Élet és Irodalom, 2008. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-04 / 1. szám - Kovács Zoltán: Bonyolult világ (1. oldal) - Karel Appel: képei a bécsi Albertinában • Bemutató szám (1-32. oldal)
Schein Gábor: „Szemben a korral”? Gondolatok a 100 éves Nyugat körül * Iványi György: Hátra arc! (A munkástagozat nem vész el) * Adam Michnik: A nyelv nem hazudik * Szita Péter riportja: Hunok a jászolnál * Ketten egy új könyvről - Petri György munkái IV. (Károlyi Csaba, Szentpály Miklós) * ÉS Irodalom: Cselényi Béla, Cserna-Szabó András, Ferdinandy György, Follinus Anna, Meliorisz Béla __________________Tárcatár: Vári Attila |ÉLET ÉS |RODALOM| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP II. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 396 FT 2008. JANUÁR 4. | Karel Appel: Akt 12,1985 ©Karel Appel Foundation, Amszterdam KOVÁCS ZOLTÁN: Bonyolult világ A karácsonyi cikkdömping egyik igen fontos és tanulságos anyagára hívnám fel a figyelmet, kezdem az előzménnyel. A Magyar Nemzet november eleji számában Kristóf Attila „...ha eljön az idő” című cikkében a fiatalon öngyilkosságba menekülő régi pályatársára, Seress Gáborra emlékezik szeretettel. „Ez év őszén töltötte volna be hatvanadik életévét Seress Gábor, akiről bízvást mondhatom, hogy a Magyar Nemzetben valaha is publikált újságírók egyik legtehetségesebbje és legtisztességesebbje volt. Hatvanadik életévüket sokan megélik, ő fiatalon halt meg tragikus körülmények között, mondhatni, hogy hétköznapi értelemben semmi sem emlékeztet rá, sírhelyét nemrégiben megszüntették az aktuális és hivatalos rend szerint; a rohanó, idegen világ senkinek sem őrizgeti ingyen a hamvait.” Az írás voltaképpen a fiatalon elhunyt munkatárs pályaképe, középpontjában egy 1972-ben megjelent cikk áll. Ebben Seress megszólaltat egy valamikori ezerholdas nagybirtokost, Somssich Zsigmond grófot, aki a kitelepítés, vagyonvesztés és a megaláztatás mindenféle változata ellenére sem vesztette el tartását, a riport megírásának idején a nagyatádi konzervgyárban fizikai munkásként dolgozott. (Zsiga bácsi, Magyar Nemzet, 1972. aug. 12.) A cikk szeretettel és csodálkozó tisztelettel mutatja be az akkor már nyugdíjasként élő embert, aki nyilvánvalóan mély fájdalma ellenére csak azt sajnálja, hogy a Kádár-rendszerben sosem engedték a végzettségének megfelelő munkakörben dolgozni, „hogy többet tudjon használni”. Az írás újra megjelent 1988-ban a Magyar Nemzet emlékkönyvében is. Az írásból komoly bonyodalom támadt, a kádári sajtóirányítás úgy gondolta, hogy a szocializmus sikeres építésének útjában már csakis Zsiga bácsi és az őt ábrázoló Seress Gábor áll, ezért lapjában, a Népszabadságban a kor szelídülő hangjához képest is meglepő határozottsággal fellépve Hogy értsük ezt? című szerkesztőségi cikkében marasztalt el lapot, szerzőt, szerkesztőt, hangoztatva a cikk súlyos „közléspolitikai hibáit”. Ez akkoriban nem egyszerű újságcikk volt, természetesen, hanem a párt rosszalló tekintete, az ügynek folytatása lett. „A Magyar Nemzet - írja Kristóf - sajnos nem bírta el a kívülről és felülről jött nyomást. Mihályfi Ernő nagybeteg volt (rövidesen meghalt), éppen ott voltam nála rózsadombi kertjében; tanúja lettem, miként győzték meg »tanácsadói«, hogy szükség van retorzióra. Szóltam, mentettem volna..., de semmit sem értem el. Seress Gábor szép ívű karrierje megtört. Hónapokig nem írhatta alá cikkeit, a szerkesztők - önmaguk védelmében - minden írását nagyítóval vizsgálták át, nehogy a Népszabadság éber szeme valamin fennakadjon.” A Magyar Nemzet nem bírta el a kívülről és felülről jött nyomást - írja Kristóf Attila, bár azt közelebbről nem határozza meg, mi is volt ez a kívülről és felülről jött nyomás. Csak sejteni lehet, hogy a korabeli sajtóirányítás lépett működésbe. Ennyit az előzményekről. Az ünnepek előtt megjelent Régi Nemzetesek évlapjában Murányi Gábor olyan, a Magyar Országos Levéltár pártiratai között található dokumentumokat