Élet és Irodalom, 2007. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)
2007-09-14 / 37. szám - Mélyi József: Múzeumügyi értesítő (7. oldal)
- Föltűnő, hogy a regényeidben nagyon sokszor a történelem kerül az előtérbe. Mintha minduntalan előretolakodnék a múlt. Érthető, hogy a sorsod, az 1944-es múlt regényekbe kívánkozik. De miért gondolod, hogy a történelem ennyire egyeduralkodó, vagy legalábbis a te életedben miért az? - A regényalakok jönnek, mennek, pusztulnak, túlélnek. A történelem számukra a sorsuk. Az autentikus emberi helyzet ebben az örvénylésben koncentrálódik. A sodrás körkörössége érdekel. A múlt és a jelen egymásra rétegződése. Ami így kialakul, azt valóságos időnek nevezem. A kérdés az, hogy a múlt és a jelen egymásra rétegződésének présében, a valóságos időben mivé lesz az ember. Ez a kérdés mindig nyitott. Az ilyen nyitottság dinamikája adja a regénytörténést. - Az egymásra rétegződésre és a körkörösségre még visszatérünk, most maradjunk a történelemnél. Amikor a történelmet teszed meg regényeid főszereplőjévé, akkor az a célod ezzel, hogy valamiféle tablót állíts, elmagyarázd azoknak, akik ezt a történelmet nem élték meg, vagy pedig egész egyszerűen a saját sorsod és az életed történése késztetett arra, hogy mindezeket meg kell írni. Az „anyagom” a megélt XX. század. Az egész, mert közismert, hogy a felmenők ismeretei is belejátszanak a saját tapasztalatba. A tabló már nagyon régen letűnt az irodalomban. A történelmi regény több évszázadon át biztos helyzete is szétporladt mára. A tudományos megközelítésekben is nagy váltások történtek. A múlt század elején Benedetto Croce még úgy vélekedett, hogy a történelem az élő szellem önismerete. A század végén erről Hayden White és mások azt mondták, hogy ha nem találjuk meg a történelem belső értelmét, szakítani kell azzal az illúzióval, hogy az megfogalmazható. Természetesen jelen vagyok a regényeimben, hol a személyes sorsommal, hol a tapasztalataimmal. - Mi a különbség a kettő között? Tanú voltál, résztvevő és elszenvedő, mindig jelen voltál a saját történelmednél. - így jött... A tanú, a résztvevő szerepét vállalnom kellett. Negyvennégyben, ötvenhatban, azóta is. Ez közel nyolcvanéves tapasztalatot jelent. Ez a viszonylag hatalmas anyag nagy kincs. Hitelesen kell meríteni belőle, mérvadóan kell „megdolgozni”. A tapasztalataim természetesen az általam megismert sorsokról és emberekről kialakított tapasztalataim. De gyakorlatilag egyetlen regényem, a Tengeri kavics kivételével valamennyi regényem fikció. - Ha már szóba hoztad a képzeletet: miért nem akarsz jobban elmerülni a fikcióban mint teljes kitalálásban? Azt mondod, hogy ezek a könyvek fikciók, közben én meg azt gondolom, hogy ezek valóságos történetek. Nem vonzott-e az a világ, hogy leülj és kitalálj egy történetet? Hogy egy légből kapott történetet írjál meg? Tizenhárom regényemből másfélnek a története „valóságos”. Azért mondok másfelet, mert a Tengeri karm valóban dokumentált családtörténet, de már a követés második, jelen idejű szintje, az ezredfordulós nyomozati réteg is fikciós elemeket olvaszt magába. - Olvaszt, de a történelem mégiscsak beszivárog, nem? - Persze, de számomra az az egyik legérdekesebb kérdés, hogy az alakok életében, ütközéseikben, gondolatvilágukban úgy van „benne”, hogy nem is tudnak róla. Az ember nem szinkronfordítója a sorsának. Főképpen, amióta a történelem mediatizált, átpolitizált, így hamis és átláthatatlan. A regény az ennek hatására kialakult álarcok mögé próbál pillantani. Értetlenség, közöny, az ösztönvilág felülkerekedése, és persze az undor mindettől. Annyira köznapi, hogy észre sem veszed. De ha „kitalálod” egy regény számára, akkor arról írsz, ami van. Térjünk most vissza a rétegekre és körökre. Az, hogy a múlt és a jelen egymásra rétegződik, érthető. De mit jelent a történelem körkörössége, és ebben a körkörösségben hol van az ember? - A körkörösség például azt jelenti, hogy a zsákutcák újabb és újabb változatai jelennek meg. A gyermek-szülő, a férfi-nő kapcsolatok évezredek során lényegében ismétlik önmagukat. - Most már vegyük egy kicsit személyesebbre a dolgot: amikor visszamész ezekre a helyszínekre, azért mész vissza, hogy azok a részletek is fölmerüljenek, amelyek otthon a karosszékben ülve nem jutnak eszedbe? Olyan ez, mint a hipnózis: fölhozod ezzel a dolgokat a múltból? Ez a célod, vagy valami más? A még létező helyszínek inspirálhatnak. Például ha látok egy házfalon golyónyomokat, és nem tudható, hogy azok negyvennégyből vagy ötvenhatból valók-e. De az, amit „felhozok” magamból, „feljöhet” az íróasztalnál, séta közben vagy a reggeli borotválkozásnál is. Nemrégiben újra elolvastam Jaspersnek azokat a gondolatait, hogy őt már a negyvenes évek végén rémülettel töltötte el a múlt feledésbe merülése. Az ilyen érzést innovatív rémületnek nevezem. Keresésre, szembenézésre, helyszínek, események felidézésére ösztönöz. - Nem látod problémának, hogy a múlt éppenséggel nem merült feledésbe? Egyfelől igen, mert Magyarországon nem néztek szembe vele, más szempontból pedig mintha visszajönne. Ezt is beleérted a rendszeredbe? - Magyarországon az egész XX. század feldolgozatlan. Rengeteg kitűnő történészi munka jelent meg. A legjobbak is nyílt vagy latens vitában állnak egymással. Ez a tudományban természetes. Nálunk a közgondolkodást terheli súlyosan a múlt ama rémületet keltő ismerethiánya. Ez sok tekintetben megkülönböztet bennünket Nyugat-Európától. A legutóbbi frankfurti utamon föltettem valakinek azt a kérdést: miképpen jutottak túl a közgondolkodásban a nácizmuson. Azt a választ kaptam: egyszer már nagyon megégettük a kezünket, vigyáznunk kell, hogy ez ne történhessen meg újra. Arra a kérdésemre, hogy miképpen jutottak el eddig, azt válaszolták: sokat kellett dolgoznunk magunkon, és még sokat is kell. Nálunk a felismerés is, az önmagunkon való munka is elmaradt. Ama körkörösséget bizonyítva vissza-visszatér a múlt. Szerves kapcsolatban van a múltfelejtés és a múltnak az újramegjelenése. A múlt felejtése, a múlt tisztázatlansága, a szembe nem nézés ad lehetőséget a múlt eltorzítására, az átvilágított múlt helyett az átvilágítatlan, az önigazoló, a múltból nem tanuló magatartásoknak a személyes, politikai-történelmi kialakulására. - Amikor a múlt átvilágí tatlanságáról beszélsz, akkor a regényeiddel és „történelmi” regényeiddel a múltat világítod át? Ez is a szándékod? - Semmilyen szándékom nincs. Azaz egyetlen azért van. Regényt kívánok írni arról, amiről regényt kívánok írni. - Mikor azt mondod, hogy eltorzítják a történelmet, akkor általános