Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-06-23 / 25. szám - Fodor Géza: A „jelmezes koncert” dicsérete • zenekritika • Mozart: A varázsfuvola, Wagner: Parsifal. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (30. oldal) - Fáy Miklós: Kívül és belül • zenekritika • Wagner: Parsifal. Művészetek Palotája (30. oldal)
FODOR GÉZA: A „jelmezes koncert” dicsérete Walter Felsenstein, az operaszínház korai harcosa és egyik legjelentősebb rendezője nevezte megvetőn „kostümiertes konzert”-nek a hagyományos operaelőadást. De ha nem azonosulunk szolgaian egy feltörekvő új játékmód szükségképpen polémikus pozíciójával, beláthatjuk, hogy egy egészségesen plurális operakultúrában a „jelmezes koncertnek” is helye van, sőt azt is, hogy vannak olyan operatípusok (például az itáliai ottocentónak a verismo előtti operái), melyeknek a „jelmezes koncert” jobban megfelel, mint a radikális rendezői operaszínház. Ez abból indul ki, hogy a „Werktreue”, a műhöz való hűség illúzió, s ha feltételezzük is, hogy az operáknak létezik primer jelentésük, az már triviális, nem mond semmi újat, a korszerű interpretációnak mögé kell hatolnia, újra, azaz át kell értelmeznie. Végletesen: az előadásnak nem kell arról szólnia, amiről a darab, szólhat az ellenkezőjéről is. Egy olyan korban, melyben egyfelől a repertoárképes operatörténet lezárult, és újdonságot nem a művek, hanem előadásaik jelenthetnek, másfelől a színház interpretálóból autonóm művészetté emancipálódott, ez szükségszerű fejlemény. De az opera esete bonyolultabb a drámáénál. A drámaszöveg intellektuálisan egyértelműbbnek látszik, de intonációval, emocionálisan könnyen átértelmezhető, az opera szöveg—zene-textusa azonban emocionálisan egyértelműbb, s ezen az sem változtat, hogy a színjátékot ellene lehet rendezni. .Az opera színházi műfaj, de csak aki nincs a zenével intim kapcsolatban, hiheti, hogy auditív művészetként nem teljes. Abból pedig, hogy az opera hallgatva is teljes és az operazene emocionálisan egyértelmű, az következik, hogy előadásával kap-csolatban az újdonság igénye nem olyan erős, mint a dráma esetében. Goethe figyelte meg a költészet és a zene viszonyában: „A legjava értelemben vett zenének kevésbé van szüksége az újdonságra, sőt minél régibb, minél inkább megszoktuk, annál erősebben hat.” Az operával kapcsolatban az azonos élményben való újra meg újra részesedés „konzervatív” igénye ugyanolyan legitim, mint az innovációé. Ezen alapul a hangfelvétel mint a zene/opera önálló létezési módja. S a kétféle igény nem oszlik meg okvetlenül személyek szerint, ugyanabban a személyben harmonikusan együtt élhet, kiegészítheti egymást; lehet valaki elkötelezett híve az ismert operákba korábban nem sejtett problematikát profteráló radikális rendezői operaszínháznak és lubickolhat kedves operafelvételeinek vagy szép hagyományos előadásoknak, „jelmezes koncerteknek” a jóvoltából az operák zavartalanul érvényesülő primer jelentésében. Újabban terjed operák koncertszerű előadása. Közelebb áll a darabok primer jelentésének zavartalan érvényesítéséhez, mint a radikálisan átértelmező rendezői operaszínházhoz, de hatalmas többlete a hangfelvételekhez képest az előadók és a közönség áramkörét megteremtő élő előadás, a hagyományos színpadi előadásokhoz képest pedig előnye, hogy nem árnyékolja le a „jelmezes koncert” konzervativizmusa. Még újabb fejlemény a részben szcenírozott koncertszerű operaelőadás, melyben a zenei interpretációhoz szimbolikus színhely, már-már jelmezzé stilizált öltözet és színpadi játékra utaló viselkedés járul - az ilyen operaelőadást most már idézőjel és pejoratív színezet nélkül nevezem jelmezes koncertnek, melynek színi elemei nem önállósulnak operaszínházi, s főleg átértelmező rendezéssé, hanem transzparensek az opera primer jelentése számára, sőt látványelemeikkel hozzájárulnak plasztikusságához és poéziséhez. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben most 5 nap leforgása alatt 2 ilyen operaelőadásra került sor. Bergman Varázsfuvola-filmjében a Sarastrót alakító Ulrik Cold egyszer jelenései között - nyilván Gurnemanz szerepére készülve - a Parsifal zongorakivonatát tanulmányozza. A kis atelier-ötlet mély összefüggésre utal: a két operát a tévelygő és próbákat kiálló ifjútól kezdve az ezoterikus férfiközösségen és rítusain keresztül egészen az uralomátvételig számtalan többé vagy kevésbé rejtett kapcsolat s lényegi eszmei és atmoszférikus rokonság fűzi össze - finom esszének való téma. Ha előadásuk most véletlenül került is egymás közelébe, a Parsifal elején és végén felléptetett 3 fiút nehéz nem kapocsnak tekinteni a két mű, előadás között. A műfaj híveinek általában megvan az operai magánmitológiájuk, s ez alól a kritikus sem kivétel. Viszonyítási alapja nem okvetlenül valamely elfogadott referencia-előadás, hanem a legszemélyesebb élmény. A varázsfuvolát gyerekkoromban Karajan 1950-es felvételéről ismertem és szerettem meg, de a sejtjeimbe az 1960-as, Ferencsik János vezényelte operaházi felújítással épült be; számtalan előadását és felvételét ismerem, de Sarastro számomra Székely Mihály, Tamino a fiatal BarthaAlfonz, Papageno Melis György, Pamina Osváth Júlia és László Margit. A Parsifalt ifjan Knappertsbusch 1951-es és 1962-es bayreuthi felvételéről ismertem és szerettem meg, de bármennyi előadásával és felvételével találkoztam is utóbb, a sejtjeimbe Ferencsik János 1983-as Erkel színházi felújításával épült be; valamennyi általa vezényelt előadáson ott voltam és a sajtópáholyból közvetlenül figyelhettem. Nem tudom másképp hallgatni e két operát, mint ezeknek az emlékeknek a háttere előtt. A varázsfuvolát immár több mint 40, a Parsifalt több mint 20 éve nem hallgattam olyan zavartalanul és örömmel, mint most a Művészetek Palotájában. Pedig A varázsfuvola előadása nem volt akadálytalan: az Orfeo Zenekar korabeli vonós hangszerei a zenekari árokból nem hallatszottak eléggé, külön figyelni kellett rájuk. De Vashegyi György egész interpretációjára erősen kellett figyelni; tempók, dinamika, intenzitás tekintetében a beidegzett operai ingerküszöb alatt volt. Am ilyen koncepciózus, átgondolt és kimunkált Varázsfuvola-megformálást még sohasem hallottam idehaza. Nincs az operának egyetlen zenei fordulata sem, melyről Vashegyi ne gondolna valamit, s elgondolását ne tudná hangzó formára, azaz zenei karakterre váltani. Az egész előadás minden pillanatban teljesen és tökéletesen artikulált volt. Operaelőadásokban ez a zenekar szintjén még csak előfordul, de az énekes produkciókban nemigen. Ezúttal a szereposztás példásan kiegyensúlyozott volt, minden vokális alakítás az összkoncepció része, muzikális, a kifejezést árnyaltan értő és plasztikus. Bartha Alfonz fénykora óta nem hallottam Tamino szerepében azt a sugárzó XVIII. századi éthoszt, melyet most Timothy Bentchtől, Székely Mihály óta nem hallottam itthon Sarastrót olyan autoritással fellépni és melegen megszólalni, mint Polgár Lászlót; soha nem hallottam Az Éj királynőjét a virtuóz koloratúrákban és mellett olyan démoni erejűnek, mint Miklósa Erikától. A jelmezes koncerten a hangsúly persze elmozdult a bécsi „Volkstheater” felől a spirituális dimenzió felé; az az ünnepélyesség dominált, melyet a darab 1791. október 8-ai előadásán Mozart bajor ismerősei nem érzékeltek, miért is ő szamárnak tartotta és dühösen otthagyta őket. Bensőséges és halk ünnepélyesség, mely olyannyira illik a műhöz - Mozart sokatmondón vallotta meg: „Aminek legjobban örülök, a csendes siker!”