Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-03-03 / 9. szám - Rákai Zsuzsanna: Paris sera toujours Paris • zenekritika • Pierre-Laurent Aimard zongorakoncertje, Zeneakadémia (30. oldal) - Végső Zoltán: Az első bálozó • Köz-tér • Győzike az Operabálon (30. oldal) - Grecsó Krisztián: Kritika egy hangra • rádiókritika • Kritika két hangra (Bartók) (30. oldal)
RÁKAI ZSUZSANNA: Zene Paris sera toujours Paris Akkor is, ha az embert nem Maurice Chevalier klasszikus előadása győzi meg róla, hanem Pierre-Laurent Aimard, aki a világhírű zongoristák mezőnyében a múló idő feletti tétova csodálkozás ellenére is viszonylag fiatalnak számít a maga csaknem ötven évével és a kortárs zenével (Boulez-vel, Stockhausennel, Kurtággal, Ligetivel, az Ensemble Intercontemporainnel) fenntartott szoros kapcsolatával. És akkor is, ha múlt csütörtöki hangversenyén, amelyre a Strém Kálmán által útjára indított A zongora-sorozatban került sor a Zeneakadémián, láthatóan arra törekedett, hogy műsora a hangszer irodalmát tekintve több nézőpontot egymásra vonatkoztatóan reprezentatív legyen. A koncert alaphangulatát meghatározó választása, Debussy prelűdjeinek első kötete önmagában is sokrétű kapcsolatban áll a hangszer történetével, amennyiben Chopin 24 prelűdjére utal vissza, míg a Chopin-sorozat a maga rejtélyes, sehová nem tartozó módján, zárkózottan a hangnemi rend alapján megszerkesztett formájában Bachot idézi. Aimard Debussy-interpretációja azonban szerencsére csak érintette ezeknek az asszociációknak a felszínét, anélkül, hogy el akart volna merülni bennük. Sosem szélsőséges játékát, amely a zenei idő berendezésével való aprólékos mesterkedéssel, a ritmikai finomságok öntudatos, kiszámított, hódító könnyedségével olykor szinte Monsieur Chevalier művészetét idézte, alapvetően mégis az una corda-peaás mesterségesen fojtott puhaságának sötét tónusa határozta meg. Kurtág György Játékok c. sorozataiból összeállított válogatása magától értődő természetességgel illeszkedett Debussyhez, Aimard azonban még hangsúlyozta is a kapcsolatot a Debussy-prelűdök talán legismertebbikére, a zárójeles utalása alapján Lenhajú lányként emlegetett darabra mutató idézettel. A közönség elégedett morajjal értékelte a szellemes asszociációt, noha a proveniencia tisztázása valójában korántsem járt igazán megnyugtató eredménnyel. A prelűd nyitómotívumának szüntelen ismételgetése az összefüggés felismerésénél lényegesen érdekesebb problémával szembesítve azt a kérdést vetette fel, mi teszi hangok meghatározott sorrendjét dallammá, összetartozó, jelentőségteljes egységnek érzett fordulattá, és van-e értelme vajon egy moll-szeptimakkord felbontását tematikus idézetnek tekinteni. A Debussynél témává, versorrá sűrűsödő akkordfelbontás Kurtágnál megnyúlt, kiegyenesedett, a századforduló rugalmasan logikus formákba rendezett színfoltjait erős fényekkel megvilágított, szemkápráztatóan átlátható, szépséges vonalak váltották fel. Ezek a vonalak és színek rajzolták ki a műsor arányos és intellektuális első felét, amelyhez képest a második, Schumann Szimfonikus etűdök címet viselő, titokzatos zongoradarab-sorozata súlyosan tömörnek, önmagával vitatkozónak és szenvedélyesnek, egyszóval a legkevésbé sem franciának ígérkezett. Csakhogy semmi sem alakult az előzetes ismeretek megszokott feltételezései szerint. Az első meglepetés talán az a felismerés volt, hogy ráérünk hallgatni a zongora hangját, mintha a zenei szövet nem igényelne különösebb értelmezést, és ez a gongarabíságráadásul szokatlanul világosan szólt, sokkal inkább, mint Debussy esetében. A különös és váratlanul fényes hangszín hamarosan megvilágította a második felismerést is, a rögeszmés kíméletlenséggel megmutatkozó szerkezet megtorpanását, stagnálását, a megmutatkozás elől való elzárkózását. Aimard Schumannja nem haladt