Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-03-24 / 12. szám - Bajomi-Lázár Péter: Törvény és szabadság • Elektronikus média (14. oldal)

BAJOMI-LÁZÁR PÉTER: Törvény és szabadság Az elektronikus médiát világszerte szigorúbban szabályozzák, mint a nyomtatott sajtót. Egy rádióállomás vagy egy televíziócsatorna létesítésé­nek jogáért általában pályázni és fi­zetni kell. Az elektronikus média működését szabályozó törvények rendszerint korlátozzák azokat a műsorokat is, amelyeket a sikeres pályázó sugározhat - például limi­tálhatják a reklámsugárzás idejét, vagy előírhatják, hogy „öncélú” erő­szakot és szexualitást csak az éjszakai órákban tűzhet műsorra. Gyakran azt is kikötik, hogy a nap bizonyos szakaiban milyen műsorokat - pél­dául politikailag kiegyensúlyozott, azaz belsőleg plurális híreket vagy „közszolgálati” műsorokat - kell su­gároznia. Újságot azonban - ha van rá pénze - egy rövid és viszonylag olcsó regisztráció után bárki alapít­hat, szerkeszthet, nyomtathat és ter­jeszthet, és a tartalmát is maga szab­ja meg, persze az alkotmányos hatá­rokon belül. Az elektronikus média nyomtatott sajtóénál szigorúbb szabályozásának logikáját tükrözik azok az elmúlt években megfogalmazott szakértői javaslatok is, amelyek a kormány fel­kérésére készültek, és amelyek egy új magyar médiatörvény alapjait kí­vánták lefektetni. A Sajtószabadság Központ megbízásából készült írá­somban úgy ért­elek, hogy a digitális kor kezdetén e hagyományos meg­közelítés már nem tartható, és az elektronikus média radikális dere­gulációjára van szükség. A szigor érvei Az, hogy az elektronikus médiát szi­gorúbban szabályozzák, mint a nyomtatott sajtót, voltaképpen nem más, mint a szólásszabadság korláto­n Δ Bánki Donát Gépészmérnöki Főiskolai Kar Kandó Kálmán Főiskolai Kar Keleti Károly Gazdasági Főiskolai Kar Rejtő Sándor Könnyűipari Főiskolai Kar Neumann János Informatikai Főiskolai Kar Felkészíti napi Időpont: 2 F t Helyszín: W zása, azaz negatív (egyes tartalmak közlését tiltó) és pozitív (egyes tartal­mak közlését előíró) cenzúra. A cen­zúrát pedig indokolni kell. Az elekt­ronikus média nyomtatott sajtóénál szigorúbb szabályozását hagyomá­nyosan három érvvel - a frekvencia­szűkösség, a társadalomra gyakorolt hatás és a passzív hozzáférés érvével - támasztják alá. Egyrészt arra hivatkoznak, hogy a­­földfelszíni, analóg műsorsugárzásra használt) frekvenciák száma korláto­zott, és azok köztulajdonban állnak, így az államnak joga van arra, hogy előírja a sokszínű és a „közérdeknek" legjobban megfelelő műsorok sugár­zását. Lapokat viszont korlátlan számban lehet nyomni, így a közér­deknek megfelelő és sokszínű tarta­lom kialakulását nyugodtan a piacra lehet bízni. Az újságok esetében a jogalkotó abban bízik, hogy azok - akár külsőleg plurális módon, azaz az egy szerkesztőség, egy nézőpont elve alapján - maguktól is megfelel­nek majd a nagyközönség elvárásai­nak, és az információk és az eszmék kellően bőséges kínálatát nyújtják. Másrészt azt mondják, hogy a rá­dió és a televízió potenciális társa­dalmi hatása nagyobb, mint az újsá­gé, mert az előbbiek szimultán mó­don emberek nagy tömegét érik el, szemben az utóbbival, amelyet az emberek kisebb számban és nem egy időben olvasnak. Ez pedig indo­kolhatja a nagyobb óvatosságot, va­gyis az elektronikus média szigo­rúbb állami szabályozását. Harmadrészt úgy tartják, hogy a rádióhoz és a tévéhez az ember pasz­­szív módon fér hozzá: a karosszék­ben hátradőlve nézi-hallgatja a mű­sort, és akaratlanul is beleszaladhat olyan tartalomba, amelyet bántónak érez, vagy amely megbotránkoztatja. Az államnak tehát egyes tartalmak előzetes cenzúrázásával kellene meg­óvnia őt ettől a kellemetlen élmény­től. Az újságolvasás viszont aktív lé­pések megtételét követeli meg. Az embernek elő kell fizetnie, meg kell vásárolnia a lapot, vagy be kell ülnie a könyvtárba. Nagyjából