Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2008-08-15 / 33. szám - Kőszeg Ferenc: Sakk! Matt? Töprengések Magyar Bálintról és a húszéves SZDSZ-ről (5, 8-9. oldal)
2008. AUGUSZTUS 15. KŐSZEG FERENC: A Szabad Demokraták Szövetségét Magyar Bálint hozta létre. Ő is tette tönkre. A Mayflower utasai A demokratikus ellenzéknek nem volt tagsága, de nem kérdés, hogy Magyar Bálint a demokratikus ellenzékhez tartozott. Szociológusként az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa volt, 1981 januárjában intézeti kiküldetésben Lengyelországba utazott, Varsóban Szolidaritás-vezetőkkel is találkozott. A lengyel állambiztonsági szervezet folyamatosan a nyomában volt, majd tíznapos kiküldetésének hetedik napján kiutasították az országból, itthon pedig a kutatóintézet igazgatója, Bognár József akadémikus, országgyűlési képviselő fegyelmivel elbocsátotta az állásából. Végül az MTA elnöke, Szentágothai János közbenjárására a Szövetkezeti Kutatóintézetben folytathatta munkáját. Miközben zajlott a fegyelmi ügy (amelyet a Beszélő 4. száma ismertetett részletesen), Bálint az előzőnél is sokkal kockázatosabb ellenzéki vállalkozás részese lett: ő hozta össze egykori egyetemi évfolyamtársát, Orosz Istvánt, a Beszélő későbbi nyomdászát Kis Jánossal. Ennek alapján szervezte meg Orosz a dunabogdányi műhelyt, ahol a Beszélő előállítása folyt: a lapszámok kéziratát Bálint juttatta el Oroszhoz. Szerepe az ellenzékben tehát kulcsfontosságú volt, a kockázat semmivel sem kisebb, mint azoké, akik a nevükkel vállalták az ellenzéki szerepet. Egyike volt azoknak a keveseknek az ellenzékben, akik sikeresen tudtak konspirálni. Mindezt azért indokolt itt elmondani, mert a rendszerváltás idején még volt rangja annak, hogy valaki nem akkor fordult nyíltan szembe a rendszerrel, amikor a szembefordulás már kelendő árucikké vált. Máig úgy vélem, hogy az egykori „másként gondolkodókat” összeköt ez a múlt, lett légyenek egykor polgári liberálisok vagy népnemzetiek, katolikus szolgálatmegtagadók vagy karizmatikus keresztyének, s akár SZDSZ-képviselő lett belőlük, akár Kossuth téri rendszerváltó. Ahogy a Mayflower-utasok leszármazottainak is rangot adott, hogy felmenőik egy hajón érkeztek az Újvilágba. A titkos összekötő szerepe fegyelmet követelt Bálinttól és lemondást az üldöztetés dicsőségéről. De megkockáztatom, hogy arisztokratikus alkatának is ez felelt meg. Sok más „fedett” ellenzékihez hasonlóan nem akarta elveszíteni kutatói állását. Elsősorban nem az egzisztenciális biztonság miatt, hanem egyrészt a munkája, a kutatási téma miatt, másrészt azért, mert nem akart kiszakadni abból az értelmiségi közegből, amelyben intézeti munkatársként élt. Nem akart belemerülni az ellenzéki mozgalomba, amelynek forgatagában voltak kiváló, alkotó szellemek, de megbillent személyiségű habókosok is, és ahol sokakról nem lehetett tudni, hogy azért rúgták-e ki őket az állásukból, mert ellenzékiek voltak, vagy azért lettek ellenzékiek, mert kirúgták őket. Úgy vélte, olyan programoknak, mint a Társadalmi szerződés, meghatározó szerepük volt a rendszerváltásban, de a „kis stencilforgató gyerekekre” csak legyintett. Évtizedes távlatból sem látta be, hogy mozgalom nélkül, akármilyen kicsi és zűrzavaros volt is, a Társadalmi szerződés se