egy tapodtat sem, nem volt sem ideges, sem reszkető, sem igazán szenvedélyes - erélyes talán inkább, időnként. Kikerülhetetlenül vetődött fel a kérdés, hogy ha valaki úgy játszik, mintha nem lennének kétségei azzal kapcsolatban, meg kell-e várni az isteni rendelkezést az élet lezárását illetően, miért kezd Schumannnal, és mit kezd vele. Úgy tűnt, az igyekezet nem elegendő másra, csak ismerős zsánerképek és színpadi akciók dicsőségesen egyszerű váltogatására. Valami azonban mégis ébren tartotta a figyelmet. Kétségtelenül hiányzott az önmagát párbeszédekkel át- meg átszövő szerkezet nehéz komplexitása és zártsága, katartikusan mély, hátborzongató felszabadító ereje, mégis egyre érdekesebben bontakozott ki az interpretáció szélesen elnyújtózó, fénylő pillanatszerűsége, amely a hangzáson kívül mintha minden másnak, lírai és drámai értelmezési lehetőségeknek egyaránt csekély figyelmet szentelt volna. Bármilyen idegen volt is, a hatását mégsem lehetett mereven tagadni. A közönséget mindenesetre feltétlenül meggyőzte, annyira, hogy a második ráadásként adott Kurtág-pantomim utáni viharos taps csírájában fojtotta el a rosszmájú kérdést, nem kockázatos-e a pantomim-zongorázás célzásával felvetni a pantomim-elismerés lehetőségét. (Pierre-Laurent Aimard zongorakoncertje, Zeneakadémia, február 23.) Színház A márciusi szám tartalmából „Mint az újabb Zsótér-rendezések egyikemásika (a Csongor és Tünde, a Peer Gynt nem), A kék madár is unalmas negyedórák, a stílusegység - vagy stílustörés - jegyében kipipált szakaszok ballasztját cígöli." (Tarján Tamás a Vígszínház előadásáról) „Törőcsik emberi, nagyon is emberi beszéde folyvást kiveri Schimmelpfennig és Schilling Árpád kezéből a beszélő gépeket felhúzó kulcsot." (Bán Zoltán András a Katona József Színház Előtte-utána című előadásáról) „Hogy Ádám Ottó »megtette« , azaz elhagyta a nézőteret? »Vállalta önmagát?«, és ehhez bátorság kellett? Ejnye, barátom, nem értelek." (Jeles András levele Fenyő Ervinnek) „Jelenleg úgy tűnik, részben megszűnt a szünet az európai színházban, ez valami új tünet." (Forgách András berlini beszámolója) Elfriede Jelinek: Pihenő, avagy mindezt csinálják (dráma) IRODALOM 1 UVA VÉGSŐ ZOLTÁN: Köztér Az első bálozó Emlékszem, ahogy szegény Győzike a síráshoz közeli állapotban fakadt ki a show-jában, mikor szólólemezt akartak vele készíteni: „Mondtam már, hogy nem tudok énekelni”. A félreértések elkerülése végett Győzike valóban nem énekes, a Romantic lemezein egyetlen fix frekvenciával rendelkező hang (értsd: zenei hang) nem hagyja el a torkát, a mellette álló két lány dallamai között ő csak szövegelni próbál - sohasem állított mást. A régebben érthetetlen artikuláció mára elfogadható szövegmondássá alakult, a Győzike nevű termék belesimult a köré tervezett muzsikába, csakúgy, mint hétköznapjainkba. A pop-rock szakma már csak ilyen, a fellépő előadók nem feltétlenül járulnak hozzá közvetlenül a megszólaláshoz, némelyeknek gyakran a puszta jelenlét is mitikus rangot biztosít. Példáért nem kell messze szaladnunk, a P. Mobil vezetője, Schuster Lóránt hangszer nélküli, a zenére csekély hatást gyakorló üvöltöző show-manként tengette végig a 80-as éveket, mígnem a színpadtechnikával foglalkozó P. Mobil Bt. ügyvezetőjévé és MIÉP-es politikussá nem változott. Győzikéből tévéműsor lett, kétmillióan bámulják minden alkalommal egy cigányember napjait, és ez nem is kis szó a szegregált roma falvak országában. Persze, ostoba médiahacacáré az egész, a South Parkból tudjuk, hogy a kanadaiak szellentése a gyerekek kedvenc sorozata, de ne legyenek illúzióink: a visszagrófosodott macskajancsikkal, az elhívott szottyadt sztárokkal, a reklámszerepek által híressé vált színészekkel, a törtető vállalkozókkal és barátaikkal, a dagadó politikusokkal a magyar közéleti reprezentáció sem