Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-05-18 / 20. szám - Rózsa Gyula: Kritikátlanul (12. oldal) - Kürti Emese: Bukarest-Budapest-híd (12. oldal)

kkor most szólok. Szólhattam volna három éve, öt éve, bármi­kor, és most sem lesz, nem lehet látszata, de most szólok, mert egy napra, egy hétre elfogyott az apátiám. Majd visszasüllyedek. De most hal­lom, hogy a szakma nagyon elégedet­len volt a neves képzőművészről írt kiállításkritikámmal, mert, mint mondják, túl tapintatos voltam, nem voltam eléggé éles és szókimondó. A szakma ezt nem nekem mondja, leg­feljebb üzeni, mert ebben a szakmá­ban a bírálat szemtől szemben aztán végképp nem szokásos, egyéb kevés­bé kényelmetlen formája sem tombol, erről szeretnék elmélkedni. Ami a neves képzőművészt illeti, harmincas éveire megtalálta az egyé­niségét, a stílusa, a szemlélete termé­kenyen elütött nemcsak az akkori, késő hetvenes esztendők tömegátla­gától, hanem azoknak az átlagától is, akik az előzőtől mindenáron el akar­tak ütni; markáns volt, és hamarosan könyvet írt róla egy nem kevésbé ne­ves művészettörténész. A neves kép­zőművész azóta tökéletes. Azóta eltelt egy negyedszázad, kiállításai nyíltak kül- és belföldön, rangosan hivatalos és rangot adóan nem hivatalos kiállí­tóhelyeken, díjakkal dekorálták, anyagi sikerei vannak, a róla szóló könyveket már maga írja vagy íratja és maga adja ki. És bírálhatatlan. Ezt ugyan senki nem adta utasításba, még kevésbé írásba, de a reciprok anatéma így is működik, két évtizede nemhogy egy negatív mondat, egy kétkedő jelző sem került nyomtatás­ba a munkásságával, az aktuális kiál­lításával, egyetlen művével kapcsolat­ban. Ha vannak kifogások az előbbi­ekkel - mert vannak -, azok a folyo­sói nyilvánosság előtt hangzanak el, akárcsak a nem eléggé éles bírálat bí­rálata, de közhasznú vélemény azok­ból már nem lesz. A neves képzőművész mindebben ártatlan, és csak példa. Jó tágas, jó ál­talános példa, történetében bárki bár­kire ráismerhet, behelyettesíthető életkortól és karriertől függetlenül, mert mára a képzőművészeti kritika gyakorlatilag feladta Magyarorszá­gon. Tegyünk itt, az elején az alábbi­akra végig érv­ényes, nem ismétlendő hangsúlyos distinkciót, rögzítsük, hogy úgy hat-nyolc intellektusra, akik kritikát írni nem röstellnek, meg vagy három-négy lapra, amelyek ezeket hajlandók közölni, a goromba megál­lapítás nem érvényes. Igaztalan. De fenti gyér statisztika alig-alig árnyalja - át semmiképp sem rajzolja - a hely­zetképet, amelyen változtatni nem le­het, de látni, felfogni talán nem ér­dektelen. Biztos, hogy nincs műbírá­lat az írásnem százéves műfaji és er­kölcsi szabályai szerint. Nem Fülep Lajos fekete átkai és érdes, katartikus azonosulásai, nem Kállai Ernő tiszta, metszően elmarasztaló és metszően elismerő írásainak mértékével. Nem Hevesy Iván gondterhelt súlyosságá­hoz vagy Rabinovszky tapintatos meg nem alkuvásához képest. Kritikát nem látni akkor sem, ha a megbékél­­tebb Nyugat szelíd szavú szemlézőit, Pethő Sándor Magyar Nemzetének, de akár a koalíciós lapkorszaknak a kriti­kusait tekintjük mércének. Azok mél­tattak, dicsértek és kifogásoltak. Meg akarták győzni a közönséget. A