Élet és Irodalom, 2008. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2008-04-25 / 17. szám - Molnár Erzsébet: Dobozos bor • Lichthof (15. oldal) - Elek István: Még egyszer a Bayer-cikk ügyében közreadott tilt. • levélről (15-16. oldal)

Még egyszer a Bayer-cikk ügyében közreadott tiltakozó levélről Kedves Gábor György! A Magyar Hír­lap április 2-i és 4-i számában közölt cikkeimre válaszolva három kérdés­ben fejted ki az ellenvéleményed (ÉS, 2008/15.). Nehezményezed, hogy elfogadtam a szerkesztőség felkérését, és ott ad­tam közre bírálatom Bayer Zsolt nagy visszhangot kiváltó írásáról (MH, 2008. márc. 19.). Holott szerinted egy olyan lappal, ahol az említett cikk megjelenhetett, nem vállalható sem­milyen közösség. Nem legitimálható azzal, hogy „felkérésükre igent mondunk”. És különben is, én „bármelyik hazai saj­tótermékben publikálhatok”, vagyis bárhol máshol is módom lett volna a cikk megjelentetésére. Erre még visszaté­rek, de előbb egyebekről. Sosem értettem egyet azzal a nézet­tel, hogy a sajtószabadság feltételei kö­zött lehetnének olyan legális fórumai a nyilvánosságnak, amelyektől elvi ala­pon el kéne zárkóznunk, ezzel fejezve ki irántuk a megvetésünket. Illetve adva tudtukra, hogy morálisan illegitimnek tekintjük őket. Manapság pedig, ami­kor a baloldalon is, a jobboldalon is egyre többen szegődnek a hívéül, még kevésbé helyeslem e felfogást. Tegyük fel, hogy valóban jó okunk van illegitimnek nyilvánítani egy lapot. A szerzői és olvasói a morális ítéletünk­től függetlenül ugyanannak a politikai közösségnek az akaratképzési eljárása­iban, például választásain vesznek részt, mint mi. Ha elvi alapon elzárkózunk e fórumtól, épp attól az olvasóközön­ségtől zárjuk el magunkat, amelyikhez a bírált cikk, fórum szól. Vagyis morá­lisan intranzigensnek vélt magatartá­sunkkal valójában arról gondoskodunk, hogy lehetőleg ne találkozhassanak az ellenvéleményünkkel, és ez ne lehessen hatással rájuk. Egy nemzeti közösségnek egy a nyil­vánossága. Ha ezt a nyilvánosságot egymástól tudatosan elzárkózó, egy­mással szóba állni képtelen nyilvános­ságrészekre szakítjuk, jó úton járunk afelé, hogy a politikai közösséget is egymástól elkülönülő szubkultúrák­ra bontsuk, amelyeket csak a formá­lis demokratikus keretek és eljárások tartanak majd egybe. Meglehet, so­kaknak tetszik ez a kilátás. Bevallom, nekem nem. Szerintem helyes, ha egy szerző és a cikkében előadottak morális illegitimitása között is különbséget te­szünk. Ti­­ tagadhatatlan - e levéllel való­ban nem vitát kezdtetek, hanem az íté­lethirdetést választottátok. A nevezett lap és szerző megbélyegzését, a legitim vitatársak közül való kirekesztését. Kö­vetkezésképp a párbeszédtől való el­zárkózást. Én viszont ebben az esetben is a párbeszéd, a vita mellett döntöt­tem. Ezért nem írtam alá a hozzám is eljuttatott, Széles Gáborhoz címzett nyílt leveleteket, hanem inkább bírála­tot írtam a cikkről a Magyar Hírlapnak. Persze nem csupán a fentiek miatt nem csatlakoztam az aláírókhoz, ha­rtem azért sem, mert lényeges tartalmi kérdésekben is eltér az álláspontunk. Ti azt állítjátok, hogy Bayer cikke határátlépés „a magyarországi publi­cisztika 1945 utáni történetében”, a Ma­gyar Hírlapban - „az országos napilap­ok közül elsőként - egy vezető publicis­ta nyíltan antiszemitának vallja magát”. S ezért fordultak nyitt levéllel a lap tu­lajdonosához, Széles Gáborhoz, hogy nyilatkozzon, vállalhatónak tartja-e, hogy egy ilyen lapot finanszírozzon. „Felvállalja-e a lap munkatársi gárdája a kollegiális együttműködést Bayer Zsolt­tal?” És ő tulajdonosként elvárja-e ezt tőlük? És amennyiben a cikk közlése egybevág a Magyar Hírap szerkesztési koncepciójával, körvonalazná-e, „hogy mlyen értelemben tekinti az ország ér­dekeit szolgáló erkölcsi kötelességének az antiszemitizmus szellemiségének publicisztikai rangra emelését, a köz­gondolkozásban és közbeszédben való legitimálását”? Vagyis nem elemző bírálatot, vita­cikket írtak a lapnak Bayer Zsolt cik­kéről. Nem is a lap tartalmáért felelős­séget viselő főszerkesztőhöz intéztek nyit levelet, hanem egyenesen a lap­tulajdonoshoz. De őt is egy olyan gu­­nyoros felhangú szöveggel szólítjátok meg, amelyet inkább érezhet az arcá­ba vágott kesztyűnek, mintsem valóban komolyan vehető kér­déseket tartalmazó levélnek. Vagyis ez ugyan formailag a párbeszéd gesztusa, tartalmilag azonban semmiképpen sem. A tulajdonosnak szóló kérdések is inkább már a róla szóló, meg­előlegezett ítéletet sugallják. Szerintem a legfontosabb ál­lításotok tévedés, a cikkben nem történt meg az a bizonyos határátlépés, amiről írtok. Bayer cikke nem az antiszemi­tizmus melletti hitvallás. Nem ezért kell bírálni. Magad is idézed a Bayer-cikk nyelvéről szóló minősítő szava­imat, ezekből is világos, hogy elfogadhatatlannak tartom a szerző stílusát, szóhasználatát. Azt is jelzed, hogy felhívtam rá a figyelmet: amire Bayer Zsolt felháborodásában hivatkozik, az nem úgy hangzott el Ungváry Rudolf szájából, ahogy előad­ja, ezért tehát alaptalanul vá­dolja őt. A cselekményét tárgy­szerűen úgy írom le: „tévesen idéz”. Szerinted viszont én ezzel túl­ságosan megengedően fogal­mazok. Úgy kellett volna in­kább írnom róla: Bayer „megha­misítva idéz”. Továbbá szerinted azzal, hogy úgy vélem, nem va­lószínű, hogy a szerző tudato­san idéz mást, mint ami elhang­zott, „hanem inkább a dühtől vakon, süketen” követi el ezt a cselekményt, én „pszichológiai mentőövet” nyújtok neki. Szerinted ugyanis „nem a düh vakítja el, hanem a határtalan gyűlölködés aljasítja le”. Ha ebben igazad lenne, abból se következne, hogy Bayer tudatosan idéz mást, mint ami elhangzott. Úgy vélem, azt a korábbi írását is fél­reolvasod, amelyben „a hangkeresztes kar­szalagot viselő szőke, kék szemű verőlegények” alakját idézi meg a szerző. Nem „alig leplezett nosztalgiával” emlékeztet Bayer azokra az időkre, amikor az említettek felismerhetetlen képpé verték a germán mitoló­giát nem kellőképpen tisztelő berlini bártulajdo­nos fejét”, hanem rémképként idézi fel a jelenetet. Mintegy elrettentésül, arra figyelmeztetve „a számára leggyűlöletesebb párt gyűlölt elnökét”, hogy ha azt folytat­ják, amit eddig, ők lesznek az előidé­zői, a felelősei, hogy elkövetkezik egy olyan elvadult időszak, amikor e párt­elnök és bírálója, a szerző egyaránt az üldözöttek közé kerül, és akkor ő ezért még jobban fogja gyűlölni. Nagyon ellenszenves nekem ez a keresett önfelnagyításból