Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
2007-05-18 / 20. szám - Rózsa Gyula: Kritikátlanul (12. oldal) - Kürti Emese: Bukarest-Budapest-híd (12. oldal)
kkor most szólok. Szólhattam volna három éve, öt éve, bármikor, és most sem lesz, nem lehet látszata, de most szólok, mert egy napra, egy hétre elfogyott az apátiám. Majd visszasüllyedek. De most hallom, hogy a szakma nagyon elégedetlen volt a neves képzőművészről írt kiállításkritikámmal, mert, mint mondják, túl tapintatos voltam, nem voltam eléggé éles és szókimondó. A szakma ezt nem nekem mondja, legfeljebb üzeni, mert ebben a szakmában a bírálat szemtől szemben aztán végképp nem szokásos, egyéb kevésbé kényelmetlen formája sem tombol, erről szeretnék elmélkedni. Ami a neves képzőművészt illeti, harmincas éveire megtalálta az egyéniségét, a stílusa, a szemlélete termékenyen elütött nemcsak az akkori, késő hetvenes esztendők tömegátlagától, hanem azoknak az átlagától is, akik az előzőtől mindenáron el akartak ütni; markáns volt, és hamarosan könyvet írt róla egy nem kevésbé neves művészettörténész. A neves képzőművész azóta tökéletes. Azóta eltelt egy negyedszázad, kiállításai nyíltak kül- és belföldön, rangosan hivatalos és rangot adóan nem hivatalos kiállítóhelyeken, díjakkal dekorálták, anyagi sikerei vannak, a róla szóló könyveket már maga írja vagy íratja és maga adja ki. És bírálhatatlan. Ezt ugyan senki nem adta utasításba, még kevésbé írásba, de a reciprok anatéma így is működik, két évtizede nemhogy egy negatív mondat, egy kétkedő jelző sem került nyomtatásba a munkásságával, az aktuális kiállításával, egyetlen művével kapcsolatban. Ha vannak kifogások az előbbiekkel - mert vannak -, azok a folyosói nyilvánosság előtt hangzanak el, akárcsak a nem eléggé éles bírálat bírálata, de közhasznú vélemény azokból már nem lesz. A neves képzőművész mindebben ártatlan, és csak példa. Jó tágas, jó általános példa, történetében bárki bárkire ráismerhet, behelyettesíthető életkortól és karriertől függetlenül, mert mára a képzőművészeti kritika gyakorlatilag feladta Magyarországon. Tegyünk itt, az elején az alábbiakra végig érvényes, nem ismétlendő hangsúlyos distinkciót, rögzítsük, hogy úgy hat-nyolc intellektusra, akik kritikát írni nem röstellnek, meg vagy három-négy lapra, amelyek ezeket hajlandók közölni, a goromba megállapítás nem érvényes. Igaztalan. De fenti gyér statisztika alig-alig árnyalja - át semmiképp sem rajzolja - a helyzetképet, amelyen változtatni nem lehet, de látni, felfogni talán nem érdektelen. Biztos, hogy nincs műbírálat az írásnem százéves műfaji és erkölcsi szabályai szerint. Nem Fülep Lajos fekete átkai és érdes, katartikus azonosulásai, nem Kállai Ernő tiszta, metszően elmarasztaló és metszően elismerő írásainak mértékével. Nem Hevesy Iván gondterhelt súlyosságához vagy Rabinovszky tapintatos meg nem alkuvásához képest. Kritikát nem látni akkor sem, ha a megbékéltebb Nyugat szelíd szavú szemlézőit, Pethő Sándor Magyar Nemzetének, de akár a koalíciós lapkorszaknak a kritikusait tekintjük mércének. Azok méltattak, dicsértek és kifogásoltak. Meg akarták győzni a közönséget. A mai műirodalom jólesően dicsér, és feltétel nélkül azonosul. A dicséretnek - meg kell hagyni - igen sokféle lelki pozíciója és intellektuális rétegzettsége ismert, van vállveregető azonosulás, van egyenrangúak meghittsége és van ájult közelítés, amely a megtiszteltetéstől kapkodva veszi a lélegzetet. Mindegy, mert mindegyik kizárja a teljes, az ép értékelést. Nem a fenti, avítt gorombáskodást, nem az elutasítást, hanem azt az árnyaló, a művészetnek talán hasznos, az olvasónakműbarátnak bizonyosan eligazító bírálatot, amely miatt a műfaj valaha megszületett. A mi műbírálataink mindent egyetértően nyugtáznak, még