közöl, amelyek választ adnak számos kérdésre, ezeknek a dokumentumoknak a tartalma azonban nem a felülről jövő nyomással küzdő szerkesztőkről szól. Az MSZMP KB Ágit. Prop. Osztályának utasítására a Magyar Nemzetnél ténymegállapító bizottság alakult. Az ennek keretében születetett feljegyzéseket, igazoló jelentéseket és záradékokat együtt olvasva a szerkesztői önfelmentésnek egészen különleges láncolatával találkozunk, s aki magára marad, az nem más, mint a szerző maga az ő huszonnégy évével. Harminchat évvel az események után lehet bepárosult szemmel, szépen emlékezni a pályatársra, de tény, hogy neki akkor lett volna szüksége a magyar újságírás akkor már nagy tekintélyű alakjainak védelmére. Az iratok szerint nem kapta meg. Baróti Géza rovatvezető-helyettes: „A riport megszületésének időpontjában Víg István et. belpolitikai rovatvezető szabadságon volt, a rovatot én vezettem. A témát jóváhagytam. (...) Seress Gábor a riportot elkészítette, benyújtotta, én továbbadtam az olvasószerkesztőnek. (...) dr. Mihályfi Ernő főszerkesztőhelyettes et. gyakorlata szerint minden írást a megjelenés előtt kéziratban, majd levonatban elolvasnak, az általuk félreérthetőnek tartott részeket törlik és megbeszélik a szerzővel. Részleteket nem tud , dok, mert szabadságra utaztam.” Antalffy Gyula olvasószerkesztő: „A cikk létrejöttének körülményeit, megírásának előzményit, indítékait nem ismerem, s kétségtelen hibát követtem el, hogy azokat nem vizsgáltam, emiatt a kifogásolható részek fölött átsiklottam, s a rovattól kapott formában továbbítottam.” A cikkről mindeddig egyetlen jó szó, de Seresst védő mondat sem íródott le. ” Rajcsányi Károly, a szerkesztőbizottság tagja: „A szóban forgó írást csak másnap, a megjelent lapszámban olvastam, közlését komoly politikai hibának tartottam, s az augusztus 16-i lapindító értekezleten ezt szóvá is tettem...” Víg István rovatvezető szerepéről: „A témáról nem volt tudomása, az intézkedés a riportalany felkeresésére nem tőle származott, hanem feltehetően az őt helyettesítő Baróti Gézától.” Mihályfi Ernő főszerkesztő-helyettes: „A szerkesztőbizottság lefolytatta a fegyelmi eljárást (...) Seress Gábort megrovásban, Baróti Géza rovatvezető-helyettest szigorú megrovásban részesítette, Antalffy Géza olvasószerkesztőt megrovásban részesítettük. (...) Rajcsányi főszerkesztőhelyettes esetében a szigorú megrovás büntetést látom igazságosnak.” Nem szerencsés 2007-ben megítélni 1972-es eseményeket, de nem túlságosan önigazolóak ezek a jelentések? Közismertek az akkori sajtóviszonyok, a finom módszerek, amelyekkel a rendszer bárkit kijátszott bárki ellen, de nem helyes, ha szomorú szívvel sopánkodunk egykori munkatársunk tragikus sorsa fölött, és ebben a tragédiában csakis a „kívülről és fölülről jövő nyomás”-t emlegetjük. A dokumentumokban egyetlen Seresst védő mondat nincsen, de még csak jó szó sem róla. Ráadásul azoktól a szerkesztőktől, akik abban az időben a magyar újságírás szakmailag, emberileg kiemelkedő alakjai voltak. Hogyhogy ezt Kristóf Attila mind a mai napig nem érzékeli? Murányi Gábor írja a dokumentumok elé: „Egyszer majd nyilván meg kell írni a szerkesztő-legenda - Kádár János találó jellemzésével »a legpártosabb párton kívüli főszerkesztő« -, Mihályfi Ernő valós életpályáját is, indokolható és indokolhatatlan megalkuvásainak szövevényes históriáját, mint ahogy azt is, hogy a pártonkívüliek lapjaként aposztrofált Magyar Nemzetben dolgozók és az ott menedéket lelők miként ágyazódtak be a szocialista (merthogy más nemigen lehetett) sajtó egészébe.” Seress Gábor tragikus sorsa csakis ezzel együtt értelmezhető. Lehet nosztalgiázni, visszamenőleg keresni a kívülről és fölülről nehezedő nyomást, de ez így túlságosan egyszerű. Különösen annak fényében az, hogy az agitprop osztály nyilvánvaló igénye ellenére a lap pártszervezete nem is szavazta meg a Seress Gábort elítélő főszerkesztői határozatokat. A világ bonyolultabb, mint hinnénk. 977042488400508001