kibontako­zó, bayeri apokaliptikus látomás, de ez akkor sem a náci módszerek nosz­talgikus megidézése akar lenni, ha­nem annak épp az ellenkezője. Pontosan olyan típusú félreolvasás, félreértelmezés ez, mint ami a Széles Gáborhoz címzett nyitt levélben azt íratja veletek, hogy Bayer a felháboro­dást keltő cikkében „maga vállalja ezt fel”, mármint hogy antiszemita, illetve „nyíltan antiszemitának vallja magát”. Megismétlem, nem „vállalja fel”, nem „vallja magát” annak. Amint a 4-i cik­kemben írom, Karinthy Ferenchez ha­sonlóan - akinek a naplójából idéz - „Bayer Zsolt is gyakran megenged magának felületes, fölényes, gunyo­­ros megjegyzéseket mai zsidó szárma­zású, vagy annak vélt értelmiségiek jellemzőnek gondolt magatartásáról írva. S ha ezekhez még a korábban említett közönséges, alpári stiláris esz­közök is társulnak, ez épp elég okot szolgáltat a felháborodásra. Mert ez a nyelv csakugyan alkalmas a zsidó­sággal szembeni előítéletek, indula­tok felerősítésére. Ezért jogos őt bírál­ni. Azért azonban nem lehet, amit nem követett el.” Ha a szavai ironikus felhangját nem vesszük figyelembe, akkor persze Ka­rinthy naplójegyzete is antiszemita önvallomásnak minősíthető. De ez ol­vasói süketségre vallana. És a szerző­vel szemben felettébb méltánytalan eljárás volna. Bayer Zsolt esete nem ilyen egysze­rű. De egyfelől nyilvánvaló, hogy ő sem a zsidóság egészéről beszél. Azt akarja mondani, hogy a mai pesti zsi­dó újságírók többségét is ugyanaz az ellenszenves pártszolgálatos magatar­tás jellemzi, amikor az arabokról, a Fi­­deszről, a jobboldalról írnak, mint ami­ről Karinthy beszélt egykor más össze­függésben. A Magyar Hírlapban is jelez­tem, nem osztom e nézetét. Sőt szerin­tem már Karinthy is felületesen általá­nosított a pesti zsidó újságírókról szól­va és leegyszerűsítette a dolgot, ami­kor a 67-es Izrael-ellenes magatartásu­kat pusztán a „nyalással” vélte magya­­rázhatónak. De a szempontunkból fontosabb most az, hogy mivel az a bi­zonyos Bayer-mondat - „Ők a mi in­dok-zsidóink - értsd: a puszta létezé­sük indokolja az antiszemitizmust” -előképként Karinthy ironikus felhangú „antiszemitizmusára” hivatkozik, az olvasatában sem tekinthetünk el ettől az össze­függéstől. Bayer vállalt és kife­jezésre juttatott ellenszenve - ha a megfogalmazás otromba­sága nehezíti is ennek felisme­rését - nem az egész zsidóság­ra, még csak nem is az egész pesti zsidóságra, hanem annak egy bizonyos szellemi magatar­tással jellemezhetőnek vélt cso­portjára irányul. S ennek a bi­zonyos mondatnak tartalmilag nem több a jelentése, mintha azt vetné oda, hogy „ezeknek az alakoknak már a puszta lé­nye indokolja a zsidók iránti el­lenszenvet”. Bármennyire helytelen is ez, a köznapi nyelvhasználatban elég gyakoriak az ilyen, előíté­letes szemléletre valló fordula­tok. És nem csak zsidókkal kap­csolatban. Bayer vitatott cikké­ben egy bizonyos pesti értelmi­ségi csoportot bírál, akik szá­mára ellenszenves magatartá­sát összekapcsolja vélt zsidósá­gukkal. De olvassunk ponto­san: az ellenszenvesnek talált magatartásukat kétségtelenül összekapcsolja vélt zsidóságuk­kal, de azt nem mondhatjuk, hogy ezt a zsidóságukkal ma­gyarázza. Az említett mondat­ban kétségtelenül az