lett volna egyéb, mint egyike a sok-sok kiadatlan kéziratnak. Hogy mozgalom nélkül a híres mondat: „Kádárnak mennie kell!” nem harsant volna bele a magyar közgondolkodásba. Agrárszociológusként Bálint a kulákokkal foglalkozott, említette többször is Solt Ottilia, akit mindig a legszegényebbek, a leszakadó rétegek sorsa izgatott. Szociológusként természetesen Ottilia is tisztában volt vele, hogy a kutatás nem rangsorolhatja a társadalmi rétegeket, hogy a kulákként megbélyegzett egykori módos parasztság helyzete nagyon is fontos területe a kutatásnak. A megjegyzés arra vonatkozott, hogy Bálintot mindig az erősek, a győztesek csoportja, maga a győzelem foglalkoztatta. Nélkülözhetetlen, de önmagában veszélyes hajlama ez egy induló politikusnak. November 13-a előtt és után 1988-ban, szinte májusi megalakulása pillanatában világossá vált, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózata, amely az ellenzéki csoportok ernyőszervezete, ha tetszik, népfrontja kívánt lenni, elkésett vállalkozás. Hiszen már formálisan is megalakult a Fidesz, az MDF gőzerővel dolgozott szervezetei kiépítésén, ráadásul az MDF - pontosan felmérve a mély világnézeti különbséget a liberális ellenzék és a nép-nemzeti ellenzék között - elutasította a csatlakozást a hálózathoz. Harmincéves ismeretségünk alatt soha nem értettünk egyet Magyar Bálinttal annyira, mint 1988 nyarán, amikor (egymástól függetlenül) mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy behozhatatlan lépéshátrányba kerülünk, ha a laza hálózatból nem hozunk létre tagsággal és vezetéssel rendelkező szervezetet. A teendőkre vonatkozó elképzeléseink különbözőek voltak. Kezdetben úgy képzeltem, elegendő, ha egy állásfoglalást küldünk ki a hálózat támogatóinak, amelyben érveket sorakoztatunk fel az addiginál szorosabb, működőképesebb szervezet létrehozása mellett. Aki az állásfoglalást aláírja, az ezzel tagja lesz az átalakuló szervezetnek. Bálint ezzel szemben úgy vélte, mindenekelőtt a létrehozandó szervezet elveit és céljait kell meghatározni. Ezért fogalmazta meg Szabó Miklós tervezete alapján, Kenedi János társaságában a későbbi SZDSZ Elvi nyilatkozatai. A hálózat őszi közgyűlésén pedig dönteni kell a nyilatkozat elfogadásáról, a szervezetté alakulásról, és meg kell választani az új szervezetet. Hamar beláttam, hogy igaza van, csak ez az út járható. Bár menet közben kiderült, hogy az átalakulást elvi vagy személyi okokból sokan ellenzik, az 1988. november 13-i közgyűlés 998 regisztrált résztvevője közül 930-an szavaztak az átalakulás mellett, köztük a Hit Gyülekezetének mintegy 350 tagja. A sikerben jelentős része volt Bálint szenvedélyes beszédének is. Ezért állítom, hogy - bár a szervezet megalakításán négyenöten dolgoztunk, vitázva, de együttesen -, ha egy személyt kell megneveznem az SZDSZ létrehozójaként, akkor Magyar Bálint az. A rendszerváltás programjának öszszeállítása során ismét megmutatkozott az a kiváló képessége, hogy ki tudja választani és összehangolt, gyors munkára tudja késztetni különböző témák legjobb szakembereit. Az SZDSZ programja (a Kék könyv) megírásában negyvenöten vettek részt, az eredmény mégis koherens, a későbbi választási kampányban is jól használható szöveg lett. A program közjogi fejezetét Tölgyessy Péter