Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-06-23 / 25. szám - Fodor Géza: A „jelmezes koncert” dicsérete • zenekritika • Mozart: A varázsfuvola, Wagner: Parsifal. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (30. oldal) - Fáy Miklós: Kívül és belül • zenekritika • Wagner: Parsifal. Művészetek Palotája (30. oldal)

FODOR GÉZA: A „jelmezes koncert” dicsérete Walter Felsenstein, az operaszínház korai harcosa és egyik legjelentő­sebb rendezője nevezte megvetőn „kostümiertes konzert”-nek a ha­gyományos operaelőadást. De ha nem azonosulunk szolgaian egy fel­törekvő új játékmód szükségképpen polémikus pozíciójával, beláthatjuk, hogy egy egészségesen plurális ope­rakultúrában a „jelmezes koncert­nek” is helye van, sőt azt is, hogy vannak olyan operatípusok (például az itáliai ottocentónak a verismo előtti operái), melyeknek a „jelme­zes koncert” jobban megfelel, mint a radikális rendezői operaszínház. Ez abból indul ki, hogy a „Werktreue”, a műhöz való hűség illúzió, s ha fel­tételezzük is, hogy az operáknak lé­tezik primer jelentésük, az már triviá­lis, nem mond semmi újat, a korsze­rű interpretációnak mögé kell hatol­nia, újra, azaz át kell értelmeznie. V­égletesen: az előadásnak nem kell arról szólnia, amiről a darab, szólhat az ellenkezőjéről is. Egy olyan kor­ban, melyben egyfelől a repertoár­képes operatörténet lezárult, és új­donságot nem a művek, hanem elő­adásaik jelenthetnek, másfelől a színház interpretálóból autonóm művészetté emancipálódott, ez szük­ségszerű fejlemény. De az opera ese­te bonyolultabb a drámáénál. A drá­maszöveg intellektuálisan egyértel­műbbnek látszik, de intonációval, emocionálisan könnyen átértelmez­hető, az opera szöveg—zene-textusa azonban emocionálisan egyértel­műbb, s ezen az sem változtat, hogy a színjátékot ellene lehet rendezni. .Az opera színházi műfaj, de csak aki nincs a zenével intim kapcsolatban, hiheti, hogy auditív művészetként nem teljes. Abból pedig, hogy az opera hallgatva is teljes és az opera­zene emocionálisan egyértelmű, az következik, hogy előadásával kap-­­csolatban az újdonság igénye nem olyan erős, mint a dráma esetében. Goethe figyelte meg a költészet és a zene viszonyában: „A legjava érte­lemben vett zenének kevésbé van szüksége az újdonságra, sőt minél régibb, minél inkább megszoktuk, annál erősebben hat.” Az operával kapcsolatban az azonos élményben való újra meg újra részesedés „kon­zervatív” igénye ugyanolyan legitim, mint az innovációé. Ezen alapul a hangfelvétel mint a zene/opera önál­ló létezési módja. S a kétféle igény nem oszlik meg okvetlenül szemé­lyek szerint, ugyanabban a személy­ben harmonikusan együtt élhet, ki­egészítheti egymást; lehet valaki el­kötelezett híve az ismert operákba korábban nem sejtett problematikát profteráló radikális rendezői opera­­színháznak és lubickolhat kedves operafelvételeinek vagy szép hagyo­mányos előadásoknak, „jelmezes koncerteknek” a jóvoltából az ope­rák zavartalanul érvényesülő primer jelentésében. Újabban terjed operák koncert­szerű előadása. Közelebb áll a dara­bok primer jelentésének zavartalan érvényesítéséhez, mint a radikálisan átértelmező rendezői operaszínház­hoz, de hatalmas többlete a hangfel­vételekhez képest az előadók és a közönség áramkörét megteremtő élő előadás, a hagyományos színpadi előadásokhoz képest pedig előnye, hogy nem árnyékolja le a „jelmezes koncert” konzervativizmusa. Még újabb fejlemény a részben szceníro­zott koncertszerű operaelőadás, melyben a zenei interpretációhoz szimbolikus színhely, már-már jel­mezzé stilizált öltözet és színpadi