Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)
2011-10-21 / 42. szám - Földes Györgyi: Ex Libris • Maurice Blanchot négy könyvéről (19. oldal)
EX LIBRIS FÖLDES GYÖRGYI A regény mint esszé, a regény mint dal, a regény mint vers, nehéz meghatározni Blanchot szépprózájának sajátos műfaját. Márpedig a kiváló filozófus és esszéista, aki nagy hatással volt Derridára, Barthes-ra és Foucault-ra is, számos „regény”, vagy inkább „elbeszélés” szerzője: ezeknek a sorozatban történő kiadására vállalkozott a Kalligram (Bende József értő fordításában és az interpretációban sokat segítő zárótanulmányaival), s eddig négy kötetig jutott el. Nehezen bemutatható könyvek ezek, melyek hihetetlen radikalitással feszülnek neki a befogadó műfaji elvárásainak, kikezdik a türelmét, semmissé teszik a hagyományos olvasói élvezetet. Ráadásul előszörre úgy is tűnhet, mintha Blanchot - különösen az ézei triptichon egyes köteteivel - ezt a szakítást lépésenként végezné el: előbb a cselekményességet, aztán a cselekményt alapjaiban, a dialógusokat, majd a szereplőket is kiiktatva. A francia teoretikus szerint ugyanis - ahogy Az utolsó író halálában megfogalmazza - az író feladata és felelőssége a „nembeszélő” beszéd megjelenítésében keresendő, abban, hogy „mindenki másnál bensőségesebb kapcsolatba lépjen az eredeti morajlással. Csak ezen az áron tud csendet kényszeríteni rá, így képes meghallani a csendben, majd így képes kifejezni, miután átlényegítette. (...) A nembeszélő beszéd nagyban hasonlít az ihletre, de nem keverendő össze vele: pusztán a mindannyiunk számára egyedüli helyre juttat el, a pokolba, ahová alászállt Orpheusz, a szétszóratás és diszkordancia helyére, ahol hirtelen szembe kell néznünk vele, és meg kell találnunk magunkban, benne és minden művészet tapasztalatában azt, ami a tehetetlenséget erővé, a tévelygést úttá, a nembeszélő csendet pedig csenddé változtatja, amely alapján már képes valóban megszólalni, s szóhoz juttatni az eredetet, anélkül, hogy tönkretenné az embert.” A nembeszélő beszéd, noha csend, rokon Orpheus dalával, a szirének énekével és a Mallarmé által elképzelt, de létre nem hozott (mert csak virtuálisan létezésre hivatott) könyvvel, legfőképpen pedig „lényegileg tévelygő és mindig külső”, mert hiányzik belőle a centrum, azaz a (közvetve törvényszerűen önmagáról) kijelentéseket tevő Én. A Blanchot teljes munkásságát átható „paradoxon” élteti (Rodolphe Gasché kifejezése), amely - éppen az Én és az ész sajátos határhelyzete miatt - úgy állítja valamely esemény megtörténtét, valamely tapasztalat meglétét, hogy tagadja is azt, s egyáltalán, úgy akar állításokat tenni, hogy alapvetően nem bízik a nyelvben, a nyelvvé tehetőségben. Maurice Blanchot: Halálos ítélet Az úgynevezett ézei triptichon nyitódarabját képező, 1948-ban született mű még bír valami soványka cselekménymaggal, különösen a szöveg elején: a narrátor szívéhez közel álló fiatal nő, J. hosszas haláltusa, testi és lelki szenvedések, orvosi kezelési kísérletek után távozni látszik az élők sorából, majd mégis visszatér, végül ismét meghal (voltaképpen a férfi ad neki ebben segédkezet, hogy megszabaduljon a szenvedéseitől). Ezek után aztán egyre inkább feloldódik az eddig legalábbis kvázilineárisnak mondható cselekmény: a narrátor más kapcsolataival ismerkedhetünk meg, de ezek az úgymond „szerelmi” viszonyok aztán végképp afféle