más, mint egy finggal teli nagy-nagy buborék. Látom, ahogy Luis Buffuel kacag az Operabál elmúlt szombati rendezvényén, a burzsoázia diszkréten bájolog, és a társaság azt vizslatja, ki hány forintos jeggyel érkezett - és azt, kinek milyen a bőre színe. Nem állítom, hogy Győzike rendszeres szereplésével missziót teljesít, sőt, kifejezetten gagyinak tartom minden megnyilvánulását, de hát szeretjük a szart megenni (lásd a múlt heti PS-ben Cserna-Szabó András írását). Eddigi munkássága köszönő viszonyban sem volt a cigányság problémáival, rajta kívül álló okokból vált az operabáli felbukkanása eseménnyé, még ha annak szándékai között a provokáció és a cigány mivolttal való visszaélés vélhetően már eredetileg is szerepelt. Nem kétséges, Győzike alkalmas tagja lehet egy celebritásokat felvonultató bálozó társaságnak, legalábbis az Alain Delon helyett meghívott Ornela Mutinál fókuszáltabb személyiségnek számít a magyar médiában, és mindenekelőtt zsebből kifizette a két darab százezres nagyságrendű belépőt, tehát volt jegye. Hogy vitte magával a stábot, istenem! A szervező helyében a hátsó fertályom már lilulna a földhözverdeséstől, hogy főműsoridőben milliók elé kerül majd a rendezvényem, és tele lesz a cégem nevével a bulvársajtó. Viszont az Operabál marketingigazgatója, bizonyos Gyulai Mihály nyilatkozata szerint „Győzike nem célcsoportja az Operabálnak, nem oda való, amit feltehetőleg ő is érzett. A bálon lévő emberek nem tüntették ki osztalan figyelmükkel, feltétlen rajongásukkal, ahogyan ezt megszokta, és ez zavarta őt”. Hogy az eufemizáló mondatoknak visszaadjam az élét: az Opera nem egy cigánytelep, Győzike pedig egy tenyeres-talpas bunkó. Pedig még etikett-tanárhoz is jártak feleségével, új ruhát vásároltak, csak úgy látszik, vannak kasztok, aminek a határait ők sem léphetik át. Ez történik ma Magyarországon, amikor a sznob szar a közönséges szarral találkozik, kioltják egymást. Mindegyik képzel magáról valamit, miközben egyiküknek sincsen köze a valósághoz, és számukra láthatóan ez komoly megélhetési forrásokat biztosít. (Győzike az Operabálon) GRECSÓ KRISZTIÁN: Rádió Kritika egy hangra A kritikai beszélgetések számomra egyre általánosabbnak tetsző jellemzője, hogy a hallgatók jóval negatívabbnak érzik az értékítéleteket, mint amilyennek azokat a beszélgetők szánják. Belülről minden kijelentés pontosabbnak tetszik, és nemcsak jóval több alapja van, de távolabbi is a beszélő nézőpontja. A befogadó sokkal szűkebben szemléli az értelmezés értelmezésében konkrétabb és földhözragadtabb. Emlékszem magam is, mikor a Szextett kritikai beszélgetéssorozat részeseként lelkesen elemeztem Szabó Magda Für Elise című regényét, aztán - hitem szerint - meleg szavaimért cserébe karóba húztak a büfé előtt az író lelkes olvasói. Ezeket az irányokat csak azért pontosítom, mert bár Ferencz Győző és Varga Lajos Márton belegyalulták a földbe a Friss tinta című gyermekvers-antológiát, a műsort hallgatva valami azt súgta, tulajdonképpen nem akarják ezt tenni. Talán a folyamatok iránya a magyarázat, a kritikai beszélgetések másik viszonylagos univerzáléja: a romló tendencia. Hiába jegyzi meg felvezetőjében Varga Lajos Márton, hogy a kötet szép, jó kritikákat kapott, és azt írták róla, mérföldkő, ha utána egyetlen pozitív félmondatocska sem hangzik el, a negatív értékítéletekkel viszont nem fukarkodnak. A műsoridő és a vágás is magyarázata lehet e különös kettősségnek, hiszen alig több mint negyed óra került adásba egy valószínűleg jóval terjedelmesebb beszélgetésből. Végül lehet: én tévedek, és egyszerűen nem tetszett nekik a könyv. És akkor semmi okom az ellenkezője után kutakodni. Varga Lajos Márton és Ferencz Győző igyekeztek a mai gyerekverstermést beágyazni a folyamatokba, néhány szóban átvenni, milyen korábbi nagy korszakok előzték meg a mai