Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2009-09-04 / 36. szám - Nagy Boldizsár: A híd, a határ (5. oldal) - Kalmár István: Rajz (5. oldal)

A határ­­híd, mely összeköt, legyő­zi az elválasztottságot, a határ ajtó, mely csukva vagy nyitva áll, fogalmazta meg Georg Simmel 1909- ben a Tag megnevezésű „modern, il­lusztrált újságban”. A Komáromot Révkomárommal összekötő híd 2009. augusztus 21-én ajtóvá változott, még­pedig olyan ajtóvá, amelyet a Magyar Köztársaság elnökének orrára csaptak. Száz évvel Simmel cikkének megjele­nése után, egy reményeink szerint még „modernebb” világban miképp eshet meg ez? Jogilag megengedhető-e az Európai Unióban, hogy egy tagállam a másik tagállam államfőjét kizárja a területére lépésből? Az alábbi sorok mondanivalója egy­szerű: kezdetben áttekinti a példátlan incidens lehetséges jogi értelmezési ke­reteit, majd amellett száll síkra, hogy a jog ebben az ügyben irreleváns, jog­orvoslatot keresni értelmetlen, mert a jogi út magát a bajt nem orvosolná. A baj természetét szimbólumhasznála­tunk elemzésével tárhatjuk fel - de ah­hoz más szakember kell, nem e sorok írója, nemzetközi jogász. A belépés megtagadása jogilag két síkon vizsgálható: az Európai Unió szabályai és az általános nemzetközi jog normái alapján. Az EU-jog megcsúfolása A látogatás délutánján a pozsonyi ma­gyar nagykövetség épp elérhető dip­lomatájára rátukmált jegyzék (mely már elindulása után érte utol az elnö­köt) szerzői, mielőtt megragadták az alkalmat, hogy a szlovák Külügymi­nisztérium mély tiszteletéről biztosít­sák a Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetségét, tíz sorban fejtették ki álláspontjukat. A magyar sajtóban gyakorlatilag nem idézett, de a Köz­­társasági Elnöki Hivatal honlapján - mindmáig nem hivatalos fordításban - olvasható szöveg magja a követke­ző: „.. .a biztonsági kockázatokra való tekintettel a Szlovák Köztársaság il­letékes szervei az Európa Parlament és az Európai Tanács 2004/38/ES (sic!), 2004. április 29-ei Irányelve, valamint a Szlovák Köztársaság Nem­zeti Tanácsának, az idegenek tartóz­kodásáról hozott 48/2002 7. z. szá­mú törvénye és annak további előírá­sai és a Szlovák Köztársaság Nemze­ti Tanácsának a Rendőri Testületről hozott, 171/1993 sz. törvénye és an­nak további előírásai értelmében meg­tagadta a Magyar Köztársaság elnö­kének, Sólyom László úrnak a Szlo­vák Köztársaság területére történő be­lépését 2009. augusztus 21-én.” Dodonai, annyi biztos. Már az sem egyértelmű, hogy egy napra tiltották-e meg a belépést, vagy a dátum csak azt tükrözi, hogy mikor tiltották meg („örökre”?) a beutazást. S vajon kik az „illetékes szervek”. A komáromi hí­don Ján Packa, Szlovákia országos rendőrfőkapitánya és Milan Marko, a szlovák közjogi méltóságokat védő hivatal elnöke várt a magyar államfő­re, de aligha ők döntöttek ilyen súlyú ügyben. Hagyjuk, nézzük a joginak tetsző érvet, a 2004/38 EK (az „ES” végződés téves a fordításban) irány­elvre és a feltehetően azt a szlovák jog­ba átültető két törvényre hivatkozást. Jogilag kezelhetetlen, ha nem nevez­nek meg konkrét cikkelyt, de itt ért­hető - az adott irányelvben ugyanis nincs erre az esetre alkalmazandó sza­bály (ebből fakadóan az azt átültető szlovák nemzeti