mai műirodalom jólesően di­csér, és feltétel nélkül azonosul. A dicséretnek - meg kell hagyni - igen sokféle lelki pozíciója és intel­lektuális rétegzettsége ismert, van vállveregető azonosulás, van egyen­rangúak meghittsége és van ájult közelítés, amely a megtiszteltetéstől kapkodva veszi a lélegzetet. Mind­egy, mert mindegyik kizárja a teljes, az ép értékelést. Nem a fenti, avítt gorombáskodást, nem az elutasítást, hanem azt az árnyaló, a művészet­nek talán hasznos, az olvasónak­­műbarátnak bizonyosan eligazító bí­rálatot, amely miatt a műfaj valaha megszületett. A mi műbírálataink mindent egyetértően nyugtáznak, még inkább a törvény szintjére emelnek. Tessék beleolvasni: nincs olyan művész, akinek a radikális stí­lusváltása ne volna érthető és szük­ségszerű, és olyan sincs, akinek az eddigi stílusához való konzekvens ragaszkodása ne volna szintén az. És nincs műsorozat, de egyetlen mű sem, amely e váltás vagy e változat­lanság eredményeként átmenetileg még csak ígéretesnek, netán kiérle­­letlennek, illetve erőtlenebbnek, ne­tán önismétlőnek találtatna. Nincs kiállítása nagy öregnek és huszon­éves pályakezdőnek, amelyen, ha ír­nak róla, egyetlen mű is bármi ké­telyre, isten ne adja, kifogásra adna okot. Akiről írunk, hibátlan; kérdés, hogy az olvasó ezt mind elhiszi-e. A helyzet meglehetősen kilátásta­lan, mert a hazai gyakorlat a messzi múltban gyökeredzik, és dús erkölcsi rétegekbe mélyül. Lassan félszázada, hogy a hivatalos avantgárd-ellenes­­ség, a minden újítást előbb-utóbb a politikai ellenfél rangjára feltuszkoló obskurantizmus ezt totális sikerrel megteremtette. Hiszen ha a hatalom az újat üldözi, a szakma feltétlen kö­telessége az újat megvédeni. Ha a ha­talom válogatás nélkül mellőz, akadá­lyoz és betilt, a védelem is zár, és nem válogat. Árnyalásnak, differenciálás­nak, kivált kritikának helye nincs. Az akció-reakció folyamata amennyire érthető volt, annyira haszontalan. Ta­pintatosabban: igen kevéssé hasznos. Mert az évek-évtizedek során csak éleződő polarizálódás nem csupán az­zal járt, hogy az üldözöttet (az üldö­zöttnek látszót) a pártoló oldal akkor is felkarolta, küldetéstudata miatt bí­rálattal nem illette, ha az gyenge volt, epigon, éppen a közös karanténba te­relt mesterművekhez képest. A kriti­ka erkölcseit kikezdő abszurd helyzet megteremtette a munkamegosztást is. Itt, a pártfogó oldalon elegánsan, fö­lénytudattal, de mindenesetre ké­nyelmesen nem foglalkoztak más, sa­lakosabb jelenségekkel. Azokat meg­hagyták a harcos kritikának, amely vi­szont - némely, általában nem kriti­kai műformában megfogalmazott in­­szinuatív írást leszámítva - az üldözöt­tekkel nem, csak a harcos művészettel foglalkozott. Természetesen, ugyan­csak kerülve a bírálatnak még a lát­szatát is. Akiknek pedig kedve nem volt ahhoz, hogy a kritikájuk feljelen­tésnek látszódjék, erkölcsi ügyben mérlegeltek, de védvén az arcukat, inkább hallgattak. Hallgattunk. A bí­­rálhatatlanság úgyszólván háromol­dalú biztosítást kapott. A közgondol­kodás pedig semmit; eszmecserét, vi­tát, gondolkodásra késztető véle­ménykülönbséget a legkevésbé, de ki törődik ilyenkor a kiállításlátogatóval, a műbaráttal, a