Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-01-05 / 1. szám - Megyesi Gusztáv: Új kenyér (1. oldal) - Arnulf Rainer: összeállítás (1-32. oldal) • Rajzok

I Arnulf Rainer munkája (plakátterv) Vajda Éva: Az elnök megfáradt emberei * Schiffer András: Párt a betonban­­ az SZDSZ-ről * Sz. Bíró Zoltán: Volt egyszer egy Szovjetunió * Búcsú Lázár Ervintől (Békés Pál) * Ketten egy új könyvről - Nádas Péter: Hátországi napló (Láng Zsolt, László Emese) * ÉS Irodalom: Bogdán László, Kovács Mikó Edina, Kun Árpád, Nyerges András, Visky András Tárcatár: Petőcz András |ÉLET |irodalom| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 396 FT 2007. JANUÁR 5. MEGYESI GUSZTÁV: Új kenyér Állok az új esztendő első napján az udvaron, közvetlenül a kukáknál, egyik karommal a kuka fedelét tartom, a másikkal a kuka mélyén kotorászom. Irdatlan sötét van, a kapualjban valaki megint kiverte a villanykörtét, amikor két fehér, villogó szempár közelít felém, akár a rajzfilmekben. Először észre se veszem, mert a jobb karomat próbá­lom úgy igazítani, hogy a hónaljam ne érje a kuka szegélyét; meg­győződésem, hogy a magyar kukákat már eleve úgy gyártják, hogy minimum kétcentis mocskos zsírréteg legyen a szegélyükön, és még véletlenül se legyenek emberléptékűek. Értve ezalatt azt, hogy a kukának lehetetlenség egészen az aljára nyúlni. Illetve lehetséges, de csak úgy, hogy ha a fejét is egészen bele­­dugja az ember, ekkor viszont félő, hogy alábukik maga is. Legjobb, ha féltéglát kerítünk, s arra állva veszünk lendületet, s közben a fe­jünk egészen oldalra van billentve, állítólag ebben a pózban a legap­róbb tárgyat is meg lehet találni a kukában. De honnét kerítsek tég­lát? Közben a két szempár már egészen közel kerül hozzám, az egyik még roppant is egyet, majd nemes egyszerűséggel, egyáltalán nem fe­nyegetőn, hanem a lehető legtárgyilagosabb hangon, még egy kis melegséget is árasztva azt mondja: - Húzz el innét sürgősen a p...-ba. Azt kellene most írnom, hogy eme szavak hallatán megdermed­tem, földbe gyökerezett a lábam, enyhe pír öntötte el orcámat, majd az indulat, hogy kikérjem magamnak ezt a hangot a saját bérházam­ban, ahol születésem óta lakom, és visszaemlékezésekből tudom, hogy annak idején a háziúr se beszélt így a cselédekkel..., de nem. Ehelyett rájuk nézek, majd a kezemre, és önkéntelenül lehúzom a gumikesztyűket, s érzem, némi zavarodottság ül az arcomon. Arról van szó, hogy vettem a feleségemnek karácsonyra egy ke­nyérsütő gépet, mert már régóta akartam otthon kenyeret sütni. Egészen egyszerű készülék, bele kell önteni három deci vizet és fél kiló, erre a célra gyártott lisztkeveréket, lehetőleg tökmagosat, mert az a legjobb, majd a gép negyven percig zakatol ugyan, ám utána csönd van, kel a tészta, sül a kenyér, csöndes téli estéken az ember megfogja ilyenkor a felesége kezét. A kenyérsütésnek egyetlen kriti­kus pontja van: a két keverőlapát. Ezek ugyanis belesülnek a kenyér­be, s mikor az kihűl, éles késsel végtelenül egyszerű mozdulattal ki kell kanyarítani, szimplán leöblíteni, majd visszatenni a gépbe. Az el­következő évszázadok nemzedékeinél ez már rutinmozdulat lesz, a keverőlapátok kiszedése genetikailag öröklődik; ha egyszer majd emlékházat nyit nekem a család, ott fog állni főhelyen a két keverő­lapát, ezt szedte ki Guszti bácsi minden hajnalban, fogják majd mon­dani az utódok, hogy legyen a családnak betevő falat. Kivéve az első alkalmat, mert valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a kenyérmaradékkal együtt egyszerűen kidobtam a lapá­tokat. Ám ez csak késő este derült ki, mikor már levittem a szemetet, a feleségem viszont fergeteges kalácsot akart sütni vagy nyolcféle lisztből s annyi adalékanyaggal, amennyit csak sütőipari vándorkiál­lításokon látni, így kerültem