Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)
2012-06-15 / 24. szám - Markó Béla: Mi is az a Balkán? (avagy Ion Luca Caragiale és a sors) • Feuilleton (13. oldal)
2012. JÚNIUS 15. ÉLET Ést#.___________........................................ .13 IRODALOM iáz ületésem óta, immár több mint hat évtizede ott élek a kulturális Balkán határvidékén, jövőlátó magyarok örök „tatárpusztáján”, Erdély keleti-délkeleti régiójában. Emellett az utóbbi huszonkét esztendőben időmnek és energiámnak elég nagy részét a földrajzilag már a Balkán-félszigeten kívül elhelyezkedő, de történelmében és kultúrájában mégis szervesen odatartozó román Regát központja, Bukarest emésztette fel. Nemcsak egyéni sorsomat, hanem közös erdélyi létünket is döntő módon befolyásolja jó ideje az a mentalitás, amely leginkább ebben a városban érhető tetten, és amely a Balkán, Levante és Bizánc különös, csípős, fűszeres, ricsaros keveréke, túlápolt és ápolatlan nők meg férfiak állandó kavalkádja. Érthető tehát, hogy odakerülésem - félig-odaköltözésem, de soha-megnem-honosodásom - kezdetétől izgat a balkániság titka, és hogy egyáltalán van-e ilyen titok, vagy csak egy előítélet rabjai vagyunk ezúttal is. Nos, előítéleteken innen és túl, van szerintem egy alapvető szemléleti sajátosság, ember és világ, ember és társadalom viszonyának egy olyan rendszere, amely minden mástól megkülönbözteti a Balkánt. Az individualistaként egyszerre dicsért és kárhoztatott Európától és a kollektivistaként lefitymált Ázsiától is. Van, persze, balkániság. Csak nem úgy! Mindanynyian hajlamosak vagyunk a saját rend- és törvényértelmezésünket abszolútnak tekinteni, és ehhez képest a másfajta rendszereket egyszerűen rendetlenségnek látni. Vagy legjobb esetben valamiféle paródiának, csak félig-meddig komolyan vehető utánzásnak. A Balkánról is az a közkeletű vélekedésünk, hogy hozzánk képest, akik még mindig osztrák-magyar bürokraták vagyunk, tulajdonképpen az összevisszaság, a szabály- és törvénynélküliség világa. Kézenfekvő, hogy alapvetően a szabályokhoz való viszonyunkban van a különbség, de az igazság tapasztalatom szerint sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. Elsősorban is semmiképpen sem a szabályról vagy törvényről kellene beszélnünk mint életvezetési, együttélési stratégiáról, hanem a sorsról. Pedig a különbség valóban a szabályokhoz való viszonyulásban érhető tetten a leglátványosabban, például a városi közlekedésben. Ha valaki, mondjuk Budapesten, úgy kezdene közlekedni, mint Bukarestben, akkor valószínűleg hamarosan tömegkarambolt okozna, mert a hirtelen sávváltásokat, az utolsó pillanatban eldöntött irányváltoztatásokat, a kézfelemeléssel jelzett bekéredzkedéseket vagy az egyáltalán nem is kommunikált gyors átsorolásokat nem viselné el a szabályokhoz mereven ragaszkodó közép- vagy nyugat-európai forgalom. Hiszen ott még a humánusnak tűnő megegyezéses elsőbbségadás is szabállyá fagyott réges-rég, az úgynevezett cipzár-elv szerint: egyet beengedek, de csakis egyet. Ha egyet sem engedek be, érzéketlen alak vagyok, és ugyanúgy zavarom a közlekedés megnyugtató ritmusát, mintha kettőt vagy hármat is elengednék. Vagyis nálunk - nálunk, „nyugatibbaknál” - az alkalmi megegyezés lehetőségét is pillanatok alatt felváltja a közmegegyezés, tehát a szabály. A Balkánon nem. Meg kell mondanom, hogy a végkimenetel érdekes módon nem sokban különbözik, és bármennyire is meglepő, több koccanást vagy ütközést Bukarestben sem látni, mint Budapesten. Persze, ha az általános adrenalinszintet is mérhetnénk, akkor minden bizonnyal nem lenne ugyanaz az eredmény mindkét esetben. De visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy mi a Balkán titka - mint túlélési stratégia -, ismétlem, hiba volna ennél a szó szoros értelmében az utcán heverő témánál megmaradni, ahelyett, hogy mélyebbre ásnánk, és magáról az elrendeltségről, a teológiai értelemben vett sorsról beszélnénk, nevezetesen arról, hogy miképpen látják ezt a Balkánon, illetve máshol Európában. Mégsem filozófusokat, hanem elsősorban írókat hívnék segítségül egy ilyen összehasonlításhoz, bár ez természetesen hosszabb nekifutást