törvényekben sem le­het, hiszen azok nem mehetnek túl az irányelven!). Ez az irányelv „az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok terü­letén történő szabad mozgáshoz és tar­tózkodáshoz való jogáról” szól, bele­értve annak korlátait. Lényegében két­féle tartózkodás szabadságát rögzíti. A három hónapnál rövidebb tartózko­dás („szabad mozgás”) egy másik uni­ós állam területén semmilyen feltétel­hez nem köthető (még tartózkodási engedélyre sincs szükség!), és előfelté­tele nem több mint érvényes uniós sze­mélyazonosító okmány megléte. A hosszabb tartózkodáshoz az állam megkövetelheti az úgynevezett tartóz­kodási kártya kiváltását és megfelelő jövedelem és egészségbiztosítás igazo­lását. Van-e olyan uniós polgár, aki ki­zárható a szabad mozgásból, „kitiltha­tó” egy tagállam területéről? Van, ter­mészetesen. Közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okból korlátoz­­hatóak e jogok, ha az intézkedés meg­felel az arányosság elvének, és kizáró­lag az érintett személyes magatartásán alapul, olyan magatartáson, amely „va­lódi, közvetlen és kellően súlyos ve­szélyt [jelent] a társadalom alapvető érdekeire” (27. cikk [2] bekezdés). Ugyanez a bekezdés eloszlatja a lehet­séges félreértéseket: „általános megelő­ző megfontolásokon alapuló indoko­lások nem elfogadhatóak”. Tehát a szlovák fél által szóba hozott irányelv csak akkor engedi meg egy másik uni­ós tagállam polgárának a kizárását, ha az adott személy komoly bűnöző, ter­rorista vagy hasonló kriminális elem, és személyes magatartása konkrét, sú­lyos veszélyt jelent a társadalom alap­vető érdekére. Erre hivatkozni Sólyom László be­lépésének megtagadásakor abszurd. A hídon átkelésre az Unió másik sza­bálya vonatkozott, mégpedig az Euró­pai Parlament és a Tanács 562/2006/ EK rendelete (2006. március 15.) a sze­mélyek határátlépésére irányadó sza­bályok közösségi kódexének (Schengeni határ-ellenőrzési kódex) létrehozásáról. Ez a közvetlen hatályú, állami jogszabály­ba foglalás nélkül a nemzeti törvény erejével bíró és eltérést nem engedő kö­zösségi szabály 20. cikkében napnál vi­lágosabban fogalmaz: „A belső hatá­rokat bármely ponton át lehet lépni anélkül, hogy személyellenőrzésre ke­rülne sor, függetlenül az adott személy állampolgárságától.” Olvassuk figyelmesen: bárhol, füg­getlenül a személy állampolgárságá­tól. Aki jogszerűen időz a schengeni területen, akár moldáv, akár venezue­lai, akár uniós polgár, bárhol, bármi­kor átsétálhat, átautózhat, átúszhat egy másik schengeni ország területére, s a határon - csak azért, mert keresztezte azt - nem feltartóztatható. Sólyom László csónakon bárhol átszelhette volna a folyamot (fejvesztett szaladgá­lásra késztetve Packa és Marko ura­kat), s még mindig elvonhatatlan jo­gával élt volna. Ne cifrázzuk, a szlovák lépés az Eu­rópai Unió jogára támaszkodva nem­hogy nem védhető, hanem annak dur­va megsértése. Ennek észleléséhez nem kell szakembernek lenni - a különben óvatos és pártatlan Economist a múlt heti számában ugyancsak kijelentő mód­ban mondta ki, hogy a szlovák intéz­kedés megszegte az Unió jogát. A nemzetközi jog sem kínál mentséget Tegyük fel, hogy a nagy kapkodásban született jegyzéket készítő hivatalno­kok felületessége hozta csúfos helyzet­be