Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2008-08-15 / 33. szám - Tamás Gáspár Miklós: Az ellenforradalom lelki szegényei (15-16. oldal)
ÉLET ÉS ITIRODALOM 16 Az ellenforradalom lelki szegényei (Folytatás a 15. oldalról) Efelől még a polgári antifasisztáknak igazuk van, de ez az igazság persze - mint mindig - osztályelfogultságtól színezett igazság, ennélfogva pedig részleges. A hamis tudat őszinte harcosai persze nem tudják, de teszik. A Magyar Gárda nem sejti, hogy a tőkés rendszer legfontosabb politikai funkcióját teljesíti: a tőketulajdon nélküliek munkára kényszerítését olyan társadalomban, amelyben nincs jogi munkakényszer, mint az úrbéri rendszerben a robot. Csak a polgári társadalmat védjük akkor, amikor a jogi munkakényszer ellen tiltakozunk. A munkakényszer törvényesítése és politizálása kifelé mutat a polgári liberális demokráciából a fasizmus felé.) Miután a „segélyt munkáért” nevezetű hazug és alantas demagógia látszólag a romák ellen irányul - hangsúlyoznunk kell, hogy csak látszólag, hiszen az érintetteknek a fele se roma -, a futótűzként terjedő fajgyűlölet elfogadtatja a tőkevagyon nélküli dolgozókkal, munkanélküliekkel, nyugdíjasokkal, tanulókkal, hogy értelmes és erkölcsileg helyes saját osztályérdekeik ellen cselekedniük. (Természetesen semminő osztálytársadalom nem maradhatna fönn egyetlen óráig se, ha a vagyontalan, dolgozó többség nem volna hajlandó osztályérdekei ellenére cselekedni - ezért ébredt rá Gramsci, hogy miért alapvető a kulturális küzdelem a kései kapitalizmusban.) Ezért nem váltott ki semmiféle tiltakozást, hogy a szocialista kormány - engedve a „pártok fölötti”, aktív rasszistaantiszociális közvélemény-töredék erős nyomásának, a félrevezetett többség értetlen tétovaságát pedig (rövidlátóan) politikailag használhatatlannak ítélve - csökkentette a segélyek összegét, hogy „munkára serkentse” azokat, akiknek persze nincs semmiféle munka. Ebben a kulcskérdésben a szocialista kormány, a populista-rasszista helyhatóságok és a Magyar Gárda között az égvilágon semmi különbség nincs. A parlamenti jobboldal - rendkívül okosan és ügyesen - nem ártotta bele magát ebbe a dologba, hagyta, hogy az MSZP agyonkompromittálja magát a bárminő „baloldalinak” címzett párt számára hosszú távon öngyilkos lépéssel. A jobboldali sajtó meg szerintem egyenesen zseniálisan taktikázik. Miközben persze fortissimo támogatja a „segélyt munkáért” nevű életveszélyes humbugot, meg sem említi természetesen, hogy az ötlet első hatásos fölvetője nem volt más, mint a jobboldal által csak mérsékelten kedvelt Gyurcsány, arról pedig mélyen hallgat, hogy a kormány már végre is hajtotta a követelés leglényegesebb részét (értéktelenné tette a szociális segélyt). Kit támad a jobb- és szélsőjobboldali sajtó avval, hogy elejét akarja venni ennek a roppantul erkölcsös, a dologkerülők, ingyenélők, csirketolvajok, szemtelen kódisok olcsó életét megkeserítő intézkedéssorozatnak? Nyilvánvalóan a „politikailag korrekt” szociálliberális értelmiséget, ez azonban fikció, fantom, hiszen ez az értelmiség nincs sehol. Három-négy ember hangot adott helytelenítésének és aggodalmainak, ennyi. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap úgy tesz, mintha volna „baloldali” értelmiség, mert múlhatatlanul szüksége van ellenségre, ámde az értelmiség megadta magát, befogja a száját, retteg - nem egészen, de azért javarészt oktalanul a Brezsnyev/Kádár-korból ismerős módon egyéni kiutakat keresgél, „már nem érdekli a politika” és í.t. (A jogvédők a maguk ismeretesen absztrakt formális modorában, bár egyre halkabban, de meg-megszólalnak a legkirívóbb visszaélésekkel szemben. Nekik is be kell látniuk, hogy módszerük már nem kielégítő. Vö. T. G. M.: „Miért legyünk érzelmes filantrópok?”, Népszava, 2008. augusztus 2. De az emberi jogi szervezetek halk mormogása is elég ahhoz, hogy magukra vonják az „új reakció” növekvő és egységesülő táborának őrjöngő gyűlöletét a szocialistáktól a fasisztákig.) Erre jön most a tervezett népellenes, a gazdasági növekedés vonatkozásában fatális adóreform, amely avval a nesszel, hogy kifogja a Fidesz dagadó vitorlájából a szelet, tkp. végrehajtja a Fidesz és az SZDSZ (nagyjából azonos) adópolitikáját, csak kevésbé koncepciózusan és kompetensen, éppen azt az adópolitikát, amelynek a hagymázos képtelenségét olyan ékesszólóan szidalmazta egy bizonyos Gyurcsány Ferenc 2006 daliás tavaszán. Az „élőmunka terheinek csökkentése” (értsd: a tágan vett reálbér értékcsökkentése, a társadalombiztosítási szolgáltatások költségeinek a bérmunkásokra hárítása), a részvétel a hazai tőkés gazdaság szemszögéből végzetes adóversenyben (verseny lefelé) hatalmas rést üt a költségvetésbe, amelyet nyilván csak újabb privatizálásokkal, az infrastruktúra-fejlesztés további visszafogásával, a környezetvédelem, a betegségmegelőzés, a kultúra és hasonlók forrásainak szűkítésével lehet betömni. A szocialista kormány „veszi” a Magyar Gárda és a nagytőke egybehangzó üzeneteit, és végrehajtja őket. A hatás: újabb és egyre nehezebben teljesíthető követelések. A magyarországi és a globális-multinacionális tőke érdekképviseletei - látva a kormány gyöngeségét, mi több, félájultságát - egyre szemérmetlenebb igényekkel lépnek föl. Ennek láttán mit lép a kormány? Kiüresítve a trilaterális érdekegyeztető tanácsot (amelyben részt vettek a „munkaadók”, a „munkavállalók” és a kormány, tehát a tőkének csak kétharmados többsége volt), új gazdaságpolitikai tanácsadó testületet állít föl, amelyben a több tucat tőkés egyesület reprezentánsai mellett a dolgozóknak mindössze egy képviselője foglalhat majd helyet. (Ez emlékeztetheti azokat közülünk, akiknek még mond valamit a magyar történelem, arra az 1848 előtti helyzetre, amelyben az alsótáblán - a hatvanhárom feudális vármegye több száz követe mellett - az összes magyar városoknak egyetlenegy képviselőjük volt, a fölsőtáblán meg egy se.) Mindeközben kiszivárogtak Orbán Viktor országgyűlési képviselőnek, a keresztyén-nemzeti jobboldal vezetőjének az „Asztali Beszélgetései”, amelyek világossá teszik, hogy a de facto hatalmat gyakorló és a formális hatalomátvételre módszeresen és következetesen készülő államférfi elérkezettnek látja az időt rá, hogy támadást intézzen a nyugdíjak és a nyugdíjasok ellen. Orbán képviselő, a „posztmodern” és „posztfordista” új reakció tehetséges gondolkodója, akia Hans-Christian Strache, Jörg Haider, Ewald Stadler által nyomás alatt tartott következő osztrák konzervatív kormánnyal, Blocherrel, Bossival, Alemannóval, Sarkozyvel, Mirek Topolánekkel, Václav Klausszal, Donald Tuskkal stb. össszhangban) fölfogta, hogy a kirekesztett színes bőrű és „egyéb felekezetű” kisebbségekkel szembeni rasszista-etnicista fölhorgadás önmagában érőtlen, csak akkor használható, ha a döntő „aktív”-„inaktív” ellentétre ráültethető. Az „inaktívak” halmaza magában foglalja a nyugdíjasokat, betegeket, munkanélkülieket, a „gyes”-ből vagy megfelelőiből úgyahogy megélő fiatal anyákat, ösztöndíjas diákokat és más „segélyezetteket”, akiket - az elterjedt hamis