divathullámot. Természetesen szó esett róla, hogy több életmű megszületését az motiválta, hogy a gyermekirodalmon kívül minden más publikálásról letiltották a szerzőt. Ebben a kontextusban került elő a kötet első szerkesztési ambivalenciája, hogy mit keres Csukás verse a „mai” gyerekversek között. Csukás István önironikus gondolatmenete jut eszembe, mikor a Szépírók fesztiválján eljátszotta a „találkozást egy fiatalemberrel”. S miközben kigúnyolta ifjúi naivitását, halkan hozzátett valami olyasmit, hogy azért azt megmondaná az ifjú önmagának, hogy azóta is belőle él. A folyamatok mellett felrajzolódtak a sematizálás lehetőségei is. A ritmikus darabokkal szembe, mellé a gyermeki észjárást imitáló versek kerültek. Utóbbira Varga Lajos Márton a puskini interpretációs hálót kiépítő, a költői modellt gyakran deheroizáló formavirtuózt, Varró Dánielt hozta példának. Ferencz Győző az utóbbi kategóriát további két ismérv szerint árnyalata tovább. Weöres abból a szempontból is fordulatot jelentett a gyermekirodalom hatástörténetében, hogy az ő gyerekverseiben nem a felnőtt beszél a gyerekhez. Az alkotó maga rendelkezik gyermeki lélekkel, így nem kell „leguggolnia”, mondjuk Szabó Lőrinccel ellentétben. Talán ismét a vágás okolható, hogy arányaiban túl sok szó esett a klasszikusokról, az elődökről. Hogy a „cenzori motiváltság” körüljárása után fel sem vetődött a kérdés: mi lehet a mai gazdag és remek termés oka? Miért divatos ma gyerekverset írni, mikor nem kötelező, és nem „jobb híján”? Előfordulhat, hogy a beszélgetésnek ez a szelete is a kurtítás áldozatául esett. Nem kell mindjárt arra gondolni, hogy a kortárs ürügyén a klasszikussal foglalkozó kritikus maga is beszéde tárgya mellé emelődik. Érdekes véletlen, hogy Ferencz Győző éppen Varga Lajos Márton harmadik kategóriájánál, a „svédes verseknél” hozakodott elő legfőbb problémájával. Varga Lajos puritán nyelvvel, hétköznapi szituációkkal jellemezte a svéd típusú gyerekverseket, és jó érzékkel Kiss Ottó egyik pompás darabjával illusztrálta. Ferencz Győző ekkor mondta el, hogy számára érzelmileg egysíkú a kötet, csupa problémátlan versvilág, mindig esik a hó, kivétel esetleg Ranschburg Jenő szövegtere. Sehol szomorúság, talán Viskynél, továbbá nincsen gyermekerotika, merthogy az nem azonos az óvodai szerelemmel. Nincs modern környezet se, és legtöbben túl idealizált fikciós terekkel dolgoznak. Kikezdhető meglátás ez egy olyan Kiss Ottó-vers felolvasása után, ahol a kislány egy csuklós buszra és metaforikusan az állandóan távol lévő édesapjára vár, ahol a zseniális versfolyam témája a szülők válása, az anya megaláztatása, hogy az apa új, fiatalabb, szebb partnert talált, a nagypapa halála, az apától kapott kiskutya betegsége, és egy kislány önazonosság-keresése, egyetlen imádott pajtása, az ellenkező nemű Mária segítségével. Lehetséges kiútnak Ferencz Győző Magyar László Andrást találta. Úgy vélte, Magyar költészete valamelyest rácáfol erre, még ha nem is gyerekverseket ír, hanem „fura, abszurd szövegeket”. De azok legalább nem tesznek úgy, mintha értetnének a gyerekek lelkéhez. Varga Lajos Márton úgy összegzett, hogy a kötet legerősebb résztvevője az illusztrátor, Takács Mari, aki olyan jelentésrétegeket is vizualizált a versek mellé - megemelve azokat ezzel amelyek nincsenek is ott. A beszélgetés egy kurta mondattal zárult: a Kovács Eszter vezette szerkesztőcsapat koncepciótlanul végezte a munkáját. Elmondta ezt Varga Lajos Márton, aztán csönd. Egy darabig rángattam az egeret, ilyen koncepciótlanul, gondoltam, nem lehet vége egy műsornak. Azt hittem, megint az internettel van a baj, de nem. Talán a vágók miatt volt ez is. . (Kritika két hangra, Bartók rádió, február 25., 20.25) www. internetszaknevsor.hu J meuting memeum. országos internet szaknévsor. ÉLET ÉS|·. ....| 31 2006. MÁRCIUS 3.