Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-02 / 1. szám - Megyesi Gusztáv: Saját koldus (1. oldal) - Arnulf Rainer: Rajzok • Bemutató szám (1-32. oldal)

Szabó Máté: A szabad mozgás és a kollektív érdekérvényesítés * Lázár György: Állami ingyenpénzek kétes innovációra Tamás Gáspár Miklós: Egészséges és erős apák * ■*­ Nyerges András: Egy gyökértelen szekértoló (Németh László József Attiláról) * Ketten egy új könyvről­­ Maurice Blanchot: Halálos ítélet (Bazsányi Sándor, László Emese) * ÉS Irodalom: Benedek István Gábor, Gömöri György, Jász Attila, Józsa Márta, Petőcz András, Térey János Tárcatár: Lackfi János IE­L­E ΕΞΙ IIRODALOMI IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Ltl­. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 396 FT 2009. JANUÁR 2. Arnulf Rainer munkája MEGYESI GUSZTÁV: Saját koldus Épp a sonkás-sajtos tésztát hozzák ki a tér legjobb vendéglőjében, ami­kor a tulaj a szemével int, hogy nézzek óvatosan a sarokasztal felé. A sarokasztalnál egy szürke hajú ember ül élénkpiros dzsekiben, és for­ró levesbe mártja kanalát, ám előbb iszik néhány korty bort. Azonnal felismerem: ez a Flórián téri koldus. Másfél órája sincsen, hogy elha­ladtam mellette, és egy kétszáz forintost dobtam a dobozába; emlék­szem, kicsit be volt szakadva a bankjegy, fel is gyorsítottam a léptei­met, nehogy reklamálni kezdjen, mert goromba ember hírében áll. A környék sokkal jobban kedvelte Ferit, az előző koldust, már per­sze, ha Ferinek hívták egyáltalán, mert a koldusokat már jó ideje nem nevezi nevén a nagyközönség, annyira elszaporodtak és annyira egy­formák. Feriről is leginkább csak úgy beszélt az ember társaságban, hogy az a koldus, aki minden délben pontban fél egykor lábat vált, minthogy ő speciel féllábú koldusnak adta ki magát, reggel felkötöt­te a bal lábát a köpeny alá, kiült a lejáró aljába, fél egykor aztán, ha volt közönség, ha nem, föltápászkodott, nagyokat nyújtózkodott, szök­décselt is keveset, majd lábat cserélve visszaült. Az a kérdés itt, a tér legjobb vendéglőjében, hogy helyes-e, ha egy koldus beül a vendéglőbe, s azok előtt, akiktől nem sokkal előtte még kunyerált, menüt rendel, sőt, egész palack bort, étkezés után pedig a kávéját kavargatja eltűnődve, szájában fogpiszkálót forgatva, mint va­lami braunhaxler. Hogy nem provokáció-e ez így, ilyen sallangmente­sen. Vendéglőben persze üres moralizálásnál nem jut tovább az em­ber, de nem is szükséges. Azt már régóta tudja mindenki, hogy kére­­getőnek leginkább lelkiismereti okokból adunk, mert amúgy egyre ne­hezebb adni: ha tudom, hogy az illető, teszem azt, koldusmaffiának dolgozik, márpedig magányos koldusok nem sokáig maradhatnak a placcon, akkor ugyebár igen problémás adni, hiszen az adomány a koldusmaffia vezetőjét gyarapítja. Elvből nem szabadna adni tehát, ám akkor ilyen alapon dolgozni se szabadna, mindennemű munkát visszautasítani vagy azonnal abbahagyni kellene, hiszen munkánkkal a kizsákmányoló tőkés profitját gyarapítjuk ugyebár, ergo az elnyo­mott osztályok s nem mellesleg önnönmagunk nyomorúságát, kiszol­gáltatottságát növeljük, ennek ellenére mégis dolgozunk és mégis adunk; én mindenesetre kizárólag azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Akkor meg nem mindegy, hogy a koldus nyíltan és szemrebbenés nél­kül eszik, sőt zabál, de még poharat is emel a talaj egészségére, s a vé­gén borravalót ad? De hiszen épp ezt akartuk. Hogy adományunkból ő is ember módjára éljen, legalább egy éttermi ebéd erejéig. Ha úgy vesz­­szük, akkor ezzel a nyílt színi, szemérmetlenül jóízű ebédezéssel a köszö­netét fejezte ki: nagyszerű lényünket teljesen átjárja az emberi melegség, ha a saját szemünkkel látjuk, hogy adományunkat jóra