a szlovák államvezetést, és valójá­ban arra gondoltak, amit Lajcák kül­ügyminiszter hazai napilapoknak adott egész oldalas interjúiban hangsúlyoz, hogy a lépés Sólyom elnök védelmét szolgálta, mert szélsőséges elemek fe­nyegették. Nem engedhették meg, hogy „a szlovákiai és a magyarországi szélsőségesek összecsapjanak és súlyos incidensekre kerüljön sor Révkomá­­romban” (Népszabadság, aug. 26.). Ve­gyük észre, hogy a külügyminiszter a politikustársai által végzett ámokfutás romjait igyekszik eltakarítani. Nem a szlovák szuverenitás megsértéséről be­szél, mint a kormányfő, Fico tette, el­ismeri, hogy Szent István közös kirá­lya volt a két népnek, és a biztonsági kockázat részletes boncolgatásáról is azt mondja, „nem lenne jó, ha ilyen irányt verne a párbeszéd” (Magyar Nem­zet, aug. 27.). Diplomatikusan a köl­csönösség hiányát hangsúlyozza mind­két interjúban (miért nincs Cirill- és Metód-szobor a köztéren Révkomá­­romban, miért nem hívtak magas szin­tű szlovák politikusokat, miért nem szimmetrikus akciót hajtott végre a két elnök Szent István szobrának révko­máromi és Ján Kollár budapesti [leen­dő] emléktáblájának felavatásával). Megkerüli hát a jogi kérdéseket, és dip­lomáciai érvekkel mentegeti a ment­hetetlent. Miért nem használ nemzetközi jogi érveket, szakmája legfontosabb eszkö­zét? Mert nincs olyan, amely a szlovák lépést igazolná. Sólyom László látogatása hivatalo­san egyeztetett államfői út lett volna. Magánjellegét csak az adta, hogy nem a fogadó állambeli partnerével talál­kozott volna (Gasparovic megüzente, hogy az adott napon nem ér rá, mert szabadságon lesz), hanem a révkomá­romi helyi politikusokkal, s meghívó­ja sem állami szerv, hanem a Szent Ist­ván Szoborbizottság volt. Ugyanak­kor útját - mint erről Kumin Ferenc, a Köztársasági Elnöki Hivatal főosz­tályvezetője nyilatkozott - egy Révko­­máromban járt delegáció készítette elő, amely a szlovák Külügyminisztérium jelen lévő képviselőivel konzultált. Az ilyen előkészítő látogatásokon egyez­tetik a személyi védelmet ellátó test­őrök rádiófrekvencia-használatát, fegy­verviselési szabadságát, az útvonala­kat és így tovább. Egy nappal az ál­lamfő, a kormányfő és a házelnök kö­zös nyilatkozatával nekilendülő tilta­kozási hullám előtt még teljes együtt­működést tapasztaltak szakértői szin­ten, ott a biztonsági kockázatok kér­dése - a sajtóbeszámolók szerint - nem merült fel. Mi lett volna a teendő, ha valóban van biztonsági kockázat, mit kíván a nemzetközi jog a veszélyeztetett kül­földi politikusok védelmében vagy a nemzetközi események kapcsán előre­látható randalírozás, utcai összecsapá­sok megelőzése érdekében? Tapasztalatban nincs hiány, a G8- ak találkozóitól George W. Bush bu­dapesti látogatásán át a futball-Euró­­pa-bajnokságokig. Érdekes módon a látogatás kihullik a nemzetközi diplo­máciai jog egyezményeinek amúgy sű­rűn szőtt hálóján, mert nem tartozik sem az 1961. évi bécsi egyezmény - amely az állandó diplomáciai képvise­letekkel és a diplomaták védelmével foglalkozik (de az alkalmi küldöttsé­gekkel nem) - alkalmazási körébe, sem a Szlovákiát kötelező, 1969. évi több­oldalú egyezmény hatálya alá. Az utób­bi az ad hoc diplomáciai missziók jog­állását rendezi, viszont csak államtól