Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-22 / 43. szám - Márton László: A zágrábi szobor • Teccetek volna forradalmat (20. oldal)
Teccettek volna forradalmat MÁRTON LÁSZLÓ. A zágrábi szobor • Kommentár a naplójegyzetekhez Visszagondolva 1989-90-re, az az érzésem, hogy ezeket az éveket átaludtam. Nem vettem részt a közéletben, nem voltam jelen sorsfordító eseményeknél, nem szóltam bele közügyeket érintő fontos vitákba, beszélgetésekbe. 1989 őszén az általános eufória engem is magával ragadott, de alkatomnál fogva lassan lelkesedem és gyorsan ábrándulok ki; ugyanakkor ma is emlékszem, mennyire felháborított a demokratikus átalakulással szembeni mindig ellenséges vagy becsmérlő attitűd. 1989 őszén erőm és figyelmem nagy részét egy regény éppen akkor készülő fejezeteinek írására fordítottam. (Ez a regény aztán két év múlva el is készült, három év múlva Átkelés az üvegen címmel meg is jelent. Nem biztos, hogy mint irodalmi alkotás megérte a ráfordított fáradságot és figyelmet, és hogy érdemes volt miatta távol maradni az időszak akkor lényegesnek ítélhető eseményeitől. Azaz: mint alkotás biztosan nem ér annyit. Viszont ezt a regényt, ennek kivitelezését tekintettem íróvá válásom próbakövének. És visszatekintve is úgy látom, hogy ezen tanultam meg hosszú távú, teherbíró elbeszélői struktúrákat kidolgozni, azokat kezelni. És ez - ha valaki az írásra teszi föl az életét - nagyon sokat megér.) Hajlamos vagyok úgy emlékezni, hogy akkoriban csak ezen a regényen dolgoztam. Pedig ez nem így van. Benne voltam egy sor más ügyben is. Akkoriban fejeztem be Mérimée kisregényének, a Carmennek, a színpadi adaptálását (a következő év kora tavaszán mutatják be Szolnokon, Szikora János fogja rendezni), javában fordítottam Brecht Koldusoperáját (azt 1993-ban mutatja be a Budapesti Kamaraszínház, Csizmadia Tibor rendezi majd), a Tudatalatti megálló emű regény korrektúrája is akkoriban érkezett a Holnap Kiadótól (1990 tavaszán jelenik majd meg), és küszöbön állt a Grimm testvérek mesegyűjteményének megjelenése is a Magvetőnél (ez egy közös munka volt Adamik Lajossal; a gyűjtemény pár darabja, a Német mondák épp most, húsz évvel később jelenik meg a Kalligramnál; azt is közösen ültettük át). Zajlottak az Anyagok átszellemülése című dramolettnek a próbái a Török Pál utcában (ez a szöveg aztán bekerült az Átkelés.. .-be mint annak egyik fejezete, aztán a 2007-es második kiadásból kihagytam.) Ezenkívül akkoriban volt még egy rendes polgári munkahelyem is, a Helikon Kiadó. 1989 októberében Kurdi Imre és Tatár Sándor Angelus Silesius-fordításait szerkesztettem. Egyébként eléggé sokat voltam távol a kiadótól: kétszer tíz napra elmentem írni. Az igazgatónő, Molnár Magda szívesen elengedett fizetés nélküli szabadságra, ami részben az ő nagyvonalúságával és jóakaratával magyarázható, részben viszont azzal, hogy 1989 őszén már eléggé kevés effektív szerkesztői munkát kellett (lehetett) végezni a kiadóban. 1989 őszén kezdte működését a Városmajori Gimnázium, melynek feleségem volt az egyik alapító tanára, azóta is ott dolgozik. (A nagy húszéves évfordulók mellett ez egy kisebb, de azért igen örvendetes évforduló.) Amivel azt akarom mondani, hogy családom és családi életem is megvolt, most is megvan, csak éppen az akkori kisgyerekekből azóta fiatal felnőttek lettek. Emlékeimben az év októbere nem esik pontosan egybe a naptári hónappal. A szubjektív október valamikor szeptember közepén kezdődött, a határnyitás utáni napokban. Délelőttönként