alanyt használsz. Szerinted kik, mik ezek az erők, amelyekkel - gondolom - te is szeretnél harcba szállni a regényeid segítségével? - Az irodalom nem harc. Más. Több létlátás, illetve forma- és nyelvtalálás hozzá. Az örvény középpontjára irányuló tekintet. Annak az előhívása, amit a látszatok eltakarnak. A lélekben, az emberi kapcsolatokban, a történelmi sorsfordulókon. Annak is a kutatása, ami bennünk van, de nem tudunk róla. A történelem nem volt valami vidám a XX. században, és az általad megírt történeteknek is a nagy része komor. Az életnek azonban van derűsebb oldala is. Nem azt mondom, hogy ez teljesen hiányzik a műveidből, de amikor az ember olvassa a regényeidet, esszéidet, az az érzése, hogy ez egy végtelenül komor pali. A derűt kicsit félre teszi. Készakarva mellőzöd? - Van bennem derű, szeretet. Irónia, sajnos, kevés. De nem vagyok komor. Nézz rám, amikor lehet, sokat nevetek. A Dráiga Liv szerelmi történet, a Századvégi történet is. A követésben pedig még a pokol tornácán is vannak érzéki-érzelmi-játékos mozzanatok. A Ködlovas börtönjeleneteiben is. Beckettnek a XX. századról szóló mondata jut az eszembe a kérdésedről: az asszonyok lovaglóülésben szülnek a sírok fölött. Pedig mennyit lehet röhögni Beckett színdarabjain. - A működésednek a másik fő területe az esszé, s ezekben is ott a történelem: 1848,Tiszaeszlár, 1944,1956. Azokban is ugyanezt keresed, mint a regényeidben, csak egy másik világban, tehát nem a képzeletnek a birodalmában. Próbálod elemezni ugyanazt hűvösebb fejjel? - Akaratlanul is kimondtad, hogy a regényeim a „képzelet birodalmában” járnak, vagyis fikciók. Többször is elmondtam már: nálam a regény és az esszé starthelyzete közös: indulás az ismeretlenbe. A regény epikai, az eszszé fogalmi útbejárás. Kétműfajúság? Ez természetes az irodalomban. Az esszét sem írom „hűvösebb fejjel”. - Mitől függ az, hogy egy kérdést eszszében akarsz megírni vagy regényben? Mert ezek a motívumok mindkét műfajban benne vannak. - Közhely, hogy a regény képekkel, sorsokkal, belső világokkal „dolgozik”. Más a nyelve, a struktúrája. Az esszé problémákkal néz szembe. Körüljárja a dilemmákat, amíg el nem jut az újabb dilemmákig. Van hasonlóság abban, hogy mindkettő titokfeltáró, és a titok mögött újabb feltárandó titkot keres. A regénypoétikai, közéleti, napi politikai kérdések az esszé-dossziéba kerülnek. A hosszabb, könyvnyi eszszék többnyire akkor születnek, amikor nem tudok végiggondolni egy olyan problémát, amely a munkámmal jár, vagy amelyet magam körül érzékelek. A kilencvenes évek elején megrázott az újra előkúszó rasszizmus, antiszemitizmus. Ez nagymértékben belejátszott abba, hogy megírtam a Végsemmiségei mű Bánk bán-könyvemet, és kidolgoztam benne azt, hogy a magyar irodalom talán legszebb nőalakja, Melinda nem magyar, és hogy a Bánk bán szereplői az egész drámában elbeszélnek egymás mellett. - Az a benyomásom, hogy a műveidben sokkal erősebben jelenik meg a múlt, mint a jelen. Bizonyára ez a saját sorsodból fakad, de végtére is, mi az igazi oka? - Ellent kell mondanom. S nem csak magamra hivatkozhatom. Számomra a múlt annyiban autentikus, amennyiben nélküle megjeleníthetetlen a jelen. A jelen csak annyiban valószerű, amennyiben a múlt indítékvilága hiteles mögötte. - Sokat beszéltünk a