Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-03-03 / 9. szám - Rákai Zsuzsanna: Paris sera toujours Paris • zenekritika • Pierre-Laurent Aimard zongorakoncertje, Zeneakadémia (30. oldal) - Végső Zoltán: Az első bálozó • Köz-tér • Győzike az Operabálon (30. oldal) - Grecsó Krisztián: Kritika egy hangra • rádiókritika • Kritika két hangra (Bartók) (30. oldal)

RÁKAI ZSUZSANNA: Zene Paris sera toujours Paris Akkor is, ha az embert nem Maurice Chevalier klasszikus előadása győzi meg róla, hanem Pierre-Laurent Aimard, aki a világhírű zon­goristák mezőnyében a múló idő feletti tétova csodálkozás ellenére is viszonylag fiatalnak számít a maga csaknem ötven évével és a kortárs zenével (Boulez-vel, Stockhausennel, Kurtággal, Ligetivel, az Ensemble Intercontemporainnel) fenntartott szoros kapcsolatával. És akkor is, ha múlt csütörtöki hangversenyén, amelyre a Strém Kálmán által útjára indított A zongora-sorozatban került sor a Zeneakadémián, láthatóan arra törekedett, hogy műsora a hangszer irodalmát tekintve több nézőpontot egymásra vonatkoztatóan reprezentatív legyen. A koncert alaphangulatát meghatározó választása, Debussy prelűd­­jeinek első kötete önmagában is sokrétű kapcsolatban áll a hangszer történetével, amennyiben Chopin 24 prelűdjére utal vissza, míg a Chopin-sorozat a maga rejtélyes, sehová nem tartozó módján, zárkó­­zottan a hangnemi rend alapján megszerkesztett formájában Bachot idézi. Aimard Debussy-interpretációja azonban szerencsére csak érintette ezeknek az asszociációknak a felszínét, anélkül, hogy el akart volna merülni bennük. Sosem szélsőséges játékát, amely a zenei idő berendezésével való aprólékos mesterkedéssel, a ritmikai finomságok öntudatos, kiszámított, hódító könnyedségével olykor szinte Monsieur Chevalier művészetét idézte, alapvetően mégis az una corda-peaás mesterségesen fojtott puhaságának sötét tónusa határozta meg. Kurtág György Játékok c. sorozataiból összeállított válogatása magától értődő természetességgel illeszkedett Debussyhez, Aimard azonban még hangsúlyozta is a kapcsolatot a Debussy-prelűdök talán legismertebbikére, a zárójeles utalása alapján Lenhajú lány­ként emlegetett darabra mutató idézettel. A közönség elégedett morajjal értékelte a szellemes asszociációt, noha a proveniencia tisztázása valójában korántsem járt igazán megnyugtató eredménnyel. A prelűd nyitómotívumának szüntelen ismételgetése az összefüggés felismerésénél lényegesen érdekesebb problémával szembesítve azt a kérdést vetette fel, mi teszi hangok meghatározott sorrendjét dal­lammá, összetartozó, jelentőségteljes egységnek érzett fordulattá, és van-e értelme vajon egy moll-szeptimakkord felbontását tematikus idézetnek tekinteni. A Debussynél témává, versorrá sűrűsödő ak­kordfelbontás Kurtágnál megnyúlt, kiegyenesedett, a századforduló rugalmasan logikus formákba rendezett színfoltjait erős fényekkel megvilágított, szemkápráztatóan átlátható, szépséges vonalak váltot­ták fel. Ezek a vonalak és színek rajzolták ki a műsor arányos és intellek­tuális első felét, amelyhez képest a második, Schumann Szimfonikus etűdök címet viselő, titokzatos zongoradarab-sorozata súlyosan tömörnek, önmagával vitatkozónak és szenvedélyesnek, egyszóval a legkevésbé sem franciának ígérkezett. Csakhogy semmi sem alakult az előzetes ismeretek megszokott feltételezései szerint. Az első meglepetés talán az a felismerés volt, hogy ráérünk hallgatni a zongo­ra hangját, mintha a zenei szövet nem igényelne különösebb értelmezést, és­ ez a gongarabíság­­ráadásul szokatlanul világosan szólt, sokkal inkább, mint Debussy esetében. A különös és váratlanul fényes hangszín hamarosan megvilágította a második felismerést is, a rögeszmés kíméletlenséggel megmutatkozó szerkezet megtorpanását, stagnálását, a megmutatkozás elől való elzárkózását. Aimard Schumannja nem haladt egy tapodtat sem, nem