írtam, délután a kertben it vert görög-perzsa háború történetét, olvastam, ha meg nem azt, akkor Virilio és Sloterdijk munkáit. Este a Magyar Népköztársaság érméit csörgetve elmentem a vegyesbolt előtti fülkéhez, és hazatelefonáltam. Egyik este mondta a feleségem, jóleső izgalommal a hangjában: „Megnyitották a határt!” Az emlékemben élő október valamikor november 3-án vagy 4-én végződött, néhány nappal a berlini falnyitás előtt, akkor, amikor visszajöttem a teljesen értelmetlen és tárgy nélküli ludwigsburgi „Ost-West” írótalálkozóról Eörsi István és Kukorelly Endre társaságában. Erről a ludwigsburgi találkozóról semmiféle feljegyzésem nem maradt fenn (biztosan otthon hagytam a naplót), holott a maga jelentéktelenségében igen érdekes volt, és nyomtatásban is maradt nyoma, mert Eörsi azt javasolta, hogy mindhárman írjunk egy-egy szonettet ottani tapasztalatainkról, és aztán ez a három - meglehetősen csúfondáros - szonett meg is jelent, úgy emlékszem, az akkor induló Magyar Naplóban. Emlékszem Ivan Ivanji vajdasági szerb íróra, aki dühtől eltorzult arccal kiabálta, hogy amennyiben Habsburg Ottó lesz a magyar köztársasági elnök, akkor ki fog törni a háború. Emlékszem egy horvát fiatalasszonyra, aki a helyére visszaállított zágrábi Jeladó-szobor esztétikai felszabadító hatásáról értekezett. Emlékszem egy daliás orosz férfira, aki a „közös Európa-ház” és általában „a ház mint emberi létesítmény” kozmikus vonatkozásairól adott elő, egy kicsit Florenszkij vagy Sesztov modorában; vastag bundát és prémes süveget viselt, és miközben beszélt, a felesége - vagy a barátnője? - egy videokamerával keringett körülötte. Emlékszem két idős román irodalomtörténészre, akik egyrészt jól láthatóan meg voltak félemlítve, másrészt a marbachi Schiller-archívum megtekintése helyett az archívum melletti szupermarketben vásároltak élelmiszert és mosószert. Harmadrészt az összes résztvevő közül ők voltak az egyedüliek, akik alapos felkészültségről tanúskodó, tárgyszerű, korrekt referátumot tartottak - Munteanu az erdélyi román felvilágosodásról, Grigorescu az 1920-as évek bukaresti avantgárd irányzatairól -, és negyedrészt, meghökkentően durva támadások céltáblái lettek emiatt (vagyis amiatt, hogy Románia aktuális politikai helyzetéről nem mondtak semmit, és nem nevezték zsarnoknak a zsarnokot, merthogy haza akartak térni). Emlékszem a szégyenre, ami akkor fogott el, amikor Munteanu odalépett hozzánk, és megköszönte, hogy éppen mi, magyarok, akiktől a legtöbb ellenséges indulatot várta volna, nem csatlakoztunk az össztűzhöz. Nem írtam a naplóban október 23. késő délutánjáról, estéjéről, pedig élénken él az emlékezetemben. Simon Balázzsal, a költővel és akkori szerelmével, Murányi Yvette-tel a Parlament előtt jártunk. Esti félhomály volt, rengeteg ember, köztük sok ismerős (konkrétan Karátson Gáborra emlékszem), a megrendültség és megilletődöttség pillanata volt ez, és tényleg csak egy pillanat. Nincs szó a naplóban arról a Szentendrén zajlott újholdas beszélgetésről, melyre szintén októberben került sor, a veterán újholdasok és a fiatal szimpatizánsok részvételével. Egy asztalnál ültem Balassával és Nádas Péterrel, de hogy ők mit mondtak és hogy én mit mondtam, arra már nem emlékszem. Fülemben cseng viszont Mándy Iván hangja, amint kissé színpadiasan kiabálja: „Én a Centrál kávéházból jöttem, egy halom kabát alól!” (Értsd: anno dacumál, a 40-es évek elején.) Mire Domokos Mátyás, nagyjából hasonló hangfekvésben: „Én meg egy halom