Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-06-02 / 22. szám - Varga László: Csontjainkba hatoló diktatúra II. (10. oldal)

VARGA LÁSZLÓ: Csontjainkba hatoló diktatúra II. Az alapkérdés persze az, hogy szabad-e elfelejteni a történelmet. S bár válaszunk egyértelműen nemleges, mégsem evidencia. Egyfajta megoldás lehet akár a „spongyát rá”, a „felejtsük el”, valamiféle nemzeti megbékélés is. Ezt általában ott szokás alkalmazni, ahol valóban polgárháborús múlt osztotta meg a nemzetet, mint Spanyolországban vagy Görögországban. Ne feledjük azonban azt sem, hogy a diktatúra bukása után mindkét országban totálisan felszámolták a titkosszolgálatokat. Közép-Kelet-Európában, azaz leginkább a lengyeleknél (kimondva) és nálunk (inkább kimondatlanul) a spanyol Moncloa-paktum számított mérceként, amely végső soron abból indult ki, hogy a polgárháború emlékével nem lenne ildomos egy újabb polgárháború veszélyét felidézni. Csakhogy ez a veszély, ha egyáltalán fenyegetett, akkor inkább Spanyolországban, s bár Lengyelországban is vannak ennek (halvány) hagyományai, Magyarországon (még 56-ot is beleértve) nincsenek. A kérdés tehát mind Lengyelország, mind Magyarország esetében az, hogy a múlt feltárása veszélyezteti-e a demokratikus átmenetet, vagy éppen fordítva, annak hiánya válik kárára. Ezzel - még ha talán vitatható módon is - (ismét) belesétáltunk Timothy Garton Ash gondolatmenetébe, aki az igazsághoz vezető utat keresve négy lehetőséget, illetve ezek kombinációját találta. (Élet és Irodalom, 1999/19.) Talán nem árt felidézni: Már eleve irigylésre méltó, ahogy Garton Ash idézőjel nélkül használja az igazság fogalmát, vagyis szerinte létezik valami olyasmi, amit annak nevezhetünk, legfeljebb elérésének útvonala lehet eltérő. Egykori kelet-európaiként én meszsze nem vagyok ilyen „optimista”. Ne feledjük, az egykori halálraítéltek, vagy akikre pusztán az ügyész kért halált, de megölték a rendszerváltást (Mécs Imre, Fónay Jenő, Wittner Mária, Dénes János stb.), sohasem beszéltek valamiféle megtorlásról, „pusztán” a bűnök megnevezését kérték, követelték, helyenként már intoleráns hevülettel. Garton Ash az igazsághoz vezető egyik, nevezetesen első útként (minderről már évekkel ezelőtt éppen az SS-ben „értekeztünk”) viszont a bírói felelősségre vonást nevezte meg. Hiszen ha van igazság, akkor van bűn is, s ha azt a törvény szerint üldöznie kell a (demokratikus) államhatalomnak, akkor nincs is más választása. Ez tőlünk sem volt idegen, miután alkotmányellenesnek minősült a visszamenő ítélkezés (Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat), jöttek a „sortűz-perek”. A Garton Ash-féle második út az igazsághoz az adminisztratív megtorlás. Ez a szankcionált átvilágítás, a lusztráció útja. Ki vitatná el a demokráciától azt a jogot, hogy az SS-t vagy a Gestapót, netán későbbi pandanjait bűnös szervezetnek minősítse? Az ÁVH is az volt. Nálunk ebből is komédia lett, hiszen a törvény legfőbb célja, hogy néhány kivételtől eltekintve ne lehessen nevesíteni az ügynököket, s ez még hagyján, de ne is lehessen megismerni, hogy ez a bűnös szervezet miként működött. A pártról, erről a mi gulyás- MSZMP-nkről pedig végképp ne essék szó. Csakhogy az állambiztonsági szolgálat tényleg nem állam volt az államban, hanem annak nagyon is hatékony végrehajtó szerve, amelyet ez a kedves Párt irányított. Nálunk senki sem hasonlította az MSZMP-t az NSDAP-hoz, magyarra fordítva az ügynöktörvényben megnevezett Nyilaskeresztes Párthoz. 