múltnak és a jelennek az egymásra rakodásáról, ugyanakkor téged szenvedélyesen érdekel Bibó. Ebből is az tetszik ki, hogy magadat demokratának tartod. Demokrataként, ugyanakkor íróként, aki átélte az 1944-es történelmet, ki- Semmilyen dilemma előtt nem állok. A gárda megjelenése a mai magyar történelem mélypontja. Sokkal többre mutat rá, mint ami a politikai és közbeszédben elhangzik róla. - Veszélyt látsz benne? - Igen. Mindenekelőtt nem a néhány száz fekete ruhás, árpádsávos trappolásában, hanem abban, hogy a politikai elitből csak a kormánypártok hajlandók és az MDF meglátni, hogy valójában mi történik. Továbbá abban, hogy a magát polgári középjobbnak nevező, már régen nem polgári középjobb pártszövetség határozott el nem határolódása miatt a társadalom nagy része sem látja világosan, minek a revideálása folyik. - Ugyanakkor a demokrácia tele van veszélyekkel, ez a saját csapdája. Veszélyesnek gondolod, ugyanakkor ez a velejárója is. Épp ezért kérdeztem, hogy egy demokrata mit gondol egy efféle dilemmáról. A demokráciának sok minden a velejárója. A veszélyek is. De a társadalom immunrendszerét roncsoló veszélyekkel szembeni önvédelem is. A demokrácia alkotmányos, parlamenti,jogi alapjai stabilak. Habár vannak újabb, nem lényegtelen stabilizáló jelenségek e területeken is. Viszont az általános tudati-mentalitásbeli mezőben jelentős az instabilitás. Időszerű Bibónak az a korábbi felismerése, miszerint a társadalom vezető elitje a történelmileg sorsdöntő kérdésekben sohasem tudott egységesen és helyesen dönteni. A demokratikus államszervezet önmagában nem biztosít immunitást a bűnnel szemben. A tisztán látó politikusoknak és szellemi embereknek sokkal többet kellene foglalkozniuk azzal, hogy a Horthy-rendszer és a Szálasi-rémuralom nemcsak a közel félmillió zsidó származású magyar iszonyú elpusztításért felelős, hanem az egész magyarsággal szemben követett el történelmi bűnöket. A Hitler oldalán a háborúba való belépéstől a Don-kanyarban áldozatul odadobott magyar katonák pusztulásáig, a Budapestet rommá tevő esztelen harcokig, melyeket az utolsó fasiszta csapatok oldalán vívtak. Itt van a Fidesz hatalmas felelőssége: még mindig számít a szélsőjobb szavazatokra. E párt vezetőinek el kellene olvasniuk, hogy mit írt Márai Sándor a mai árpádsávosok elődeiről Szálasi hatalomátvétele után: „Az elmúlt hónapokban sokan azt hittük Magyarországon, hogy már a pokol fenekére értünk. Két napja tudjuk, hogy a pokol fenekénél is van mélyebb szint, mintha egy csapóajtó megnyílt volna, mintha még az eddiginél is mélyebb, bűzösebb gyehenna fogadna be.” A mai magyar társadalom jelentős része nem tudja, hogy a Horthykorszak hová vezette az országot. - A Magyar Gárda nem éppen azt tükrözi, hogy nagyon is tudják? Ismerik a szimbólumokat, azt, hogy milyen célokat kellene magunk előtt látnunk. Vezetőjük kijelentette: az „igazi” magyarok a mesehősök egyenruháját viselik. Ami persze nemcsak elrettentő és komikus, hanem meggyalázása az ország lakosságának, annak a millió és millió embernek, akik büszkén vallják magukat magyarnak. Akik nem őket követik, azok szerintük nem „igazi” magyarok. Szerinted miben rejlik ennek az igazi veszélye? Mert azt mondják, ez valóban pár száz ember, és borzasztó asszociációkat idéz föl, de a mai magyar