hagyma alól, Makóról!” Nem sokkal később, még mindig októberben, jártam Nemes Nagy Ágnesnél. Valami ilyesmit mondott: „És akkor, jó esetben, jut egy karéj kenyér meg egy karéj szabadság.” Közben az ablakpárkányra odaröppent egy gerle. Ezt a gerlét később minden alkalommal (talán háromszor vagy négyszer látogattam meg MÁ-t a rákövetkező másfél év során) ott láttam az ablakpárkányon. Említettem neki, hogy kamaszkoromban valamelyest hatottak rám Lukács György művei, mire felcsattant: „Már a negyedik nemzedéket teszi tönkre az a gazember!” Próbáltam bizonygatni neki, hogy Brecht jó költő, nem hitte el (ma már én sem hiszem). Aztán Andreas Gryphiusról és Daniel Casper von Lohenstein drámáiról beszéltem neki, ettől egy kicsit megnyugodott. Naplójegyzetek, 1989 ősz Újra Tinnyén. Ismét az Átkelés... Már nem is emlékszem rá. Újra kellene olvasni az egész kéziratot. Azonkívül el kellene olvasni Hérodotoszt. (Elolvastam.) Sűrített rozzantság. Eldobott eszmék, elfelejtett álmok. Elhasználódó tárgyak. Demokrácia mint idegenforgalmi nevezetesség. Egy ember, aki még a saját életének is csak mellékszereplője. A nemzet (mint a gyanútlan járókelő, akit pofánvágnak): „Nyilván összecseréltek valakivel!” Egyszerre tagolatlanság és szűkösség. Egy nép mint megrögzött dilettáns. A kurucok és labancok küzdelmeinek allegorikus ábrázolhatósága. A labanc kardot ránt, és mintegy varázsütésre kuruccá változik. A kuruc és a labanc dialektikája. (Leszámolni azzal az előítélettel, hogy a labancság nem része a magyar nemzetnek, hanem kívülálló, idegen elnyomó, pl. német.) A lázadó a sérelemből táplálkozik. A kuruc mint a labanc önvédelmi póza. Egy kuruc regényhős cselekménybeli mozgatása. Minél több ige szükséges. Kuruc hősünk letagad, megtagad, kitagad, felzúdul, kizúdul, bekap, kikap, lóra kap, seregük, megrohan, szétszóródik, kurvanyázik, basszateremtettezik, eburatakozik, téves premisszákból von le helyes következtetéseket. (Metafizikai Tenkes kapitánya. Pontosabban:rí Tenkes kapitányára, rákopírozni történeti dokumentumokat, pl. Wesselényi István naplóját vagy Cserei Mihály visszaemlékezéseit.) Labancság: a mindenkori hivatalos Magyarország. A labancok mindig a kurucokhoz képest határozzák meg magukat. Valamelyik szekrényben vagy fiókban van egy külön kuruc meggyőződésük, melyet bármikor elővehetnek. (Érdekes módon ez fordítva nem működik, ill. nem érződik hitelesnek. Lásd Károlyi Sándor életútját.) Susanne Sch. (magyarul tudó német lány) szójátéka: Szabadság híd , „Urlaubsbrücke”. Hegyeshalmon túl a szójáték nem mond semmit. Susannét Magyarországon egyszerre fertőzte meg az irónia és a tragikum iránti érzék. A szkíták jelképes beszéde Hérodotosznál. Miféle mai történet bírná el ennek súlyát? Hér. IV. 158. „Hellén férfiak, itt aztán örökké jó dolgotok lesz, mert itt örökké lyukas az égbolt!” (Az ózonlyuk megsejtése?) Hebbel: Judit és hatása Lukács Györgyre. E hatás láttán rámondani egy múlt századi (gyenge) színműre, hogy az „menynyire modern”. Ellenkezőleg, az újabb korszak (illetve annak legtöbb uralkodó gondolata) sekélyes és idejétmúlt. Jelentkezett a szomszédból T. Évi, hogy áruljam el: „Miért hat nap alatt teremtette Isten a világot, és miért pihent meg a hetedik napon?” Átmegyek hozzájuk, hogy elmagyarázzam, Holbach Szentek képtára című pamfletjét olvassa. A könyvtáros néni ezt nyomta a kezébe. Ellenzéki politikusok beszélgetnek a rádióban. Okos, előremutató dolgokat mondanak, csak egy kicsit túl gyakran ejtik ki a szájukon azt a