volt sem ideges, sem reszkető, sem igazán szenvedélyes - erélyes talán inkább, időnként. Kikerülhetetlenül vetődött fel a kérdés, hogy ha valaki úgy játszik, mintha nem lennének kétségei azzal kapcsolatban, meg kell-e várni az isteni rendelkezést az élet lezárását illetően, miért kezd Schumann­­nal, és mit kezd vele. Úgy tűnt, az igyekezet nem elegendő másra, csak ismerős zsánerképek és színpadi akciók dicsőségesen egyszerű váltogatására. Valami azonban mégis ébren tartotta a figyelmet. Kétségtelenül hiányzott az önmagát párbeszédekkel át- meg átszövő szerkezet nehéz komplexitása és zártsága, katartikusan mély, hátbor­zongató felszabadító ereje, mégis egyre érdekesebben bontakozott ki az interpretáció szélesen elnyújtózó, fénylő pillanatszerűsége, amely a hangzáson kívül mintha minden másnak, lírai és drámai értelmezési lehetőségeknek egyaránt csekély figyelmet szentelt volna. Bármilyen idegen volt is, a hatását mégsem lehetett mereven tagadni. A közön­séget mindenesetre feltétlenül meggyőzte, annyira, hogy a második ráadásként adott Kurtág-pantomim utáni viharos taps csírájában foj­totta el a rosszmájú kérdést, nem kockázatos-e a pantomim-zon­gorázás célzásával felvetni a pantomim-elismerés lehetőségét. (Pierre-Laurent Aimard zongorakoncertje, Zeneakadémia, február 23.) Színház A márciusi szám tartalmából „Mint az újabb Zsótér-rendezések egyike­­másika (a Csongor és Tünde, a Peer Gynt nem), A kék madár is unalmas negyedórák, a stílusegység - vagy stílustörés - jegyében kipipált szakaszok ballasztját cígöli." (Tarján Tamás a Vígszínház előadásáról) „Törőcsik emberi, nagyon is emberi beszé­de folyvást kiveri Schimmelpfennig és Schilling Árpád kezéből a beszélő gépeket felhúzó kulcsot." (Bán Zoltán András a Ka­tona József Színház Előtte-utána című elő­adásáról) „Hogy Ádám Ottó »megtette« , azaz elhagyta a nézőteret? »Vállalta önmagát?«, és ehhez bátorság kellett? Ejnye, barátom, nem érte­lek." (Jeles András levele Fenyő Ervinnek) „Jelenleg úgy tűnik, részben megszűnt a szünet az európai színházban, ez valami új tünet." (Forgách András berlini beszámolója) Elfriede Jelinek: Pihenő, avagy mind­ezt csi­nálják (dráma) IRODALOM 1 U­VA VÉGSŐ ZOLTÁN: Köz­tér Az első bálozó Emlékszem, ahogy szegény Győzike a síráshoz közeli állapotban fakadt ki a show-jában, mikor szólólemezt akar­tak vele készíteni: „Mondtam már, hogy nem tudok énekelni”. A félre­értések elkerülése végett Győzike valóban nem énekes, a Romantic le­mezein egyetlen fix frekvenciával rendelkező hang (értsd: zenei hang) nem hagyja el a torkát, a mellette álló két lány dallamai között ő csak szöve­gelni próbál - sohasem állított mást. A régebben érthetetlen artikuláció mára elfogadható szövegmondássá alakult, a Győzike nevű termék bele­simult a köré tervezett muzsikába, csakúgy, mint hétköznapjainkba. A pop-rock szakma már csak ilyen, a fellépő előadók nem feltétlenül já­rulnak hozzá közvetlenül a megszóla­láshoz, némelyeknek gyakran a pusz­ta jelenlét is mitikus rangot biztosít. Példáért nem kell messze szalad­nunk, a P. Mobil vezetője, Schuster Lóránt hangszer nélküli, a zenére csekély hatást gyakorló üvöltöző show-manként tengette végig a 80-as éveket, mígnem a színpadtechnikával foglalkozó P. Mobil Bt. ügyvezetőjévé és MIÉP-es politikussá nem változott. Győzikéből tévéműsor lett, kétmillió­­an bámulják minden alkalommal egy cigányember napjait, és ez nem is kis szó a szegregált roma falvak országá­ban. Persze, ostoba médiahacacáré az egész, a South Parkból tudjuk, hogy a kanadaiak szellentése a gyerekek kedvenc sorozata, de ne legyenek il­lúzióink: a visszagrófosodott macska­­jancsikkal, az elhívott szottyadt sztá­rokkal, a reklámszerepek által híressé vált színészekkel, a törtető vállalko­zókkal és barátaikkal, a dagadó politi­kusokkal a magyar közéleti reprezen­táció sem más, mint egy finggal teli nagy-nagy