ideológia szerint - úgymond „el kell tartaniuk” az aktív dolgozóknak. Itt hatalmas szerepet játszanak a nemzedékek és nemek közötti egyenlőtlen erőviszonyok és érdekellentétek. Az „aktívak” és „inaktívak” közötti létszámarány eltolódása közvetlen eredménye a „fordista” ipari társadalom fölbomlásának és annak, hogy - a globalizáció miatt - a tőke és a nemzetállam viszonyában változás állt be, s emiatt a kohézióban, stabilitásban, „közrendben” érdekelt nemzetállam képtelen rábírni a szabadon mozgó tőkét az egyenlősítő újraelosztásban, a „közteherviselésben” való szerepvállalásra. A modern nemzet létfeltétele volt az 1789 és 1989 között eltelt két évszázadban az egyenlőség irányába mutató „érdekegyesítés”, a „közjó ” és a „közérdek” képzetének uralkodó válfaja az egyenlőség volt, amely (habár csak ideológiailag) alátámasztotta az engedelmesség (jogkövetés) fizikai kényszer nélküli módozatát („government by consent”, a beleegyezésen nyugvó kormányzást). Ennek alapja a szocialista munkásmozgalommal való kiegyezés volt. „A beleegyezésen nyugvó kormányzás” és a „közérdek” bázisa mára összeszűkült. Ez ma már csak relatív többség, az „aktív”, viszonylag fatal,fehér bőrű, zömmel hímnemű és heteroszexuális populációra korlátozódik, amely nyílt ellentétben áll (nem a tőkével, hanem) az „élősdinek” érzékelt, hatalom és politikai „projekt” nélküli populációkkal, amelyekkel szemben egyre inkább elfogadott az intézményes és az informális erőszak. A korlátozott konszenzus összeszűkült bázisa csak a mozgósítottság állapotában hatékony társadalmilag és politikailag, és ezt az új (a legújabb) jobboldal képes hatékonyan elvégezni, mármint a mozgósítás munkáját. A szociális intézmények leépítésnek azt az aspektusát, amely az „aktívak”, az új középosztály érdekeit érinti, elutasítja az általuk dominált közvélemény (vö. a 2008. márciusi magyarországi népszavazással), az „inaktívak” érdekeinek sérelmét ugyanez a közvélemény lelkesen pártolja. (Orbán Viktor országgyűlési képviselő népszerűsége se nagyon szenvedte meg azt, hogy napvilágra került: milyen merényletet tervez a nyugdíjasok ellen - már nem először!) Téves tehát az a beállítás, amely a 2006-tól tartó tiltakozások uralkodó jellegét általában antikapitalistának, „szociálisnak” véli (noha ennek az elemei persze jelentős mértékben belekeveredtek a - hangsúlyozom: önmagukban jogos - megmozdulások politikai eszmeirányába). Igaz ugyan, hogy az egészségügyi reform (továbbá a közoktatás, a posta és a vasút leépítése) leginkább a legszegényebbeknek ártott volna, de ha csak a szegényeknek ártott volna, a jobboldali és szélsőjobboldali mozgósítás nem járhatott volna sikerrel, ha egyáltalán sor került volna rá, ami valószínűtlen. Ezt egyértelműen bizonyítja, hogy - ismétlem, mert alapvetően fontos! - az új antiszociális intézkedések és tervek (a segélyek és a nyugdíjak értékcsökkentése, a jogosultságok durva korlátozása) a korábbi tiltakozók helyeslésére tarthatnak számot. Ez persze kétségbe vonja korábbi jelszavaik, nyilatkozataik őszinteségét - de ennek a zavarba ejtő hatásától mentesíti őket a fajgyűlölet, amely az „inaktív” problémából cigánykérdést, a globális kapitalizmus problémájából pedig zsidókérdést csinál. Az egyenlőség következetes gondolati érvényesítésének pedig elejét veszi - a régi náci recept szerint - egyszerre „antikommunista” és „antiliberális” uszítás, amellyel mellesleg a (túlnyomórészt zsidó árnyalatú) neokonzervativizmust is semlegesíteni lehet. (Igen föltűnő a magyarországi „kozmopolita”, „urbánus” neokonzervativizmus közeledése - főleg gondolatokban, de olykor már személyes állásfoglalásokban is - a nemzeti-konzervatív jobboldalhoz, és viszont.) Így hát a Magyar Gárda a „posztfordista” kapitalizmushoz szükséges kirekesztés érdekében menetel a cigány alvégen és a nagyvárosok főutcáin, hogy a legszerencsétlenebb nincsteleneket és potenciális támogatóikat megijessze. Már régebben meg lehetett érteni, hogy az 1989 utáni posztfasizmushoz nem kell formális diktatúra, egypártrendszer, militarizmus (mindezt a kilencszázhúszas-harmincas években a radikális rendszerváltással fenyegető marxista tömegpártok elleni preventív ellenforradalom tette szükségessé, ám ilyenek ma nincsenek), elegendő egy formális elv, amely viszont azonos a háború előtti fasizmus és nemzetiszocializmus egyik alapelvével: a „barát” és „ellenség” megkülönböztetésének nem a „belföld és a „külföld”, hanem valamely állam állampolgárainak kategóriáira való alkalmazásával (vö. T. G. M.: „Posztfasizmus”, Eszmélet 48 [2000. tél], 4-24, eredeti: Boston Review, 1999. nyár). Ezért válik a migránsok és az etnikai-faji-felekezeti kisebbségek kérdése a kor alapproblémájává. Ma kétféle ellenforradalommal van dolgunk. Az egyik a neokonzervatív („neoliberális”, bár a voltaképpeni szabadelvűséghez való viszonya ambivalens) ellenforradalom, amely tetemesen megnövelte a tőke dominanciáját, kiválóan alkalmazkodott a tudományos és műszaki fejlődéshez, és alapvetően meggyöngítette - a munkásmozgalom végső válsága után - az ellenfél utolsó bástyáját, az újraelosztó jóléti (és értelemszerűen: nemzeti-területi) államot. A másik ellenforradalom részben az első ellen irányul: mint láttuk, szűkebb bázison fönntartaná az állami újraelosztást és intézményét, a nemzetállamot (ahol a nemzet azonban már nem az egyenlő patrióta honpolgárok népe, hanem a középosztállyal és a régi munkásosztállyal nagyjából azonos terjedelmű fehér enklávé, amelyet védeni kell az új, jelentős részben színes helótákkal szemben), ezért fenntartásai vannak a globális-multinacionális karvalytőkével szemben, képviselni próbálja a régesrégen köddé vált nemzeti burzsoáziát (schaffendes Kapital), újjáalkotja az „aktív” beilleszkedettek nemzetinek vélt identitását, szembefordul a migránsokkal, a „flexibilizált” munkára kényszerülő (részben „kreatív”) prekariátus gesztusvilágával, a (reneszánsz, fölvilágosító, liberális-demokratikus, szocialista) humanizmussal és a modern magaskultúrával. (Vö. T. G. M.: „Ellenforradalom az ellenforradalom ellen”, Fordulat, 2008/2, sajtó alatt.) „Nemzeti” jellege problematikus, zenéje nem Liszt rapszódiái vagy Brahms magyar táncai, hanem a szkinhed „nemzeti rock” (vö. Kriza Bori megdöbbentő filmjével), irodalma a tévé. Politikai kultúrája: az interneten terjedő, koholt rémhírek és a délibábos áltörténeti fikció. Az azonnali politikai kérdés: sikerül-e nálunk is (mint drámai mértékben Észak- Olaszországban) az újreakces fehér enklávé részévé tenni a régi munkásosztályt (lakótelepeken belül és kívül), aktívakat és nyugdíjasokat, vagy nem. Sikerül-e általában a kizsákmányoltakat a tőke támadásának (s ami jelenleg evvel együtt jár a polgári demokrácia [maradványai] fölszámolásának) a pártjára állítani, amiért a vigasz és a jutalom csak közvetett, azaz a helóták a cigány, munkanélküli, iskolázatlan, eddig segélyen tengődött, de ma már növekvő mértékben egyszerűen a sorsára hagyott szubproletariátus, „underclass” üldözése, büntetése, megalázása (aminek nem lehet más a vége, mint a valahogyan mégis életben