szót, hogy „alkupozíció”. Úgy hangzik a szájukból, mintha azt mondanák, hogy „megváltás” vagy „üdvösség”. Az ókoriak jósművészete. Nem a jövendölés közvetlen tartalmán van a hangsúly, hanem a jóslatok helyes értelmezésén. Mi az ésszerűbb: az ókori jósda vagy a modern közvéleménykutatás? Rushdie Éjféli gyermekek című regényében esik szó nazális etikáról. Szagokhoz erkölcsi tulajdonságokat rendelni. Lili a háborúról álmodott. (Ötéves.) „Futni kellett, és el kellett bújni egy elkerített helyen. Az apa nem volt ott, az anyu meg egyedül nem tudott vinni két gyereket, és az a búvóhely sem volt jó, de nem találtunk jobbat. És aztán jöttek katonák, akik még a kisgyerekeket sem szerették.” (Biztos vagyok benne, hogy nem TV-ben vagy moziban látta, amit visszaálmodik.) R. nyilatkozata: „Aki puskával lő a múltra, arra a jövő ágyúval fog visszalőni!” (Egyszerre bohóc és próféta, és mindent összevéve nulla, egy nem is túlságosan nagy nulla.) Próbák a Rádió pinceszínházában. Zoltán Gábor rendezi az Anyagok átszellemülését. A színészek sokat nevetnek, de aztán üzenet jön B. Gézától - az utolsó pillanatban -, hogy mégsem jön, nem érzi jól magát. Mindenkinek elmegy a kedve a nevetéstől. A maga módján ez is színház, csak épp nem vihető a közönség elé. A vásárcsarnokban a halárus asszony tízkilós busát ad el. „Tessék várni, mingyát lemérem, csak előbb muszáj agyonverni. (rí halhoz:) Nesze, kapsz még egyet a fejedre, NEKEM ITT NE HISZTIZZ!” Ebéd Volker Braunnal (fordítottam egy darabját) és két NDK-s funkcionáriussal. Nem ettek levest. Személyes sértésnek tekintik, hogy az MSZMP-nek 6-8 frakciója van („sechs bis acht”, ismételgetik hitetlenkedve és gúnyosan), és hogy a Műcsarnok mellől eltávolították Pátzay Pál Lenin-szobrát. Volker Braun bólogatott az elvtársaknak, azt hiszem, merő cinizmusból; az ebéd végén ragaszkodott hozzá, hogy rám adja a kabátot, azt hiszem, szintén cinizmusból. Okt. 23. Kb. 20 perc múlva kikiáltják a köztársaságot. Nyári verőfény, lent a városban rossz a levegő, én Brechtet fordítok. (Koldusopera: Szabad György a 39-es busz megállójában roszszallja, hogy ezzel töltöm az időt.) Jön egy kövér fiatalember az IKV-től, kihajol a gyerekszoba ablakán, és egy partvisnyéllel, ameddig elér, leveri a vakolatot. Ezzel az épület karbantartásán túl is jutottunk. Álmomban egy óriási palotát romboltak le, és én a hídról, a magasból néztem. Sok szobor volt, a nagyobbak lezuhantak a mélybe, a kisebbeket a bontómunkások feladogatták hozzám. Egy sokkarú istenszobor kissé meghajolt előttem, mintegy bemutatkozásképpen. Magammal akartam vinni, de nem lehetett. A lovasszobrok helyén lócsontvázak álltak, bronzból. Az egyik hídfőnél színielőadás készülődött egy nagy épületben, olyasfélében, mint a Nagyvásárcsarnok. Volt egy szűk csigalépcső vagy lejáró, foszforeszkáló szatírfejekkel. Ott játszódott volna a cselekmény. Valaki el is magyarázta, miért éppen ott. Egy sebtében összeszervezett fesztiválnak kellett volna kezdődnie, külföldi vendégekkel. Kisodródtam a csarnokból, átvergődtem egy halom műanyag kannán, mindegyikben piros folyadék volt (gyümölcslé? bor? vér?). Alighanem a vécét kerestem, a fülkék azonban be voltak falazva. Az utolsó fülke nyitva állt, a kagyló hiányzott belőle, viszont mögötte feltárult egy jókora pályaudvar. Éppen indulófélben volt a bécsi gyors. Rájöttem, hogy van egy vonatjegyem az Alpokon túlra (???). Felszálltam. ÉLET ÉS|· |________________________________________________: 20 IRODALOM1 « 2009. OKTÓBER 22.