írta. Tölgyessyt én ajánlottam Bálint figyelmébe, amikor az SZDSZ is meghívást kapott Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter alkotmánytervezetének vitájára, és Bálintnak szüksége volt egy alkotmányjogász szakértőre. Javaslatomat kétkedve fogadta, nem ismerte Tölgyessy nevét, én pedig valahol félúton voltam a szemében a Társadalmi szerződés szerzői és a stencilforgatók között. Tölgyessy a vitán 130 pontban zúzta porrá az alkotmánytervezetet, ettől kezdve a fiatal jogász főszereplője lett a programkészítésnek, az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között 1989 nyarán zajló tárgyalásoknak, végül pedig kezdeményezője a négyigenes népszavazásnak. A népszavazás után nyilvánvaló volt, hogy tavasszal az SZDSZ nagy pártként kerül a parlamentbe, az sem volt kizárt, hogy megnyeri a választást. Ebben a helyzetben a pártnak a miniszterelnök-jelöltjét is meg kellett volna neveznie, ezt azzal kerülte el, hogy egy helyett három vezetőjét szerepeltetette a plakátjain: Magyar Bálintot, Pető Ivánt és Rajk Lászlót. Ez a bizonytalanság is hozzájárult ahhoz, hogy a választás első fordulójában az SZDSZ mintegy másfél százalékkal lemaradt az MDF mögött. Listavezetőre azonban így is szükség volt, és valószínűnek tetszett, hogy a listavezető, ha miniszterelnök nem is, a párt országgyűlési frakciójának a vezetője lesz. A párt elnöke és vitathatatlan tekintélyű vezetője, Kis János nem indult az országgyűlési választáson. A két lehetséges jelölt Pető Iván és Tölgyessy Péter volt. Az Országos Tanács az ügyvivői testületre bízta a döntést, amelynek többsége Pető mellett állt. Valamilyen vidéki út miatt nem tudtam részt venni az ülésen, ehelyett levelet írtam az ügyvivőknek. Azzal érveltem Tölgyessy mellett, ami később a fő vádpont lett ellene. Az Ellenzéki Kerekasztal tapasztalatai alapján Tölgyessy az, aki leginkább szót tud érteni Antall-lal. Márpedig a jövőben nagy szükség lesz arra, hogy a két nagy párt vezetése beszélő viszonyban maradjon egymással, írásban valószínűleg meggyőzőbb tudok lenni, mint szóban. Mint utóbb többen elmondták, a levél felolvasása után a hangulat megfordult, Tölgyessy, akit addig csak Tamás Gáspár Miklós támogatott egyértelműen, megkapta a többség támogatását. Az első válság Tölgyessy az őszi - az SZDSZ számára diadalmas - önkormányzati választásig vezette a frakciót. A leváltása előkészítésével kapcsolatos emlékeimet leírtam a rendszerváltó pártok alkonya című cikkemben (Beszélő, 2000/4.). Az ügyvivői testület döntését a Tölgyessy-ellenes tábor frontembereként a leváltás elszánt szorgalmazója, Magyar Bálint jelentette be a frakciónak. Magával Tölgyessyvel is csak az előző este közölte a határozatot, holott az ügyvivői testületnek a frakcióvezető is a tagja volt. Ha Tölgyessy a frakcióülésen titkos szavazást kér, korántsem biztos, hogy a frakció többsége megszavazza az eltávolítását. A leváltással nyílt harc indult meg az SZDSZ vezetéséért. Az 1990 telén, Szombathelyen tartott küldöttgyűlésnek egyebek közt az volt a feladata, hogy megalkossa a nagyra nőtt szervezet új alapszabályát. A tervezetet az „A” szekcióban folyó politikai vitával párhuzamosan a „B” szekció vitatta meg. A szekció ülését Somogyi János ügyvéd társaságában én vezettem, az ügyvivők mind az „A” szekció ülésén vettek részt. A megoldandó kérdések közé tartozott az Országos Tanács szervezete. A párt parlamentjének tekintett testületnek nem voltak tisztségviselői, az ülések napirendjét is a kormány szerepét betöltő Ügyvivői Testület határozta meg. Ésszerű volt a javaslat, hogy az Országos Tanács válasszon a tagjai sorából elnökséget és elnököt, amelynek és akinek a jogköre a tanács irányítására, az ülések előkészítésére korlátozódik, a döntéseket továbbra is a tanács, illetve az ügyvivők hozzák. A Tölgyessy-ügy következtében az alapszabálynak ez a nyilvánvalóan indokolt kiegészítése politikai kérdéssé változott. Magyar Bálint, akit minden bizonnyal értesítettek, hogy a „B” szekcióban tölgyessysta összeesküvés zajlik, „maga mellé rántva” (hogy Csurka István szavait és stílusát idézzem a jogtudó Eörsi Mátyást, akkor lépett be a terembe, amikor a szekció éppen megszavazta az OT elnökségéről és elnökéről szóló szakaszt. Bálint nyomban tiltakozott. Levezető elnökként figyelmeztettem, az előzetes megállapodás értelmében már megszavazott paragrafusokra nem térünk vissza. (A szekció ülése így is tovább tartott 24 óránál.) Bálint magából kikelve ugrott fel: „Hatalmat akartok felelősség nélkül?”, kiabálta. A higgadt Eörsi Mátyás rávette Bálintot, hogy üljön le, és súgott neki valamit. Bálint hamarosan új javaslattal állt elő. Eszerint az OT elnöke politikai döntést nem hozhat, politikai nyilatkozatot nem tehet. Elnökként szót adtam magamnak. Ennek a javaslatnak nincs értelme, mondtam, hiszen az előzőekből következik, hogy az elnökség nem döntéshozó testület, a politikai nyilatkozat tilalma viszont azt is lehetetlenné teszi, hogy az OT elnöke az OT ülése után elmondja az újságíróknak, mi történt az ülésen. Az egyik hozzászóló azzal érvelt, az előbb Bálint engedett, most hadd legyen neki igaza. A jelenlévők, akik tisztelték Bálintot és általában az ügyvivőket, örültek a kompromisszum látszatának, megszavazták a javaslatot. Egyetlen politikustól sem várható el, hogy olyan tisztséget vállaljon el, amely némaságra kötelezi. A döntés tehát kizárta, hogy Tölgyessy, aki az őszi puccsszerű leváltása után elhagyta az ügyvivői testületet, az OT elnökeként visszatérjen az SZDSZ vezetésébe. Bálintnak nyilvánvalóan ez volt a célja, el is érte. Csakhogy ezzel azt is lehetetlenné tette, hogy valamilyen együttműködés, párbeszéd alakuljon ki Tölgyessy és az ügyvivők között. A leváltott frakcióvezető számára nem maradt más lehetőség, mint hogy az egész addigi vezetéssel szembefordulva megpályázza az SZDSZ elnöki tisztét. Kis János nem indult a választáson, az elnökválasztási kampány két táborra szakította az SZDSZ-t. Elég valószínűnek tetszett, hogy Tölgyessy fog nyerni, az SZDSZ meghatározó politikusai közül senki sem akart veszíteni vele szemben, megtették hát jelöltjüknek Dornbach Alajost. A Tölgyessy elleni kampány elsősorban a sajtóban folyt. Tölgyessy elnökké választása végveszélybe sodorná az SZDSZ-t, írta például Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságán (1991. október 5.). De az elnökségért folyó látványos csata hátterében az SZDSZ vezetése az átmenetinek tekintett Tölgyessy-korszak utáni helyzetre készült. A távlati felkészülésnek kulcseleme volt, hogy az, aki az SZDSZ vezetői közé