Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-03-24 / 12. szám - Bajomi-Lázár Péter: Törvény és szabadság • Elektronikus média (14. oldal)
BAJOMI-LÁZÁR PÉTER: Törvény és szabadság Az elektronikus médiát világszerte szigorúbban szabályozzák, mint a nyomtatott sajtót. Egy rádióállomás vagy egy televíziócsatorna létesítésének jogáért általában pályázni és fizetni kell. Az elektronikus média működését szabályozó törvények rendszerint korlátozzák azokat a műsorokat is, amelyeket a sikeres pályázó sugározhat - például limitálhatják a reklámsugárzás idejét, vagy előírhatják, hogy „öncélú” erőszakot és szexualitást csak az éjszakai órákban tűzhet műsorra. Gyakran azt is kikötik, hogy a nap bizonyos szakaiban milyen műsorokat - például politikailag kiegyensúlyozott, azaz belsőleg plurális híreket vagy „közszolgálati” műsorokat - kell sugároznia. Újságot azonban - ha van rá pénze - egy rövid és viszonylag olcsó regisztráció után bárki alapíthat, szerkeszthet, nyomtathat és terjeszthet, és a tartalmát is maga szabja meg, persze az alkotmányos határokon belül. Az elektronikus média nyomtatott sajtóénál szigorúbb szabályozásának logikáját tükrözik azok az elmúlt években megfogalmazott szakértői javaslatok is, amelyek a kormány felkérésére készültek, és amelyek egy új magyar médiatörvény alapjait kívánták lefektetni. A Sajtószabadság Központ megbízásából készült írásomban úgy értelek, hogy a digitális kor kezdetén e hagyományos megközelítés már nem tartható, és az elektronikus média radikális deregulációjára van szükség. A szigor érvei Az, hogy az elektronikus médiát szigorúbban szabályozzák, mint a nyomtatott sajtót, voltaképpen nem más, mint a szólásszabadság korláton Δ Bánki Donát Gépészmérnöki Főiskolai Kar Kandó Kálmán Főiskolai Kar Keleti Károly Gazdasági Főiskolai Kar Rejtő Sándor Könnyűipari Főiskolai Kar Neumann János Informatikai Főiskolai Kar Felkészíti napi Időpont: 2 F t Helyszín: W zása, azaz negatív (egyes tartalmak közlését tiltó) és pozitív (egyes tartalmak közlését előíró) cenzúra. A cenzúrát pedig indokolni kell. Az elektronikus média nyomtatott sajtóénál szigorúbb szabályozását hagyományosan három érvvel - a frekvenciaszűkösség, a társadalomra gyakorolt hatás és a passzív hozzáférés érvével - támasztják alá. Egyrészt arra hivatkoznak, hogy aföldfelszíni, analóg műsorsugárzásra használt) frekvenciák száma korlátozott, és azok köztulajdonban állnak, így az államnak joga van arra, hogy előírja a sokszínű és a „közérdeknek" legjobban megfelelő műsorok sugárzását. Lapokat viszont korlátlan számban lehet nyomni, így a közérdeknek megfelelő és sokszínű tartalom kialakulását nyugodtan a piacra lehet bízni. Az újságok esetében a jogalkotó abban bízik, hogy azok - akár külsőleg plurális módon, azaz az egy szerkesztőség, egy nézőpont elve alapján - maguktól is megfelelnek majd a nagyközönség elvárásainak, és az információk és az eszmék kellően bőséges kínálatát nyújtják. Másrészt azt mondják, hogy a rádió és a televízió potenciális társadalmi hatása nagyobb, mint az újságé, mert az előbbiek szimultán módon emberek nagy tömegét érik el, szemben az utóbbival, amelyet az emberek kisebb számban és nem egy időben olvasnak. Ez pedig indokolhatja a nagyobb óvatosságot, vagyis az elektronikus média szigorúbb állami szabályozását. Harmadrészt úgy tartják, hogy a rádióhoz és a tévéhez az ember paszszív módon fér hozzá: a karosszékben hátradőlve nézi-hallgatja a műsort, és akaratlanul is beleszaladhat olyan tartalomba, amelyet bántónak érez, vagy amely megbotránkoztatja. Az államnak tehát egyes tartalmak előzetes cenzúrázásával kellene megóvnia őt ettől a kellemetlen élménytől. Az újságolvasás viszont aktív lépések megtételét követeli meg. Az embernek elő kell fizetnie, meg kell vásárolnia a lapot, vagy be kell ülnie a