já­tékra utaló viselkedés járul - az ilyen operaelőadást most már idézőjel és pejoratív színezet nélkül nevezem jelmezes koncertnek, melynek színi elemei nem önállósulnak operaszín­házi, s főleg átértelmező rendezéssé, hanem transzparensek az opera pri­mer jelentése számára, sőt látvány­elemeikkel hozzájárulnak plasztikus­ságához és poéziséhez. A Bartók Bé­la Nemzeti Hangversenyteremben most 5 nap leforgása alatt 2 ilyen operaelőadásra került sor. Bergman Varázsfuvola-filmjében a Sarastrót alakító Ulrik Cold egyszer jelenései között - nyilván Gurne­­manz szerepére készülve - a Parsifal zongorakivonatát tanulmányozza. A kis atelier-ötlet mély összefüggésre utal: a két operát a tévelygő és pró­bákat kiálló ifjútól kezdve az ezote­rikus férfiközösségen és rítusain ke­resztül egészen az uralomátvételig számtalan többé vagy kevésbé rej­tett kapcsolat s lényegi eszmei és at­moszférikus rokonság fűzi össze - finom esszének való téma. Ha elő­adásuk most véletlenül került is egymás közelébe, a Parsifal elején és végén felléptetett 3 fi­út nehéz nem kapocsnak tekin­teni a két mű, előadás között. A műfaj híveinek általában megvan az operai magánmito­lógiájuk, s ez alól a kritikus sem kivétel. Viszonyítási alapja nem okvetlenül valamely elfo­gadott referencia-előadás, ha­nem a legszemélyesebb élmény. A varázsfuvolát gyerekkorom­ban Karajan 1950-es felvételé­ről ismertem és szerettem meg, de a sejtjeimbe az 1960-as, Fe­rencsik János vezényelte opera­házi felújítással épült be; szám­talan előadását és felvételét is­merem, de Sarastro számomra Székely Mihály, Tamino a fiatal Bartha­­Alfonz, Papageno Melis György, Pamina Osváth Júlia és László Margit. A Parsifalt if­jan Knappertsbusch 1951-es és 1962-es bayreuthi felvételéről ismertem és szerettem meg, de bármennyi előadásával és felvé­telével találkoztam is utóbb, a sejtjeimbe Ferencsik János 1983-as Erkel színházi felújítá­sával épült be; valamennyi álta­la vezényelt előadáson ott vol­tam és a sajtópáholyból közvet­lenül figyelhettem. Nem tu­dom másképp hallgatni e két operát, mint ezeknek az emlé­keknek a háttere előtt. A va­rázsfuvolát immár több mint 40, a Parsifalt több mint 20 éve nem hallgattam olyan zavarta­lanul és örömmel, mint most a Művészetek Palotájában. Pedig A varázsfuvola előadása nem volt akadálytalan: az Or­­feo Zenekar korabeli vonós hangszerei a zenekari árokból nem hallatszottak eléggé, kü­lön figyelni kellett rájuk. De Vashegyi György egész interp­retációjára erősen kellett fi­gyelni; tempók, dinamika, in­tenzitás tekintetében a beideg­­zett operai ingerküszöb alatt volt. Am ilyen koncepciózus, átgon­dolt és kimunkált Varázsfuvola-meg­­formálást még sohasem hallottam idehaza. Nincs az operának egyet­len zenei fordulata sem, melyről Vashegyi ne gondolna valamit, s el­gondolását ne tudná hangzó for­mára, azaz zenei karakterre váltani. Az egész előadás minden pillanat­ban teljesen és tökéletesen artikulált volt. Operaelőadásokban ez a zene­kar szintjén még csak előfordul, de az énekes produkciókban nemigen. Ezúttal a szereposztás példásan ki­egyensúlyozott volt, minden vokális alakítás az összkoncepció része, mu­zikális, a kifejezést árnyaltan értő és plasztikus. Bartha Alfonz fénykora óta nem hallottam Tamino szerepé­ben azt a sugárzó XVIII. századi éthoszt, melyet most Timothy Bentchtől, Székely Mihály óta nem hallottam itthon Sarastrót olyan au­toritással fellépni és melegen meg­szólalni, mint Polgár Lászlót; soha nem hallottam Az Éj királynőjét a virtuóz koloratúrákban és mellett olyan démoni erejűnek, mint Mik­lósa Erikától. A jelmezes koncerten a hangsúly persze elmozdult a bécsi „Volkstheater” felől a spirituális di­menzió felé; az az ünnepélyesség dominált, melyet a darab 1791. ok­tóber 8-ai előadásán Mozart bajor ismerősei nem érzékeltek, miért is ő szamárnak tartotta és dühösen otthagyta őket. Bensőséges és halk ünnepélyesség, mely olyannyira il­lik a műhöz - Mozart sokatmondón vallotta meg: „Aminek legjobban örülök, a csendes siker!”