tartozott, és Tölgyessy után is vezető akar maradni, az Tölgyessy elnöksége alatt nem vállalhat vezető szerepet. Nem tudom, ki volt az ötlet gazdája, a verdiktet azonban Magyar Bálint közölte az SZDSZ kulcsembereivel. A szabály érvényesítéséhez meg kellett változtatni a hatályos alapszabályt, meg kellett cserélni az ügyvivők és az elnök megválasztásának sorrendjét. A változtatás mellett Pető Iván érvelt (az ügyvivő-jelölt csak akkor tud dönteni arról, hogy elfogadja-e a jelölést, ha a megválasztott elnök politikájával egyetért), ellene én (egy demokratikusan gondolkodó politikusnak el kell fogadnia a többségi döntést, és annak szellemében kell dolgoznia). Az érvelésem gyenge volt, Pető javaslata elsöprő többséget kapott. Amikor azonban a leköszönő ügyvivők sorra elhárították a jelölést, sokan megkérdezték, tudtam-e, hogy ez lesz. „Ha tudtad, miért nem ezt mondtad, vontak kérdőre. Akkor sosem szavazzuk meg Pető indítványát.” A vitában Haraszti Miklós Tölgyessy ellen foglalt állást, a küldöttek egy része kifütyülte, Eörsi István B-középnek nevezte őket. Aztán 453 szavazattal az Országos Tanács tagjává választották Tamás Gáspár Miklóst, és hasonlóan magas szavazati aránnyal az összes régi ügyvivőt, akik egy órával előbb szervezetten utasították vissza a részvételt a megválasztott új elnök ügyvivői testületében, végül pedig felállva, hatalmas tapssal búcsúztatták a leköszönő elnököt, Kis Jánost. Vajon kik bizonyultak toleránsabbaknak: a „B- közép” vagy a régi ügyvivők? Ellenzékiek és rendszerváltók Szabó Miklósnak az volt a véleménye, hogy az SZDSZ-ben két „platform” verseng egymással: a „rendszerváltó” és az „ellenzéki”. Az előbbi fő ellenfelének továbbra is a kommunizmust tekinti, célja a kommunisták kiszorítása a hatalmi és gazdasági pozíciókból. Az utóbbi az igazi veszélynek az MDF-kormány diktatórikus törekvéseit látja. A fejtegetés válasz volt Bilecz Endre és Rab Károly SZDSZ-képviselők írására, amely a Népszabadság 1991. november 4-i számában jelent meg. A Népszabadságban közreadott cikket Szabó Miklós a rendszerváltó platform zászlóbontásának értelmezte, írását ezzel a mondattal fejezte be: ,várom a másik platform hasonló módon végiggondolt, következetes megfogalmazását.” De nemcsak várta, hanem meg is írta, és Az SZDSZ Szabadelvű Körének platformja címmel nyomban le is adta a Beszélőnek. Mi a szerkesztőségben az írást cikknek tekintettük, hiszen rajta volt a szerző neve, és bele is tettük a küldöttgyűlést követő első lapszámba. Alighogy visszaértünk a nyomdából, már éjszaka volt, megjelent a szerkesztőségben Dornbach Alajos. A platformcikket most még nem hozhatjuk le, mondta, mert akkor megelőzné a Szabadelvű Kör nyilvános zászlóbontását. Ekkor tudtuk meg, hogy a cikkben leírt platform valóságosan létező szervezeti egység... lesz. Kínos vita következett, amelynek során Országgyűlésünk alelnöke felajánlotta, hogy kifizeti a lapszám áttördelésének többletköltségét. Ajánlatát köszönettel elutasítottuk. Bálint hamarosan szervezni kezdte a Szabadelvű Kört az SZDSZ képviselői között. A platform azonban nem maradt meg önmagában, Tamás Gáspár Miklós megírta a Konzervatív Liberális Unió alapító nyilatkozatát. Bár a két csoport politikai filozófiája, társadalom- és jövőképe jelentős mértékben