Élet és Irodalom, 2008. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2008-04-25 / 17. szám - Molnár Erzsébet: Dobozos bor • Lichthof (15. oldal) - Elek István: Még egyszer a Bayer-cikk ügyében közreadott tilt. • levélről (15-16. oldal)
Még egyszer a Bayer-cikk ügyében közreadott tiltakozó levélről Kedves Gábor György! A Magyar Hírlap április 2-i és 4-i számában közölt cikkeimre válaszolva három kérdésben fejted ki az ellenvéleményed (ÉS, 2008/15.). Nehezményezed, hogy elfogadtam a szerkesztőség felkérését, és ott adtam közre bírálatom Bayer Zsolt nagy visszhangot kiváltó írásáról (MH, 2008. márc. 19.). Holott szerinted egy olyan lappal, ahol az említett cikk megjelenhetett, nem vállalható semmilyen közösség. Nem legitimálható azzal, hogy „felkérésükre igent mondunk”. És különben is, én „bármelyik hazai sajtótermékben publikálhatok”, vagyis bárhol máshol is módom lett volna a cikk megjelentetésére. Erre még visszatérek, de előbb egyebekről. Sosem értettem egyet azzal a nézettel, hogy a sajtószabadság feltételei között lehetnének olyan legális fórumai a nyilvánosságnak, amelyektől elvi alapon el kéne zárkóznunk, ezzel fejezve ki irántuk a megvetésünket. Illetve adva tudtukra, hogy morálisan illegitimnek tekintjük őket. Manapság pedig, amikor a baloldalon is, a jobboldalon is egyre többen szegődnek a hívéül, még kevésbé helyeslem e felfogást. Tegyük fel, hogy valóban jó okunk van illegitimnek nyilvánítani egy lapot. A szerzői és olvasói a morális ítéletünktől függetlenül ugyanannak a politikai közösségnek az akaratképzési eljárásaiban, például választásain vesznek részt, mint mi. Ha elvi alapon elzárkózunk e fórumtól, épp attól az olvasóközönségtől zárjuk el magunkat, amelyikhez a bírált cikk, fórum szól. Vagyis morálisan intranzigensnek vélt magatartásunkkal valójában arról gondoskodunk, hogy lehetőleg ne találkozhassanak az ellenvéleményünkkel, és ez ne lehessen hatással rájuk. Egy nemzeti közösségnek egy a nyilvánossága. Ha ezt a nyilvánosságot egymástól tudatosan elzárkózó, egymással szóba állni képtelen nyilvánosságrészekre szakítjuk, jó úton járunk afelé, hogy a politikai közösséget is egymástól elkülönülő szubkultúrákra bontsuk, amelyeket csak a formális demokratikus keretek és eljárások tartanak majd egybe. Meglehet, sokaknak tetszik ez a kilátás. Bevallom, nekem nem. Szerintem helyes, ha egy szerző és a cikkében előadottak morális illegitimitása között is különbséget teszünk. Ti tagadhatatlan - e levéllel valóban nem vitát kezdtetek, hanem az ítélethirdetést választottátok. A nevezett lap és szerző megbélyegzését, a legitim vitatársak közül való kirekesztését. Következésképp a párbeszédtől való elzárkózást. Én viszont ebben az esetben is a párbeszéd, a vita mellett döntöttem. Ezért nem írtam alá a hozzám is eljuttatott, Széles Gáborhoz címzett nyílt leveleteket, hanem inkább bírálatot írtam a cikkről a Magyar Hírlapnak. Persze nem csupán a fentiek miatt nem csatlakoztam az aláírókhoz, hartem azért sem, mert lényeges tartalmi kérdésekben is eltér az álláspontunk. Ti azt állítjátok, hogy Bayer cikke határátlépés „a magyarországi publicisztika 1945 utáni történetében”, a Magyar Hírlapban - „az országos napilapok közül elsőként - egy vezető publicista nyíltan antiszemitának vallja magát”. S ezért fordultak nyitt levéllel a lap tulajdonosához, Széles Gáborhoz, hogy nyilatkozzon, vállalhatónak tartja-e, hogy egy ilyen lapot finanszírozzon. „Felvállalja-e a lap munkatársi gárdája a kollegiális együttműködést Bayer Zsolttal?” És ő tulajdonosként elvárja-e ezt tőlük? És amennyiben a cikk közlése egybevág a Magyar Hírap szerkesztési koncepciójával, körvonalazná-e, „hogy mlyen értelemben tekinti az ország érdekeit szolgáló erkölcsi kötelességének az antiszemitizmus szellemiségének publicisztikai rangra emelését, a közgondolkozásban és közbeszédben való legitimálását”? Vagyis nem elemző bírálatot, vitacikket írtak a lapnak Bayer Zsolt cikkéről. Nem is a lap