könyvtárba. Nagyjából tudja, milyen tartalomra számíthat, ha mondjuk egy szélsőséges politikai orgánumot vagy egy pornólapot vesz kézbe. Ezért az újságok esetében a jogalkotó a felhasználó döntésére bízza a tartalmak közötti válogatást, bízva abban, hogy az csak a keresett üzenetekbe botlik. A digitalizáció és a konvergencia következményei A hagyományos szabályozás tehát platformalapú volt: elsősorban nem a közvetített tartalmat, hanem a hordozóeszközt szabályozták. Igen ám, csakhogy a műsorterjesztés digitalizációja (vagyis a digitális földfelszíni, a digitális kábeles, a digitális műholdas, a digitális mobiltelefonos és az internetes jeltovábbítás) és konvergenciája (vagyis az, hogy az egyes tartalmak platformfüggetlen módon juthatnak el a címzetthez: például rádiót is hallgathatunk a neten) megváltoztatja a helyzetet. Digitális jeltovábbítással Magyarországon a földfelszínen akár 24, kábelen akár 200 televíziócsatorna műsora is továbbítható lesz a háztartásokba. A technika, fejlődése néhány év alatt anakronisztikussá teszi azt a logikát, amellyel az elektronikus média működésébe való szigorúbb állami beavatkozást igazolták. Először is: a digitalizáció gyakorlatilag véget vet a frekvenciaszűkösségnek. Ugyanabban a frekvenciatartományban a korábbinál jóval több rádió és televízió műsorának továbbítására nyílik lehetőség - akár több médium műsorának sugárzására, mint ahány napi- és hetilap ma a sajtópiacon van. Ezért a digitalizáció korában már nem lesz tartható az az érv, hogy a sokszínűséget és a „közérdek” érvényesülését biztosítandó - az államnak kell megszabnia, milyen tartalmakat kell az elektronikus médiumoknak szolgáltatniuk. Másodszor: a médiakínálat bővülésével megkérdőjeleződik az az érv is, hogy a rádiónak és a televíziónak nagyobb hatása volna, mint a nyomtatott sajtónak. A csatornák számának növekedése óhatatlanul maga után vonja a közönség (közel két évtizede, az analóg kábeltelevíziók és a műholdas sugárzás kezdete óta tartó) fragmentációjának folytatódását. Egy-egy rádió vagy televízió így sokszor akár kevesebb embert ér majd el, mint egy-egy népszerű napi- vagy hetilap. Ezért okafogyottá válik az, ha az állam - a rádió és a televízió potenciálisan nagyobb társadalmi hatásától tartva - óvatosságból jobban korlátozza az elektronikus médiát, mint a nyomtatott sajtót. Nem mellesleg: az elmúlt évtizedek empirikus kutatásai kétségbe vonják azt a közkeletű nézetet, hogy a plurális médiakörnyezetben egy-egy médium előre kiszámítható irányú és mértékű hatást gyakorolna az emberek gondolkodására és viselkedésére, ami önmagában is megkérdőjelezi a hatásérv alapján való beavatkozást. Végül, harmadszor: a rádióállomások és a televíziócsatornák számának ugrásszerű növekedése várhatóan azzal jár majd, hogy (akárcsak az elmúlt két évtizedben az analóg kábeles és a műholdas műsorsugárzás megjelenése után) tovább nő a tematikus csatornák száma. Ezek műsorát pedig a néző vagy a hallgató - ha vállalja a bővebb kínálat vételével járó költségeket - már nem passzívan, hanem aktívan választja. Nagyjából tudja, milyen tartalom várja egy-egy tematikus csatornán, így aligha érheti olyan kellemetlen meglepetés, amelytől az államnak kellene őt megvédenie. Ezért a digitális korban az államnak már nem lesz legitim alapja arra, hogy korlátozza a szakosodott médiumok műsorainak tartalmát. De mi a helyzet az általános kínálati csatornákkal? Ezek esetében látszólag változatlanul áll a passzív hozzáférés érve, hiszen a hallgató vagy a néző továbbra is szembesülhet számára kellemetlen tartalmakkal. Kérdés azonban, hogy e téren szükség van-e állami beavatkozásra. Vajon a piac önmagában nem gondoskodik-e a probléma megoldásáról? Úgy vélem, a tapasztalat azt mutatja, hogy a piacból - azaz végső soron a közönségből - élő általános kínálatú rádiók