különbözött egymástól, ez nem volt akadálya annak, hogy a kettőből Liberális Koalíció néven létrejöjjön egy közös szervezet. Az Ügyvivői Testület, azaz a párt választott vezetése 1992 áprilisában hetekig tartó egyeztető tárgyalások után megállapodást kötött a Liberális Koalícióval, vagyis tekintélyes képviselők magántársaságával, amelynek alapján a koalíció képviselői részt vehettek az Ügyvivői Testület ülésein, miután a testületbe belépni nem kívántak, ellenben a koalíció állásfoglalásairól csak tájékoztatniuk kellett a párt vezető szervét. A Liberális Koalíció országos rendezvényeket szervezett, amelyekre nem hívták meg a párt elnökét. Vásárhelyi Miklós a Beszélőnek adott interjúban (1991/49. szám) azt mondta, természetes, hogy egy pártban akár lényeges kérdésekről is megjelennek különböző vélemények, az egyetértők köröket, klubokat hoznak létre, de szervezeti egységként megalakuló platformok nincsenek a nagy nyugat-európai pártokban. A platformok szétbomlaszthatják a pártot, mondta, és hozzátette, „kötelességemnek tartom a küldöttgyűlés által most megválasztott vezetőséget minden erőmmel támogatni annak ellenére, és ebből nem is csináltam titkot, hogy egyáltalán nem voltam Tölgyessy elnökségének híve”. Szerettem volna, ha Vásárhelyi Miklós lesz az Országos Tanács elnöke, azt reméltem, hogy az ő tekintélye útját állhatja annak, hogy az OT azt tegye, amitől tartva Magyar Bálint meg akarta akadályozni az OT-elnökség létrehozását, nevezetesen, hogy a régi ügyvivők az OT révén bénítsák meg az új vezetést. Azt képzeltem, senki nem lesz, aki jelöltként fellép a párt „nagy öregjével” szemben. Tévedtem. Magyar Bálint késztetésére Tamás Gáspár Miklós elfogadta a jelölést, Vásárhelyi pedig korára hivatkozva visszalépett. Az új OT-elnök esetében feledésbe merült, hogy politikai nyilatkozatot nem tehet. Tamás Gáspár Miklós elnöki tevékenységét azzal kezdte, hogy közzétett egy esszét a menekülőkkel való helyes bánásmódról, majd írását határozatként fogadtatta el az OT-vel. Szabó Miklós szövege szerint a Szabadelvű Kör „a megszilárduló demokrácia legnagyobb veszedelmének az MDF és az általa uralt kormány központosító törekvéseit, olykor új diktatúra kiépítésére irányuló tevékenységét tekinti”. Nincs itt még szó a szélsőjobboldali veszélyről, amely később a fő indokolása lett az MSZP felé való közeledésnek. Szabó Miklós magában az Antall-kormányban látott veszélyt a demokráciára. Akkor sokan láttuk ezt így, így gondolta a Beszélő legtöbb szerkesztője is. Az egyik írásomban módosítottam Kis János nevezetes mondását: a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzéke lettünk. „Az eltelt idő mégis azt sugallta - írtam a Beszélő 1991. évi 3. számában nem lehetünk csak a kormány ellenzéke, meg kell maradnunk a rendszer ellenzékének is.” Egy liberális ellenzéki pártnak feladata, hogy szembeszálljon a kormány etatista törekvéseivel. De eltúloztuk a veszélyt, beugrottunk az MDF önáltató propagandájának, hogy évtizedekre rendezi be a hatalmát. Pedig az önkormányzati választáson elért liberális előretörés meggyőzhetett volna, hogy az MDF vezette koalíciónak nem sikerül bebetonoznia a hatalmát. (Folytatás a 8. oldalon) Sakk! Matt? Töprengések Magyar Bálintról és a húszéves SZDSZ-ről ÉLET ÉS 1R5 IRODALOMI