publikummal. Nem tüzel az abszurditás felismeré­sére a nemzetközi környezet sem, a műkritika műdicséret a világban is lassan száz éve. Lehet, hogy mindez Zolával és az impresszionistákkal kez­dődött, de igazán küldetésessé és mo­numentálissá a klasszikus avantgárd megjelenésével szilárdult. Az írni róla annyi mint megvédeni szükségszerű misszióját ugyanaz a nyárspolgári ag­resszivitás kényszerítette ki a XX. szá­zad elején Európában, mint amely­nek vicinális változata fél évszázadot késett Magyarországon. Az idők ugyan a világban is változtak, ameny­­nyiben néhány évtized elteltével sem a kubizmus, sem a futurizmus, sem más izmus nem volt már odakint a társadalom számkivetettje, sőt, követ­kezésképp a további panegiriszeket sem Apollinaire vagy Majakovszkij velleitásával írták, a gyakorlat azon­ban kitart. Akit egyszer a műiroda­lom fölemelt, az többé nem szállhat alá, csináljon bármit. Nem csak a mű­kereskedelem nagy örömére. Hogy az elmúlt ötven esztendő nemzetközi sztárjait a műkereskedelem miként tartja a csúcson, hogy egy-egy hajda­ni orbitális fenegyereknek az őszikéi, a műterem­ maradéka, a gerontológi­ai érdekű teljesítménye miként érté­kelődik mesterséges-változatlanul (a szakmai irodalom segítségével) - az többnyire köztudott. Az, hogy a mo­dern múzeumok is futnak a pénzük után, kevésbé. Ki látott már olyan közgyűjteményt, amely a fénykor produktumainak birtokában (vagy annak híján) elutasítja, nem szerzi meg boldogan egy világhíresség ke­vésbé világértékű kései termését? Jó volna itthoni bajainkat annyival letudni, hogy a szakméltatás is fut a pénze után. Hiszen látnivalóan ezt teszi, mert nincs olyan, az elnyoma­tás idején feltétel nélkül felértékelt életmű, amelyről a mai szabadság­ban árnyaltabb képet kapnánk, nincs olyan akkor kanonizált művész, aki­nek ma csak egy, csak egyetlen nem remekmű megnyilvánulásáról tud­nánk. Ez talán még érthető is, esen­­dőség, ámbár a szellemi szabadság mintha nem ezért szökkent volna szárba. Az igazi gond azonban az, hogy mindez folytatódik, hogy na­ponta következnek be újabb kanoni­­zációk, a szemünk láttára szaporod­nak a kanonizáltak. Fiatalok, közép­korúak, öregebbek,akiket eddig nem méltányoltak eléggé, mind érinthetetlenné válnak. A mai gya­korlat szerint ehhez elég, ha egy produkciót egy írástudó felkarol. Ha nagy tekintélyű, a szakmában mérv­adó a patrónus, az a legbiztosabb, de ez nem nélkülözhetetlen feltétel. Minthogy rendszeres kritikai tevé­kenység nincsen, minthogy minden­ki csak arról ír, amit pártol, de senki sem bonyolódik más alkotók vagy törekvések bírálatába (most tessék a messze fent elkülönített kivételekre is emlékezni) - előbb-utóbb minden­kinek adódhat egy írással foglalkozó pártfogója, aki a tökéletességet a visszhang kockázata nélkül demonst­rálja. Hírlik, nem feltétlenül elégedettek a kritikai közlekedéssel más műágak felelős szellemei sem mostanában. De azért félresikerült rendezésről, meg­oldatlan szerepről, csapnivaló rádió­műsorról és világhírű, ámde indisz­ponált zeneművészről mégiscsak ol­vashatni. Olykor értelmező goromba­ságokat is. Hol lát ezek olvasója akár egyetlen apró kifogást egy huszon­éves pályakezdő