és tévék már ma sem sugároznak a közönséget bántó vagy megbotránkoztató tartalmakat, hiszen ezzel hallgatóik és nézőik elvesztését kockáztatnák. Persze mindig lesznek olyanok, akik egyes tartalmak közlését tiltandónak vagy szankcionálandónak tartják - ők azok, akik ma is beadványokkal bombázzák az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Panaszbizottságát. Érvelhetünk azonban úgy is, hogy a többséget érdeklő tartalmak nyilvánosságát egy hangos kisebbség miatt indokolatlan korlátozni. A szigorú állami szabályozás tehát ez esetben sem feltétlenül indokolt. A problémát az önszabályozás és a mindennapi szerkesztői gyakorlat is orvosolhatja. Az internet szabályozási dilemmái Meglehet, a digitalizációról ma még többet beszélnek, mint amennyire érzékelhető a hatása; az analóg műsorsugárzásról a digitálisra való teljes átállást Magyarországon csak 2012-re tervezik. Egyelőre még azt sem tudni, vajon a piac képes lesz-e annyi médiumot fenntartani, ahány műsorának digitális továbbítására a technika lehetőséget kínál - a frekvenciáért pályázók száma ma mindenesetre meghaladja a kiosztott frekvenciák számát. Az első digitális médium, az internet megjelenése azonban arra int, hogy a médiaszabályozás újragondolása nem várathat sokáig magára. Az internet már olyan hibrid médium, amely egyaránt magán viseli az elektronikus média és a nyomtatot sajtó számos sajátosságát, és ezzel kétségessé teszi a hagyományos - vagyis platformalapú - szabályozás alkalmazhatóságát. Különösen azért, mert az internetes tartalmakhoz való hozzáférés egyszerre aktív és paszszív: a kívánt tartalmat keresve az ember néha olyan oldalba botlik, amelyre esetleg cseppet sem kíváncsi. Jól illusztrálja ezt az az ismert történet, amely szerint egy ízben az amerikai kisiskolásoknak a Fehér Házról kellett házidolgozatot írniuk. Azok, akik a www.whitehouse.com-ra klikkeltek a www.whitehouse.gov helyett, Washington hivatalos honlapja helyett egy olyan honlapot nyitottak meg, amelytől szüleik biztosan eltiltották volna őket. Az internet másként is felrúgja a szabályozás hagyományos paradigmáit. Az újságot, a rádiót és a televíziót hagyományosan profik működtették, a neten azonban az amatőrök is bármilyen tartalmat közzétehetnek. A nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió hagyományosan a nyilvános szférát testesítette meg. A nyilvános szférában pedig egyes jogsértések - például a jó hírnévhez fűződő jog vagy a személyes adatok védelmének sérelme - súlyos szankciókat vonhatott maga után, szemben a magánszférával, ahol az effajta (jog)sértések rendszerint következmények nélkül maradtak. A neten azonban - különösen a fórumokon - keveredik egymással a nyilvános és a magánszféra. Magánemberek cserélnek eszmét a nyilvánosság előtt, gyakran profik moderálása nélkül. Az pedig, hogy ilyenkor a nyilvános vagy a magánszférára alkalmazott jogszabályokat kell-e érvényesíteni, erősen vitatott - ezt példázza a www.halapenz.hu ismert esete (a honlapon magánszemélyek tettek közzé személyes adatokat, szülészorvosok hálapénz-tarifáját). Ráadásul az ilyen esetekben gyakran olyan magánemberek beszélgetnek egymással, akik őrzik anonimitásukat, szemben a profikkal, akik általában a nevüket vállalva szerepelnek. Az internetes fórumok esetében tehát gyakran az is titokban marad a jogalkalmazó előtt, hogy ki követte el a vélt jogsértést, így a szankciók alkalmazása praktikus nehézségekbe is ütközne. A digitalizáció és a médiakonvergencia korában egyesek számára kézenfekvőnek látszik a platformalapú szabályozást tartalomalapú szabályozással felváltani; ezt vetette fel például az ORTT korábbi elnöke. Ez az elgondolás azonban a szólásszabadság korlátozásának veszélyét rejti magában. Azt jelentené, hogy azok a tilalmak, amelyek eddig csak a rádióban és a televízióban voltak