maradottak tömeges bebörtönzése vagy [ha lehet] elkergetése). Ha igen (s mint láttuk, ezt Észak-Olaszországban a baloldal ottani masszív jelenléte se tudta megakadályozni, sőt: a baloldal ebbe pusztult bele, talán végleg, s nálunk még az olaszországihoz hasonló, tehetetlen és megosztott baloldal sincs), akkor valóban új rendszerváltás küszöbén állunk. (Ennek ellenszereiről ld. kitűnő ifjú elvtársaim és barátaim nagyszerű írását. Balázs Gábor, Böcskei Balázs, Kiss Viktor: „Eszmélet”, Népszabadság, 2008. augusztus 1.) Befejezés Az új ellenforradalom lelki szegényei természetesen becsapják magukat. Azt hiszik, hogy ők az ellentéte mindannak, amit „a liberális kapitalizmus” - hol van már a párizsi kommün és az első világháború között szétroncsolódott liberális kapitalizmus? - fő kulturális jellemzőinek tartanak. Ezek között az első az önzés. Ám mit mondanak az új ellenforradalom lelki szegényei? Azt, hogy én, aki fehér vagyok, én, akinek állása van, én, aki reggeltől estig gürcöl a családjáért, én, aki tisztelem a szüleimet, én, a keresztyén, én, a férfi, én, a heteroszexuális, én, a még potens fiatal hím, aki bizony megfordul a csinos menyecskék után, én, az egészséges, én, a hazafias, én, a hagyománytisztelő, én, aki hű vagyok a történelmünkhöz, én, aki szeretem a természetet, én, aki respektálom a tekintélyt, én, aki nem kívánom a másét, én, aki rendet akarok, tisztaságot, közbiztonságot, én, aki a magamfajtával érzem jól magam, én, aki otthonosságra vágyom és otthon is vagyok, én, aki együtt kirándulok és sportolok a cimboráimmal, én, aki rendben tartom a házam táját és rendszeresen szervizbe viszem az autómat, én, aki eljárok a kötelező tüdőszűrésre, én, én, én, én, én, én, én - én nem tűröm, hogy ők, az idegenek mondják meg nekem, hogy hogyan éljek, akik nem akarják, hogy úr lehessek a saját hazámban, akik filozófiailag és szexuálisan elcsábítják a gyerekeimet, ők, ők, ők, ők, ők. Én csak magamért állok ki meg az olyanokért, mint amilyen én vagyok. Én, én, én. Azt, aki nem olyan, mint én, öreg, beteg, sötét bőrű, buja, buzi, tétlen, azt én nem tartom el az adómból. Őt nem. Őt nem. Őt nem. S aki azt mondja, hogy ez nem szép, az nem normális, természetellenes, ferde hajlamú, romlott. Haljon meg. Haljon meg ő. Ő, ő, ő. Én őt nem hallgatom meg, én csak azt hallgatom meg, ami engem magasztal, dicsőít, erősít, véd, szolgál, segít. A második a beszéd. Elég volt - mondják az új ellenforradalom lelki szegényei - a sok fecsegésből, a moralizálásból, a vitatkozásból, a gúnyolódásból, a tréfálkozásból, a rímelésből és skandálásból, az igeragozásból és az egyeztetésből, a kifinomultságból és a jó ízlésből, az ízlések összevisszaságából és az ízlésdiktatúrából, a mélyenekedésből és a modernkedésből, a sznobokból és a kékharisnyákból, a szüfrazsettekből és a jogvédőkből, az elemzésből és a vélekedésből, a tudóskodásból és a művészkedésből. Az élet egyszerű. A közösség tartson össze. Elég volt a paradoxonokból és az ellenség álláspontjának belátó „megértéséből ”. Elég volt a hitekből és a meggyőződésekből, a tagadásból és a tiltakozásból, a megtérésből és a kételyből. Az orvostudomány intézze el, hogy a betegek gyorsan gyógyuljanak meg. A depressziósok gyógyuljanak meg. A kábítószeresek, az alkoholisták szokjanak le. A nők hagyják abba a paráználkodást. A gyerekek ne feleseljenek. De a nagyfejűek se szóljanak bele semmibe. A politikusok ne dumáljanak, hanem oldják meg a problémákat. Pártokra semmi szükség. Újságokra semmi szükség. Bankokra semmi