a bruttó tehercsökkenés 300 milliárd forintra rúg 2006-ban, és 1080 milliárdra öt év alatt. Nem kismiska, ennyit takarítanak meg az adófizetők. Plusz a minimálbér emelkedése. A költségvetésnek a fenti adóreformmal öszszefüggő bevételtöbblete miatt a nettó bevételhiány 194 milliárd forintra csökken 2006-ban, valamint 809 milliárdra öt év alatt. Viszont keveset, illetve semmit sem mond a 13 pontos program arról, miként fogja az állam ezt a tetemes hiányt pótolni. Csak ismereteinkre és képzelőerőnkre hagyatkozhatunk ennek értelmezésekor. És mindkettő aggasztó példákat hoz. Elsősorban, nemzetközi tapasztalatból tudjuk, hogy a legegyszerűbb formája a költségcsökkentésnek a befektetések lelassítása, ami bizony nem növekedésserkentő (pedig növekedési rátánk már így is a legalacsonyabb az új EU-tagok között). Másrészt, a pénzügyminiszterek (hiszen, tudjuk, egyre több nevet tanulhatunk meg itthoni állapotaink miatt, így nincs kit szidni vagy démonizálni, mint Bokrost!), bármiféle átfogó államháztartási reformtervezet hiányában, fejetlen improvizációba kezdenek, és ahol valami politikai lehetőséget látnak, csökkentik a folyó költségeket. De minden koncepció nélkül, toldozva, foltozva vagy bevarrva a lyukakat, amin túl sok pénz folyik el. Tehát, nincs koherens gazdaságpolitika arra, miként tudja az államháztartás kezelni a 809 milliárdos többlethiányt. Fejetlenség, de inkább a probléma tudatos elhallgatása. Pedig problémáink vannak bőven, adócsökkentés nélkül is. Az érvényben lévő adókulcsok mellett az állam bevétele már évek óta nem fedezi a költségek elfogadható hányadát, és mi sem aggasztóbb, mint hogy a makacsul magas államháztartási hiányt növekvő adósságunkkal pótoljuk. Ez pedig gyerekeink és unokáink nyakába sózza a terheket. Sőt, a közelmúltban megtörtént hitelminősítésünk leértékelése kétszer is. Egyébként sem kíván szakértelmet annak megállapítása, hogy ha nemzetközi összehasonlításban adókulcsaink magasak, akkor adójövedelmünk azért elégtelen, mert az állam költségei túlzottan magasak. Ezért adóreformról, sőt, horribile dictu, adócsökkentésről beszélni felelőtlen félrevezetése a választóknak. Több szakértő adta már nevét az adócsökkentéshez, mivelhogy alacsonyabb adókat könnyebb beszedni, s így növekednek majd a bevételek - a politikusok dörzsölik a tenyerüket, itt a csodagyógyszer. Viszont a szakértőknek tudniuk kellene, a nemzetközi tapasztalat szerint ez csak hosszabb idő után következik be. Az adócsökkentés a többlethiány miatt, a kiadások csökkentése nélkül, tarthatatlan és rövid életű lesz. Mi a teendő akkor? Nem adócsökkentés, nem adóreform - ami majd áthárítja a terheket az egyik adófizetőről a másikra -, hanem egy átfogó államháztartási reform. És itt már vajmi keveset segít, hogy azt boncolgassuk, ki felelős leginkább a mára kialakult tarthatatlan helyzetért. A mutatók 2002-ben még elfogadhatók voltak, bár több program, ha akkor szabadon hagyják futni, lényegesen növelte volna a deficitet. A 2002-ben győztes koalíció pedig olyat produkált, amivel tizenhét év világbanki munkám során még Latin- Amerikában sem találkoztam: az ötvenszázalékos béremelést és más komoly költségtöbblettel (és nem egyszeri kifizetéssel!) járó ígéreteket hetek alatt teljesítették. Ha egy kormány így kezd egy ciklust, kérdezem: mit ad majd 2006-ban, a választás évében? A feladat tehát az államháztartási reform. Kezdve az állam költségeivel. Mit vállalhat a magyar állam fejlődésének mai fokán? Elsősorban azt, amit ellátni köteles: közoktatást, egészségügyi szolgáltatásokat, szociális juttatásokat, a szegénység kezelését, hatékony közigazgatást, beleértve a piacgazdaságot szabályozó és ellenőrző funkciókat, a kultúra támogatását stb. Itt viszont felmerül egy kérdés: milyen oktatási rendszert, milyen egészségügyi szolgáltatást és milyen szociális juttatásokat biztosítsunk? Milyen áron? Mennyit költsünk a közigazgatásra? Hiszen több önkormányzatunk van, mint bárhol Európában. Nincs annyi pénzünk, mint a bővítés előtti 15 EU-tagországnak, mégis európai szinten kívánják polgáraink az alapvető szolgáltatásokat - ami természetes. Tehát költséghatékony programok kellenek, amiket fedezni tudunk bevételeinkből. Mindezt összevetve kiadáscsökkentésre van szükség - elodázhatatlanul. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, így szól a régi közmondás. Nem térhetünk vissza az ellenőrizhetetlenre és felelősségre nem vonható állami költekezés gyakorlatához - a rendszerváltás előtt így felhalmozott adósságterhet sokáig nyögtük (vagy még nyögjük ma is?). Ahol csak lehet, be kell vonni a civil és a privát szektort. Hogy a reform tervezői körülményeink alapos ismeretében és a megfelelő erkölcsi felelősséggel tudjanak dönteni, az előkészítésbe be kell vonni a választókat is. Természetesen a fentiekkel párhuzamosan kell majd lefektetni egy új adóreform alapjait, amely fedezni tudja a vállalt kötelezettségekből fakadó költségeket, és teret engednek egy ésszerű adósságpolitikának is. Ami figyelembe veszi az adófizetők, a rászorulók és az állam közötti szolidaritás erkölcsi kötelességét, ám nem téveszti szem elől, hogy az adókulcsok és az üzleti életet irányítani hivatott bürokrácia gazdaságunk versenyképességét kell hogy biztosítsák, valamint serkenteniük kell a tartós gazdasági növekedéshez szükséges befektetéseket. Tehát adócsökkentést? Nem. Adóreformot? Igen, de csak egy államháztartási reform keretein belül. Értsünk szót, mielőtt „idelátogat” egy pusztító gazdasági krízis, ami nem a gazdagokat fogja leginkább sújtani. (A szerző a Világbank nyugalmazott munkatársa.) Bács Emese rézkarcaihoz Bács Emese valószínűleg nem élne meg a Várban vagy a Vörösmarty téren mint portrérajzoló. Ott ugyanis az első és legfontosabb követelmény az élethűség. Ha a rajzoló tíz-tizenöt perc elteltével befejezi a művét, s az valamelyest hasonlít a művész előtt horgászszéken gubbasztó modellre (turistára), akit ráadásul a családja vagy a barátai is meggyőznek erről a hasonlóságról, nos, a modell boldogan fizet és csapja hóna alá a róla készített alkotást. Ezek a portrék általában lélek nélküliek, merevek, és a külső hasonlóságon kívül igyekeznek szépnek is mutatkozni. Portfolióként pedig meg lehet nézni a művész lábai előtt heverő, fényképről másolt sztárokról készült rajzokat: Charles Bronsont, Alain Delont, Stallonét vagy Schwarzeneggert. Bács Emese rézkarctechnikával készült portréi nem szépek. Pontosabban nem a Vörösmarty téren megszokott és elvárt esztétikai szépséget követik. Bács Emese portréi igazak, mert belülről (is) hasonlítanak a modellekre. A szépséget nem az önárnyék vagy a vetett árnyék látványos átmeneteivel éri el, hanem a belső csöndekkel, a lélek pillanatnyi állapotának kivetítésével, a szomorúság vagy az öröm aurájának a megmutatásával. Az igazán jó portré titkokat is képes közvetíteni a nézőnek. Bács Emese akár egy egész életutat képes megjeleníteni egy-egy portréján. A fej, a nyak, a váll kapcsolatából ki tudja emelni a számára legfontosabb összefüggéseket, és ezekkel a hangsúlyos vonalakkal, testtartásokkal hol brutális tömegszerűséggel, hol finom, hálószerű megfogalmazással mutatja be modelljei legfontosabb tulajdonságait. A modellek viszont a legritkábban néznek ránk. Elnéznek mellettünk, általában révetegen, melankolikusan, vagy maguk elé bámulnak, kitárulkozva, egyszerűen, őszintén, fájdalmasan. Ezzel a megoldással Bács Emese rákényszeríti a szemlélőt arra, hogy ne csak az expresszivitással, hanem a belső aurával, a lélek jelenlétével is foglalkozzon. Ahogy az igazi arcképekhez illik. Szikszai Károly Váncsa Kovács Megyesi Kovács Megyesi Váncsa Megyesi Váncsa Kovács Váncsa Kovács Megyesi Harmadszor jelent meg az ÉS első oldalas publicisztikáinak gyűjteménye. Ez alkalommal Kovács Zoltán, Megyesi Gusztáv és Váncsa István 2001 és 2005 között megjelent válogatott írásai kerültek a kötetbe. Előszót Esterházy Péter írt. A 2900 forintba kerülő kötet megvásárolható a könyvesboltokban, vagy megrendelhető postaköltség felszámítása nélkül az Élet és Irodalom szerkesztőségében. (1089 Budapest, Rezső tér 15. Tel.: 210-2157, 210-5159, e-mail: est es.hu) 2005. JÚLIUS 1. ÉLET ÉS. IRODALOM.