tudja, mi­lyen tartalomra számíthat, ha mond­juk egy szélsőséges politikai orgánu­mot vagy egy pornólapot vesz kéz­be. Ezért az újságok esetében a jogalkotó a felhasználó döntésére bízza a tartalmak közötti válogatást, bízva abban, hogy az csak a keresett üzenetekbe botlik. A digitalizáció és a konvergencia következményei A hagyományos szabályozás tehát platformalapú volt: elsősorban nem a közvetített tartalmat, hanem a hor­dozóeszközt szabályozták. Igen ám, csakhogy a műsorterjesztés digitali­­zációja (vagyis a digitális földfelszíni, a digitális kábeles, a digitális műhol­das, a digitális mobiltelefonos és az internetes jeltovábbítás) és konver­genciája (vagyis az, hogy az egyes tartalmak platformfüggetlen módon juthatnak el a címzetthez: például rádiót is hallgathatunk a neten) megváltoztatja a helyzetet. Digitális jeltovábbítással Magyarországon a földfelszínen akár 24, kábelen akár 200 televíziócsatorna műsora is to­vábbítható lesz a háztartásokba. A technika, fejlődése néhány év alatt anakronisztikussá teszi azt a logikát, amellyel az elektronikus média mű­ködésébe való szigorúbb állami be­avatkozást igazolták. Először is: a digitalizáció gyakorla­tilag véget vet a frekvenciaszűkösség­nek. Ugyanabban a frekvenciatarto­mányban a korábbinál jóval több rádió és televízió műsorának továb­bítására nyílik lehetőség - akár több médium műsorának sugárzására, mint ahány napi- és hetilap ma a saj­tópiacon van. Ezért a digitalizáció korában már nem lesz tartható az az érv, hogy­­ a sokszínűséget és a „köz­érdek” érvényesülését biztosítandó - az államnak kell megszabnia, milyen tartalmakat kell az elektronikus mé­diumoknak szolgáltatniuk. Másodszor: a médiakínálat bővülé­sével megkérdőjeleződik az az érv is, hogy a rádiónak és a televíziónak na­gyobb hatása volna, mint a nyomta­tott sajtónak. A csatornák számának növekedése óhatatlanul maga után vonja a közönség (közel két évtizede, az analóg kábeltelevíziók és a műhol­das sugárzás kezdete óta tartó) frag­­mentációjának folytatódását. Egy-egy rádió vagy televízió így sokszor akár kevesebb embert ér majd el, mint egy-egy népszerű napi- vagy hetilap. Ezért okafogyottá válik az, ha az ál­lam - a rádió és a televízió potenciá­lisan nagyobb társadalmi hatásától tartva - óvatosságból jobban korlá­tozza az elektronikus médiát, mint a nyomtatott sajtót. Nem mellesleg: az elmúlt évtizedek empirikus kutatásai kétségbe vonják azt a közkeletű né­zetet, hogy a plurális médiakörnyezet­ben egy-egy médium előre kiszámít­ható irányú és mértékű hatást gya­korolna az emberek gondolkodására és viselkedésére, ami önmagában is megkérdőjelezi a hatás­érv alapján való beavatkozást. Végül, harmadszor: a rádióállo­mások és a televíziócsatornák számá­nak ugrásszerű növekedése várható­an azzal jár majd, hogy (akárcsak az elmúlt két évtizedben az analóg ká­beles és a műholdas műsorsugárzás megjelenése után) tovább nő a tema­tikus csatornák száma. Ezek műsorát pedig a néző vagy a hallgató - ha vál­lalja a bővebb kínálat vételével járó költségeket - már nem passzív­an, ha­nem aktívan választja. Nagyjából tud­ja, milyen tartalom várja egy-egy te­matikus csatornán, így aligha érheti olyan kellemetlen meglepetés, amely­től az államnak kellene őt megvéde­nie. Ezért a digitális korban az állam­nak már nem lesz legitim alapja arra, hogy korlátozza a szakosodott médi­umok műsorainak tartalmát. De mi a helyzet az általános kíná­lati­ csatornákkal? Ezek esetében lát­szólag változatlanul áll a passzív hoz­záférés érve, hiszen a hallgató vagy a néző továbbra is szembesülhet szá­mára kellemetlen tartalmakkal. Kér­dés azonban, hogy e téren szükség van-e állami beavatkozásra. Vajon a piac önmagában nem gondoskodik-e a probléma megoldásáról? Úgy vé­lem, a tapasztalat azt mutatja, hogy a piacból - azaz végső soron a közön­ségből - élő általános kínálatú rádiók és tévék már