buborék. Látom, ahogy Luis Buffuel kacag az Operabál el­múlt szombati rendezvényén, a bur­zsoázia diszkréten bájolog, és a társa­ság azt vizslatja, ki hány forintos jeggyel érkezett - és azt, kinek mi­lyen a bőre színe. Nem állítom, hogy Győzike rend­szeres szereplésével missziót teljesít, sőt, kifejezetten gagyinak tartom minden megnyilvánulását, de hát szeretjük a szart megenni (lásd a múlt heti PS-ben Cserna-Szabó And­rás írását). Eddigi munkássága köszö­nő viszonyban sem volt a cigányság problémáival, rajta kívül álló okokból vált az operabáli felbukkanása ese­ménnyé, még ha annak szándékai között a provokáció és a cigány mi­volttal való visszaélés vélhetően már eredetileg is szerepelt. Nem kétséges, Győzike alkalmas tagja lehet egy ce­­lebritásokat felvonultató bálozó tár­saságnak, legalábbis az Alain Delon helyett meghívott Ornela Mutinál fó­­kuszáltabb személyiségnek számít a magyar médiában, és mindenekelőtt zsebből kifizette a két darab százezres nagyságrendű belépőt, tehát volt je­gye. Hogy vitte magával a stábot, iste­nem! A szervező helyében a hátsó fertályom már lilulna a földhözverde­­séstől, hogy főműsoridőben milliók elé kerül majd a rendezvényem, és tele lesz a cégem nevével a bulvársaj­tó. Viszont az Operabál marketing­­igazgatója, bizonyos Gyulai Mihály nyilatkozata szerint „Győzike nem célcsoportja az Operabálnak, nem oda való, amit feltehetőleg ő is érzett. A bálon lévő emberek nem tüntették ki osztalan figyelmükkel, feltétlen ra­jongásukkal, ahogyan ezt megszokta, és ez zavarta őt”. Hogy az eufemizáló mondatoknak visszaadjam az élét: az Opera nem egy cigánytelep, Győzike pedig egy tenyeres-talpas bunkó. Pe­dig még etikett-tanárhoz is jártak fe­leségével, új ruhát vásároltak, csak úgy látszik, vannak kasztok, aminek a határait ők sem léphetik át. Ez törté­nik ma Magyarországon, amikor a sznob szar a közönséges szarral talál­kozik, kioltják egymást. Mindegyik képzel magáról valamit, miközben egyiküknek sincsen köze a valóság­hoz, és számukra láthatóan ez ko­moly megélhetési forrásokat biztosít. (Győzike az Operabálon) GRECSÓ KRISZTIÁN: Rádió Kritika egy hangra A kritikai beszélgetések számomra egyre általánosabbnak tetsző jellem­zője, hogy a hallgatók jóval negatí­vabbnak érzik az értékítéleteket, mint amilyennek azokat a beszélge­tők szánják. Belülről minden kije­lentés pontosabbnak tetszik, és nem­csak jóval több alapja van, de távolabbi is a beszélő nézőpontja. A befogadó sokkal szűkebben szemléli az értelmezés értelmezésében konk­rétabb és földhözragadtabb. Emlék­szem magam is, mikor a Szextett kritikai beszélgetéssorozat részese­ként lelkesen elemeztem Szabó Mag­da Für Elise című regényét, aztán - hitem szerint - meleg szavaimért cserébe karóba húztak a büfé előtt az író lelkes olvasói. Ezeket az irá­nyokat csak azért pontosítom, mert bár Ferencz Győző és Varga Lajos Márton belegyalulták a földbe a Friss tinta című gyermekvers-antológiát, a műsort hallgatva valami azt súgta, tulajdonképpen nem akarják ezt tenni. Talán a folyamatok iránya a magyarázat, a kritikai beszélgetések másik viszonylagos univerzáléja: a romló tendencia. Hiába jegyzi meg felvezetőjében Varga Lajos Márton, hogy a kötet szép, jó kritikákat ka­pott, és azt írták róla, mérföldkő, ha utána egyetlen pozitív félmondatocs­­ka sem hangzik el, a negatív érték­ítéletekkel viszont nem fukarkod­nak. A műsoridő és a vágás is magyarázata lehet e különös ket­tősségnek, hiszen alig több mint negyed óra került adásba egy való­színűleg jóval terjedelmesebb be­szélgetésből. Végül lehet: én téve­dek, és egyszerűen nem tetszett nekik a könyv. És akkor semmi okom az ellenkezője után kutakodni. Varga Lajos Márton és Ferencz Győző igyekeztek a mai gyerekvers­­termést beágyazni a folyamatokba, néhány szóban átvenni, milyen ko­rábbi nagy korszakok előzték meg a mai divathullámot. Természetesen