le a kukákhoz, kitérdelt mackóban, még az Antall-éra alatt összement pulóverben, fülembe húzott sapkában, gumikesztyűben. Egy időben sokat gondolkodtam azon a tulajdonlási kérdésen, hogy meddig az enyém a saját szemetem. A két szempár közül az egyiknek a hangját ismerem, évek óta guberál az udvarunkban, nagy dérrel-dúrral bejön a házba, felcsapja a kukák fedelét, ha van valami, fél óra múltán távozik, ha nincs semmi, vagy megvágja az ujját pacal­­konzerves doboz szélével, órákon át ordítozik, és üres almaborospa­­lackokat hagy maga után. A másik szempárról csak az rémlik, mintha tavalyelőtt ő lakott volna itt egy nővel a lépcsőház aljában a pincelejá­rónál, délután ötkor mindig kiverte a villanykörtét, mert éjfélig alud­tak, csak aztán tűntek el, amúgy ilyen csendes hajléktalant ritkán tud­ni lépcsőház aljában. Ennek az embernek egyszer igen meggondolat­lan módon személyesen adtam meleg ruhát meg némi élelmet, de vagy túl hetykén vittem neki a maradék kolbászt, hurkát, akárha ko­matálat szolgáltam volna fel, vagy mert nő volt vele, mindenesetre jól elküldött az anyámba, úgy kellett elmenekülnöm. Az ételt, valamint a ruhaneműt bedobtam a kukába, akkor ő várt vagy öt percet, majd ki­szedte azt, ami immáron az övé volt, de nem általam,­s enni kezdtek. Később láttam végigjönni az udvaron a nőt az én norvégmintás, ki­nőtt pulóveremben, s csak azért nem kapta el a fejét, mikor meglá­tott, mert még idejében megelőztem, nem akarván látni szemében a mély megvetést, a gyűlölet nagyon is észrevehető parazsát. Ám ez a kuka, ez új dolog. Amikor az ember egyik, immáron kesz­tyűtlen keze a kuka mélyén matat, dehogyisnem csinál elvi kérdést a tulajdonlásból. Ez a kuka az övé, én speciel ott voltam, amikor az új kukákat az ingatlankezelő meghozta, a saját szememmel láttam, mi­ként mázolja az oldalukra nagy, akkurátus betűkkel, hogy FŐTÉR 2, még én szóltam neki, hogy hohó, de hiszen a kettest fordítva festette föl, még majd ötösnek fogják olvasni, és magam hoztam le neki kro­­mofágot, hogy korrigálja a hibát, az egy szép délután volt, nem meg­vetendő tanulságokkal. Ettől a kukától tehát nem tágítok. Ráadásul az az ember, az a jobb oldali, villogó fehér szempár legutóbb oda­szart az udvar közepére, az egész ház látta, de senki nem mert neki szólni. Hát tán lépni kellene. Összeállni a másik szempárral, azzal évekkel ezelőtt ugye már megszoktuk egymást, jól ellehetünk ezután is, a társa amúgy is kizsigereli, elveszi tőle a legjobb holmikat, ezt is a háztól tudni, az a másik szempár cserébe szerezhetne egy féltéglát, vagy tarthatná a gyufát, hogy le is lássak a kuka fenekére, a saját sze­metem közé, ha ugyan ez itt és most már nem az ő szemete, mert vannak ilyen örökre tisztázhatatlan, de fontos pillanatok az életben. Ám az egész nem így van. Mielőtt szóltam, vagy csak újabb mozdu­latot tettem volna, két másik szempár jelent meg a kapualjban, a hangjukról felismertem őket, kicsit csodálkozó, kicsit megbotránkozó hang volt ez, a Pintéréké az első emeletről. - Megyesi úr, maga itt? Segíthetünk valamit? S éreztem, ahogyan a kitérdelt mackó, az összement pulóver meg­semmisül rajtam, s­ogy utána a kuka fedelét hanyagul lecsapva a vi­lág legtermészetesebb hangján azt mondjam, „ó, semmi, már végez­tem is” - majd a gumikesztyűt egyik kezemből a másikba rakosgat­ván elindulok a lépcsőház felé. Ha a diszkréció fontos: VL-300 Vibrációs karóra Vibrátorjelzésre alkalmas karóra. A vibrációval való riasztás nem zavar másokat. Automatikusan újratöltődő visszaszámláló: előnyös rendszeres gyógyszerszedésnél, ismétlődő feladatoknál stb. Automatikus számlapvilágítás: a kéz megfelelő mozdulatával bekapcsolható a világítás. Forgalomba hozza: a-EAP· Kft. 250-4718 www.hallokeszulek.hu 9­770424 884005 977042488400507001

Next