inkább a törvény szintjére emelnek. Tessék beleolvasni: nincs olyan művész, akinek a radikális stílusváltása ne volna érthető és szükségszerű, és olyan sincs, akinek az eddigi stílusához való konzekvens ragaszkodása ne volna szintén az. És nincs műsorozat, de egyetlen mű sem, amely e váltás vagy e változatlanság eredményeként átmenetileg még csak ígéretesnek, netán kiérleletlennek, illetve erőtlenebbnek, netán önismétlőnek találtatna. Nincs kiállítása nagy öregnek és huszonéves pályakezdőnek, amelyen, ha írnak róla, egyetlen mű is bármi kételyre, isten ne adja, kifogásra adna okot. Akiről írunk, hibátlan; kérdés, hogy az olvasó ezt mind elhiszi-e. A helyzet meglehetősen kilátástalan, mert a hazai gyakorlat a messzi múltban gyökeredzik, és dús erkölcsi rétegekbe mélyül. Lassan félszázada, hogy a hivatalos avantgárd-ellenesség, a minden újítást előbb-utóbb a politikai ellenfél rangjára feltuszkoló obskurantizmus ezt totális sikerrel megteremtette. Hiszen ha a hatalom az újat üldözi, a szakma feltétlen kötelessége az újat megvédeni. Ha a hatalom válogatás nélkül mellőz, akadályoz és betilt, a védelem is zár, és nem válogat. Árnyalásnak, differenciálásnak, kivált kritikának helye nincs. Az akció-reakció folyamata amennyire érthető volt, annyira haszontalan. Tapintatosabban: igen kevéssé hasznos. Mert az évek-évtizedek során csak éleződő polarizálódás nem csupán azzal járt, hogy az üldözöttet (az üldözöttnek látszót) a pártoló oldal akkor is felkarolta, küldetéstudata miatt bírálattal nem illette, ha az gyenge volt, epigon, éppen a közös karanténba terelt mesterművekhez képest. A kritika erkölcseit kikezdő abszurd helyzet megteremtette a munkamegosztást is. Itt, a pártfogó oldalon elegánsan, fölénytudattal, de mindenesetre kényelmesen nem foglalkoztak más, salakosabb jelenségekkel. Azokat meghagyták a harcos kritikának, amely viszont - némely, általában nem kritikai műformában megfogalmazott inszinuatív írást leszámítva - az üldözöttekkel nem, csak a harcos művészettel foglalkozott. Természetesen, ugyancsak kerülve a bírálatnak még a látszatát is. Akiknek pedig kedve nem volt ahhoz, hogy a kritikájuk feljelentésnek látszódjék, erkölcsi ügyben mérlegeltek, de védvén az arcukat, inkább hallgattak. Hallgattunk. A bírálhatatlanság úgyszólván háromoldalú biztosítást kapott. A közgondolkodás pedig semmit; eszmecserét, vitát, gondolkodásra késztető véleménykülönbséget a legkevésbé, de ki törődik ilyenkor a kiállításlátogatóval, a műbaráttal, a publikummal. Nem tüzel az abszurditás felismerésére a nemzetközi környezet sem, a műkritika műdicséret a világban is lassan száz éve. Lehet, hogy mindez Zolával és az impresszionistákkal kezdődött, de igazán küldetésessé és monumentálissá a klasszikus avantgárd megjelenésével szilárdult. Az írni róla annyi mint megvédeni szükségszerű misszióját ugyanaz a nyárspolgári agresszivitás kényszerítette ki a XX. század elején Európában, mint amelynek vicinális változata fél évszázadot késett Magyarországon. Az idők ugyan a világban is változtak, amenynyiben néhány évtized elteltével sem a kubizmus, sem a futurizmus, sem más izmus nem volt már odakint a társadalom számkivetettje, sőt, következésképp a további panegiriszeket sem Apollinaire vagy Majakovszkij velleitásával írták, a gyakorlat azonban kitart. Akit egyszer a műirodalom fölemelt, az többé nem szállhat alá, csináljon bármit. Nem csak a műkereskedelem nagy örömére. Hogy az elmúlt ötven esztendő nemzetközi sztárjait a műkereskedelem miként tartja a csúcson, hogy egy-egy hajdani orbitális fenegyereknek az őszikéi, a műterem maradéka, a gerontológiai érdekű teljesítménye miként értékelődik mesterséges-változatlanul (a szakmai irodalom segítségével) - az többnyire köztudott. Az, hogy a modern