államhoz küldött, egyetértésben meg­állapított feladatokat végrehajtó dip­lomáciai missziókat véd, így esetünk­re nem vonatkozik. Van még egy - mindkét országot kötelező - nemzet­közi egyezmény, a nemzetközileg vé­dett személyek, köztük a diplomáciai képviselők ellen elkövetett bűncselek­mények megelőzéséről és megbünte­téséről szóló, 1973-ban, New Yorkban megkötött megállapodás, amely azon­ban nem azzal foglalkozik, miképpen kell a védett személyek biztonságát szavatolni, hanem azzal, miképp kell a merényleteket elkövetőket megbün­tetni vagy kiadni. Az 1973-as egyez­ménynek van azonban egy fontos gon­dolata. A 2. cikk (3) bekezdése szerint az emberölés, az emberrablás vagy a nemzetközileg védett személy szemé­lye vagy szabadsága ellen irányuló egyéb támadás büntetendővé tétele és ahhoz súlyos büntetés rendelése (az egyezmény tulajdonképpeni tárgya). „...semmilyen módon nem csorbítja az Egyezményben részes államoknak a nemzetközi jogból származó azokat a kötelezettségeit, hogy megtegyenek minden szükséges intézkedést a nem­zetközileg védett személy személye, szabadsága és méltósága ellen irányu­ló minden más támadás megakadályo­zása érdekében”. Ezt a kötelezettséget megerősíti a 4. cikk, amely azt kívánja a felektől, hogy tegyenek meg minden gyakorlati in­tézkedést a tiltott bűncselekmények előkészületének megelőzésére is. Szlovákia tehát köteles lett volna - megengedem, Magyarországgal együtt - minden szükséges intézkedést meg­tenni a Sólyom László személye, sza­badsága és méltósága ellen irányuló esetleges támadás megakadályozása érdekében, akár szlovák, akár magyar szélsőségesek készültek volna ilyet el­követni. A minden szükséges intézke­dés azonban nem foglalhatja magá­ban a látogatás betiltását, mert ezen az alapon a futball-Eb-t is lefújhatnák, mondván, a szurkolók összecsapása másképp nem előzhető meg. Ha nagy a biztonsági kockázat (ami esetünk­ben aligha igaz), akkor fokozott elővi­gyázatossággal kell eljárni, ahogy azt az Egyesült Államok elnökének láto­gatásakor kétmillióan megszenvedhet­tük, de módot kell találni arra, hogy a látogatás célja teljesüljön. Ha a nyílt téren elmondott beszéd orvtámadás veszélyének teszi ki a politikust, zárt térbe kell költöztetni a rendezvényt, ha az adott terem vagy épület nem jól védhető, más helyszínt kell találni. Nem sorolom, főleg, mert valószínűt­lennek látszik, hogy egy megyei fut­ballmérkőzésen szokásos rendbontás­nál többre kellett volna felkészülni. Vitarendezés, tanulság Egyértelmű a jogsértés, hol perelhe­tünk, csattan fel a harcias kérdés. Lu­xembourgban persze, az Európai Bí­róságnál. Valóban az Európai Közös­séget létrehozó szerződés 227. cikke szerint ha az egyik állam úgy véli, hogy a másik tagállam megsértette az alapító szerződésből vagy az azokat részletező rendeletekből, irányelvek­ből fakadó kötelezettségeit, akkor a bíróság elé rángathatja. A Schengen­­kódex megsértését zeneszóval meg­állapítaná a bíróság. De minek? Álla­mok nem szokták egymást perelni a közösségen belül, a 2007-ben kiadott mérvadó magyar kézikönyv elenyé­sző számú ügyről tud, s a külföldi szakirodalom az elmúlt fél évszázad­ban született összesen kevesebb mint fél tucat ügyét áttekintve gyakorlati­lag holt betűnek látja ezt