. A Parsifalban minden hang akadálytalanul érvényesült. Helyes volt az előadást a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarára, Énekkarára és Gyermekkórusára, valamint a Nemzeti Énekkarra, nem operai apparátusra alapozni. Ezek az együttesek nem hiszik, hogy eleve tudják a darabot, teljes odaadással kellett meghódítaniuk és úgy is szolgálták a „Bühnenweihfestspiel”, az ünnepi szent színjáték igazi szubsztanciáját, Wagner zenei alkotását. Nagyszerűen! A Rádiózenekar Fischer Ádám vezetésével olyan formatisztasággal, transzparensen, hangzásarányokkal, valőrökkel építette fel a grandiózus művet, hogy az a maga teljességében bontakozott ki - a produkció megerősítheti e ma hátrányos helyzetű, bizonytalan sorsú együttes önbizalmát. Az előadás az I. felvonásban még inkább csak a szakmai színvonalat állította be, az 1. színben a lassú kialakulás költészete, a 2. színben a szertartásosság lényegi volta, a Parsifal sajátos lelkisége még csak felsejlett, a II., a legoperaibb felvonás elementáris drámája azonban már teljes intenzitással és szuggesztivitással valósult meg. Számomra a III. felvonás 1. színében dől el igazán, hogy valaki Par.«/«/-karmester-e. Fischer Ádám itt - művészeivel - a természetpoézisnek, átszellemültségnek, rezignációnak és újjászületett hitnek olyan ihletett ívét, letisztult szintézisét teremtette meg, melyet mondhatni wagnerinek, bayreuthinak, de személy szerint azzal mondom a legtöbbet, hogy nekem Ferencsik búcsúzó-összefoglaló Parsifajainak szellemi újjászületését jelentette. És kaptunk három nagy hangi és figurális szerepformálást: Matti Salminen mély és lenyűgöző Gurnemanzát, Németh Judit teljes ellentmondásosságában, bonyolultságában kibontakozó Kundryját és Christian Franz minden általam ismertnél drámaibb Parsifalját. A varázsfuvolát Káéi Csaba, a Parsifalt Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna szcenírozta. Közös sajátosságuk egy manapság ritka tünemény volt: a biztos és finom ízlés. Minden beállítás, gesztus, effektus, látványelem a két mű különleges zenei szellemét szolgálta, értelmét és poézisét erősítette. A Parsifalt vizualizáló két ifjú hölgy nevét érdemes megjegyezni - feltűnő műértésük és színi fantáziájuk harmóniája. .Az Actaeon s a Didó és Aeneas részben szcenírozott előadásai után A varázsfuvola és a Parsifal arra vall, hogy a Művészetek Palotája az opera mint jelmezes koncert meghonosítására készül - s hogy e formának van jövője. (Mozart: A varázsfuvola, Wagner: Parsifal, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2006. június 6., 10.) Zene jeLugossy László munkája ÉLET ÉS 1·1 FÁY MIKLÓS: Zene kívül és belül Nem akarok nagyon szívóskodni a Művészetek Palotája körül, de meglepetés, hogy díjat kapott az épület. Talán azt is közölni kellene, mely hasonló házikók indultak a versenyben, mert így elég érthetetlen az egész. A palota ronda, sőt, ami a Fesztivál Színházat illeti, különösen ronda, bár állítólag meg lehet szokni, nekem még nem sikerült se a székeket, se a falakat, se a lépcsőket, ahol három hangversenyenként mindig el kell kapni egy megbotló, lefelé röpülő, embertársaiba