800 ezer hívő, megtévesztett vagy éppen karrierista. Nekem is volt tisztességes párttitkárom, aki a demokratikus ellenzékkel emlékezett meg a forradalom harmincéves évfordulójáról. Hajdú Tibornak hívták, s később társam az iratfeltárásban. Nem a Mécs Imrék, Wittner Máriák és társaik beszéltek kollektív bűnről és 800 ezer bűnösről, hanem azok, akik valamennyiüket, ha tetszik egy egész nemzetet próbáltak belekompromittálni a langyos gulyásba. Ez még nem is magyar sajátosság, s nem is pusztán posztkommunista. Ulrike Poppe egyik szemináriumán hallgattam kiválónyugatnémet történészkollégámat, aki szerint a keletnémeteknek csak a Quelle katalógus hiányzott. Valahol az utolsó sorban a hallgatók között megkönnyebbültem, hála Kádár Jánosnak s az ő prófétáinak, Quelle katalógusunk, az nekünk speciel már 1989 előtt is volt. Már megint különbek vagyunk, mint a keletnémetek, különbek, mint a Poppék. A Garton Ash-féle harmadik útról, a nyilvános feltárásról, még csak nem is vitatkoztunk, pedig ez igazán nem radikális. Egyik demokratikusan választott parlamentnek sem jutott eszébe, talán fel kellett volna állítania egy bizottságot, ahogy Garton Ash fogalmaz, rituálist, de leginkább nyilvánost. A negyedik út az akták megnyitása. Ez elengedhetetlen alkotmányos alapjogaink gyakorlásához. S ne feledjük, nem árt emlékeztetni rá, a törvényhozót az Alkotmánybíróság - egyébként indítvány nélkül - kötelezte ennek megfogalmazására. Olyan is lett. Nem jogokat adott, hanem jogot vont meg. Ma még mindig a levéltári törvény alapján az állambiztonsági szolgálat iratai könnyebben lennének kutathatók, mint a többször módosított ügynöktörvény alapján. Erre mondta a Történeti Hivatal elnöke 1998-ban, „tetszettek volna jobb törvényt megalkotni”. Igaza volt az elnök úrnak, Markó Györgynek, kár lenne belőle bűnbakot fabrikálni, nem azért ültették oda, hogy nyisson hanem, hogy elzárjon. Megfelelő káder a megfelelő helyen. Amikor egyik napról a másikra botcsinálta állambiztonsági iratszakértővé avanzsáltam, akkor (ez sem dicsekvés akar lenni) első botladozásaimat Wachsler Tamás és Kövér László egyengette. Majd hallgattam Kövért, immár titokminiszterként, hogy mennyire más beülni a Hivatalba. Éppen ettől tartok. Attól, hogy az apparátus védelme változatlanul, minden miniszter, államtitkár számára is előbbre való az alkotmányos jogoknál. Az állambiztonsági szolgálat, a hírhedt III. főcsoport volt az a szerv, amely a legpontosabban igyekezett figyelemmel kísérni a magyar társadalomban zajló politikai változásokat, tendenciákat, reakciókat, s jelentett ezekről szorgosan az arra illetékes „párt- és állami szerveknek”. A mélyebb nyugtalanság első jelei soraikban 1989. február elején mutatkoztak. Horváth József vezérőrnagy a belső reakció elhárításával foglalkozó csoportfőnök a február 6-i parancsnoki értekezleten már „szélsőséges változásokról” beszélt: „A helyzet több szempontból is problematikus. Nemcsak az történt az elmúlt félévben, hogy ellenségeink legalitást nyertek, hanem ma ők jelölik ki a »tájékozódási pontokat« azon a terepen, ami nem az övék... Adott a közös terep, ahol mi, a párt, a társadalmi szervek (sic!) is mozognak, és ahol helyenként egymásnak ellentmondó nyilatkozatok hangzanak el, de orientációt az állambiztonsági munkát illetően nem kapunk. Ugyanakkor mi, mint a hatalom védelmének egyik szerve, nem engedhetjük meg magunknak, hogy tétlenül szemlélődjünk, hogy ne lépjünk, de tétovák a lépéseink." Több mint másfél évtized távolából legfeljebb csak sejthetjük, konkrétan mi idézhette elő ezt a drámai fordulatot, hiszen ekkor már nyoma sem volt az egy hónappal korábbi viszonylagos nyugalomnak, amikor a vezérőrnagy még arról beszélt beosztottjainak, hogy „lehetőség van arra, hogy a múlt év novemberéig sűrűsödő politikai ellenállás és nyomás lecsendesedjen, megfelelő mederbe terelődjön, és valahol találkozzon a párt konszolidációs és kibontakozási törekvéseivel... Bátrabban és többet kellene orientálni az állományt, rámutatva a társadalmi politikai folyamatok stabil elemeire, és innen »magunkkal vinni«.” A két parancsnoki értekezlet között, 1989. január legvégén jelentette be a Kossuth rádió 168 Óra című adásában Pozsgay Imre, hogy az általa vezetett munkabizottság megítélése szerint 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott Magyarországon. Ettől a megítéléstől a párt és a kormány vezetői ugyan viharos gyorsasággal határolódtak el, mégis óriási lökést adott a már több év óta zajló lassú erjedési folyamatnak. Az értekezletről készült emlékeztető szerint szinte már csak mellékesen vetődött fel a válság kiváltó oka: „Amíg a jelenlegi alkotmány és intézményrendszer van érvényben, addig aszerint kell dolgozni, s nem lehet a cél..., hogy 30 évvel korábbi események kapcsán a társadalmi feszültséget tovább fokozza, illetve szétzilálja.” Ahogy Berecz elvtárs megjósolta: a velünk élő történelem. „Nem önállósodni kell”, vonta le végül Horváth vezérőrnagy mindebből a konzekvenciát, „hanem abból kell kiindulni, hogy »az utolsó parancs van érvényben«, az a feladatunk, hogy az alternatív szervezetekben lévő ellenséggel operatív pozícióink révén továbbra is kontaktusban maradjunk”. Maga az alapkonfliktus határozta meg az állambiztonsági szolgálat utolsó évét: hiába tudták, vélték tudni, mi a célszerű, ki kell tartaniuk a párt mellett, még akkor is, ha most éppen a párt soraiban támad a zavar, maradnak el a nélkülözhetetlen utasítások. Tanulták az új nyelvet, de még keverték a szavakat, már nem „ellenséges csoportosulások” vagy „szervezkedés”, hanem „alternatív szervezetek”, az „utolsó parancs” értelmében azonban továbbra is „ellenség”. A dilemma végül feloldhatatlannak bizonyult, megszűnt a kenyéradó gazda, a párt monolit egysége, s ezzel a biztos orientáció. Az igazodást, az előremenekülést bénították a merev szabályok, a vonatkozó „mintegy 40 BM-parancs” egyre inkább gúzsnak bizonyult, áthágásuk viszont összeegyeztethetetlen volt „a jelenlegi alkotmánnyal és intézményrendszerével”. Nőtt a félelem az „operatív eszközök” alkalmazása terén is (ezeket „sokkal differenciáltabban kell alkalmazni, csak ott és annyi ideig, ahol és ameddig igazán szükséges”), hiszen a növekvő nyilvánosság az esetleges „dekonspirációt” politikai botránnyá teheti. A megfigyelt korábban is konstatálhatta, hogy lehallgatják, követik, postáját ellenőrzik, de erről legfeljebb csak a Beszélőben számolhatott be, most viszont esetleges leleplezések számára egyre inkább megnyíltak az első nyilvánosság orgánumai is. Valahogy így kezdődött a rendszerváltás az állambiztonsági szolgálat számára, majd némi (vezér)áldozattal átvészelték a krízist, s ennek mi, a Magyar Köztársaság polgárai fizetjük az árát. Egykor persze magam is élcelődtem az Internacionálé ominózus sorain, amit olcsó epigonok el is csépeltek (nekik a múltról leginkább csak az Internationálé jut eszükbe), holott a múltat valóban meg lehet haladni, de ahhoz ismerni kell. A „múlt eltörlése”, s ebbe nagyon szépen beleillik, ahogy mindenkori pártunk és kormányunk vagy akár ellenzéke egy-egy csontváz kiesése esetén rögvest azzal vádolja a másikat (politikai ellenfelét), hogy a (mindig gyászos) jelenről próbálja elterelni a közvélemény érdeklődését. Ez a gondolkodás azt feltételezi, hogy a társadalom monomán, vagyis együgyű. Ráadásul - mondják - ez (vagyis a feldolgozatlan múlt) a társadalmat nem is érdekli, csak a politikusok és a sajtó gerjesztik. Tehát úgy együgyű, hogy saját mániája sem érdekli. Mindebben még igazság is lehet, de akkor ez nem puszta kor, hanem kórrajz. Igazából az itt következő írásoknak még csak nem is a történelem a tárgya. Hanem a jelen. Teszem azt Tóth Gyula, aki attól lett hallhatatlan, hogy egy zugköltő megsértette személyes adataihoz fűződő jogait. Weöres Sándor ugyanis nyilvánosságra hozta nevén túl foglalkozását: „bádogos és vízvezeték-szerelő”. Az ügynökök és megbízóik leplezésének tilalma hol jogfolytonosságként, hol a „személyes adatok” védelmeként jelenik meg, csakhogy mindaddig nem lesz Magyarországon jogbiztonság, amíg létezik ez a jogfolytonosság, s személyes adatok védelme címszóval embertársaink ellen elkövetett bűnöket lehet titkosítani. Az államhatalom, a politikai