ma sem sugároznak a közönséget bántó vagy megbotrán­koztató tartalmakat, hiszen ezzel hallgatóik és nézőik elvesztését koc­káztatnák. Persze mindig lesznek olyanok, akik egyes tartalmak közlé­sét tiltandónak vagy szankcionálan­­dónak tartják - ők azok, akik ma is beadványokkal bombázzák az Orszá­gos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Panaszbizottságát. Érvelhe­tünk azonban úgy is, hogy a többsé­get érdeklő tartalmak nyilvánosságát egy hangos kisebbség miatt indoko­latlan korlátozni. A szigorú állami szabályozás tehát ez esetben sem fel­tétlenül indokolt. A problémát az ön­­szabályozás és a mindennapi szer­kesztői gyakorlat is orvosolhatja. Az internet szabályozási dilemmái Meglehet, a digitalizációról ma még többet beszélnek, mint amennyire érzékelhető a hatása; az analóg mű­sorsugárzásról a digitálisra való tel­jes átállást Magyarországon csak 2012-re tervezik. Egyelőre még azt sem tudni, vajon a piac képes lesz-e annyi médiumot fenntartani, ahány műsorának digitális továbbítására a technika lehetőséget kínál - a frek­venciáért pályázók száma ma min­denesetre meghaladja a kiosztott frekvenciák számát. Az első digitális médium, az inter­net megjelenése azonban arra int, hogy a médiaszabályozás újragondo­lása nem várathat sokáig magára. Az internet már olyan hibrid médium, amely egyaránt magán viseli az elekt­ronikus média és a nyomtatot sajtó számos sajátosságát, és ezzel kétsé­gessé teszi a hagyományos - vagyis platformalapú - szabályozás alkal­mazhatóságát. Különösen azért, mert az internetes tartalmakhoz való hozzáférés egyszerre aktív és pasz­­szív: a kívánt tartalmat keresve az ember néha olyan oldalba botlik, amelyre esetleg cseppet sem kíván­csi. Jól illusztrálja ezt az az ismert történet, amely szerint egy ízben az amerikai kisiskolásoknak a Fehér Házról kellett házidolgozatot írniuk. Azok, akik a www.whitehou­se.com-ra klikkeltek a www.whitehouse.gov he­lyett, Washington hivatalos honlapja helyett egy olyan honlapot nyitottak meg, amelytől szüleik biztosan eltil­tották volna őket. Az internet másként is felrúgja a szabályozás hagyományos paradig­máit. Az újságot, a rádiót és a televí­ziót hagyományosan profik működ­tették, a neten azonban az amatőrök is bármilyen tartalmat közzétehet­­nek. A nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió hagyományosan a nyilvá­nos szférát testesítette meg. A nyilvá­nos szférában pedig egyes jogsérté­sek - például a jó hírnévhez fűződő jog vagy a személyes adatok védel­mének sérelme - súlyos szankciókat vonhatott maga után, szemben a magánszférával, ahol az effajta (jog)sértések rendszerint következ­mények nélkül maradtak. A neten azonban - különösen a fórumokon - keveredik egymással a nyilvános és a magánszféra. Magánemberek cse­rélnek eszmét a nyilvánosság előtt, gyakran profik moderálása nélkül. Az pedig, hogy ilyenkor a nyilvános vagy a magánszférára alkalmazott jogszabályokat kell-e érvényesíteni, erősen vitatott - ezt példázza a www.halapenz.hu ismert esete (a hon­lapon magánszemélyek tettek közzé személyes adatokat, szülészorvosok hálapénz-tarifáját). Ráadásul az ilyen esetekben gyakran olyan ma­gánemberek beszélgetnek egymás­sal, akik őrzik anonimitásukat, szem­ben a profikkal, akik általában a ne­vüket vállalva szerepelnek. Az internetes fórumok esetében tehát gyakran az is titokban marad a jog­­alkalmazó előtt, hogy ki követte el a vélt jogsértést, így a szankciók alkal­mazása praktikus nehézségekbe is ütközne. A digitalizáció és a médiakonver­gencia korában egyesek számára ké­zenfekvőnek látszik a platformalapú szabályozást tartalomalapú szabályo­zással felváltani; ezt vetette fel példá­ul az ORTT korábbi elnöke. Ez az elgondolás azonban a szólásszabad­ság korlátozásának veszélyét rejti magában. Azt jelentené, hogy azok a tilalmak, amelyek eddig csak a rádió­ban és a televízióban voltak