múzeumok is futnak a pénzük után, kevésbé. Ki látott már olyan közgyűjteményt, amely a fénykor produktumainak birtokában (vagy annak híján) elutasítja, nem szerzi meg boldogan egy világhíresség kevésbé világértékű kései termését? Jó volna itthoni bajainkat annyival letudni, hogy a szakméltatás is fut a pénze után. Hiszen látnivalóan ezt teszi, mert nincs olyan, az elnyomatás idején feltétel nélkül felértékelt életmű, amelyről a mai szabadságban árnyaltabb képet kapnánk, nincs olyan akkor kanonizált művész, akinek ma csak egy, csak egyetlen nem remekmű megnyilvánulásáról tudnánk. Ez talán még érthető is, esendőség, ámbár a szellemi szabadság mintha nem ezért szökkent volna szárba. Az igazi gond azonban az, hogy mindez folytatódik, hogy naponta következnek be újabb kanonizációk, a szemünk láttára szaporodnak a kanonizáltak. Fiatalok, középkorúak, öregebbek,akiket eddig nem méltányoltak eléggé, mind érinthetetlenné válnak. A mai gyakorlat szerint ehhez elég, ha egy produkciót egy írástudó felkarol. Ha nagy tekintélyű, a szakmában mérvadó a patrónus, az a legbiztosabb, de ez nem nélkülözhetetlen feltétel. Minthogy rendszeres kritikai tevékenység nincsen, minthogy mindenki csak arról ír, amit pártol, de senki sem bonyolódik más alkotók vagy törekvések bírálatába (most tessék a messze fent elkülönített kivételekre is emlékezni) - előbb-utóbb mindenkinek adódhat egy írással foglalkozó pártfogója, aki a tökéletességet a visszhang kockázata nélkül demonstrálja. Hírlik, nem feltétlenül elégedettek a kritikai közlekedéssel más műágak felelős szellemei sem mostanában. De azért félresikerült rendezésről, megoldatlan szerepről, csapnivaló rádióműsorról és világhírű, ámde indiszponált zeneművészről mégiscsak olvashatni. Olykor értelmező gorombaságokat is. Hol lát ezek olvasója akár egyetlen apró kifogást egy huszonéves pályakezdő kiállításával kapcsolatban, hol olvas akár körülményes közleményt arról, hogy a giccsfestő giccsfestő? Műkritikát olvasni egyébként sem sok helyen van módja. A napilapok nagy része lemondott az évszázados gyakorlatról, többnyire tudósításokat közöl, amelyekben a kurátorral vagy magával a művésszel elmondatják, hogy milyen zseniális a produkció, és ez csak egy fokkal munkaigényesebb az elektronikus gyakorlatnál, amely egyetlen kattintással veszi át és sokszorozza a szakmainak látszó egyazon reklámszöveget. A szakfolyóiratok emelkedettek, végképp nem a bíráló kötekedés, hanem az egyetértő interpretáció a vállalt dolguk, közleményeik közül még azok a legőszintébbek, amelyek a tárgytól független bölcsészettudományi eszmefuttatások, mert elkerülik legalább a látszatát is a konkrét véleménynyilvánításnak. Az irodalmi folyóiratok (hány kivétel van?) nem kívánják folytatni a Nyugat ez irányú súlyos hagyományát, és ha megtisztel az intranzigens ÉS jelen dolgozat közlésével, sok orgánum áttekintése, de meg nem nevezése után hadd legyek ez egyszer konkrét. Szokatlan rovata, a Megnyitó legalább figyelmeztet felelmével a kritikai oldalakon, hogy alább bírálat helyett laudáló műfaj következik. Rosszhiszemű általánosítás azt látni, hogy a többi kiállítási közleménynél csak a felcím, az óvás marad el? Abbahagyom. Vélhetően elegendő érvet, okot és példát soroltam fel annak bizonyítására, hogy a helyzet nemigen változhat. Hogy a magyar műbarát, ha műtárgyat néz vagy vásárol, bármilyet, még sokáig biztos lehet benne, hogy hibátlan remekművel van dolga. RÓZSA GYULA: Kritikátlanul. HA FONTOS GYERMEKE JÖVŐJE! Amennyiben gyermekének tanulási nehézségei vannak, stresszes, diszlexiás, hiperaktív, esetleg traumákon ment keresztül, hívjon, ha tartóst megoldást keres. Takács Péter 06-30-343-8817 www.gyerekgond.hu ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 12 KÜRTI