. A Parsifalban minden hang aka­dálytalanul érvényesült. Helyes volt az előadást a Magyar Rádió Szimfo­nikus Zenekarára, Énekkarára és Gyermekkórusára, valamint a Nem­zeti Énekkarra, nem operai appará­tusra alapozni. Ezek az együttesek nem hiszik, hogy eleve tudják a da­rabot, teljes odaadással kellett meg­hódítaniuk és úgy is szolgálták a „Bühnenweihfestspiel”, az ünnepi szent színjáték igazi szubsztanciáját, Wagner zenei alkotását. Nagyszerű­en! A Rádiózenekar Fischer Ádám vezetésével olyan formatisztasággal, transzparensen, hangzásarányokkal, valőrökkel építette fel a grandiózus művet, hogy az a maga teljességé­ben bontakozott ki - a produkció megerősítheti e ma hátrányos hely­zetű, bizonytalan sorsú együttes ön­bizalmát. Az előadás az I. felvonás­ban még inkább csak a szakmai szín­vonalat állította be, az 1. színben a lassú kialakulás költészete, a 2. szín­ben a szertartásosság lényegi volta, a Parsifal sajátos lelkisége még csak felsejlett, a II., a legoperaibb felvonás elementáris drámája azonban már teljes intenzitással és szuggesztivitással valósult meg. Számomra a III. felvonás 1. színében dől el igazán, hogy valaki Par.«/«/-karmester-e. Fi­scher Ádám itt - művészeivel - a természetpoézisnek, átszelle­­mültségnek, rezignációnak és újjászületett hitnek olyan ihle­tett ívét, letisztult szintézisét te­remtette meg, melyet mond­hatni wagnerinek, bayreuthi­­nak, de személy szerint azzal mondom a legtöbbet, hogy ne­kem Ferencsik búcsúzó-össze­­foglaló Parsifa­jainak szellemi újjászületését jelentette. És kap­tunk három nagy hangi és fi­gurális szerepformálást: Matti Salminen mély és lenyűgöző Gurnemanzát, Németh Judit teljes ellentmondásosságában, bonyolultságában kibontakozó Kundryját és Christian Franz minden általam ismertnél drá­maibb Parsifalját. A varázsfuvolát Káéi Csaba, a Parsifalt Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna szcení­­rozta. Közös sajátosságuk egy manapság ritka tünemény volt: a biztos és finom ízlés. Minden beállítás, gesztus, effektus, lát­ványelem a két mű különleges zenei szellemét szolgálta, értel­mét és poézisét erősítette. A Parsifalt vizualizáló két ifjú hölgy nevét érdemes megje­gyezni - feltűnő műértésük és színi fantáziájuk harmóniája. .Az Actaeon s a Didó és Aeneas rész­ben szcenírozott előadásai után A varázsfuvola és a Parsifal arra vall, hogy a Művészetek Palotá­ja az opera mint jelmezes koncert meghonosítására készül - s hogy e formának van jövője. (Mozart: A varázsfuvola, Wag­ner: Parsifal, Bartók Béla Nemze­ti Hangversenyterem, 2006. júni­us 6., 10.) Zene­ jeLugossy László munkája ÉLET ÉS 1·1 FÁY MIKLÓS: Zene kívül és belül Nem akarok nagyon szívóskodni a Művészetek Palotája körül, de meglepetés, hogy díjat kapott az épület. Talán azt is közölni kelle­ne, mely hasonló házikók indultak a versenyben, mert így elég érthe­tetlen az egész. A palota ronda, sőt, ami a Fesztivál Színházat illeti, különösen ronda, bár állítólag meg lehet szokni, nekem még nem sikerült se a székeket, se a falakat, se a lépcsőket, ahol három hang­versenyenként mindig el kell kap­ni egy megbotló, lefelé röpülő, embertársaiba kapaszkodó