tartalmáért felelősséget viselő főszerkesztőhöz intéztek nyit levelet, hanem egyenesen a laptulajdonoshoz. De őt is egy olyan gunyoros felhangú szöveggel szólítjátok meg, amelyet inkább érezhet az arcába vágott kesztyűnek, mintsem valóban komolyan vehető kérdéseket tartalmazó levélnek. Vagyis ez ugyan formailag a párbeszéd gesztusa, tartalmilag azonban semmiképpen sem. A tulajdonosnak szóló kérdések is inkább már a róla szóló, megelőlegezett ítéletet sugallják. Szerintem a legfontosabb állításotok tévedés, a cikkben nem történt meg az a bizonyos határátlépés, amiről írtok. Bayer cikke nem az antiszemitizmus melletti hitvallás. Nem ezért kell bírálni. Magad is idézed a Bayer-cikk nyelvéről szóló minősítő szavaimat, ezekből is világos, hogy elfogadhatatlannak tartom a szerző stílusát, szóhasználatát. Azt is jelzed, hogy felhívtam rá a figyelmet: amire Bayer Zsolt felháborodásában hivatkozik, az nem úgy hangzott el Ungváry Rudolf szájából, ahogy előadja, ezért tehát alaptalanul vádolja őt. A cselekményét tárgyszerűen úgy írom le: „tévesen idéz”. Szerinted viszont én ezzel túlságosan megengedően fogalmazok. Úgy kellett volna inkább írnom róla: Bayer „meghamisítva idéz”. Továbbá szerinted azzal, hogy úgy vélem, nem valószínű, hogy a szerző tudatosan idéz mást, mint ami elhangzott, „hanem inkább a dühtől vakon, süketen” követi el ezt a cselekményt, én „pszichológiai mentőövet” nyújtok neki. Szerinted ugyanis „nem a düh vakítja el, hanem a határtalan gyűlölködés aljasítja le”. Ha ebben igazad lenne, abból se következne, hogy Bayer tudatosan idéz mást, mint ami elhangzott. Úgy vélem, azt a korábbi írását is félreolvasod, amelyben „a hangkeresztes karszalagot viselő szőke, kék szemű verőlegények” alakját idézi meg a szerző. Nem „alig leplezett nosztalgiával” emlékeztet Bayer azokra az időkre, amikor az említettek felismerhetetlen képpé verték a germán mitológiát nem kellőképpen tisztelő berlini bártulajdonos fejét”, hanem rémképként idézi fel a jelenetet. Mintegy elrettentésül, arra figyelmeztetve „a számára leggyűlöletesebb párt gyűlölt elnökét”, hogy ha azt folytatják, amit eddig, ők lesznek az előidézői, a felelősei, hogy elkövetkezik egy olyan elvadult időszak, amikor e pártelnök és bírálója, a szerző egyaránt az üldözöttek közé kerül, és akkor ő ezért még jobban fogja gyűlölni. Nagyon ellenszenves nekem ez a keresett önfelnagyításból kibontakozó, bayeri apokaliptikus látomás, de ez akkor sem a náci módszerek nosztalgikus megidézése akar lenni, hanem annak épp az ellenkezője. Pontosan olyan típusú félreolvasás, félreértelmezés ez, mint ami a Széles Gáborhoz címzett nyitt levélben azt íratja veletek, hogy Bayer a felháborodást keltő cikkében „maga vállalja ezt fel”, mármint hogy antiszemita, illetve „nyíltan antiszemitának vallja magát”. Megismétlem, nem „vállalja fel”, nem „vallja magát” annak. Amint a 4-i cikkemben írom, Karinthy Ferenchez hasonlóan - akinek a naplójából idéz - „Bayer Zsolt is gyakran megenged magának felületes, fölényes, gunyoros megjegyzéseket mai zsidó származású, vagy annak vélt értelmiségiek jellemzőnek gondolt magatartásáról írva. S ha ezekhez még a korábban említett közönséges, alpári stiláris eszközök is társulnak, ez épp elég okot szolgáltat a felháborodásra. Mert ez a nyelv csakugyan alkalmas a zsidósággal szembeni előítéletek, indulatok felerősítésére. Ezért jogos őt bírálni. Azért azonban nem lehet, amit nem követett el.” Ha a szavai ironikus felhangját nem vesszük figyelembe, akkor persze Karinthy naplójegyzete is antiszemita önvallomásnak minősíthető. De ez olvasói süketségre vallana. És a szerzővel szemben felettébb méltánytalan eljárás volna. Bayer Zsolt esete nem ilyen egyszerű. De egyfelől nyilvánvaló, hogy ő sem a zsidóság egészéről beszél. Azt akarja mondani, hogy a mai pesti zsidó újságírók többségét is ugyanaz az ellenszenves pártszolgálatos magatartás jellemzi, amikor az arabokról, a Fideszről, a jobboldalról írnak, mint amiről