a lehetősé­get. (Összehasonlításul: a bíróság évente több mint félezer - más alapon indult ügyet­­ fejez be.) Akkor járjon el az EU mint olyan, a Bizottság vagy a Tanács, szorgalmaz­zák sokan, beleértve a Die Welt cikkíró­ját. Aki ismeri az Unió jogrendszerét, tudja, hogy az egyes szervek cselekvé­si tere pontosan kimért, uralkodó esz­me a szubszidiaritás, tehát az Unió csak akkor léphet, ha nemzeti szinten egy ügy nem megoldható, s egyben igaz az is, hogy az adott szervet az el­járásra felhatalmazta az alapító szer­ződések valamelyike. A kétoldalú po­litikai viták megoldása nem szerepel az Unió feladatai között, egyik pillére sem ezzel foglalkozik. Természetesen nincs akadálya annak, hogy informá­lis módon a külügyminiszterek beszél­gessenek az ügyről - feltehetően nem plénum előtt, hanem ad hoc csopor­tokban -, de nincs olyan formális eljá­rás, amelyet Magyarország kezdemé­nyezhetne. Az Uniónak közös külpo­litikája van, de a tagállamok torzsalko­dásának elsimítását szolgáló általános eszközrendszere nincs! Eljárhatna viszont egy békéltető bi­zottság, amelyet az Európai Biztonsá­gi és Együttműködési Szervezet tag­államai állítottak fel az 1992-ben meg­kötött, a békéltetésről és a választottbí­ráskodásról szóló stockholmi egyez­ményben. A bizottság eljárása bizal­mas, a részvétel kötelező, de a felek nem kötelesek a bizottság javaslatait megfogadni. Eljárhatna, ha Szlovákia nem tartozna (Oroszországgal együtt) azon EBESZ-tagok nagyon szűk körű klubjába, amelyek nem fogadták el magukra nézve kötelezőnek az egyez­ményt. Sebaj. Az ügy ugyanis lényegét te­kintve nem jogi, nem az a kérdés, meg­­sértette-e a jogot Szlovákia. A baj az, hogy az Európai Unió és az 1995. évi magyar-szlovák jószomszédi és bará­ti kapcsolatokra vonatkozó egyezmény (az alapszerződés) szellemét sértette meg. E cikk nem kíván a bel- és kül­politikai okok mérlegelésébe belefog­ni, ezekben nincs hiány, inkább egy ál­talánosabb hipotézissel zárul. Rosszul bánunk a szimbóluma­inkkal, politikusaink pedig különö­sen. A szimbólum nem ikon, nem index és nem allegória, nem valami­nek a tükröző ábrázolása, fizikai jele vagy egyértelmű megtestesítője, ha­nem egy komplex jelenség, amit nem szabad egyetlen jelentés kalodájába szorítani. A szlovák oldalon úgy lát­ták, a Szent István-szobor avatása terjeszkedés, revansizmus, a szlovák főhatalom kétségbe vonása. Sólyom László úgy véli, a környező orszá­gokban a magyar nemzeti ünnepek környékére tervezett - s ismétlődő­en ellenállásba ütköző - magánláto­gatásai nem egyebek, mint szimbo­likus gesztusok, melyekkel a hatá­rain kívül élő magyarok sorsáért ér­zett felelősség kifejezését valósítja meg. Félek, mindkét látásmód le­egyszerűsítő, önmagába zárkózó. A külföld összecsapásukat ataviszti­­kus kelet-európai kakaskodásnak, operettküzdelemnek látja, ha jóked­vű. Ha pesszimista, akkor a semmi­ségekből kirobbanó háború rémké­pét festi fel. Világosítsuk fel őket, világosítsuk fel magunkat arról, hogy készen állunk közös történelmünk összetettségét ekképp látni. Alka­lom erre már a napokban a minisz­terelnökök találkozóján fog adód­ni. Lássuk, élnek-e vele. NAGY BOLDIZSÁR: A híd, a határ Kalmár István munkája 2009. SZEPTEMBER 4. ÉLET ÉS 195­1 IRODALOM 1

Next