demokráciában mindez valódi veszélyeket rejteget? Milyeneket? - A múlt eltüntetésével együtt jár a társadalom tájékozatlansága. Nem kellőképpen ismert, hogy mi a különbség, ahogy erre Bibó emlékeztetett, az „igazi és az igaz magyarok között. Továbbá az sem, amit Illyés Gyula így írt a Magyar Csillagban már 1943 decemberében: „Hírünk a világban riasztó”. Az sem, hogy milyen súlyos felelősség terhelte ezért a magas rangú államférfiak hintapolitikusi magatartását. Ennek tanulságaira különösen a köztársaság elnökének kellene figyelni, különben akarata ellenére is hozzájárul ahhoz, hogy a lakosság egy része ne tudjon különbséget tenni a jogos protestálás és az egyelőre még csak verbális agresszió között. - Azt mondod, nálunk nem történt meg a szembenézés. Ma egészen mások a viszonyok, akkor nácizmus és háború volt, ma Európában mindenütt demokrácia vesz minket körül. Azt is mondod, hogy veszély van. Elképzelhetőnek tartod-e, hogy ez a demokrácia legyőzi vagy elnyeli ezeket a fajta mozgalmakat? Valóban, Európában ma szerencsére más a helyzet. De a tekintetben is más, hogy nyugaton a jobboldali középpártok élesen elhatárolódnak - még a kormányzás elnyeréséért való küzdelemben is - a szélsőjobbtól, főképpen annak történelmi örökségétől. Van még valami, amivel az országért felelősséget érzőknek egyszer már szembe kell nézniük. Mindazok a fordulatok, amelyek nálunk a XX. században történtek, külső hatásra történtek. A rossz irányúak is, a jó irányúak is. Nem kellene végre abbahagyni azt, hogy a külső, európai környezetre hivatkozunk? Nem kellene végre a saját képességünkből is közös összefogással tenni valamit? Európa is változik. Jönnek az új nemzedékek, legyintenek a múltra. Ilyen ma a Valóságos Idő, amelyről a regénnyel kapcsolatban beszéltünk. Hogy a demokrácia önmagában legyőzi-e a gárdához hasonló mozgolódásokat? E tekintetben is nyitottnak látom a jövőt, amiként a valóságos időben minden nyitott. A regényeim befejezésében is próbálom megvalósítani az ilyen nyitottságot. Az „anyagom” a megélt XX. század Sándor Ivánnal Várkonyi Benedek készített interjút Sokakat foglalkoztat a még láthatatlan jövő. Mások a múltba áhítoznak, zongára dilemma előtt állsz, hogy vetalán épp azért, hogy többet értsenek e jövőből, és nem okvetlenül azért, lekedsz a Magyar Gárdáról, hogy újra átéljék mindazt, ami kéretlenül megadatott nekik. Ki tudja, mi kényszeríti regénybe a borzalmas időket. Sándor Iván évtizedek óta nyomoz, a saját múltja és a mi múltunk után kutatja a golyónyomokat és a saját, XX. századi sorsát. Történelmet kever a képzelet világához. 2007. SZEPTEMBER 14. ,5% szeretettel várunk minden könyvbarátot, -.................... a történettudományok iránt, s a szép épületekre kíváncsi valamint a szellemi értékekre nyitott érdeklődőt szeptember 15-én, szombaton, 10 órától, a Kulturális Örökség Napján, a Politikatörténeti Intézetben, (Budapest V., Alkotmány u. 2.) • CD es '03 és f CD a volt Kúria épület bemutatásával (11, 14, 16 órakor),exs 03 könyvtárunk és levéltárunk a Kádár-korszakkal kapcsolatos ' CCS I dokumentumokkal, ”C3 CD korabeli dokumentumfilmekkel, exrs 03 könyvkötészeti bemutatóval, V? valamint a több könyvkiadó összefogásával megrendezendő P I tudományos és szakkönyvvásáron.W www.polhcist.hu Élet És|· IRODALOM