EMESE: Bukarest-Budapest-híd Tizenöt évig lebegett ez a jóságos mosoly a fejem fölött, és majdnem ugyanennyi ideje, hogy nem kell többé elviselnünk. Ez az idő nagyjából elegendő ahhoz, hogy egy társadalom elfelejtse, fölmentse, felfedezze vagy elátkozza diktátorait. Ez a portré, a román diktátor portréja azért került erre a kiállításra, mert érdekelt, hogy a mű - amely egyrészt hátborzongató szellemidézés, másrészt ikonromboló fafaragvány, amely nemcsak az arcot szabdalja szét, hanem az egész nárcisztikus propagandát - milyen hatással van a nézőjére a diktatúra után. Másrészt a portré szimbólum, jelképe az 1980-as éveknek, amelyeknek Hunya Gábor gyűjteményében nagyobb hangsúlyuk van, mint ahogy első látásra feltételeznénk. Azon kívül, hogy a művészek döntő hányada a 80-as években kezdte pályafutását, vagy a 80-as évek folyamán alakította ki művészi nyelvezetét, ezekre az évekre a politikai művészet reflexiójából is nagyobb szelet jut. A rendszerváltás körüli évek romániai és magyarországi művészetének párhuzamos analízisére kiváló lehetőséget nyújt Hunya gyűjteménye, amely május 25-ig látható a Bartók 32 Galéria és a Karinthy Szalon termeiben Román és magyar kortárs képzőművészet címmel. A jelenkori kelet-európai művészet egyik legfontosabb kérdése: vajon miért politikusabb a román művészet, mint a magyar? Miért van az, hogy míg a nemzetközi új újbalos tendenciákhoz is igazodó román művészetet provokatív, rendszerkritikus művekről ismerjük. Magyarországon nevetséges formai okokból kizárják Nemes Csaba politikus munkáját a velencei Biennálé pályázatáról? Miért nem jelentett témát a magyar művészet számára az Európai Unióhoz való csatlakozás? A kielégítő választ talán majd hosszú évek kutatómunkája megteremti, de kiindulópontul fölvázolnék néhány lehetőséget. Magyarországon az 1960-as, 70-es évek neoavantgárdjából következően a politikailag érzékeny művek létrejötte még erkölcsi-morális alapigény volt. Kassák szelleme még eleven, piac még nincs, és a cenzúra nem olyan éber, hogy komoly akadályokat gördítsen a kritikus művészet elé. Ekkor készültek Pinczehelyi Sándor fő művei, amelyek az ideológiai kontextustól megfosztott önkényuralmi jelképeket - sarló, kalapács, vörös csillag - helyezik át semleges közegbe, de nagyjából harminc év távlatából az is látszik, hogy a történelem ragaszkodik a jelképeihez, amelyeknek az ereje nagyon nagy. Pinczehelyi művei ma sem hatástalanok, mert a korszak, amelyet felidéznek, történelmileg nincs Magyarországon hatástalanítva. Magyarországon ma elevenebb a Kádár-korszak, mint Romániában a Ceaușescu-korszak. (Ezért válhatott például büntethetővé a vörös csillag használata, és ez az egyik oka a magyarok politikai passzivitásának.) Pinczehelyi műve tehát autentikus Kádár-korszakbeli mű, a jelenből nézve azonos vele, de passzív, Teodor Graur lyukas fazekakból kalapált csillagjai pedig retro-aktívak, a múltra irányulnak a jelenből, és azt az önvizsgálatra való igényt jelképezik, amely jelen van a diktatúrától megszabadult Romániában a 90-es évek elejétől. Romániában kívülről is ösztönözték erre a művészetet egy szimbólum feldolgozásával. Ceaușescu palotájának átadása a kortárs művészet céljaira több mint kultúrpolitikai gesztus, az ebből az alkalomból született művek segítettek az identitászavarok kigubancolásában. Az a spirituális, vallási gyökerű neobizánci irányzat, amely modernista gyökerei mellett a szocialista realizmus ellenlábasaként lépett föl az 1970-es évek Romániájában, még mindig provokatívan hat a román művészek jelentős részére. Ez az irány a vallástalan Magyarországon elképzelhetetlen volna, a román művészetben viszont sok mindent megmagyaráz a tradicionalizmus és a modernség közötti szüntelen konfliktus, illetve a modernizmusért