akarom-nem akarom, sőt, létezik-nem létezik tapasztalatokon és érzelmeken alapulnak. S bár a két fent nevezett nőt a narrátor az általa megvallottak szerint valóban „szereti”, még ezen kapcsolatait is a véletlenszerűség, a szétszórtság jellemzi. Az okokat s egyáltalán, a kezdetet a feledés félhomályában hagyó találkozások hívják elő őket, s nem teljes mélységükben átérzett érzelmekre alapozódnak: a narrátor mindennapjait - ahogy ő mondja - a „kirakatüveg-effektus”, olykor pedig az üres kényszertől vezérelve megélt pillanatok határozzák meg, hogy aztán a második kapcsolatot is a semmibe, az örömtől is átjárt boldogtalanságba, a haláltól áthatott életbe vezesse a dolog, a kimondott, mégis megismerhetetlen szó vagy az egyszerre tudaton kívüli és belüli gondolat. Egyes értelmezések szerint nemcsak az első nő visszatérte alapján idézhetjük fel az Orpheusz-mítoszt, hanem a második komolyabb barátnő, Nathalie is tekinthető Eurüdiké egy alakmásának, így aztán persze J-nek is; sőt nekik is van egy „ismétlésük”: az a lány, aki két évvel később fogja a történtekről megszerezni a bizonyítékokat, és ennek súlyától egy éjszakán keresztül betegen vergődik az ágyon, elalszik, majd felébredve ismét jobban lesz. Ám ugyanígy alteregó a szomszéd fiatalasszony, s az egyéb nőismerősök, mint ahogy a férfinak is vannak megfelelői, élő és halott férjek, vőlegények - ismétlések ezek, amelyek a történetszerűség ellenében hatnak. Nem a ciklikus-mitikus, hanem az eredetet már mindig kimozdító nietzschei ismétlődés ez még akkor is, ha amúgy a történet bizonyos értelemben mégiscsak az Orpheusz-történetet dolgozza fel, azét a hősét, akit Blanchot több művében a par excellence művésznek (írónak) tekint. Híres esszéje, az Orpheusz pillantása szerint - bár hasonló érvelés Az irodalmi térben is megjelenik - Eurüdiké pedig a művészet hatalma, az a határ, amelyet az elérhet, vagy másképp, egy homályos pont, amely felé a művészet, a vágy, a halál, az éjszaka (annak lényege mint másik éjszaka) közeledik. „Az írás Orpheusz pillantásával kezdődik, ez a pillantás a vágy mozzanata, amely megtöri a végzetet és az ének gondját, és ebben az inspirált és gondtalan elhatározásban eléri a kezdetet, megszenteli az éneket. Ám ahhoz, hogy eljusson ehhez a pillanathoz, Orpheusznak már a művészet hatalma kellett. (...) Ahhoz, hogy az íráshoz eljussunk, már benne kell lenni az írásban.” (Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008. 96 oldal, 1900 Ft) Maurice Blanchot: Mikor eljön az idő Bár látszólag egy szerelmi háromszög története a sorozat következő darabja, gyakorlatilag teljesen felülírja a szerelmesregény műfaji sémáit. Mondhatnánk, tartalmilag is, hiszen a korban nyilván némileg polgárpukkasztó érzelmekről esik szó, ráadásul oly módon, hogy a fent nevezett geometriai idom mindhárom oldala szerelmi kapcsolatot jelez, mindenki vonzódik mindenkihez. A volt barátnőjéhez, Judith-hoz kis idő után visszatérő narrátor egy másik lányt is talál a lakásban, aki minden bizonnyal leszbikus viszonyban áll az előbbivel, ám a férfi ettől függetlenül velük marad, sőt, az újonnan felbukkant lánynyal, Claudiával is egyfajta „gyűlölök és szeretek”-csatározásba keveredik. S ez így folyik, mígnem Judith meghal - noha ebben teljesen nem lehetünk biztosak, csak célzások történnek rá. Lehetne ez akár - hiszen belül nyilván izzanak a szenvedélyek - feszültségekkel teli melodramatikus regény is, de a legkevésbé sem az: mindez egyfajta statikus állóképbe szerveződve jeleníttetik meg, amelynek legfeljebb az egyes „képpontjai” vibrálnak, mozdulnak be. Idő nincs, megszűnt, a szereplők - akik ki sem mozdulnak a lakásból - néhány elejtett szón kívül nem beszélnek, dia trialógusukat az egymást keresztező tekintetek, gesztusok és az egymásnak tulajdonított gondolatok kereszteződései helyettesítik; sőt, olykor egymásba is olvadnak, felcserélődnek, egymás ismétléseivé válnak (ez már csak azért is könnyű, mert a lányok nevei nem a sajátjuk, a férfitól kapták őket önkényesen.). A regény vége egyfajta esszébe torkollik, amely valamiképpen teoretikus alapját is biztosítja mindennek: „Borzalmasak a dolgok, amikor kiemelkednek önmagukból, önmagukon kívülre, olyan hasonlóságba, amelyben nincs sem idejük, hogy romlásnak induljanak, sem eredetük, hogy önmagukra találjanak, ahol örökké saját hasonlóságuk lévén nem önmagukat állítják, hanem az ismétlődés komor árapályán át ennek a hasonlóságnak az abszolút hatalmát, mely nem egy személy hatalma, és nincs sem neve, sem pedig arca.” (84.) (Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009. 96 oldal, 1900Ft) Maurice Blanchot: Aki nem tartott velem Az éze i triptichon utolsó, 1952-ben elkészült kötete még tovább lép, az olvasást végletesen megnehezítő radikalitást választja: teljesen száműzi a szövegből a szereplőket is, azok már olyan - valójában névtelen, arctalan, egymásba csúszó - formában sincsenek jelen, mint az előbbi regényben: marad a narrátor, az „én” és valaki, akiről beszél, az „ő”, aki voltaképpen saját mása, tudata, vagy inkább csak egyszerűen visszfénye. Valaki, aki közben írásra, a szavakkal való együttlétre biztatja, afelől kérdezgeti, ír-e. S bár eleinte a narrátort még mintha körülvenné valamilyen konkrétabbnak tekinthető környezet (egy ház lépcsővel, benne helyiségek, ajtók, bútorok), végezetül az absztrakt, általa „irodalminak” nevezett tér marad, „egy pont” vagy „kibontakozás”, a tér egészének az ürességen nyugvó „mosolya”. Meg a narrátor a szavakkal, hiszen végül szép lassan már a benső, noha harmadik személyűvé tett viszonyból is kicsúszunk: a szavakkal foglalkozás az egyetlen lényegi cselekvés, az írás, amely az időtlenségben és a csendben történhet meg. Mert az is elérkezik a nappal közelgő végével, a mindent eltörlő befejezéssel, a pillanatok szétszóratásával, amely azonban mégis a visszfény győzedelmeskedését jelenti a nappal fölött, az átmeneteit a másik nappalba, amely már az időtlenné tett időhöz tartozik (a sorozat grafikusa, Hrapka Tibor a borítón nemhiába ábrázolta ezt egy - önmagába visszatérő, s mégis a semmibe vesző - Möbius-szalaggal). Talán jobban megértjük, mi is a tárgya ennek a minden regényszerűséget tagadó regénynek, elbeszélésnek, ha elolvassuk, hogy Németh Marcell miként jellemzi a blanchot-i „semlegességet”: [neutre], az az, ami „sok más egyéb mellett az irodalmi tér azon destruktív tendenciájára utal, hogy felfüggessze a világ, a tárgyak, dolgok és emberek világának dialektikus öszszefüggéseit és érvényre juttassa a mű tulajdonképpeni létezését, azt a passzivitáson nyugvó erőt, amely anélkül van a világon, teszi a világot zárójelbe, hogy tagadná azt.” (Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010. 