szó esett róla, hogy több életmű meg­születését az motiválta, hogy a gyer­mekirodalmon kívül minden más publikálásról letiltották a szerzőt. Eb­ben a kontextusban került elő a kötet első szerkesztési ambivalenciája, hogy mit keres Csukás verse a „mai” gye­rekversek között. Csukás István ön­ironikus gondolatmenete jut eszem­be, mikor a Szépírók fesztiválján eljátszotta a „találkozást egy fiatalem­berrel”. S miközben kigúnyolta ifjúi naivitását, halkan hozzátett valami olyasmit, hogy azért azt megmonda­ná az ifjú önmagának, hogy azóta is belőle él. A folyamatok mellett felraj­zolódtak a sematizálás lehetőségei is. A ritmikus darabokkal szembe, mellé a gyermeki észjárást imitáló versek kerültek. Utóbbira Varga Lajos Már­ton a puskini interpretációs hálót ki­építő, a költői modellt gyakran dehe­­roizáló formavirtuózt, Varró Dánielt hozta példának. Ferencz Győző az utóbbi kategóriát további két ismérv szerint árnyalata tovább. Weöres ab­ból a szempontból is fordulatot jelen­tett a gyermekirodalom hatástörténe­tében, hogy az ő gyerekverseiben nem a felnőtt beszél a gyerekhez. Az alkotó maga rendelkezik gyermeki lé­lekkel, így nem kell „leguggolnia”, mondjuk Szabó Lőrinccel ellentét­ben. Talán ismét a vágás okolható, hogy arányaiban túl sok szó esett a klasszikusokról, az elődökről. Hogy a „cenzori motiváltság” körüljárása után fel sem vetődött a kérdés: mi le­het a mai gazdag és remek termés oka? Miért divatos ma gyerekverset írni, mikor nem kötelező, és nem „jobb híján”? Előfordulhat, hogy a beszélgetésnek ez a szelete is a kurtí­tás áldozatául esett. Nem kell mind­járt arra gondolni, hogy a kortárs ürügyén a klasszikussal foglalkozó kritikus maga is beszéde tárgya mellé emelődik. Érdekes véletlen, hogy Ferencz Győző éppen Varga Lajos Márton harmadik kategóriájánál, a „svédes verseknél” hozakodott elő legfőbb problémájával. Varga Lajos puritán nyelvvel, hétköznapi szituációkkal jel­lemezte a svéd­ típusú gyerekverseket, és jó érzékkel Kiss Ottó egyik pompás darabjával illusztrálta. Ferencz Győző ekkor mondta el, hogy számára ér­zelmileg egysíkú a kötet, csupa prob­­lémátlan versvilág, mindig esik a hó, kivétel esetleg Ranschburg Jenő szö­vegtere. Sehol szomorúság, talán Viskynél, továbbá nincsen gyermek­­erotika, merthogy az nem azonos az óvodai szerelemmel. Nincs modern környezet se, és legtöbben túl ideali­zált fikciós terekkel dolgoznak. Ki­kezdhető meglátás ez egy olyan Kiss Ottó-vers felolvasása után, ahol a kis­lány egy csuklós buszra és metafori­kusan az állandóan távol lévő édesap­jára vár, ahol a zseniális versfolyam témája a szülők válása, az anya meg­aláztatása, hogy az apa új, fiatalabb, szebb partnert talált, a nagypapa halá­la, az apától kapott kiskutya betegsé­ge, és egy kislány önazonosság-kere­sése, egyetlen imádott pajtása, az ellenkező nemű Mária segítségével. Lehetséges kiútnak Ferencz Győző Magyar László Andrást találta. Úgy vélte, Magyar költészete valamelyest rácáfol erre, még ha nem is gyerek­verseket ír, hanem „fura, abszurd szö­vegeket”. De azok legalább nem tesz­nek úgy, mintha értetnének a gyerekek lelkéhez. Varga Lajos Már­ton úgy összegzett, hogy a kötet leg­erősebb résztvevője az illusztrátor, Ta­kács Mari, aki olyan jelentésrétegeket is vizualizált a versek mellé - meg­emelve azokat ezzel amelyek nin­csenek is ott. A beszélgetés egy kurta mondattal zárult: a Kovács Eszter ve­zette szerkesztőcsapat koncepciótlanul végezte a munkáját. Elmondta ezt Varga Lajos Márton, aztán csönd. Egy darabig rángattam az egeret, ilyen koncepciótlanul, gondoltam, nem lehet vége egy műsornak. Azt hittem, megint az internettel van a baj, de nem. Talán a vágók miatt volt ez is. . (Kritika két hangra, Bartók rádió, feb­ruár 25., 20.25) ­www. internetszaknevsor.hu J meuting memeum­. országos internet szaknévsor. ÉLET ÉS|·. ....| 31 2006. MÁRCIUS 3.

Next