olvasható a nevezett újságírókról, hogy a „pusz­ta létezésük indokolja az antiszemitiz­must”. Egy későbbi nyilatkozatában közreadott önkritikája szerint azonban elismeri, hogy itt hibázott, és azt mond­ja, helyesen úgy kellett volna fogalmaz­nia, nem a puszta létezésük­­ „hanem a szavaik, tetteik, cselekedeteik” indo­kolják „az antiszemitizmust”. Hiszen „valakinek a puszta létezése nem indo­kolhat semmit, csak az, amit tesz”. Azt a fordulatot tehát a hibás fogalmazás elismerése után is tarthatónak véli, hogy „indokolja az antiszemitizmust”. De helyes-e ezt a fordulatot úgy ér­tenünk, ahogy a levélírók értik? Sze­rintem nem. E fordulattal nem határ­­átlépés történt, a cikkel nem egy elkö­telezett antiszemita - értsd a zsidóelle­­nesség elkötelezett képviselője — lép először a nyilvánosság elé. Hanem in­kább egy olyan szerző adja elő a ma­gáét az eddigieknél valóban alpáribb nyelven, aki egy ideje abban a szerep­ben tetszeleg, hogy ő lesz az a bátor, aki leszámol végre a zsidókérdést - értsd a zsidó szót, fogalmat - övező ta­bukkal. Tabuk valóban léteznek, és ezeket helyes volna megszüntetni. De nem a bátorság hiányzott eddig hoz­zá. Hanem a közös nyelv, amely alkal­mas lehetne a tabuk mögött rejtőző kérdések és feszültségek megbeszélé­sére és feloldására. Ha valami biztosan nem vezet el ehhez, bizonyosan alkal­matlan erre, akkor az a bayeri tabutö­rő öntetszelgés, indulat és nyelvezet. De ez sem indokolhatja, hogy elmos­suk a különbséget a köznapi gondol­kodás előítéletes szemléleti sémáinak használata - még ha a zsidósággal kap­csolatban történik is ez, és kifejezésre jut benne a zsidósággal kapcsolatos el­lenszenv - és a zsidóellenesség, vagyis az antiszemitizmus fogalma között. Kétségtelen, hogy Bayer - ha idé­zőjelben is, Karinthyra utalva - kife­jezte az előbbi létjogosultságáról szó­ló nézetét. Hangot adott egy bizonyos zsidónak vélt értelmiségi csoport irán­ti ellenszenvének is. De nem tett hit­vallást az antiszemitizmus mellett, nem kötelezte el magát a zsidóellenesség mellett, amivel a leveletek vádolja. Amint jeleztem volt, a zsidó szár­mazású vagy annak vélt újságírók ma­gatartására tett tévesen általánosító, bíráló megjegyzései ráadásul közön­séges nyelvhasználattal, alpári stiláris eszközökkel társultak, ezért a cikke valóban alkalmas a zsidósággal szem­beni előítéletek, indulatok felerősíté­sére, amit Karinthy idézett szövegé­ről nem mondhatnánk el. Most azt írod, ha a cikkről beszé­lünk,­­­se kévejük ebbe bele a kereszténységet, se a zsidóságot, se a hívőket, se a nem hívőket... Itt nem zsidó és nem keresztény ügyről van szó.. . nem jobboldali és baloldali ügyről, pártprefe­renciákról, hanem a legalapvetőbb emberi ügy­ről, a humánum fundamentumáról, egy etikai­morális minimumról.” (Folytatás a 16. oldalon) 2008. ÁPRILIS 25. AGORA 15 „Hah”, mondta a nő. A nő kissé zömök volt, alacsony, a villamosmegál­ló egyik vége felől haladt a másik felé az Oktogonon, arcáról nem lehetett leolvasni semmit, ami e felkiál­tást különösebben indokolta volna - mondhatnánk persze, hogy a véraláfutásoktól nem látszott, amelyek arcát itt-ott borították, de komolyabb érzelmekről a nő szeme sem tanúskodott. Egyszerűen csak bele akarta