pártok, amikor kisajátítják maguknak az erkölcsi ítélethirdetés jogát, s titkosítják, megnevezhetetlenné teszik a bűnöket, akkor ezzel együtt az erényt is titkosítják. Vagyis azt, ami a nemzetet élteti. Össze is kacsintunk, közösek vagyunk mi a bűnben, Gyulám, esetünkben Tóth Gyulám. Persze egyáltalán Gyulám, legkevésbé a Tóth. A „média” szorgosan asszisztált a közelmúlt elsikkasztásához, nemcsak izmosan fogta a mikrofont, de szemérmetlenül manipulált, a családi békénket féltette, merthogy a németeknél mennyi tragédiát okozott a nyilvánosság. Többszörösére növelte a magyar sajtó a keletnémet Frau Wollenberg valóban megtörtént esetét, akiről férje jelentett, s ezt a Stasi irataiból tudta meg. Válás is lett a vége, ma már nem Frauk. a neve. Mélyen hallgatott azonban arról, amivel Vera asszony válását indokolta: a rendszerváltás után közel egy éve volt a férjének arra, hogy elmondja az igazat, de nem tette. Az egykori tévésztár, Szegvári Katalin, nevét olvasva a listán, nyilvános autodaféba kezdett, a miniszterelnököt szánva a máglyára, holott neki nem egy, hanem tizenöt év állt rendelkezésére, hogy elszámoljon gyermekének, aki előtt most szégyenbe hozták. Az „ügynöklista” - ettől függetlenül - gyalázatos tett volt. Számomra azonban vigasztaló, hogy a zsarolási adatbankban csak az a fegyver van, amivel már másfél évtizede is próbálkoztak. Igaz, akkor még sokkal eredményesebben. A sajtó slendriánsága, de egyben most már felelőssége is, határtalan. Számos, nem az állambiztonság emlőin nevelkedett szakértő magyarázza éppen egy évtizede, hogy mi az a „6- os karton”. Valóban a beszervezésről szól. Nemcsak a beszervezettekről, hanem azokról is, akikkel hasztalan próbálkoztak, egyszer, kétszer vagy többször, de mindig nemet mondtak. Meg persze azokról is, akik valamiért belementek, mint ahogy a Magyar Rádió elnöke vagy Kaposvár polgármestere. Lelkük rajta. Aki vállalta, az tehát keressen mentséget magának. A másik, aki megtagadta az együttműködést (persze ő az igazi botránykő, az élő lelkiismeret) pedig elmondhatná: tudod, fiam, még csak hősnek sem kellett lenni, az ízlésem tiltotta. Ők ketten, az Igen és a Nem alkotják a „6-os kartont”. Az aljas az, hogy most az utóbbi a tehetetlen, neki nincsenek „mentségei”, „magyarázatai”, jelentései, mert ő megtagadta. Neki csak „6-os kartonja”, s eredménytelenül lezárt Beszervezési)-dossziéja van. Nem az állambiztonsági rendszer a hibás, az pontosan tudta és (magának) kimutatta a különbséget, ez a magyar média szégyene. A kérdés most már csak az, hogy mivel töltöttük az elmúlt másfél évtizedet. Paternalista, a nemzetet bárgyú gyermekként kezelő politikusaink a „tetszettek volna...” jegyében megkíméltek minket a német úttól, miniszterek helyettünk bújták szorgosan az irattárakat, az ügynök- és egyéb nyilvántartásokat, mondván: az (el)hallgatás a békés rendszerváltás ára. Csakhogy — vághatta joggal Demszky Gábor a Napkelte műsorvezetője képébe - rendszerváltást igenis tetszettünk... Tegyük hozzá: az utolsó másfél száz év legnagyobb teljesítménye lehetne. A magyar Atom. A szituáció már nem is kísérteties, egyszerűen nevetséges. Műsorvezető a nyolcvanas évek második felének stílusában folyamatosan, önérzetesen kioktatja az interjúalanyt, vitába száll vele, s elmagyarázza, ne mondja már neki, hogy párttagot is beszerveztek, az tilos volt. Mire Demszky meglepően pontosan közli, hogy 1989 közepén 1700 „ügynök” volt az MSZMP tagja. A riporter fensőségesen érzékelteti tehetetlenségét, mit tegyen, ha ez ilyen hülye. A már említett műsorvezetővel (Aczél Endre) szemközti székben a főpolgármestert a Nemzetbiztonsági Hivatal első, ahogy ő nevezi, „mondhatnánk” alapító főigazgatója váltja fel. Változik a hangvétel, mintha visszafelé forgatnánk a történelem kerekét, s ugyanez a két személy ülne közel két évtizede Lakner László munkája ÉLET ÉS|·_ _____ _ _____ 111 IRODALOM 111 2006. JÚNIUS 2.