folytatott küzdelem. Ez a „modernista mánia”, ami nem egyszerűen kulturális kérdés Romániában, hanem az ország társadalmi-politikai és kulturális szerkezetéből következik, véleményem szerint egyik meghatározó tényezője a román művészet politikus karakterének. Az Európai Unióhoz való csatlakozás, amelynek a magyar művészetben úgyszólván nem maradt nyoma, a román művészet számára (lásd Sorin Tara és a 2Meta csoport műveit) a nemzetek fölötti kelet-európai tradíciókkal való szembenézést és a nyugati modernséghez való alkalmazkodás lehetőségének vizsgálatát is jelentette (hogy például képesek vagyunk-e áttérni a kíméletes disznóölésre). Dumitru Gorzo jól megértette mindezt, és neki talán sikerül szintézist teremtenie a tradicionalizmus és a modernség összeegyeztethetetlen nemzeti igényéből. A mélyen archaikus Máramaros, amelyről meg lehet rajzolni a XIX. századi románság nyelvi-etnográfiai állapotát, példátlan módon a nacionalizmus álságos csapdáját kikerülve, hirtelen e szintézis legfőbb motívumává változott. A román kultúra jövője szempontjából a máramarosi asszonyok fotórealista portréi fontosabbak, mint a ténylegesen provokatív, azonnali össztársadalmi izgalommal járó direkt politikai művek, a szalonnából épített katedrális, az elnöki malackodások vagy a Ceaușescu-portré. Ha nem nézem meg legújabb képeit, nem itt említem Bukta Imrét, aki festői nyelvének „fiatalításával” párhuzamosan a kapitalizmus következményeinek rurális változatait festi, hasonlóképp, mint Gorzo. Csakhogy Gorzo bocskoros parasztasszonyai teljesen belefeledkeznek a hagyományba, amelyből úgy emelik ki őket, hogy közben érintetlenek maradnak. Bukta festményein viszont a hagyomány fölszívódott, a nép megtanulta a kapitalizmus és a mobiltelefon szabályait, és bár groteszk módon, de az új világ a rend. Hunya Gábor gyűjteményének ez azonban csak az egyik fele. A másik, nem kevésbé erőteljes, szuverén festőegyéniségek autonóm műveit foglalja magában, amelyek közül nem egynek köze van az 1980-as években bekövetkezett művészeti fordulathoz. Birkás Ákosnak személy szerint úgy, hogy ő jelentette be a kritikus szellemű avantgárd halálát. Mindenesetre a nyolcvanas évek elején az új szenzibilitás révén a román és a magyar művészet egymással és a nyugati művészettel is összhangba került. Romániában a neoexpresszionizmus apolitikus, szubjektivista programját akár Hegyi Lóránd is írhatta volna. Most Forgács Évát idézzük: „Ezek a fiatalok - Hegyi kortársai - a szubjektumban találtak menedéket abból a zavarból, amit a korábbi értékek letűnése, saját szerepük tisztázatlansága és a cinikus kulturális-művészeti környezet idézett elő. A szubjektumból próbálták meg felépíteni az avantgárd hatalmas, Tatlin-torony nagyságú erődítményének a lakható változatát.” El Kazovszkij expresszív szimbolizmusa, Ioana Bátrány tereinek áttetsző, szubjektív melankóliája, Marilena Préda Sánc dinamikus feminizmusa, Vojnich Erzsébet misztikus-meditatív tereinek szomorkás állandósága ugyanarra a szellemi környezetre vezethető vissza. Még Újházi Péter korábban indult, gyermekrajzokra emlékeztető álnaivitása is jól elhelyezhető a korszak egyéni mitológiái között. Mint minden vállalkozás, amelyet az ösztön, az ízlés és a kedv irányít, Hunya Gábor gyűjteménye is nyitott. Még maga sem tudja pontosan, merre bővíti tovább kollekcióját, amelyet én hajlamos vagyok koherens konstrukciónak tekinteni, amelyben több a párhuzam, mint az ellentmondás, több a rokoni kapcsolat, mint az idegen elem. Előfordulhat, az is, hogy a magyar művészetet újra foglalkoztatni kezdi az őt létrehozó társadalmi közeg, és akkor a gyűjtőnek sem kell nagyon töprengenie. A vérzivataros Kelet-Európa továbbra sem érdektelen, bár jól jönne néha egy kis unalom. Lm2007. MÁJUS 18.