Karinthy beszélt egykor más összefüggésben. A Magyar Hírlapban is jeleztem, nem osztom e nézetét. Sőt szerintem már Karinthy is felületesen általánosított a pesti zsidó újságírókról szólva és leegyszerűsítette a dolgot, amikor a 67-es Izrael-ellenes magatartásukat pusztán a „nyalással” vélte magyarázhatónak. De a szempontunkból fontosabb most az, hogy mivel az a bizonyos Bayer-mondat - „Ők a mi indok-zsidóink - értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust” -előképként Karinthy ironikus felhangú „antiszemitizmusára” hivatkozik, az olvasatában sem tekinthetünk el ettől az összefüggéstől. Bayer vállalt és kifejezésre juttatott ellenszenve - ha a megfogalmazás otrombasága nehezíti is ennek felismerését - nem az egész zsidóságra, még csak nem is az egész pesti zsidóságra, hanem annak egy bizonyos szellemi magatartással jellemezhetőnek vélt csoportjára irányul. S ennek a bizonyos mondatnak tartalmilag nem több a jelentése, mintha azt vetné oda, hogy „ezeknek az alakoknak már a puszta lénye indokolja a zsidók iránti ellenszenvet”. Bármennyire helytelen is ez, a köznapi nyelvhasználatban elég gyakoriak az ilyen, előítéletes szemléletre valló fordulatok. És nem csak zsidókkal kapcsolatban. Bayer vitatott cikkében egy bizonyos pesti értelmiségi csoportot bírál, akik számára ellenszenves magatartását összekapcsolja vélt zsidóságukkal. De olvassunk pontosan: az ellenszenvesnek talált magatartásukat kétségtelenül összekapcsolja vélt zsidóságukkal, de azt nem mondhatjuk, hogy ezt a zsidóságukkal magyarázza. Az említett mondatban kétségtelenül az olvasható a nevezett újságírókról, hogy a „puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust”. Egy későbbi nyilatkozatában közreadott önkritikája szerint azonban elismeri, hogy itt hibázott, és azt mondja, helyesen úgy kellett volna fogalmaznia, nem a puszta létezésük „hanem a szavaik, tetteik, cselekedeteik” indokolják „az antiszemitizmust”. Hiszen „valakinek a puszta létezése nem indokolhat semmit, csak az, amit tesz”. Azt a fordulatot tehát a hibás fogalmazás elismerése után is tarthatónak véli, hogy „indokolja az antiszemitizmust”. De helyes-e ezt a fordulatot úgy értenünk, ahogy a levélírók értik? Szerintem nem. E fordulattal nem határátlépés történt, a cikkel nem egy elkötelezett antiszemita - értsd a zsidóellenesség elkötelezett képviselője — lép először a nyilvánosság elé. Hanem inkább egy olyan szerző adja elő a magáét az eddigieknél valóban alpáribb nyelven, aki egy ideje abban a szerepben tetszeleg, hogy ő lesz az a bátor, aki leszámol végre a zsidókérdést - értsd a zsidó szót, fogalmat - övező tabukkal. Tabuk valóban léteznek, és ezeket helyes volna megszüntetni. De nem a bátorság hiányzott eddig hozzá. Hanem a közös nyelv, amely alkalmas lehetne a tabuk mögött rejtőző kérdések és feszültségek megbeszélésére és feloldására. Ha valami biztosan nem vezet el ehhez, bizonyosan alkalmatlan erre, akkor az a bayeri tabutörő öntetszelgés, indulat és nyelvezet. De ez sem indokolhatja, hogy elmossuk a különbséget a köznapi gondolkodás előítéletes szemléleti sémáinak használata - még ha a zsidósággal kapcsolatban történik is ez, és kifejezésre jut benne a zsidósággal kapcsolatos ellenszenv - és a zsidóellenesség, vagyis az antiszemitizmus fogalma között. Kétségtelen, hogy Bayer - ha idézőjelben is, Karinthyra utalva - kifejezte az előbbi létjogosultságáról szóló nézetét. Hangot adott egy bizonyos zsidónak vélt értelmiségi csoport iránti ellenszenvének is. De nem tett hitvallást az antiszemitizmus mellett, nem kötelezte el magát a zsidóellenesség mellett, amivel a leveletek vádolja. Amint jeleztem volt, a zsidó származású vagy annak vélt újságírók magatartására tett tévesen általánosító, bíráló megjegyzései ráadásul közönséges nyelvhasználattal, alpári stiláris eszközökkel társultak, ezért a cikke valóban alkalmas a zsidósággal szembeni előítéletek, indulatok felerősítésére, amit Karinthy idézett szövegéről nem