fordítja az ado­mányozott, nem herdálja el felelőtlenül, hanem önmagát regenerálja be­lőle, hogy holnap is erős és tettre kész tagja legyen a társadalomnak. Mondhatni azt is, hogy az az oldalas darab, amit most a két ujja közé vesz, hogy csontig leszopogassa, végül is tőlem való, olyan, mintha én sütöttem s én vittem volna ki neki tálcán (persze ha ez novella volna, akkor homárt enne a legfinomabb pezsgővel leöblítve). Arról nem is szólva, hogy ha ez az ember beül egy kisvendéglőbe, akkor nem te­kinthető számkivetettnek, van tartása, ambíciója, hisz abban, hogy va­lamikor visszatérhet még a társadalom normális vérkeringésébe, már ha van egyáltalán a társadalomnak vérkeringése, és az normális. Nekem akkor se lenne ehhez képem, mondja aztán később egy törzs­vendég, és Ferit említi, aki ugyebár fél egykor mindig lábat váltott, és mi nagyokat bólintunk, szín költözik arcunkba, egymás szavába vágva mond­juk Ferit, aki de facto hosszú éveken át az égvilágon semmit se csinált, csak ült és ült, fél egykor lábat váltott, majd megint ült tovább. Ez mára történet lett, fontos események láncolata, és valljuk meg, azért ezt se na­gyon gondoltuk volna úgy húsz éve, hogy nosztalgiázni fogunk koldu­sokon, merthogy az volt a jó világ, mikor még arca volt a koldusnak, a házunk lépcsője alatt pedig hajléktalan lakott, és tudtuk a nevét. Az ám, a hajléktalanok: két éve nem lakik hajléktalan a lépcsőnk alatt, s ez veszélyes helyzet: közvetlenül karácsony előtt kétszer is bekopogott délelőtt a szomszéd, hogy az éjjel idegen emberek jöttek fel a lépcsőn, nem csináltak semmit, csak méregették a folyosót, a sublótomat, a faze­kamat, úgyhogy töltött káposztát, kocsonyát ne hagyjak ki ezután éjjel­re. Azelőtt ilyen nem volt, évente maximum egyszer vagy kétszer, eset­leg háromszor lopták el a töltött káposztámat, a hajléktalan a ház tarto­zéka volt, s mint őrkutya védte a lakókat. A hajléktalanokkal még kia­bálni is lehetett, fenyegetni őket, ha az udvar közepére rondítottak, majd minden átmenet nélkül bocsánatot kérni tőlük, mert érzékeny természet voltak: nem vettek át se ételt, se ruhát, se gyógyszert, külön a kuka mel­lé kellett tenni mindent, és onnét vitték el, mikor senki se látta; az ember úgy érezte, hogy saját koldusa, hajléktalanja van, s mindnek méltósága. Ennek vége. Hiába is kapom magam azon, hogy a közeli buszvégállo­más előtti téren legszívesebben odaállnék egy viszonylag szimpatikus hajléktalan elé, költözne már be a lépcsőnk aljába, az utolsó pillanatban mégis visszalépek, tán az arcuk miatt van, teljesen reménytelenek. Azt kérdi a tulaj napokkal később, tudom-e, hogy mi volt az egészben a legszebb. S mutatja a válaszhoz az aznapi menüt: gombaleves, bable­ves, vadasmarha spagettivel/zsemlyegombóccal, sonkás-sajtos tészta, sült oldalas burgonyával, párolt káposztával, káposztás kocka, lencsefő­zelék, majd alatta az ár, 750 forint. Most képzeljem el, ez az ember egy­szerűen úgy gondolta, hogy ezért a 750 forintért az összes étel jár neki, hogy a bableves után még gombaleves is, a sült oldalas után még vadas, majd a végén lencsefőzelék. Sőt, nyerít közbe a szakács a konyhaajtóban terpesztve, sajtos tészta után még káposztás is. Már ezen nevetni kez­dünk, de mikor valaki a hátsó traktusból veti oda, hogy legközelebb tán a cigányt is odainti az asztalához, már gurgulázik az egész vendéglő, az­zal a fajta nevetéssel, amit egyívású emberek között sokáig nem lehet ab­bahagyni. FIZESSEN ELŐ AZ ÉLET ÉS IRODALOMRA, s lapunkat minden pénteken házhoz viszi Önnek a Magyar Posta munkatársa! Kedvezményes kiadói előfizetés egy évre 15 500 Ft Megrendelhető a szerkesztőségben. Telefon: 210-5149, 210-5159 Fax: 303-9241, e-mail: lapterjesztes@es.hu

Next