kapaszkodó zenebarátot. .Az átalakítás ellenre állandóan tumultusok vannak a jegypénztárnál és a standoknál, most éppen azzal fűszerezve az estét, hogy az egy hónapos előre foglalás és sűrű levélváltás ellenre a sajtójegyek eltűntek, vidám kis üvöltözés, dühöngés, fejcsóválás volt a Parsifal előtti utolsó műsorszám. Az egyenes derekúak köszönték, és ilyen áron nem kértek belőle, a megalkuvó sertések, akiknek mindegy, csak Salminen énekeljen, azok persze elfogadták a felajánlott üres székeket. Mivel most éppen ezt a cikket írom, legalább tudja a nyájas olvasó, hogy kivel áll szemben. Salminen viszont tényleg énekel, és nem úgy, ahogy az ember rákészül, várja, reméli, nagy hangon, de azokkal a salminenizmusokkal, azokkal a pendülő bőgősekkel, amelyek annyira jellemzőek rá, és amitől olyan könnyen utánozható ő az énekesek között, hanem nagyon tisztán, nemesen, komolyan és koncentráltan. A hangzás elsőre furcsa, az énekhang, főleg, ha olyan elemi erejű, mint Matti Salminené, természetesen betölti a termet, de mellette a zenekar egy kicsit kevésnek tűnik. Beletelik egy kis időbe, amíg az ember rájön, hogy ettől még nem marad le semmiről, a zenekar nem kiabál, de végig hallható, jelen van, és hogy Wagnert talán roszszul szoktuk errefelé értelmezni: nem énekhangokkal fölerősített szimfóniákat írt, hanem operákat. Vannak még nagy hangok, Tornász Koniecznyé például hatalmas, és ha az énekes nem is nagyon árnyalt, és a hang nem is behízelgően férfias vagy sötét, Amfortas szenvedő ember, és a szenvedésre a hangerő tökéletes kifejezés, a hang meg csak jön, jön, feszíti szét az épületet. Csukott szemmel lehet bökni a színlapra, és mindig van találat, nincs illúzióromboló szereplő az előadásban, majdnem véletlenszerű, ha azt mondom: a Parsifalt éneklő Christian Franz. Bátor tenor, mert elviseli, hogy az első felvonásban egy kicsit lírainak, egy kicsit nyersnek tűnjön. Kell a második felvonás, hogy rájöjjön az ember, ez csak játék, hangi színészet, a fiatal és faragatlan Parisfalnak volt olyan az orgánuma, a felnőtté, tudatossá váló emberé érett és kiművelt. Szépek a fények, és a két „látvány és koncepció” hölgy, Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna majdnem végig pont annyi, amennyi egy világos színrevitelhez kell, a harmadik felvonásban mintha megijednének, hogy már túl régóta nem történt semmi, nem bíznak a zene erejében, és egy vagy két fölöslegesnek tűnő mozzanatot is beledolgoznak az előadásba. De a félig szcenírozott változat mindig kicsit kockázatos, amikor a kórus nézőtéri kivonulása után egy néző is elindul kifelé, az ember kajánkodik, hogy most ennyire átlényegült, vagy csak köhögnie kell, amikor Parsifal bejön a harmadik felvonásban, egy pillanatra nem tudni, hogy nem csak egy elkésett néző érkezik, lándzsával a kezében. Szörnyű, de valahogy védekezni kell Wagner hatása ellen. A kórusok becsülettel dolgoznak, egy pillanatban, amikor az első felvonásba bekapcsolódik a rádió gyermekkórusa, akkor túl is vagyunk ezen a szinten, ez a mi saját csodálatos Parsifalunk, ahol ilyen megtörténik. Illetve nem a miénk, hanem Fischer Ádámé, mert világos, hogy ő itt az ész és érzelem, bár viszi magával a színpadra meghajolni a teljes Rádiózenekart, ő a mozdulatlan mozgató, szellemi atya és a munka hőse, ordítjuk is neki a brávókat, ahogy a torkunkon kifér. És közben rájövünk, hogy miért az év legcsodálatosabb épülete a Művészetek Palotája, a benne zajló előadások miatt. (Wagner: Parsifal, Művészetek Palotája, június 17.) IRODALOM. 31 1 li 2006. JÚNIUS 23.