112 oldal, 1900Ft) Maurice Blanchot: Thomas, a rejtélyes árny Ez Blanchot legelső regénye, melyet nyolc évig írt, s 1941-ben adott ki először, majd 1950-ben egy új verzióban publikált, mely utóbbi terjedelmileg csak mintegy egynegyedét teszi ki az eredeti szövegnek (a magyar fordítás a korábbi változat alapján készült). Ha a Kalligram sorozatát végigkövető olvasó eddig abban a hiszemben volt, hogy Blanchet az idők folyamán esztétikai, regénypoétikai nézeteit egyre radikalizálta, vagyis hogy a Halálos ítélettől az Aki nem tartott velemig jutó textuális sajátosságok változása pontosan tükrözi a szerző haladását a regényelmélet útján, téved ennek a bizonyítéka az első Thomas. Talán érdemes felhívni a figyelmet a francia cím kettősségére: a Thomas l’obscur [Thomas, a homályos] ugyanis utalhat a főszereplő kísértetszerűségére is, de ugyanígy a cselekmény, a történet kivehetetlen, gyakorlatilag értelmezhetetlen voltára is. Itt ugyan vannak szereplők, Thomas ismét különféle nők, Anne és Iréne meg az ő egyéb ismerőseik, léteznek - legalább az említés szintjén - helyszínek is (tengerpart, erdő, hotel stb.), de az eseményeket pontosan rekonstruálni gyakorlatilag képtelenség. Haláltörténet ismét,s a halálban lévő élet megragadása, de ennél sokkal többet biztosan nem állíthatunk. Hangulatok, jövések-menések, legfőképpen pedig egymásnak ellentmondó kijelentések, paradoxonok halmaza. Minden felmerülő bizonytalanságunk ellenére - különösen a második változat mankóját is igénybe véve - a regényt interpretálhatjuk ismét Orpheusz-adaptációként is (az élőhalott Thomas a látszólag holt Anne keresésére indul, de a nő aztán az árnyként mozgó férfi tekintetének ereje alatt ismét meghal), mindezt azonban csak annak fenntartásával, hogy a regény nem kényszeríthető bele egy végleges értelem meghatározta struktúrába, a paradoxonokra építő beszéd, a jelentések állandó mozgása adja lényegét. Persze ez bőven belefér a blanchot-i töredékesség-fogalomnak az orfikus hagyománnyal való kapcsolatába is, mely szerint az árnyékba visszasuhanó Eurüdiké a mű metaforája, az - lévén soha sem teljes és elkészült - nem térhet viszsza az íróval az életbe, ki kell térjen az őt létrehozó élet elől, és ennek a kívülnek a „halálában” marad meg a számunkra. A regény legvégén ekképpen talán a mű léthelyzetének rögzítését olvashatjuk, még ha valójában Thomas is beszél Anne holtteste mellett: az élőként is árnyék (s az éjszakába, a nihil abszurditásába átcsúszó) Thomas, aki a nővel (az alkotással) való kapcsolatát az abszolút éjszakában megteremtődő teljes közelség-áthidalhatatlan távolság ellentmondásaként, illetve a látott általi látásként és a pillantás terhe alatti elenyésződésként foglalja össze. (Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011. 320 oldal, 2900 Ft) Szemethy Orsi rajza 2011. OKTÓBER 21. 19 A Fókusz Könyváruház (Bp., vil. 1. Ljudmila Ulickaja: Imágó 4. Agnes Golenya Purisaca: A perui papnő 5. George R. R. Martin: Királyok csatája 6. Rita Monaldi-Francesco Sorti: Intrika 7. Szászi Móni: A Besenyő család kalandjai 8. Lator László: A megmaradt világ 9. George R. R. Martin: Trónok harca 10. George R. R. Martin: Varjak lakomája Rákóczi út 14.) sikerlistája (Kristály) (Alexandra) (Nyitott Könyvműhely) (Athenaeum) (Alexandra) (Alexandra) 2. Tomas Tranströmer: 117 vers (Széphalom) 3. George R. R. Martin: Kardok vihara (Alexandra) (Magvető) (Európa), ÉLET És# IRODALOM