kiállításával kapcso­latban, hol olvas akár körülményes közleményt arról, hogy a giccsfestő giccsfestő? Műkritikát olvasni egyéb­ként sem sok helyen van módja. A napilapok nagy része lemondott az évszázados gyakorlatról, többnyire tudósításokat közöl, amelyekben a kurátorral vagy magával a művésszel elmondatják, hogy milyen zseniális a produkció, és ez csak egy fokkal munkaigényesebb az elektronikus gyakorlatnál, amely egyetlen kattin­tással veszi át és sokszorozza a szak­mainak látszó egyazon reklámszöve­get. A szakfolyóiratok emelkedettek, végképp nem a bíráló kötekedés, ha­nem az egyetértő interpretáció a vál­lalt dolguk, közleményeik közül még azok a legőszintébbek, amelyek a tárgytól független bölcsészettudomá­nyi eszmefuttatások, mert elkerülik legalább a látszatát is a konkrét véle­ménynyilvánításnak. Az irodalmi fo­lyóiratok (hány kivétel van?) nem kí­vánják folytatni a Nyugat ez irányú súlyos hagyományát, és ha megtisztel az intranzigens ÉS jelen dolgozat közlésével, sok orgánum áttekintése, de meg nem nevezése után hadd le­gyek ez egyszer konkrét. Szokatlan rovata, a Megnyitó legalább figyel­meztet felelmével a kritikai oldala­kon, hogy alább bírálat helyett laudá­­ló műfaj következik. Rosszhiszemű ál­talánosítás azt látni, hogy a többi kiál­lítási közleménynél csak a felcím, az óvás marad el? Abbahagyom. Vélhetően elegendő érvet, okot és példát soroltam fel an­nak bizonyítására, hogy a helyzet nemigen változhat. Hogy a magyar műbarát, ha műtárgyat néz vagy vá­sárol, bármilyet, még sokáig biztos le­het benne, hogy hibátlan remekmű­vel van dolga. RÓZSA GYULA: Kritikátlanul. HA FONTOS GYERMEKE JÖVŐJE! Amennyiben gyermekének tanulási nehézségei vannak, stresszes, diszlexiás, hiperaktív, esetleg traumákon ment keresztül, hívjon, ha tartóst megoldást keres. Takács Péter 06-30-343-8817 www.gyerekgond.hu ÉLET ÉS ÍR­ IRODALOM 12 KÜRTI EMESE: Bukarest-Budapest-híd Tizenöt évig lebegett ez a jóságos mo­soly a fejem fölött, és majdnem ugyan­ennyi ideje, hogy nem kell többé elvi­selnünk. Ez az idő nagyjából elegen­dő ahhoz, hogy egy társadalom elfe­lejtse, fölmentse, felfedezze vagy elát­kozza diktátorait. Ez a portré, a ro­mán diktátor portréja azért került er­re a kiállításra, mert érdekelt, hogy a mű - amely egyrészt hátborzongató szellemidézés, másrészt ikonromboló fafaragvány, amely nemcsak az arcot szabdalja szét, hanem az egész nár­cisztikus propagandát - milyen hatás­sal van a nézőjére a diktatúra után. Másrészt a portré szimbólum, jel­képe az 1980-as éveknek, amelyek­nek Hunya Gábor gyűjteményében nagyobb hangsúlyuk van, mint ahogy első látásra feltételeznénk. Azon kívül, hogy a művészek döntő hányada a 80-as években kezdte pályafutását, vagy a 80-as évek folyamán alakította ki művészi nyelvezetét, ezekre az évekre a politikai művészet reflexiójá­ból is nagyobb szelet jut. A rendszer­váltás körüli évek romániai és ma­gyarországi művészetének párhuza­mos analízisére kiváló lehetőséget nyújt Hunya gyűjteménye, amely május 25-ig látható a Bartók 32 Galé­ria és a Karinthy Szalon termeiben Román és magyar kortárs képzőművészet címmel. A jelenkori kelet-európai művészet egyik legfontosabb kérdése: vajon miért politikusabb a román művészet, mint a magyar? Miért van az, hogy míg a nemzetközi új újbalos tendenciákhoz is igazodó román mű­vészetet provokatív, rendszerkritikus művekről ismerjük. Magyarországon nevetséges formai okokból kizárják Nemes Csaba politikus munkáját a velencei Biennálé pályázatáról? Miért nem jelentett témát a magyar művé­szet számára az Európai Unióhoz va­ló csatlakozás? A kielégítő választ ta­lán majd hosszú évek kutatómunkája megteremti, de kiindulópontul fölvá­zolnék néhány lehetőséget. Magyarországon az 1960-as, 70-es évek neoavantgárdjából következően a politikailag érzékeny művek létre­jötte még erkölcsi-morális alapigény volt. Kassák szelleme még eleven, pi­ac még nincs, és a cenzúra nem olyan éber, hogy komoly akadályokat gör­dítsen a kritikus művészet elé. Ekkor készültek Pinczehelyi Sándor fő mű­vei, amelyek az ideológiai kontextus­tól megfosztott önkényuralmi jelké­peket - sarló, kalapács, vörös csillag - helyezik át semleges közegbe, de nagyjából harminc év távlatából az is látszik, hogy a történelem ragaszko­dik a jelképeihez, amelyeknek az ere­je nagyon nagy. Pinczehelyi művei ma sem hatástalanok, mert a korszak, amelyet felidéznek, történelmileg nincs Magyarországon hatástalanítva. Magyarországon ma elevenebb a Ká­dár-korszak, mint Romániában a Ceaușescu-korszak. (Ezért válhatott például büntethetővé a vörös csillag használata, és ez az egyik oka a ma­gyarok politikai passzivitásának.) Pin­czehelyi műve tehát autentikus Ká­­dár-korszakbeli mű, a jelenből nézve azonos vele, de passzív, Teodor Graur lyukas fazekakból kalapált csillagjai pedig retro-aktívak, a múltra irányul­nak a jelenből, és azt az önvizsgálatra való igényt jelképezik, amely jelen van a diktatúrától megszabadult Ro­mániában a 90-es évek elejétől. Ro­mániában kívülről is ösztönözték erre a művészetet egy szimbólum feldol­gozásával. Ceaușescu palotájának át­adása a kortárs művészet céljaira több mint kultúrpolitikai gesztus, az ebből az alkalomból született művek segítettek az identitászavarok kigu­­bancolásában. Az a spirituális, vallási gyökerű neobizánci irányzat, amely modernis­ta gyökerei mellett a szocialista realiz­mus ellenlábasaként lépett föl az 1970-es évek Romániájában, még mindig provokatívan hat a román művészek jelentős részére. Ez az irány a vallástalan Magyarországon elkép­zelhetetlen volna, a román művészet­ben viszont sok mindent megmagya­ráz a tradicionalizmus és a modern­ség közötti szüntelen konfliktus, illet­ve a modernizmusért folytatott küz­delem. Ez a „modernista mánia”, ami nem egyszerűen kulturális kérdés Romániában, hanem az ország társa­dalmi-politikai és kulturális szerkeze­téből következik, véleményem szerint egyik meghatározó tényezője a ro­mán művészet politikus karakteré­nek. Az Európai Unióhoz való csatla­kozás, amelynek a magyar művészet­ben úgyszólván nem maradt nyoma, a román művészet számára (lásd So­rin Tara és a 2Meta csoport műveit) a nemzetek fölötti kelet-európai tradíci­ókkal való szembenézést és a nyugati modernséghez való alkalmazkodás le­hetőségének vizsgálatát is jelentette (hogy például képesek vagyunk-e át­térni a kíméletes