igényelne. Éppen ezért most csak a balkániság legprecízebb diagnosztájáról próbálok szólni, a tényleg zseniális román színműíróról és novellistáról, Ion Luca Caragialéról, akinek kétszeres kerek évfordulója van az idén, százhatvan éve, 1852. január 30-án születetett egy Dâmborga megyei faluban, és száz esztendővel ezelőtt, 1912. június 9-én halt meg hazájától távol, berlini házában. Életének ritmustalansága hasonlít műveinek katarzis-nélküliségéhez: már indulásától elismert író, bár egykét színházi bukásban is része volt, és ugyanakkor mindennel megpróbálkozott, de látszólag semminek nem volt finalitása a pályáján. Volt színházi súgó, tanfelügyelő, tisztviselő többször is, újságszerkesztő, laptulajdonos, helyettes tanár, működtetett sörházat, aztán egy váratlan örökség révén Berlinben telepedett le. Akárcsak Farsang című színdarabja, az élete is tele van jelmezzel, és talán legkeserűbb tapasztalata is egy ilyen tragikomédia, amelynek egyébként magyar vonatkozása is van: egy C. A. Ionescu-Gion nevű fiatal újságíró úgy tesz hírnévre szert, hogy plágiummal vádolja Caragialét, aki szerinte Kemény István magyar író Balszerencse című színdarabját másolta le egyik drámájában, a Megtorlásban. Bár abban a korban állítólag Kemény István nevű magyar író nem is létezett (hirtelenjében, felületes kereséssel én sem bukkantam a nyomára), és alapfokon az újságírót el is ítélték rágalmazásért, a fellebbvitelkor váratlanul felmentették, és tovább folytatta a neves író elleni hadjáratát. Aztán Caragiale utókora is paródiává lett időről időre, például azáltal, hogy azt rebesgetik, Bukarestben levő, ide-oda költöztetett, most a Maria Rosetti utcában álló egészalakos szobra, amely Constantin Baraschi munkája, valójában egy ötvenes évekbeli fel nem állított Lenin-szobor testének és egy Caragiale-fejnek az összeillesztéséből született. A szobor tartása tényleg kísértetiesen emlékeztet egy-két ismert Lenin-fotóra, de akár igaz ez, akár nem, mindenképpen jellemző ennek a zseniális írónak - a korabeli román közélet könyörtelen kritikusának - a sorsára. Vagy „sorstalanságára”? Mert legszívesebben valóban hasonlítgatásba fognék most: például Franz Kafka kisemberének, Josef K.-nak a sors szürke iszapjával való birkózását vagy Kertész Imre tárggyá alázott emberi lényeinek a saját egyéni sorsuktól való megfosztottságát vetném egybe Ion Luca Caragiale végtelenül szabad és ugyanakkor végtelenül értelmetlen életet élő hőseivel. Ők ugyanis tudnak a sorsról, Franz Kafka vagy Kertész Imre hőseitől eltérően látják a végzetet, de a történetük mindig arról szól, hogy valamiképpen sikerül elkerülniük azt. „Kreatívan” viszonyulnak az isteni szabályrendszerhez, mint a bukaresti forgalomhoz a gépkocsivezetők, akik egyébként ugyanolyan jól ismerik a közlekedési szabályokat, mint a budapestiek vagy a bécsiek. Nem a zűrzavar, hanem ez a különös „kreativitás” különbözteti meg a Balkánt tőlünk, és aki azt hiszi, hogy ezt most éppen lenézően, ajábiggyesztve mondom, téved: se jobb, se rosszabb, csak más. Ha csupán az utóbbi évszázad politikai hozadékát nézem, akkor mindenképpen eredményesebb ez a balkáni stratégia. De ebbe most nem érdemes belemenni, mert túlságosan messzire vezetne. Láttam nemrég egy élvezetes Caragiale-előadást, a Zűrzavaros éjszaka interpretációját a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tehetséges hallgatóitól, és miközben nagyokat nevettem én is az ötletes fordítói vagy rendezői poénokon (már a cím is: Zűrzavaros éjszaka!), el is gondolkodtam azon, hogy ez mégsem az igazi, mégsem az, amit Caragiale akar, itt élünk ezen a „tatárpusztán”, és mégsem értjük teljesen a balkáni társadalomfelfogás - vagy ha ez túl komolykodónak tűnik, egyszerűen: életmód - lényegét. Ugyanis mi olyan művekként olvassuk a Caragiale-darabokat, mint amelyeknek van kezdetük és végük, bármennyire is parodisztikus ez a vég. Elvárjuk, hogy legyen katarzis, illetve legalább valami változás, valami end, ha esetleg nem is egészen happy. Holott éppen az a lényeg, hogy akár Az elveszett leves,, akár a Leonida naccsás úr és a reakció, a Farsang vagy a Zűrzavaros éjszaka irányát (és irályát) nézzük, mindegyik egy tökéletes kör. Ezek nem Shakespeare, nem Moliére komédiái, és nem is Mrozek abszurdjai, mert ott a sors valami módon beteljesül, itt, Caragialénál pedig kijátsszák a sorsot. Kissé sarkítva és nagyot mondva persze azt állíthatnám: Közép- és Nyugat-Európa inkább sorsbeteljesítő, a Balkán sorskijátszó stratégiákat követ. Tudom, mindez nem ilyen egyszerű, de tessék mégis megnézni a román író életművéből szállóigévé lett kiszólásokat (saját magyarításomban idézem, részben restségből, de inkább azért, mert érzékeltetni szeretném az aforizmatikus jelleget, például az árulásról: „...ha árulás, hát legyen, de mi is tudjunk róla!”; az alkotmánymódosításról: „...módosítsuk, rendben van, de akkor ne változzék semmi; vagy ne módosítsuk, ez is rendben van, de akkor viszont változtassunk itt-ott, éspedig (...) a lényeges pontokon...”; a román iparról: „A román ipar csodálatra méltó, nagyszerű, csakhogy egyáltalán nem létezik”; a román vállalkozókról: „Iașiban nincsen egyetlen románkereskedő, egyetlenegy sincs! (...) Ennek ellenére az összes bukott kereskedő zsidó! Magyarázzák meg nekem ezt a jelenséget, ezt a rejtélyt, ha szabad így kifejeznem magamat! (...) Meddig tűrjük, hogy ne legyenek meg nekünk is a saját bukottjaink?” (Az idézetek Az elveszett levél című vígjátékból vannak.) Jóllehet sok kiváló fordítás született, szinte lehetetlennek tűnik visszaadni a Caragiale-művek román nyelvének szándékolt hozzávetőlegességét, a folyamatos „sávváltásokat”, „bekéredzkedéseket”, amelyek szerzőjük egészen kivételes nyelvkezeléséről tanúskodnak, azt is mondhatnám, hogy Caragiale a modern nyelvkritikai szemlélet egyik előfutárának tekinthető. Egy velejéig romlott, félművelt politikaigazdasági elit szatírája mindegyik szöveg, a vígjátékok, a novellák és a karcolatok is. Ám témától függetlenül a lényeg: nincsen megoldás, és nincsen feloldozás. Végig úgy tűnik, hogy a hűtlenek, a demagógok, a szélhámosok, zsaroló ügyvédek, félrelépő asszonyok, álnok barátok, karrierista hírlapírók, korrupt politikusok le fognak lepleződni, és egy felszabadító nevetéssel elsöpörhetjük őket, de ez soha nem következik be. Végül is ők nevetnek rajtunk, és folytatják tovább kisded játékaikat. Ismerik a sorsot, látszólag alávetik magukat neki, de tulajdonképpen az utolsó pillanatban mindig „sávot váltanak”, és ha „előfelé” éppen piros a lámpa, jobbra vagy balra térnek. Ez a Balkán. Ez a Balkán? Vagy ezek vagyunk mi? Rövid és minden bizonnyal balkánian „rendetlennek” tetsző eszmefuttatásomat egy néhány évvel ezelőtti esettel szeretném megfejelni, amit egyébként időről időre el szoktam mesélni a Balkánról érdeklődő barátaimnak. Fekete hivatali gépkocsimban - hiszen mifelénk még minden hivatali autó kötelezően fekete - a szűk bukaresti mellékutcákon kanyarogtunk, vagy inkább száguldottunk, valamilyen sürgős cél felé - hiszen mifelénk még minden hivatali cél sürgős -, amikor átszaladt előttünk az úttesten, egyébként biztonságos távolságra tőlünk, egy fekete macska. A gépkocsivezető pillanatnyi habozás nélkül akkora féket nyomott, hogy éppen csak be nem vertem a fejemet a szélvédőbe, és hirtelen le is húzott a járdaszélhez, még mielőtt a fekete macska átkelési vonalát elértük volna. Az utánunk jövő gépkocsi meglepetten elrobogott mellettünk, és ily módon elsőként szakította át a képzeletbeli célszalagot. Fiatal, barna nő ült a volánnál, egy szemvillanásig láttam még az arcát, összeszorított száját. Román gépkocsivezetőm elégedetten felém fordult, cinkosan rám hunyorított, már-már kacsintásnak is nevezhetném. - Megoldottuk a problémát! - mondta. Aztán továbbindultunk. A nő közben már befordult a sarkon, és én azóta is fékcsikorgást, ütközést, sikoltozást vélek hallani a másik utcából, mint egy dilettáns prózaíró, aki mindenképpen be akarja fejezni a történetet. Pedig attól tartok, hogy ez a történet befejezhetetlen. Akárcsak Ion Luca Caragiale mellbeverően aktuális életműve. Hiszen máig sem tudom, hogy végül is tényleg megoldottuk-e a „problémát”. MARKÓ BÉLA: Mi is az a Balkán? (avagy Ion Luca Caragiale és a sors) Swierkiewicz Róbert munkája FEUILLETON