szükség, csak az kér kölcsön, aki képtelen beosztani a pénzét, vagy aki nem szeret dolgozni. Jólétre és rendre van szüksége mindenkinek, s aki nincs jól és aki nem rendes, haljon meg. Csak az panaszkodik folyton, aki genetikai hulladék. Akinek itt nem tetszik, húzzon el. S ha nincs hová, akkor haljon meg. De ne panaszkodjék, ne kritizáljon, ne okoskodjék. Majd akkor beszéljen, ha boldogult a maga erejéből, és bebizonyította, hogy hasznos tagja a társadalomnak. Hogy ki a hasznos? Azt mindenki tudja. Aki nem tudja, húzzon el. Vagy haljon meg. Nem beszélni kell, hanem dolgozni. Keményen dolgozni. Szorgalmasan dolgozni. Éjt nappá téve dolgozni. Szakszerűen, hozzáértően dolgozni. Aki nem dolgozik, az nem akar dolgozni. Akinek nincs munkája, annak jár a szája, hogy nincs munka, mert büdös neki a munka. Ha nem tud megélni, akkor nem szeret dolgozni, haljon meg. Ne beszéljen, fogja meg a dolog végét, haljon meg. Meg kell értenünk, hogy ez az ellenforradalom nem konzervatív és nem nacionalista. Nem nacionalista, mert a nacionalista nem antipolitikus, hanem a politikai közösséget bővíti, szilárdítja, egységesíti. A nacionalista asszimilál, a kulturális standardizálás és a politikai lojalitás/konformizmus föltételével bevon, nem kitaszít vagy kirekeszt. A demokratikus politikai nacionalizmus, a risorgmento létrehozta Nagy-Britanniát, Olaszországot, Belgiumot, Csehszlovákiát, Jugoszláviát, Nagy-Romániát. Az új etnicizmus elszakítja Skóciát, létrehozza „Padániát”, amely nem hajlandó a Mezzogiomónak átutalni az észak-olasz adókat, fölbontja Belgiumot, szétveri Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Ha volna nacionalizmus, Románia és Besszarábia (a Moldovai Köztársaság), Albánia és Koszovó már egyesült volna, de erről szó sincs. Az etnicizmus nem nacionalizmus. Nem konzervatív, mert a konzervativizmus - arisztokratikus eredetéhez híven nem lehet (és soha nem is volt) antipolitikus, hiszen az ún. „jó kormányzásban” (goodgovernance) érdekelt, hivatástudata az állam irányítására predesztinálja, az intézmények fönntartására, a magaskultúra Nagy Hagyományának megőrzésére, és lényegénél fogva nem lehet elitellenes, azaz „populista”. (Ha persze „elitnek” a ma már csekély befolyású liberális értelmiséget nevezik nagy ravaszul, akkor mindent lehet.) A konzervativizmus nagy dilemmája évszázadok óta a hierarchia legitimitásába vetett mély hitének és a keresztyén tanításoknak a jelek szerint vesződséges öszszeegyeztetése, amint látható pl. T. S. Eliot esszéiben. Ezek nem az „új reakció”, az új ellenforradalom problémái. A középrétegekre, az „aktívakra”, a „fehér enklávéra” korlátozott szociális igazságosság gondolata, amelynek nevében a magukat - tévesen - antikapitalistának képzelő rohamosztagosok dübörögnek a legextrémebb egyenlőtlenség és elnyomás árpádsávos zászlai alatt: gondolatnak groteszk, politikának hatékony és sikeres. Alapeszméjét a szocialista kormánytól a nemzeti-konzervatív sajtóig mindenki elfogadja. Azt se mondhatjuk, hogy ez példátlan, és másutt jobb a helyzet. Az új ellenforradalomnak jobbak a pozíciói Olaszországban, Csehországban, Dániában, Hollandiában, Franciaországban, Ausztriában, mint nálunk. A mérsékelt baloldal mindenütt tátott szájjal, ijedten és értetlenül adja föl hadállásait. A radikális baloldal a középbal ostobaságait utánozza, itt-ott kivételekkel. Az antikapitalista-antiliberális konszenzus (nem először) példátlan mértékben megnövelte a tőke politikai hatalmát. Újabb árulások és átállások várhatók. AGORA 2008. AUGUSZTUS 15.