disznóölésre). Dumitru Gorzo jól megértette mindezt, és neki talán sikerül szinté­zist teremtenie a tradicionalizmus és a modernség összeegyeztethetetlen nemzeti igényéből. A mélyen archai­kus Máramaros, amelyről meg lehet rajzolni a XIX. századi románság nyelvi-etnográfiai állapotát, példátlan módon a nacionalizmus álságos csap­dáját kikerülve, hirtelen e szintézis legfőbb motívumává változott. A ro­mán kultúra jövője szempontjából a máramarosi asszonyok fotórealista portréi fontosabbak, mint a ténylege­sen provokatív, azonnali össztársadal­mi izgalommal járó direkt politikai művek, a szalonnából épített katedrá­­lis, az elnöki malackodások vagy a Ceaușescu-portré. Ha nem nézem meg legújabb képeit, nem itt említem Bukta Imrét, aki festői nyelvének „fi­atalításával” párhuzamosan a kapita­lizmus következményeinek rurális változatait festi, hasonlóképp, mint Gorzo. Csakhogy Gorzo bocskoros parasztasszonyai teljesen belefeled­keznek a hagyományba, amelyből úgy emelik ki őket, hogy közben érin­tetlenek maradnak. Bukta festménye­in viszont a hagyomány fölszívódott, a nép megtanulta a kapitalizmus és a mobiltelefon szabályait, és bár gro­teszk módon, de az új világ a rend. Hunya Gábor gyűjteményének ez azonban csak az egyik fele. A másik, nem kevésbé erőteljes, szuverén fes­tőegyéniségek autonóm műveit fog­lalja magában, amelyek közül nem egynek köze van az 1980-as években bekövetkezett művészeti fordulathoz. Birkás Ákosnak személy szerint úgy, hogy ő jelentette be a kritikus szelle­mű avantgárd halálát. Mindenesetre a nyolcvanas évek elején az új szenzi­­bilitás révén a román és a magyar művészet egymással és a nyugati mű­vészettel is összhangba került. Romá­niában a neoexpresszionizmus apoli­­tikus, szubjektivista programját akár Hegyi Lóránd is írhatta volna. Most Forgács Évát idézzük: „Ezek a fiata­lok - Hegyi kortársai - a szubjektum­ban találtak menedéket abból a zavar­ból, amit a korábbi értékek letűnése, saját szerepük tisztázatlansága és a ci­nikus kulturális-művészeti környezet idézett elő. A szubjektumból próbál­ták meg felépíteni az avantgárd hatal­mas, Tatlin-torony nagyságú erődít­ményének a lakható változatát.” El Kazovszkij expresszív szimbolizmusa, Ioana Bátrány tereinek áttetsző, szubjektív melankóliája, Marilena Préda Sánc dinamikus feminizmusa, Vojnich Erzsébet misztikus-meditatív tereinek szomorkás állandósága ugyanarra a szellemi környezetre ve­zethető vissza. Még Újházi Péter ko­rábban indult, gyermekrajzokra em­lékeztető álnaivitása is jól elhelyezhe­tő a korszak egyéni mitológiái között. Mint minden vállalkozás, amelyet az ösztön, az ízlés és a kedv irányít, Hunya Gábor gyűjteménye is nyi­tott. Még maga sem tudja pontosan, merre bővíti tovább kollekcióját, amelyet én hajlamos vagyok kohe­rens konstrukciónak tekinteni, amelyben több a párhuzam, mint az ellentmondás, több a rokoni kapcso­lat, mint az idegen elem. Előfordul­hat, az is, hogy a magyar művészetet újra foglalkoztatni kezdi az őt létre­hozó társadalmi közeg, és akkor a gyűjtőnek sem kell nagyon töpren­genie. A vérzivataros Kelet-Európa továbbra sem érdektelen, bár jól jön­ne néha egy kis unalom. Lm2007. MÁJUS 18.

Next