érvényesek, a nyomtatott újságok online változatában és az egyéb weboldalakon is érvénybe lépnének. Vagyis az online sajtó és az internet viszonylagos szabadságát - például a pornóképek közlésének szabadságát - a jogalkotó csorbítaná, pusztán azért, hogy a rádiózásban és a televíziózásban ugyanazokat a jogelveket alkalmazhassa, mint korábban. Ráadásul ma még az is kérdés, hogy egyáltalán érvényesíthetőek volnának-e ezek a korlátozások az interneten. Hiszen nemzeti jogszabályt kellene globális médiumon érvényesíteni. Márpedig a tárhelyeket az országhatárokon kívül is fel lehet tölteni. Hiába követeli valamely ország bírósága azt, hogy a nemzeti jogszabályokba ütköző tartalmakat az országban bejegyzett tartalomszolgáltatók távolítsák el, ha ugyanazok a tartalmak hozzáférhetővé tehetők egy másik országból is, ahol a jogszabályok megengedőbbek. Ugyanez áll egyébként a televíziókra is, amelyek - akárcsak hajdanán a nyugat-európai kalózrádiók - időnként már ma is olyan országban jegyeztetik be magukat, ahol a nemzeti médiatörvények nagyobb szabadságot biztosítanak számukra, mint a célország jogszabályai, és - műholdon keresztül, fütyülve az országhatárokra - onnan sugározzák műsorukat célközönségüknek. Hogyan tovább? A médiatechnika gyorsan fejlődik, a fejlődés iránya pedig ma egyértelműnek látszik. Ha a fejlődés mai trendjei folytatódnak, a felhasználó viszonylag csekély anyagi befektetéssel könnyebben férhet majd hozzá a különböző tartalmakhoz, mint eddig. Az állami beavatkozás indokoltsága megkérdőjeleződik, technikai lehetőségei beszűkülnek. A médiatechnika fejlődése nemcsak a platformalapú, de nagyrészt a tartalomalapú szabályozás alól is kihúzza a szőnyeget, arra kényszerítve a jogalkotót, hogy - követve az elmúlt évtizedek tendenciáját - még jobban kivonuljon a média szabályozásából. A jogalkotó nem sokat tehet. Felül kell vizsgálnia a médiaszabályozás hagyományos alapelveit, és le kell mondania az elektronikus média nagyobb része - a magán-műsorszolgáltatók - ellenőrzéséről. Vagyis ezt a szektort is csak azoknak a polgári és büntetőjogi rendelkezéseknek kell szabályozniuk, amelyek a nyomtatott sajtóra is vonatkoznak. Ez persze azt is jelenti, hogy a törvényhozónak dacolnia kell a közvélemény és a közvéleményt követő politikai pártok nyomásával. Egy olyan nyomással, amely az elektronikus média társadalmi hatásának és szerepének mára érvényét vesztett felfogásából táplálkozik. Az elektronikus média radikális deregulációja azonban nem jelentheti azt, hogy egyáltalán nincs szükség médiatörvényre, azaz az elektronikus médiumokat a nyomtatott sajtóval egy kalap alá kellene venni. Továbbra is szükség van olyan, törvény által felhatalmazott hatóságra, amely a frekvenciák elosztását menedzseli. A frekvenciaosztás azonban - szemben a mai pályázati rendszerrel - akár sorsolásos alapon is történhet abban az esetben, ha a jelentkezők száma továbbra is meghaladja a digitális jeltovábbítással terjesztett csatornák számát, mert indokolatlanná válik az, hogy a hatóság a „közérdek” és a sokszínűség érvényesülését mérlegelje. Az elektronikus médiára vonatkozó tartalmi megkötések feloldása csökkentené a politikusi beavatkozás esélyét is, hiszen ma az érvényes szabályok vélt vagy valós áthágása a nyomásgyakorlás leggyakoribb apropója. És persze szükség lehet az ugyancsak törvény által szabályozott közszolgálati rádiókra és televíziókra. Ezeknek azokat a tartalmaknak kell közvetíteniük, amelyekről a médiapiac önmagában nem gondoskodik - feltéve persze, hogy a digitalizáció után várhatóan bővülő kínálat nem fedi ezeket a tartalmakat is. Állásbörze ‘06 9 lepő a Wr&Wt tűi ! .φ ,18 '·.*· lm * '.M31 . 0*811 ϋβ . május 2&2& k.MN 1 HAjjssiSBik IMI !“·**13. március 29. / ÉLET ÉS!· IRODALOM 1A L ... ____________________ ______ MTI 2006. MÁRCIUS 24.