mondhatnánk el. Most azt írod, ha a cikkről beszélünk,se kévejük ebbe bele a kereszténységet, se a zsidóságot, se a hívőket, se a nem hívőket... Itt nem zsidó és nem keresztény ügyről van szó.. . nem jobboldali és baloldali ügyről, pártpreferenciákról, hanem a legalapvetőbb emberi ügyről, a humánum fundamentumáról, egy etikaimorális minimumról.” (Folytatás a 16. oldalon) 2008. ÁPRILIS 25. AGORA 15 „Hah”, mondta a nő. A nő kissé zömök volt, alacsony, a villamosmegálló egyik vége felől haladt a másik felé az Oktogonon, arcáról nem lehetett leolvasni semmit, ami e felkiáltást különösebben indokolta volna - mondhatnánk persze, hogy a véraláfutásoktól nem látszott, amelyek arcát itt-ott borították, de komolyabb érzelmekről a nő szeme sem tanúskodott. Egyszerűen csak bele akarta kiáltani a világba, hogy „Hah!”, a világ tudomására akarta hozni tulajdon létezését, s az egész univerzumról alkotott összefoglaló véleményét, mielőtt a kezében lógázott „Asztali bor”, „eredeti szőlőből” feliratú dobozos bort ajkához emelte volna. Próbáltuk elképzelni, milyen lehet az eredeti szőlő, amelyből a dobozos bor készült, úgy értjük, hogy néz ki, hamvas-e, apró szemű-e vagy nagyobbacska, a fürtök súlyától meghajlik-e a felkötözött inda, mire azonban idáig értünk a gondolatban, a nő visszafogottan káromkodni kezdett. Épp csak hogy, finom úrinő módjára, jóllehet a dolog komolyabb véleménynyilvánítást is indokolt volna, a dobozos bor föltépett szája ugyanis nem csupán az erre hivatott helyre, hanem a legkülönfélébb irányokba spriccelte a nedűt, jutott a nő nyakába, szerény ruházatára, sőt magasból visszahulló permetként a nő szemébe is, nagyjából olyan volt, mintha a zömök asszonyt gáztámadás érte volna, vagy égő ruháját egy teljes tűzoltóosztag slaggal próbálná eloltani. A nő bámulatra méltó reflexekkel vetett véget a támadásnak: azonnal felismerte, hogy a papírt kétoldalt túl erősen nyomja, a szorítást már föl is engedte, ami még hagyján, de kezével bűvészeket szégyenítő, parádés mozdulatot tett, amellyel a még épp aláhulló, eredeti szőlőből készült nedű cseppjeinek jelentős részét felfogta, úgy értjük, a doboz szájába irányította, amihez, legalábbis a látványból ítélve, nem csekély spirituális erő is kellett, ezt megerősítendő a nő a következőt kiáltotta: „Hah!” Most volt érzelem az arcán, felháborodva, mégis valahogy elmélyülten bűvölte a dobozt. A járdasziget zsúfolt volt, a nő mellett egy hórihorgas férfi haladt, aki jóval labilisabbnak tűnt, mint alacsony és zömök asszonya, mégsem tudott rendesen imbolyogni, mert valahányszor jobbra vagy balra dőlt volna, a járdaszigeten állók felfogták, megtartották, kilengéseinek amplitúdóját nem engedték elhatalmasodni, azaz mire engedték volna, vagyis visszahőkölve elhúzódtak volna, mert észlelték az épp nekik dőlni készülő kapatos férfiút, már helyre is billentették, az elhúzódás megtörtént ugyan, de okafogyottá vált, a férfiú ugyanis már a másik irányba billent, ahogy imbolygott tovább. „Baz’ meg, nem tudsz vigyázni?!”, mondta most zömök asszonyának, állával a dobozos bor felé bökött; a koncentráció az imbolygás halála, e pillanatban úgy állt, mint a cövek. „Foglalkozz a sajátoddal”, mondta a nő; a férfiú vigyorogni kezdett, felmutatott egy műanyag üveget. A járdaszigetre villamos érkezett, a villamos megállíthatatlanul ontotta magából az embereket, a nő, dobozos borát vigyázva, mégis széles mozdulattal, „parancsoljanak” felkiáltással utat engedett egy szemközt jövő, középkorú párnak, „köszönöm”, mondta hórihorgas embere a műanyag üvegre koncentrálva. A nő véraláfutás-felnőtte arcára leírhatatlan megvetés ült ki, még láttuk, ahogy a hórihorgast a villamos felé toszogatja, maradék dobozos borát féltve a feje fölé emeli, s mielőtt eltűnnének a Combino gyomrában, emberének némi késedelemmel a következő, kizárólag a csudálkozó hórihorgas előtt ismeretlen tényt hozza tudomására: „Nem neked mondtam, te birka”. LICHTHOF Dobozos bor ÉLET Ész IRODALOM