kiáltani a világba, hogy „Hah!”, a világ tudo­mására akarta hozni tulajdon létezését, s az egész uni­verzumról alkotott összefoglaló véleményét, mielőtt a kezében lógázott „Asztali bor”, „eredeti szőlőből” feliratú dobozos bort ajkához emelte volna. Próbál­tuk elképzelni, milyen lehet az eredeti szőlő, amely­ből a dobozos bor készült, úgy értjük, hogy néz ki, hamvas-e, apró szemű-e vagy nagyobbacska, a für­tök súlyától meghajlik-e a felkötözött inda, mire azon­ban idáig értünk a gondo­latban, a nő visszafogottan káromkodni kezdett. Épp csak hogy, finom úrinő módjára, jóllehet a dolog ko­molyabb véleménynyilvánítást is indokolt volna, a dobozos bor föltépett szája ugyanis nem csupán az erre hivatott helyre, hanem a legkülönfélébb irányok­ba spriccelte a nedűt, jutott a nő nyakába, szerény ruházatára, sőt magasból visszahulló permetként a nő szemébe is, nagyjából olyan volt, mintha a zömök asszonyt gáztámadás érte volna, vagy égő ruháját egy teljes tűzoltóosztag slaggal próbálná eloltani. A nő bámulatra méltó reflexekkel vetett véget a tá­madásnak: azonnal felismerte, hogy a papírt kétol­dalt túl erősen nyomja, a szorítást már föl is enged­te, ami még hagyján, de kezével bűvészeket szégye­­nítő, parádés mozdulatot tett, amellyel a még épp aláhulló, eredeti szőlőből készült nedű cseppjeinek jelentős részét felfogta, úgy értjük, a doboz szájába irányította, amihez, legalábbis a látványból ítélve, nem csekély spirituális erő is kellett, ezt megerősíten­dő a nő a következőt kiáltotta: „Hah!” Most volt érzelem az arcán, felháborodva, mégis valahogy elmélyülten bűvölte a dobozt. A járdasziget zsúfolt volt, a nő mellett egy hórihor­­gas férfi haladt, aki jóval labilisabbnak tűnt, mint ala­csony és zömök asszonya, mégsem tudott rendesen imbolyogni, mert valahányszor jobbra vagy balra dőlt volna, a járdaszigeten állók felfogták, megtartották, kilengéseinek amplitúdóját nem engedték elhatalma­sodni, azaz mire engedték volna, vagyis visszahőköl­ve elhúzódtak volna, mert észlelték az épp nekik dől­ni készülő kapatos férfiút, már helyre is billentették, az elhúzódás megtörtént ugyan, de okafogyottá vált, a férfiú ugyanis már a másik irányba billent, ahogy imbolygott tovább. „Baz’ meg, nem tudsz vi­gyázni?!”, mondta most zö­mök asszonyának, állával a dobozos bor felé bökött; a koncentráció az imboly­gás halála, e pillanatban úgy állt, mint a cövek. „Foglalkozz a sajátod­dal”, mondta a nő; a férfiú vigyorogni kezdett, fel­mutatott egy műanyag üveget. A járdaszigetre villa­mos érkezett, a villamos megállíthatatlanul ontotta magából az embereket, a nő, dobozos borát vigyáz­va, mégis széles mozdulattal, „parancsoljanak” felki­áltással utat engedett egy szemközt jövő, középkorú párnak, „köszönöm”, mondta hórihorgas embere a műanyag üvegre koncentrálva. A nő véraláfutás-fel­­nőtte arcára leírhatatlan megvetés ült ki, még láttuk, ahogy a hórihorgast a villamos felé toszogatja, mara­dék dobozos borát féltve a feje fölé emeli, s mielőtt eltűnnének a Combino gyomrában, emberének némi késedelemmel a következő, kizárólag a csudálkozó hórihorgas előtt ismeretlen tényt hozza tudomására: „Nem neked mondtam, te birka”. LICHTHOF Dobozos bor ÉLET És­z IRODALOM

Next