érvénye­sek, a nyomtatott újságok online vál­tozatában és az egyéb weboldalakon is érvénybe lépnének. Vagyis az on­line sajtó és az internet viszonylagos szabadságát - például a pornóképek közlésének szabadságát - a jogalkotó csorbítaná, pusztán azért, hogy a rá­diózásban és a televíziózásban ugyan­azokat a jogelveket alkalmazhassa, mint korábban. Ráadásul ma még az is kérdés, hogy egyáltalán érvényesíthetőek volnának-e ezek a korlátozások az interneten. Hiszen nemzeti jogsza­bályt kellene globális médiumon ér­vényesíteni. Márpedig a tárhelyeket az országhatárokon kívül is fel lehet tölteni. Hiába követeli valamely or­szág bírósága azt, hogy a nemzeti jogszabályokba ütköző tartalmakat az országban bejegyzett tartalom­­szolgáltatók távolítsák el, ha ugyan­azok a tartalmak hozzáférhetővé te­hetők egy másik országból is, ahol a jogszabályok megengedőbbek. Ugyanez áll egyébként a televíziókra is, amelyek - akárcsak hajdanán a nyugat-európai kalózrádiók - időn­ként már ma is olyan országban je­gyeztetik be magukat, ahol a nemze­ti médiatörvények nagyobb szabad­ságot biztosítanak számukra, mint a célország jogszabályai, és - műhol­don keresztül, fütyülve az országha­tárokra - onnan sugározzák műso­rukat célközönségüknek. Hogyan tovább? A médiatechnika gyorsan fejlődik, a fejlődés iránya pedig ma egyértel­műnek látszik. Ha a fejlődés mai trendjei folytatódnak, a felhasználó viszonylag csekély anyagi befektetés­sel könnyebben férhet majd hozzá a különböző tartalmakhoz, mint ed­dig. Az állami beavatkozás indokolt­sága megkérdőjeleződik, technikai lehetőségei beszűkülnek. A média­­technika fejlődése nemcsak a plat­formalapú, de nagyrészt a tartalom­alapú szabályozás alól is kihúzza a szőnyeget, arra kényszerítve a jogal­kotót, hogy - követve az elmúlt évti­zedek tendenciáját - még jobban ki­vonuljon a média szabályozásából. A jogalkotó nem sokat tehet. Felül kell vizsgálnia a médiaszabályozás hagyo­mányos alapelveit, és le kell monda­nia az elektronikus média nagyobb része - a magán-műsorszolgáltatók - ellenőrzéséről. Vagyis ezt a szektort is csak azoknak a polgári és büntető­jogi rendelkezéseknek kell szabályoz­niuk, amelyek a nyomtatott sajtóra is vonatkoznak. Ez persze azt is jelenti, hogy a törvényhozónak dacolnia kell a közvélemény és a közvéleményt követő politikai pártok nyomásával. Egy olyan nyomással, amely az elekt­ronikus média társadalmi hatásának és szerepének mára érvényét vesztett felfogásából táplálkozik. Az elektronikus média radikális deregulációja azonban nem jelent­heti azt, hogy egyáltalán nincs szük­ség médiatörvényre, azaz az elektro­nikus médiumokat a nyomtatott saj­tóval egy kalap alá kellene venni. Továbbra is szükség van olyan, tör­vény által felhatalmazott hatóságra, amely a frekvenciák elosztását me­nedzseli. A frekvenciaosztás azonban - szemben a mai pályázati rendszer­rel - akár sorsolásos alapon is tör­ténhet abban az esetben, ha a jelent­kezők száma továbbra is meghaladja a digitális jeltovábbítással terjesztett csatornák számát, mert indokolat­lanná válik az, hogy a hatóság a „közérdek” és a sokszínűség érvé­nyesülését mérlegelje. Az elektroni­kus médiára vonatkozó tartalmi megkötések feloldása csökkentené a politikusi beavatkozás esélyét is, hi­szen ma az érvényes szabályok vélt vagy valós áthágása a nyomásgya­korlás leggyakoribb apropója. És persze szükség lehet az ugyan­csak törvény által szabályozott köz­­szolgálati rádiókra és televíziókra. Ezeknek azokat a tartalmaknak kell közvetíteniük, amelyekről a média­piac önmagában nem gondoskodik - feltéve persze, hogy a digitalizáció után várhatóan bővülő kínálat nem fedi ezeket a tartalmakat is. Á­llásbörze ‘06 9 lepő a Wr&Wt tűi ! .φ ,18 '·.*· lm * '.M31 .­ 0*811 ϋβ . május 2&2& k­.MN 1 HAjjssiSBik IMI !“·**1­3. március 29. / ÉLET ÉS!· IRODALOM 1A L ... ____________________ ______ MTI 2006. MÁRCIUS 24.

Next