zene­barátot. .Az átalakítás ellenre állan­dóan tumultusok vannak a jegy­pénztárnál és a standoknál, most éppen azzal fűszerezve az estét, hogy az egy hónapos előre foglalás és sűrű levélváltás ellenre a sajtó­jegyek eltűntek, vidám kis üvöltö­zés, dühöngés, fejcsóválás volt a Parsifal előtti utolsó műsorszám. Az egyenes derekúak köszönték, és ilyen áron nem kértek belőle, a megalkuvó sertések, akiknek mindegy, csak Salminen énekel­jen, azok persze elfogadták a fel­ajánlott üres székeket. Mivel most éppen ezt a cikket írom, legalább tudja a nyájas olvasó, hogy kivel áll szemben. Salminen viszont tényleg éne­kel, és nem úgy, ahogy az ember rákészül, várja, reméli, nagy han­gon, de azokkal a salminenizmu­­sokkal, azokkal a pendü­lő bőgő­sekkel, amelyek annyira jellemző­ek rá, és amitől olyan könnyen utánozható ő az énekesek között, hanem nagyon tisztán, nemesen, komolyan és koncentráltan. A hangzás elsőre furcsa, az ének­hang, főleg, ha olyan elemi erejű, mint Matti Salminené, természete­sen betölti a termet, de mellette a zenekar egy kicsit kevésnek tűnik. Beletelik egy kis időbe, amíg az ember rájön, hogy ettől még nem marad le semmiről, a zenekar nem kiabál, de végig hallható, jelen van, és hogy Wagnert talán rosz­­szul szoktuk errefelé értelmezni: nem énekhangokkal fölerősített szimfóniákat írt, hanem operákat. Vannak még nagy hangok, To­rnász Koniecznyé például hatalmas, és ha az énekes nem is nagyon ár­nyalt, és a hang nem is behízelgően férfias vagy sötét, Amfortas szenve­dő ember, és a szenvedésre a hang­erő tökéletes kifejezés, a hang meg csak jön, jön, feszíti szét az épüle­tet. Csukott szemmel lehet bökni a színlapra, és mindig van találat, nincs illúzióromboló szereplő az előadásban, majdnem véletlensze­rű, ha azt mondom: a Parsifalt éneklő Christian Franz. Bátor te­nor, mert elviseli, hogy az első fel­vonásban egy kicsit lírainak, egy ki­csit nyersnek tűnjön. Kell a máso­dik felvonás, hogy rájöjjön az em­ber, ez csak játék, hangi színészet, a fiatal és faragatlan Parisfalnak volt olyan az orgánuma, a felnőtté, tu­datossá váló emberé érett és kimű­velt. Szépek a fények, és a két „lát­vány és koncepció” hölgy, Szeme­rédy Alexandra és Parditka Mag­dolna majdnem végig pont annyi, amennyi egy világos színrevitelhez kell, a harmadik felvonásban mint­ha megijednének, hogy már túl régóta nem történt semmi, nem bíznak a zene erejében, és egy vagy két fölöslegesnek tűnő mozzanatot is beledolgoznak az előadásba. De a félig szcenírozott változat mindig kicsit kockázatos, amikor a kórus nézőtéri kivonulása után egy néző is elindul kifelé, az ember kajánko­­dik, hogy most ennyire átlényegült, vagy csak köhögnie kell, amikor Parsifal bejön a harmadik felvonás­ban, egy pillanatra nem tudni, hogy nem csak egy elkésett néző érkezik, lándzsával a kezében. Ször­nyű, de valahogy védekezni kell Wagner hatása ellen. A kórusok becsülettel dolgoznak, egy­ pillanatban, amikor az első fel­vonásba bekapcsolódik a rádió gyermekkórusa, akkor túl is va­gyunk ezen a szinten, ez a mi saját csodálatos Parsifal­unk, ahol ilyen megtörténik. Illetve nem a miénk, hanem Fischer Ádámé, mert vilá­gos, hogy ő itt az ész és érzelem, bár viszi magával a színpadra meg­hajolni a teljes Rádiózenekart, ő a mozdulatlan mozgató, szellemi atya és a munka hőse, ordítjuk is neki a brávókat, ahogy a torkun­kon kifér. És közben rájövünk, hogy miért az év legcsodálatosabb épülete a Művészetek Palotája, a benne zajló előadások miatt. (Wagner: Parsifal, Művészetek Pa­lotája, június 17.) IRODALOM. 31 1 li 2006. JÚNIUS 23.

Next